Olvadt üveg - 19.

Fiorella még a Vásár másnapján se tért magához egészen. És ennek nem az a néhány pohár pezsgő volt az oka, amit az este folyamán elkortyolt. Sokkal inkább Gino elismerő szavai, ahogy a pódiumról őrá mutatott és megtapsoltatta a vendégekkel, mint ígéretes vezető tervezőjét. A nyaklánc és a hozzá készített kiegészítők egy sereg megrendelést hoztak a cégnek. Andrea táncba vitte, később pedig úgy ült az este nagy részében mellette, mintha összetartoznának. Sok volt ez így egyszerre. A kezében tartott táviratra nézve pedig majd kettészakadt. Az otthoni rossz hírek miatt már csomagolt volna, de nem mehetett el ezek után úgy, mintha semmit sem jelentene neki a város, a munkája és a férfi, akinek halk suttogásától egész este vigyázban álltak az érzékei. Amikor a gálának vége lett, Gino udvariasan elköszönt. Megkérdezte, haza kísérje-e, de aztán halványan elmosolyodott, ahogy egy árny borult kettőjükre és Andrea olajos hadarásával biztosította a férfit, hogy gondja lesz ré, hogy Fiorella épségben a szállására érjen. Neki már meglódultak a gondolatai, képzeletében a bokája körül örvénylő csodás iparművészeti remek egy kecses lábú széken landolt a férfi hálószobájában, de Andrea nem hívta meg magához. A vízitaxival egyenesen a szállására vitte és amikor meggyőződött róla, hogy biztonságban eltűnik a bejárati ajtó mögött, már suhant is tovább az éjszakába. Azt hitte, álmatlanul forgolódik majd, de a könnyű vacsora és a szokatlan mennyiségő alkohol megtette a hatását. Olyan mélyen aludt, hogy reggel csak háziasszonya hosszas kopogására tért vissza az álmok zavaros tengeréről. A táviratot értetlenül nézte, hiszen ha olyan sürgős volt az üzenet, telefonon hamarabb elérhették volna. De amikor végre előkotorta a csendesen lapító készüléket, rá kellett jöjjön, hogy az teljesen lemerült. Alighanem már azelőtt, hogy a Vásárra indult volna. Félve pislogott az összehajtott papírdarabra és előbb a hűtlen készüléket próbálta életre kelteni, amelyben valóban tucatnyi nem fogadott hívás és olvasatlan üzenet tért magához az áram jótékony hatására.

Az apja, aki indulás előtt megölelte és bátorítóan lódította a taxi felé; az apja, aki világ életében életvidám ember volt, aki még egy hete is viccelődve érdeklődött, hogy meddig szándékozik itt maradni, megtört emberként dobta el magától az életet, amikor tegnap az orvosától hazatért. Fiorella kegyetlen lelkiismeret furdalást érzett, hiszen még azt sem tudta, hogy az édesapja beteg. Az anyja sorait és benne a diagnózist olvasva biztos volt benne, hogy csak ő volt olyan vak, aki nem vette észre a jeleket, aki igazság szerint nem is nagyon gondolt rá, hogy a szüleinek egészségügyi problémái lehetnek. Halhatatlannak és élettől duzzadónak látta őket mindig, olyanoknak, akik az életnek nevezett szerencsejáték minden egyes pillanatát kiélvezik és megpróbálják kihozni belőle a legjobbat, akiket sosem érhet baj. Gyerekként úgy képzelte, hogy majd férjhez megy, gyerekei lesznek, akikkel a nagyszülők hosszú évekig játszhatnak majd, s ez az álom most egy pillanat alatt semmissé vált. Nem hallják már az öblös nevetést és az anyja csilingelő kacagását, hiszen Fiorella biztos volt benne, a váratlan veszteség az édesanyját is pokolra küldi, ahol nevetésre talán már sosem lesz ereje. Nem ismert olyan házaspárokat, akik ennyire összetartoztak volna, s talán nem is a saját vesztesége most a legnagyobb, hanem az anyjáé, aki még fiatal ahhoz, hogy özvegyként élje le az életét. De aki egészen biztosan csak egyetlen ember mellett tudott mosolyogni, s az az ember most úgy döntött, itt hagyja őket, önző módon megszabadítva magát a rá váró gyötrelmektől. Most nem tudott még mentségeket keresni egy szenvedő ember számára, csak a saját veszteségét érezte és az édesanyjáét, aki nem ezt érdemelte.

*

Luella már igazból haragudni sem tudott. A fürdőszoba ajtajából nézte a hangosan hortyogó férfit, aki hajnaltájban esett be az ajtón és ruházatát alig meglazítva mellé az ágyba. Az biztos, hogy Dantéból még sokáig nem tud kihúzni egyetlen mondatot sem az estéről, a Vásárról. Csendben kiment a szobából, hogy a reggeli mellett valami információt szerezzen a helyi lapokból. Nem kellett csalódnia, a hírek jöttek. Más kérdés, hogy ezektől a narancslé keserű epeként rántotta össze a torkát. A kis béka! – húzta össze a szemét, ahogy az ismerős ruhában feszengő lányt nézte a képen. Az a Fontanelli boszorkány csak megvált tőle – simított végig a lágyan omló anyagon, amiért annak idején a fél karját odaadta volna. Még Andrea sem tudta megszerezni, pedig ő bármit elért, ha igazán akarta. Vajon kinek a szava kellett ahhoz, hogy az öreglány megváljon féltékenyen őrzött darabjától? Amikor a cikkben elért Gino dicsérő szavaihoz, amivel új vezető tervezőjét méltatta, olyan erővel csapta le a jobb sorsra érdemes sajtóterméket, hogy a vendégek odakapták a fejüket. Vezető tervező? – még mit nem! Hiszen csak egy betolakodó senkiházi, nulla szakmai gyakorlattal. Hiszen csak most került ki az iskolapadból! Még Ginonak sem mehet el ennyire a józan esze! Giusyról esett még szó a cikkben, mint a város ismert művészéről, aztán már csak a társasági pletykák sorakoztak. Danteról és rajta keresztül az ő munkáiról nem is tartotta érdemesnek a cikk szerzője megemlékezni. Hibát követett el, ez nem vitás. Nem lett volna szabad otthagynia Ginot és a Seguso műhelyt. Megfeledkezett a legelemibb velencei hagyományról. Aki elhagyja a várost és magával viszi titkait, annak nem bocsátanak meg. Most hogy a saját bőrén érezte ezt, hirtelen jeges félelem szorította össze a szívét. Jó iparos még lehet, de már sosem élvezheti ennek a helynek a szeretét és elismerését. Túl sokat vesztett! Amikor pedig a pletykaáradat végére ért, rájött, hogy talán még annál is többet. Andrea és a lány alakja a  táncparketten olyan összetartozást sugallt, amilyenre ő csak vágyott a közös évek alatt.

*

Gino Seguso atyai bátorítással ölelte magához Fiorellát. Nem győzte kihangsúlyozni, hogy mennyire együtt érez vele és semmi nem lehet annál fontosabb, minthogy a „bambina” hazatérjen és támogassa édesanyját ebben a szörnyű tragédiában. A megrendelések várhatnak. Minden megrendelőjük tisztában van vele, hogy az ilyen ékszerek nem futószalagon készülnek, olykor hónapokat, akár éveket is várniuk kell, amíg egy kollekció darabjai elkészülnek. Amit lehet, előre dolgoznak és ha Fiorella elérkezettnek látja az időt – természetesen egy ésszerű időn beül – visszatér és befejezheti a munkákat. Amikor a vízitaxi elindult a lánnyal, nagyot sóhajtva gondolt rá, hogy talán túl korán élte bele magát a közös munkába. Fiorella még annyira fiatal, még oly sok minden billentheti ki ebből a megszállottsággal vegyes  kemény életből.

A reptér felé száguldva a lányt egészen más gondolatok foglalták le. Egyrészt az otthon rá váró szívfájdító feladatok, az édesanyjával való találkozás. Vajon a gyászában fel tudja majd dolgozni, hogy nem marad mellette, hanem a temetés után visszatér Velencébe? Esetleg magával is hozhatná. Semmi sem lenne jobb gyógyír az anyja megsebzett lelkére, mint egy új élet ebben a városban. Hiszen a gyökerei innen erednek, ezt éreznie kell neki magának is. Mint ahogy Fiorella máris érezte a kötődést. És ebben a kötődésnek igenis nagy szerepe volt Andreának is. Aki még mit sem tud arról, hogy ő egy időre elhagyja Velencét. A tegnap este után kötelességének érezte, hogy tudassa vele, hova megy és miért. Pedig még semmi sem történt köztük, amitől a férfi feljogosítva érezhetné magát  arra, hogy beszámoljon neki a cselekedeteiről, mégis ... önmaga számára volt ez fontos. A telefonján megírt néhány sor talán kissé személytelen volt, de mégis valamiféle híradás. Remélte, a férfi ennyivel beéri és megérti, hogy most sem ereje, sem ideje nem volt szóvirágokkal megfogalmazni a történteket.

*

Fiorella magába roskadva állt a sír mellett, melyet elborítottak az emlékezés virágai. Hol volt ez a sok ember, amikor az apja a legmélyebb kétségbeesésben döntött az életének befejezéséről? És ami még keserűbb kérdés volt, hol volt ő maga? Az elmúlt hetekben, hónapokban csak azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan megvethesse a lábát Velencében. Hogy elismerjék. Hogy értelmet nyerjen oly sok munka és gyakorlás, no meg a gondolat, hogy neki vér szerinti joga ott lenni és folytatni a szépapja mesterségét. Igazság szerint ez fontosabbá vált számára, mint a családja, és fontosabbá, mint egy sötét szempár ki nem mondott vallomásai. Soha nem gondolta magáról, hogy ennyire a megszállottjává válhat az olvadt üvegnek. Megrázkódott, ahogy egy hűvös fuvallat eszébe juttatta, már az ősz derekán  járnak és a vékony fekete gyászruha nem sok védelmet nyújt. Az anyját már visszakísérték a szomszédok a házhoz, így még egyszer végig simított a földhalomba szúrt egyszerű fejfán és megfordult, remélve, hogy a temető kapujánál elcsíphet egy taxit. Egy későn érkező magas, sötét ruhás férfi lépdelt felé a régi sírok között. Levette a napszemüvegét, mely a sírás nyomait volt hivatva elrejteni, hogy jobban megnézhesse magának az illetőt. A szemüveg kiesett merev ujjai közül, ahogy felismerte Andreát. A férfi egy szál fehér rózsát fogott ujjai között és most a koszorúk közé szúrta, majd Fiorella kezéért nyúlt és megszorította.

–Őszinte részvétem! – suttogta megindultan. A tény, hogy nem is ismerte a sírban fekvő férfit, nem számított. Ismerte a lányát és bármit megtett volna, hogy enyhítse a fájdalmát. Némi nyomozás után szerezte meg a temetés időpontját és helyét, mert képtelen volt beérni a néhány soros üzenettel. Nem akart betolakodóként viselkedni, de mindennél jobban remélte, Fiorella értékelni fogja a jelenlétét, a támogatását.

–Nagyon köszönöm! De hát hogyan...? – halt el a kérdés a lány ajkán, majd minden átmenet nélkül Andrea karjaiba omlott. Túl sok volt az elmúlt napok keserűsége, ez a figyelmes gesztus átlökte az eddig magára kényszerített fegyelmezettség szakadékán és utat engedett a bensejében égő fájdalomnak. Végre volt valaki, aki önzetlenül támaszt nyújtott neki, nem tett szemrehányást, nem bírált és nem várta tőle, hogy megmondja, mit hoz a jövő. Elengedhette magát és szabad folyást engedhetett az eddig visszafojtott könnyeinek is. Hosszú percekig csak zokogott, de egyikük sem foglalkozott a finom szövetbe ivódó sós áradattal. Amikor megnyugodott, Andrea egy batiszt zsebkendőt nyomott a kezébe, majd hátralépett, hogy a lány rendezhesse a sorait. Még néhány halk szipogás után Fiorella úgy nyúlt a férfi keze után, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne és némán a kijárat felé indult vele. Mire körülnézhetett volna, lát-e valahol egy taxit, a férfi már oda is intett egy kocsit. Bemondta a címet és a lány meg sem lepődött, hogy azt is tudja. A puszta jelenlététől nyugalom árasztotta el, amit az eddig buzgón bekapkodott nyugtatók sem hoztak el. A forgalomban lassan araszoló kocsi hátsó ülésén összefonódó ujjaikra nézve pedig meghozta a döntést, ami már napok óta járt a fejében, és amit az édesanyja élete legnagyobb baklövésének tartott. Pedig Andrea nem ígért semmit, nem is ajánlott semmit, de itt volt, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és ennyi neki elég is volt. Ha csak a barátságát tudhatja majd a magáénak, akkor is ott a helye Velencében, abban a városban, ahol mindkettőjük családjának a története elkezdődött. Ami – ha az élet is úgy akarja – ott folytatódik és talán sosem ér véget, amíg Grimanik és Muzzolik lesznek a világon.

Olvadt üveg 18.

Andrea már meg sem próbált az előtte heverő tervekre koncentrálni. Látnia kell Fiorellát, ha csak néhány szó erejéig is. Megtudni, mi ez a nagy hallgatás, mert a Fenicében töltött este óta nem váltottak két mondatot sem. Pedig neki lettek volna kérdései és biztos volt benne, hogy a lány – ha nem lett volna olyan gyáva – is feltette volna a magáét. Addig is beszél Ginoval és rendel a nyaklánchoz néhány szép kiegészítőt. Élmény lesz látni, ahogy Fiorella olyan ékszereken dolgozik, amiket végül neki szán, de erről fogalma sem lehet. Felpattant és a Seguso műhelybe indult. Gino irodájából hosszú percekig nézte a lányt, ahogy lehajtott fejjel dolgozik. Haja ismét kontyba fogva csücsült a fején, hattyú nyakán a hajladozó izmon megcsillant a tűz fénye. Legszívesebben odarohant volna és lecsókolta volna az izzadtságcseppeket, de aztán csak elmosolyodott és kitöltötte Ginonak a csekket.

Fiorella a fájdalomtól lehunyta a szemét. Tudta, hogy a háta mögött valaki figyeli és a perzselő tekintetet szinte érezte, ebből már-már biztos volt benne, hogy az a valaki nem lehet más, mint Andrea. Nem koncentrált, a forró üveg pedig azonnal bosszút állt, amiért nem rá fókuszált teljes figyelmével. Aztán a furcsa bizsergő érzés megszűnt és végre az iroda felé mert nézni. Éppen jókor, mert Gino integetett neki.

– Jó kis megrendelés érkezett, most aztán bebizonyíthatja, hogy mindent ellesett a nyaklánccal kapcsolatban, amire egy ilyen tehetséges művésznek szüksége lehet. A megrendelőm azt kérte, hogy a lánchoz illő karkötőt és fülbevalókat készítsen. Ráadásul a Vásárra el is kellene készülnie, mert ott szeretné kiállítva látni ezeket is a lánccal együtt. A megrendelők már csak ilyen bogarasak – tette hozzá kis vállrándítás mellett, miközben arra gondolt, ha Fiorella tökéleteset alkotna, az valósággal felrobbantaná a Vásárt. A komplett kollekció olyan tétel lenne, amiért sorban állnának a látogatók. Más kérdés, hogy a sok csalódott érdeklődővel hogyan fog elbánni, hiszen már nem eladó, éppen néhány pillanattal ezelőtt vágta zsebre az újabb szép összegről kiállított csekket. Sose gondolta volna, hogy Andreát ennyire érdeklik az ékszerek, amikor Luella dolgozott itt, soha nem adta ennek tanújelét, de hát változnak az idők, és ... változnak a nők – futott végig a szeme a csinos német lányon, aki le sem tagadhatta volna olasz gyökereit.

*

A Vásár egy szombati reggelen nyitotta meg kapuit. Vásár, talán óriási shownak inkább nevezhetnénk. A legnevesebb textil-, arany- és üvegművesek munkái sorakoztak fel a részben kiállított, részben bemutatott anyagban. A Palazzo Ducale díszudvara fényárban úszott. A hosszú kifutó mentén széksorok kígyóztak, mindegyiken egy-egy színházi távcső, hogy a legapróbb részleteket is megfigyelhessék a nézők. A manökenek merev maszkként viselt arckifejezéssel vonultak a mesterek legjobb munkáiban, amelyek sokkal több érzelemről meséltek, mint viselőik. Eljöttek a divatházak képviselői, maguk a művészek, híres és hírhedt szereplői a sztárvilágnak. Egyesek máris a megszerzett legszebb darabokban pózoltak a fotósok előtt. A Velencei Karnevál hangulatát idéző kavargás tökéletes hátteret nyújtott az este főszereplőinek, az iparművészet megkapó remekműveinek. Ízlés és pénz kapaszkodtak össze, hogy valami olyat alkossanak, ami tovább öregbíti Velencének, ennek a csodás színpadnak a hírnevét. Messze a világból is érkeztek kiállítók, eljött Dante Marioni is. Luella nem mert megjelenni, a férfi szállodai szobájában várta a híreket. Túlságosan tartott Giusy haragjától, hiszen attól a naptól kezdve, hogy leült Dante kanapéjára, már egy telefonhívásra sem méltatta a megbízóját. Üzeneteit figyelmen kívül hagyta, átadta magát a férfinak és magával együtt a terveit, a tehetségét is. A most kiállított darabjaik egy része is közös volt, Luella pedig meglehetősen rossz néven vette, hogy mindegyik Dante neve alatt szerepelt, őt meg sem említve. A férfi azt mondta, ez most nem a legjobb alkalom, hiszen itt lesz Giusy, kerüljék a botrányt, és ebben igazat kellett adjon neki. De ettől függetlenül még mindig úgy érezte, csak csöbörből vödörbe került. Egymás után hozott rossz döntéseket, s az Andreaval való szakítás csak egy volt ezek sorában. Talán még a Seguso-ház ismerte el őt utoljára. Tűkön ülve várta, hogy a férfi visszatérjen és az esti bankett előtt meséljen neki a kiállításról. Az órák teltek, de a férfi nem jött. Luella feldúltan járkált fel- s alá, próbálta elképzelni a késlekedés okát, de rendre oda lyukadt ki, hogy Dantét elhalmozzák dicséretekkel, esetleg felmelegíti régi kapcsolatát Giusyval, vagy egyszerűen csak egy csinos kis hosztesszel flörtöl. Rá nézve mindegyik elképzelés sértő lett volna. Leginkább arra lett volna kíváncsi, hogy milyen értékelést kaptak a munkái. Még azt is jobb lett volna hallani, ha Dantét dicsérik miattuk, de már híreket akart, bármilyet.

Andrea lelkiismeretesen végigjárta az ismerősök sorát, kezet fogott itt, váltott néhány semmitmondó szót ott, de kitartott, mert a sor végén ott várta Fiorellea, aki kicsit megszeppenve üldögélt a Seguso-ház asztalánál. Mire odaért, sikerült két pohár pezsgőt is szereznie.

– Jó estét! – nyújtotta a lány felé a poharat. Fiorella szeme egy pillanatra életre kelt, aztán nagyot sóhajtott és az italért nyúlt.

– Köszönöm! Istenem, olyan borzasztó ez az este – sóhajtott elkínzottan. Gino nemrég állt fel az asztaltól, hogy szerteágazó kapcsolatai egyikével vonuljon félre egy kis beszélgetésre és ettől azonnal nagyon elhagyottnak, ide nem illőnek érezte magát.

–Borzasztó? – csodálkozott a férfi és önkéntelenül és körbenézett a visszafogottan duruzsoló társaságon. Szerinte kifejezetten jól sikerült, elegáns program volt. Illő a kiállított darabokhoz.

– Itt annyi pénz van, hogy belegondolni is szédítő – suttogta a lány.

– Mi ezzel a baj? Ezek a munkák a legmélyebb pénztárcákat nyitják ki, erről szól ez az egész este. És ha jól tudom, az ön darabjai is itt vannak.

– Magának könnyű, ide tartozik. De én pontosan úgy érzem magam, mint azon az estén a Fenicében, nem illek ide.

– Ez butaság. Abszolút rosszul látja az egészet. Itt maga az, aki igazán ide illik. Mi többiek csak kíváncsiskodók vagyunk.

– Jól esik, hogy ezt mondja, de nézzen körül. Ott az a híres színésznő. Ha egymaga állna ennek az udvarnak a közepén, olyan lenne, mint egy velencei műalkotás. Én meg ... – harapta el a mondatot lehajtott fejjel. A férfi izzó tekintettel nézett végig rajta.

– Igen, ő ragyog. Gondolom, a szervezők nem kevés pénzébe került, hogy ezt tegye. Ez a munkája. Egy pillanatig se gondolja, hogy azért van itt, mert annyira vágyta ezt a programot. Talán sosem hallott volna róla, ha a menedzserét nem keresik meg a felkéréssel. Ő pedig elfogadta. Pénzért. Nagyon sok pénzért. Maga pedig azért van itt, mert fájdalmasan vágyik rá, hogy elismerjék a munkáját. Hogy értelme legyen annak a vörös foltnak a kézfején. Gondolom, a forró üveg égette meg, igazán vigyázhatott volna a gyönyörű bőrére.

Fiorella zavartan dugta a nehéz damaszt terítő alá a kezét. Zavarba hozta a férfi nyílt bókolása.

– Ne szégyellje, az a bizonyítéka, hogy maga való ide igazán és mi többiek csak haszontalan leskelődök vagyunk. Egyébként igazán csinos a ruhája – váltott hirtelen szót, mire Fiorella – ha lehet – még jobban elpirult.

– Nem akartam zavarba hozni – ült le mellé a férfi. – Elárulja, honnan van, mert nem hiszem, hogy a messzi Németországból hozta volna magával? Határozottan az eseményhez illőnek tűnik – mustrálta férfias műértő szemmel a várost idéző anyagot.

– Gino szerezte. Ki akartam fizetni, de azt mondta, nem szükséges, úgyis csak egy szekrény mélyén lapult volna. Egy régi barátja készítette néhány évvel ezelőtt. Még azt is mondta, nem baj, ha nem tetszik, ő is tudja, hogy kissé divatjamúlt már a fazon. Ilyet mondani erre a gyönyörűségre – simogatta meg a lány a lágy esésű szoknyarészt. A mellén és a derékrész felé haladva maga a Serenissima csalogatta a szemeket. Andreáét mindenképpen.

– Ginonak jó szeme van, magán tökéletesen áll. Néhány éve még a kiállított darabok között volt és nagy hatással volt a látogatókra. Maria Fontanelli munkája, ha jól emlékszem. Csodálom, hogy nem adta el akkoriban, mert egészen biztosan voltak rá jelentkezők. – Azt már nem tette hozzá, hogy Luella is szerette volna megszerezni az egyedülálló darabot, de sem ő, sem más nem kaparinthatta meg. Ő maga is próbált közben járni az érdekében, de Maria mosolyogva nézett fel a tervezőasztala mögül és csak annyit mondott: – Idővel a megfelelő tulajdonosát majd megtalálja, de nem most. Ezek szerint Fiorella lenne az igazi? A ruhát elnézve, csak helyeselni tudott.

Olvadt üveg 17.

Luella lapos pillantásokkal igyekezett felmérni a szemközt ülő férfit. Az újságokból már ismerte Dante Marionit, de személyesen még nem volt alkalma találkozni vele. Tudta róla, hogy amikor Giusy Amerikában élt, a férfinál  töltötte azt a fél évet. De hogy barátként vagy szeretőként, soha nem is érdekelte. Amikor az asszony megbízta, hogy keresse fel és tolmácsolja az ajánlatát, még csak utalást sem tett rá, hogy milyen kapcsolat volt közöttük. Egy csésze jázmin tea gőzölgött előtte, de már az illatától is felkavarodott a gyomra, mint ahogy mindentől, ami a férfi házában körülvette. Illatos füstölők, nehéz és egzotikus szagoktól terhes fákból készült bútorok. A zárt ajtókon kívül tombolt a kaliforniai hőség, idebent pedig a klíma ment ezerrel. Az egész nagyon művinek hatott a velencei friss levegő után.

– Giusy csak annyit mondott, van Önnél valami, ami az övé. És kész fizetni érte, hogy visszakapja.

– Ó, édesem! Ez nem így működik – szippantott mélyet a cigarettájából a férfi. Luella élt a gyanúval, hogy hasis szagát érzi. – Tudja egyáltalán, miről van szó? – nézett rá egy váratlan villanással a férfi.

– Csak amennyit tudnom kell. A család néhány régi ékszertervéről.

– Azok már az enyémek. Szolgálataim fejében kaptam, ha érti, mire gondolok – kacsintott Dante, de Luella nem volt már pirulós kislány.

– Engem nem így tájékoztattak.

Marioni felállt és gyors léptekkel egy faragott indonéz kis szekrénykéhez lépett. Luella meglepve látta, hogy a már-már légies darab mögött egy faliszéf rejtőzik. A férfi háttal állt, ahogy a zárral bajlódott, aztán megfordult és kezében egy összetekert papírtekerccsel tért vissza. Letekerte a legfelső réteget és feléje nyújtotta. „Szerelmem, emlékeztessenek rám ezek a szépségek akkor is, ha már nem lehetünk együtt – G.” – ennyi állt rajta Giusy jellegzetes macskakapárásával. Amennyi türelemmel készítette apró ékszereit, annyira nem volt türelme a kézíráshoz, ezt már Luella is tapasztalta. Az asszony képes volt az üzeneteit legtöbbszor kinyomtatva eljuttatni hozzá, akkor is, ha csupán egyetlen sorról volt szó.

– Ez még nem jelenti azt, hogy örökre Önnél kívánta hagyni őket.

– Hát, drágám, pedig ezt itt bármelyik túlfizetett ügyvéd így gondolná és pillanatok alatt döntést is szerezne róla – vágott gúnyos vigyort a férfi. A nő tudta, hogy igaza van.

– De minek Önnek ezek a tervek, hiszen a saját munkái legalább ilyen jók, ha nem jobbak? – próbált hízelegni Luella és láthatóan sikere is volt, a férfi szinte kihúzta magát.

– Ebben igaza lehet, de azért ezek mégis csak értékes múltbeli relikviák, nincs igazam? G nyilván nem kérné vissza őket, ha nem gondolná ugyanígy.

– Kész fizetni értük – mutatott rá az asszony jövetele érdemi részére.

– A kérdés már csak az, mennyit – merengett el a férfi.

– Természetesen a józan ész keretein belül – sóhajtott Luella. Már kezdte unni ezt a beszélgetést, ami láthatóan nem vezetett sehova. Érezte, hogy a férfi csak játszik vele, s végül üres kézzel térhet vissza Giusyhoz. Ez pedig talán a kooperációjuk végét is jelenti. Akkor viszont ... egy új és ismert támogatóra lehet szüksége. Akár erre a pojácára is. Úgy döntött, itt az ideje új vizekre evezni a beszélgetésben.

– Egyébként én magam is foglalkozom tervezéssel, sőt büszkén állíthatom, hogy az általam készített darabok nagy népszerűségnek örvendek a komolyabb üzletek kínálatában. Igaz, eddig mások neve alatt jelentek meg, de talán itt az ideje, hogy a saját nevem alatt próbáljak betörni a piacra. – Marioni látható érdeklődéssel pillantott rá.

– Nocsak! A futárból hirtelen önálló vállalkozóvá vált? – kérdezte kissé gunyorosan és Luella rájött, hogy a férfi egy pillanat alatt rájött a váltás mögötti gondoltaira.

– Ha érdekelné, szívesen megmutatnám néhány tervemet. Csak hogy lássa, nem a fellegekben élek, tisztában vagyok a saját értékeimmel. És igen, ha segítene velük megjelenni a szélesebb nyilvánosság előtt, nyilván mindkettőnknek gyümölcsöző lehetne ez a fajta együttműködés.

– Ügyes. Saját portfólióval érkezett a megbízója megbeszélésére. Ezt itt Amerikában mindenképpen elismerésre méltónak neveznék. Nos, mutassa, mert nyilván itt is van magánál ... véletlenül – vigyorodott el a férfi. Luella nem törődött a gúnyos mosollyal, aktatáskájából elővette a gondosan összeállított mappát. Volt ugyan köztük néhány olyan fotó is, ami nem feltétlenül a saját munkáját mutatta, de ezt Marioninak nem kell tudnia. A férfi pókerarccal tanulmányozta a mappát, majd összecsukta és az asztalra helyezte.

– Néhány darab ismerősnek tűnik. Tiffanytól például.

– Igen, az előző munkahelyemen készült – fogalmazott óvatosan Luella. Azt a gyönyörű nyakláncot is beletette a csomagba, pedig az személyesen Gino Seguso terve és munkája volt, de meg volt győződve róla, hogy bármikor tudna hasonlót készíteni.

– És mégis hogyan képzeli a mi kis együttműködésünket? – kérdezte óvatosan a férfi és Luella a legszívesebben a levegőbe csapott volna örömében. Ha elsőre nem utasította el, még tényleg sikerülhet.

– Talán, ha a galériájában egy-két darabot kitehetnék, mint a vendége... – próbálkozott a nő.

– Talán. De miért tenném? Mit nyerek én ezen az egyességen? – kérdezte Donato kissé félrehajtott fejjel és nem titkolt férfiú kíváncsisággal végig pásztázta a nő testét. Luella értette a tekintetét és kissé előre hajolt, hogy jobb rálátást biztosítson a dekoltázsára.

– Mivel lenne elégedett? – kérdezett vissza, mire a férfi lustán elmosolyodott. A továbbiakban Giusy ajánlatáról már szó sem esett.

*

Az első darabok elkészültek. Fiorella magabiztosan helyezte el Seguso asztalán, amikor végzett, aztán leült és várta a mester véleményét. Gino egy ideig csak nézte őket, lámpáját rájuk irányította, de meg sem fogta a törékeny remekműveket. Fiorella egyre kevésbé érezte azt a magabiztosságot, amit a belépésnél. Mi lesz, ha nem tetszik, mi lesz, ha hibát talált, mi lesz, ha ... Gino felnézett, tekintete a legjobb pókerjátékosokat is megszégyenítette volna. Hátradőlt és lehunyta a szemét, miközben nagyot sóhajtott. Fiorella már tűkön ült, legszívesebben kirohant volna, hogy a maradék anyagot odakint a földre söpörje. Nem tetszik neki! Közben Gino a telefon után nyúlt.

– Clara, postáztuk már a Tiffany katalógushoz az anyagot? ... Rendben, akkor kérem, hozza vissza a borítékot.

A percek ólomlábakon totyogtak, Fiorella már rosszulléttel küzdött, amikor az asszony benyitott és a borítékot a főnök kezébe adta.

– Maradjon Clara, segítsen a döntésben! – tartotta vissza a férfi, miközben a boríték tartalmát szépen elrendezte az asztalon Fiorella ékszerei körül. – Nézze meg ezeket itt középen és mondja el nekem, lecserélné-e valamelyiket a fotókon szereplők közül?

Az asszony egy pillantással felmérte a feladatot és kiemelt két lapot. – Ezeknél sokkal jobbak, szerintem.

– Köszönöm, Clara, akkor szóljon Giovanninak, hogy készítse el ezekről is a fotókat, aztán a változtatást vezesse át a kísérő levélre és hozza be nekem – söpörte össze a maradékot Gino. Fiorella tátott szájjal nézte. A titkárnő döntése alapján képes belevenni a munkáit? De nem szólt, megvárta, amíg az asszony kiment.

– Ez most komoly? Clara szava döntött? – kérdezte elhűlve. Gino laposan pillantott rá.

– Clarának jobb szeme van az ilyesmihez, mint sok önjelölt szakembernek. Még az apám mellett tanult, fiatalon ő maga is megpróbálkozott az ékszerkészítéssel, de elteltek az évek, a keze talán már nem olyan biztos, de a szeme csalhatatlan. Ő pedig a nyugdíj helyett az íróasztalt választotta mellettem. Benne jobban megbízom, mint bárki másban ebben a szakmában. Ha ő azt mondja, hogy ezek jók, akkor a Tiffanynak sem lesz kifogása ellene. A kiküldött anyagunkból sem mindegyik fog szerepelni a katalógusban, csak az online verzióban, de komolyabb összegben mernék fogadni, hogy a maga munkája ott lesz. Addig is csak dolgozzon tovább, hiszen két hét múlva már itt lesz az Iparművészeti ékszerek Vására. Nagy sikerre számítok és némi elégtételre, amikor Giusy Moretti szembesül vele, hogy Luella elcsent terveinél vannak jobbak.

Olvadt üveg 16.

Fiorella a műhelyben hamarosan belemerült a munkába. Kétszer is szóltak neki, hogy telefonja van, de megrázta a fejét, nem tudta és nem is akarta ott hagyni a munkapadját. Itt nem álltak úgy a kezére a szerszámok, mint odahaza, izgult, bizonyítási vágy is űzte. Nem ért rá Andrea Muzzoli olajos hangján olvadozni. Forgatta maga előtt a Gino által kapott terveket, de valami nem tetszett, valahogy túl cikornyásnak érezte a végeredményt, nem látta benne azt a visszafogott eleganciát, ami a család más termékeit jellemezte. Gondolt egy merészet és módosított rajta. Kezdte elölről és a végeredménnyel elégedetten végre kiegyenesedett. Gino pont ekkor lépett a műhelybe. A következő fél órában egy pohár hűs limonádé mellett átbeszélték a változtatást és Fiorella a többi terven is talált kifogásolni valót. Gino eleinte tétovázott, de aztán újra és újra kezébe vette a lány által elkészített mintadarabot és döntött. Bizalmat szavaz neki és hagyja, hogy belevigye a saját egyéniségét.

Az irodába visszatérve még figyelte egy ideig az ablak mögül, ahogy koncentrálva hajol a munkadarab fölé. Hosszú haja gondosan kontyba csavarva ült a fején, karcsú nyaka még innen láthatóan is izzadt volt a kályhák melegétől. De mindez láthatóan nem érdekelte, csak a feladatra koncentrált. A végén még hálás lehet Luella Moraninak, amiért cserben hagyta. Szeme a díszdobozban pihenő láncra tévedt, amit a lány korán reggel letett az asztalára, hogy inkább itt vetne rá néha egy pillantást, de többé nem vinné ki az irodából. Ezek szerint időközben ő is tisztába került az értékével – mosolyodott el, majd egy csekket húzott elő a zsebéből. Andrea Muzzoli alkudozás nélkül kifizette neki a katalógusban szereplő árat. Ebből és a délelőtti két telefonhívásból ítélve, meg mert volna esküdni rá, hogy hova kerül majd az ékszer. Fanyar mosoly futott át az arcán, a történelem megismétli önmagát? Egy Muzzoli és egy Grimani leszármazott? De legalább már egyikük családja sem kavarhat bele, így aztán akár jól is elsülhet a dolog.

*

Andrea felpolcolta feje alatt a párnákat és fellapozta az anyja naplóját. Már annyiszor elolvasta az idők folyamán, hogy szinte kívülről fújta, mégis újra és újra elővette. Már betéve tudta Alberto Grimani és Alessandro Muzzoli tragédiájának minden stációját. Az apja és Alberto voltak az elsők, akik végre véget vetettek a generációk óta dúló háborúskodásnak. Kis kölyökként ugyanabba az iskolába jártak, megvédték egymást a többi fiú csúfolódásától, s családjaik rosszallása ellenére is jó barátokká lettek, akik az iskola után együtt indultak útnak, hogy felfedezzék a világot. Alberto hazajött és megnősült. Megszületett a lánya, de a szülésben elvesztette a feleségét, Alessandro pedig élte a gazdag fiúgyermekek gondtalan életét távol a családi háztól és Velencétől. Tanult, tapasztalatokat szerzett, de igazából csak kerülte zsarnoki természetű apját. Eközben Alberto találkozott Rosalia Benettivel. Szerelem volt első látásra, legalábbis a férfi részéről. Rosalia pont olyan nőnek tűnt, aki majd készséggel leveszi a gyermeknevelés terhét a válláról, cserébe ő megteremti azt a gondtalan életet, melyre minden asszony vágyhat. Nem volt egyoldalú Alberto lelkesedése, Rosalia is viszonozta az érzelmeit. Szerényen, visszahúzódóan, de hajlott a házasságra. Amikor már a kézfogót tervezték, Alessandro is hazatért. Alberto öröme határtalan volt, azonnal meghívta magához barátját és bemutatta neki leendő menyasszonyát. Az eljegyzés előtti este volt, fülledt, meleg, párás. A remek vacsora után Rosalia kiment a kertbe, Alessandro követte. Rejtély volt neki ez az élettől duzzadó fiatal nő, aki éppen az ő kissé savanykás barátjába szeretett bele. Beszélgettek, s mindketten érezték, ahogy egy szikra lángot vet közöttük. A szenvedélyüknek pedig már nem is próbáltak gátat szabni, mielőtt bármelyikük végiggondolta volna, mit tesznek, már hevesen csókolóztak az erkély alatt. A csókok közt Rosalia sírással küszködve suttogta, hogy képtelen lemondani a másnapi eljegyzést, mert nem akarja Albertot szégyenbe hozni a társaság előtt. Alessandro győzködte, a rá váró jövővel riogatta, miközben utálta önmagát, amiért ezt teszi a legjobb barátjával. Nem vették észre, hogy Alberto odafönt minden szót hall. Kezében kettétörött a toll, mellyel az előbb saját kezűleg címezte meg barátja meghívóját, majd lassan kisétált ő is a kertbe, hogy eljátssza élete egyik legnehezebb alakítását, a boldogságban úszó leendő vőlegényét. Ennél már csak a másnap ígérkezett nehezebbnek. Éjjel az ágyában fekve szinte azért fohászkodott, bárcsak Alessandro szöktetné meg Rosaliát, de a lány áldozatként várta a másnapot, így aztán neki kellett lépnie.

Az eljegyzési vacsora kezdetén Alberto szólásra emelkedett és bocsánatot kért leendő menyasszonyától, amiért visszavonja a házassági ajánlatát. Az általános felhördüléssel, Rosalia sikolyával nem törődve, minden további magyarázat nélkül kisétált a teremből. Alessandro meg tudta volna ölni. Nem értette, hogyan képes a barátja ilyen kegyetlenségre és éppen azzal a nővel szemben, aki neki egy pillanat alatt a mindenséget jelentette. Kirohant a teremből és kiabálva vonta felelősségre, becstelennek nevezte, amiért meg sem indokolja a hirtelen döntését. Alberto válasz nélkül hagyta. Amikor pedig Alessandro visszatért a társasághoz, a lány előtt térdre rogyva, mindenki általános csodálatától kísérve, megkérte a kezét, aki zavarában igent is mondott. A város szemében Alberto egy becstelen valaki lett, Alessandro pedig a hős, aki megmentette a szűz hajadon becsületét.

Ettől a naptól kezdve a régi barátok kerülték egymást, mintha pestisesek lennének. Alberto lényegében a személyzetre bízta kislánya nevelését. A városban a pletykák  nyomán egyre többen fordultak el tőle, magányos lett és kitaszított. Majd belepusztult az igazságtalanságba, amiért őt hurcolják meg, pedig csak egy ingatag nő és a legjobb barátja boldogságát akarta megvédeni. Évek teltek így el, a férfi egyre inkább az alkohol mámorában talált feledést. Flavia pedig tíz évesen kihallgatta dadája és a szobalány beszélgetését. Az öreg Anna mindent tudott a történtekről és nem értette ura döntését. Rosalia jó felesége lett volna, Alessandro urat pedig előbb-utóbb úgyis elviszi az ördög, hiszen korábban sem tudott parancsolni a vérének. Flavia zavartan hallgatta a fülének nem szánt szavakat. Mit tesz egy gyermek, akinek túl korán kellett felnőnie és megértenie a felnőttek oly bonyolult világát? Elment a Muzzoli házba és megkereste Alessandrót. A személyzet nem küldte el, bár megpaskolták a fejét, hogy rosszabbkor talán nem is jöhetett volna, de aztán leültették egy csésze kakaó mellé, hogy várjon. Amíg a bebocsátásra várt, kiabálás ütötte meg a fülét, boldog és nevetős, ahogy Alessandro végig rohan a házon és mindenkinek elújságolja, hogy megszületett a fia. Amikor Alberto lányát meglátta, megtorpant. Vajon mit akarhat? Kézen fogta és bevezette a könyvtárba. Flavia pedig elmondott mindent, amit dadájától hallott. Az előbb még boldogság szárnyán lebegő férfi a poklok bugyraiba zuhant a lelkiismeret furdalástól gyötörve. Évekig becstelennek tartotta az egyetlen embert, aki ebben az egész zavaros ügyben a legbecsületesebben járt el. Becstelennek nevezte a barátját, megbélyegezte az egész város előtt, miközben ő maga volt a becstelen. Egy intéssel elbocsátotta a lánykát, akinek szája sarkában még ott sötétlett az utolsó korty kakaó nyoma. Nem érdekelte már senki és semmi, még újszülött fia sem. A teher, amelyet ez az apró leányka helyezett rá, majdnem megölte. Az ital jelentett megváltást, a bódult órák, amikor már gondolkozni is képtelen volt. Rosalia eleinte nem értette az egyik pillanatról a másikra beállt változást, de azon a napon, amikor Alberto Grimanit holtan találták gyára romjai között, Alessandro felfedte előtte a titkot. Barátja halála egy olyan útra vitte, ahonnan – ezt az asszony is látta – már nem volt visszatérés. Rosalia a maga részéről Isten büntetését látta a dolgok alakulásában. Kisfiukat bentlakásos iskolába küldte, a legjobb intézeteket fizette meg, ő maga pedig a cég élére állt és nem szégyellt nőként teljes erejével a munkára koncentrálni. Otthon a férje, a valaha délceg Alessandro szép lassan a halálba itta magát, s ezt látva a munkásai még inkább a segítségére voltak. Más üzemekben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy asszony adjon utasítást, itt itták a szavait, mert tudták vagy ő menti meg mindannyiukat vagy senki. És Rosalia véghez vitte a csodát.

Alessandro a halála előtti napon vendéget fogadott. A már a felnőtt kor küszöbére érkezett Flavia jött el hozzá elbúcsúzni, mint az egyetlenhez, akihez apja emléke kötötte. Feleségül kérte egy firenzei ügyvéd és ő igent mondott. Más vágya sem volt már, mint szabadulni a várostól, amely megölte az apját. Alessandro néhány percig tétovázott, majd kihúzott egy fiókot és bársony dobozban egy tökéletes muránói tört vett elő. A nyelén családja címere díszelgett. Valahányszor ránézett magára a dobozra és eszébe jutott a tartalma, csak jobban utálta magát. Alberto küldte neki a halála előtti estén. Akkor nem is tudta eldönteni, hogy a halálát kívánta ezzel vagy valóban baráti ajándék volt a különleges munka. Talán Casanova idejében készítettek ilyen tökéletes fegyvert utoljára. A leheletfinom üvegpenge egy ólomnehéz nyélbe illeszkedett. A pengében halvány zöldes csík jelezte a halálos mérget. Alessandro el tudta képzelni, ha ezzel valakit megszúrnak, a penge beletörik áldozatába, nyomtalanul bezáruló sebét talán fel sem fedezik, s a nyelet súlyánál fogva örökre elnyeli a lagúna víze.

– Had adjam ezt neked nászajándékul – nyújtotta a lányka felé a dobozt. – Az édesapád készítette, s talán nálad jobb helyen lesz. Ebben a házban túl nagy a kísértés, hogy egyszer előkerüljön a dobozából – motyogta kásás hangon. – A címerem pedig emlékeztessen, hogy amíg élek, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elárultam apádat. Tőled kérném a bocsánatot, de már tudom, nem vagyok rá méltó. Legyél boldog, Flavia! – fordított neki hátat és szinte ájultan terült el a kereveten. A lányka nézte egy darabig, majd csipkekesztyűs kezében a dobozzal elsietett. Senki mással nem is beszélt már a házban. Rosalia kezét a szájára szorítva próbálta elfojtani a zokogását a szomszédos szobában.

A naplóban ezek után közhelyes semmiségek következtek, a háztartás mindennapjainak gondjai, Andrea látogatásainak élménybeszámolói. Még a temetésről sem emlékezett meg. Aztán sok-sok évvel később, amikor Andrea felnőtt férfiként hazatért, az anya utolsó örömteli bejegyzése, amiért végre átadhatja fiának a gyárat és a vele járó felelősséget. Még azon a héten a zárdába költözött. A napló pedig hagyatékának egyik súlyos bizonyítékává vált.

Amikor Andrea olvasta ezeket a sorokat és sok-sok évvel később a Flavia haláláról szóló híradást, nem tartott sokáig összetennie a tényeket. A lány azzal a tőrrel lett öngyilkos, amit az apja készített és amit az ő apja nyomott a kezébe. Az átok a maga módján tovább sújtotta a családot.

Olvadt üveg 15.

Az ággyal szemközti tükör szemkápráztatóan verte vissza a napfényt, egyenesen Fiorella hunyorgó szemébe. Az ébredés első pillanataiban még zavarodottan nézett körül, aztán az emlékek visszatértek és ő mélyen, hosszan beszívta, majd kifújta a levegőt. Andrea Muzzoli házában van. Az előadás után a férfi még visszatartotta, hogy a tömeg kizúduljon előttük. Addig körbevezette a páholyfolyosón, le a nézőtérre. Fiorella ámulva forgolódott a nemrég még emberektől nyüzsgő hatalmas térben. Egészen elképesztő volt a tudat, hogy nem egészen húsz éve teremtődtek ezek a műremekek, és nem valamikor az 1700-as évek derekán. Megható volt ennek az épületnek és az őt szerető helyieknek az életigenlése. Tényleg főnixmadár, jutott eszébe a férfi mondata. Amikor az a kezéért nyúlt, kicsit habozva, de utána indult. Egy csónak várt rájuk odakint és hamarosan már a férfi házához értek. Meglepetten figyelte, ahogy a felvillanó lámpafényben Andrea egy régi gondolához sétál, majd a pad alól kihúz egy kulcsot. Kinyitotta az ajtót és előre engedte a lányt. Fiorella folyamatosan várta, hogy magához húzza, megcsókolja, de csak egy pohár érkezett váratlanul, mert annyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette, amint a férfi egy  pohár bort tölt.

– Üdvözlöm a házamban! Ha éhes, talán Marta hagyott valamit a hűtőben.

– Nem, köszönöm, de ez jól fog esni. Késő este van, aludnom kellene már, mert holnap a műhelyben lesz dolgom és jobb, ha nem kialvatlanul megyek a forró kályhák közelébe. Ha megmutatná, hol alhatok, én inkább lefeküdnék – motyogta vérvörösen. Remélhetőleg a férfi nem érti félre, mert nem tudott volna elképzelni kínosabbat, mint rendre utasítani valakit, aki ilyen fantasztikus estével ajándékozta meg.

– Persze, megértem. Erre jöjjön – vezette a férfi az emeletre és rögtön a lépcső melletti szobába nyitott be. – Csak ezért jöttem – emelte maga elé a szekrényből kiemelt pólót, amikor látta, hogy a lány dermedten torpan meg a küszöbön. Ez az ő szobája volt ugyan, de a meghívás nem az ágyába szólt. A következő ajtóhoz lépett. – Jöjjön, ez lesz a szobája, ha megfelel. És pizsamának, ha elfogadja – nyújtotta feléje a méretes férfitrikót.

– Nagyon köszönöm – kapta ki a kezéből a lány és még egy kis toporgás után a kilincs után nyúlt. – Mindent nagyon köszönök! – motyogta, aztán határozottan becsukta az ajtót. Odabent kissé reszketeg lábakkal lépett a hatalmas faragott ágyhoz. Mit művelek? – futott át agyán a gondolat, aztán elvigyorodott. Mit? Élvezem az életet, mint egy velencei. Na jó, talán nem annyira merészen – forgott körbe, aztán megtorpant, ahogy a tükörben megpillantotta az aranyszínű lánc csillogását. Jesszus! Ezt holnap azonnal vissza fogja adni Ginonak. Óvatosan levette, beletette a zacskójába és a táskája mélyére süllyesztette. Egy pillanatra átfutott rajta a bizsergés emléke, amikor a férfi igazította el a nyaka körül, aztán sóhajtott egyet és a fürdőszobába ment. Hamarosan pedig elnyomta az álom.

A reggeli ébredés után felfrissítette magát, elrendezte az ágyat, majd lesietett. Az óra nyolcat mutatott. Ha szerencséje van, kap egy kávét, aztán futhat, hogy ne gondolják róla a gyárban, hogy lustálkodott. Odalent csak egy idős embert talált, aki éppen egy gőzölgő kancsót tett le egy gusztusos megterített asztalra. A teríték csak egy személyre szólt.

– Üvözlöm! Donato vagyok, máris hozom a süteményt, kisasszony. Jó étvágyat! – húzott ki neki az öreg egy széket.

– Fiorella Hartmann – feszengett a lány, aztán mégis csak leült az asztal mellé. – Andrea? Akarom mondani, Muzzoli úr?

– A fiatalúr már elment. Elnézését kéri, de egy sürgős megbeszélése volt. Az üzente, hogy telefonálni fog Önnek – mondta az öreg, miközben kitöltötte a kávét. 

– Önnek köszönhetem a pólót? – csippentette meg a szélét az újabb hófehér pólónak Fiorella, amit az ágyán talált, mire kijött a fürdőszobából. A derekán csomóra kötötte, hogy úgy nézzen ki, mintha a saját ruhájában kelne útra, nem a papája túl nagyra méretezett darabjában.

– A feleségem, Marta gondolt rá – ismerte be az öreg. – Biztosan jól esik a tegnapi forró nap után egy tiszta ruha.

– Hálásan köszönöm. Majd visszahozom.

– Nincs mit. És nem szükséges. Annyi van az úr szekrényében, észre sem venné, hogy eggyel több vagy kevesebb.

– Adna egy darab papírt, amin üzenetet hagyhatok? – kérdezte a lány, mire egy elegáns írómappát tett eléje a férfi. Néhány sorban megköszönte a különleges estét, a szállást és nem utolsósorban a háziak szívélyességét, felhörpintette a kávéját és elköszönt. Donato elgondolkozva nézett utána. Andrea úrnak talán végre megjött az esze. Ez a lány nem úgy nézett ki és nem úgy viselkedett, mint az a szőke boszorkány, és nem is aludt együtt a férfival. Vajon ki lehet?

Olvadt üveg 14.

Fiorella állt a kis hídon és a Fenice kivilágított bejáratát nézte. Az előadásra igyekvők egy része még mindig gondolával érkezett, adózva a régi hagyományoknak, a többség azonban az oldalbejáratnál tolongott. Lassan körbefordult. Valahol itt élt új főnökének az édesapja, Archimede Seguso, aki még közvetlen közelről látta porrá hamvadni ezt a nagyszerű épületet az 1996-os tűzvész során. Rebesgették, hogy a gyönyörű belső tér megsemmisülése volt rá olyan hatással, hogy másnap beballagott a gyárba és az összes kulcsot, valamint a cégvezetéssel járó összes gondot és örömet a fia kezébe nyomta. Nyolcvanhat éves volt akkor, már hetvenöt évet töltött a forró kemencék mellett, bárki mondhatta volna, hogy éppen ideje volt a nyugdíjas éveknek, de Fiorella sejtette, az öreg sosem döntött volna így, ha a tragédia nem következik be. Akkor talán éppen kezében az olvadt üveggel érte volna a halál, nem pedig egy fotelben távol az otthonától, egy szanatóriumban, ahova orvosa tanácsára utazott a feleségével. Fiorella el tudta képzelni, hogy Velence levegőjének hiánya végezte be a mester életét. A gyárat mindenesetre jó kezekben hagyta. A fia Gino Seguso becsületes és szorgalmas embernek tűnt, aki talán szívesen kockáztat néha, most éppen egy ismeretlen fiatal üvegműves alkalmazásával. A gondolataiba merülve még mindig a sokaságot nézte, amikor inkább csak megérezte, mint látta, hogy valaki megáll mellette.

– Szívesen megnézné az előadást? – kérdezte egy már ismerős, lágy zengésű hang. Elmosolyodott.

– Ebben a ruhában? – mutatott végig magán. Sportos rövidnadrágja, a könnyű fehér top és a nyakába kötött vékony sárga pulóver valóban nem tűnt színházi látogatáshoz alkalmas darabnak. Andrea kutatva végig nézett rajta.

– Ahova vinném, senkinek nem szúrna szemet.

– Akkor szívesen belehallgatnék a Traviátába, de időben otthon kell lennem, mert nem szóltam Signora Carolának és este tizenegykor bezárja az ajtót.

– Arra is tudok megoldást – érkezett a válasz és Fiorellának oda sem kellett néznie, hogy lássa, a férfi szája széles vigyorra húzódik.

– Nehogy azt gondolja, hogy ... – de hogy mit, már nem mondhatta el, mert a férfi a keze után nyúlt és élesett füttyentett. Az egyik gondolás odakapta a fejét és már lavírozott is a híd tövéhez. Fiorella durcás gyerekként próbálta kivonni a kezét a férfi erős szorításából.

– Nem fogok magával aludni egy színházjegyért cserébe – morgott hangosan, de Andrea válaszra sem méltatta, amíg a billegő dinnyehéjban el nem helyezkedtek. Egy követhetetlenül pergő párbeszéd és néhány nagyobb címletű bankjegy gazdát cserélése után az evezős könnyedén a rioról nyíló bejárathoz kormányozta a gondolát. Talán ötven métert, ha mehettek, amikor egy elegáns portás kesztyűs keze nyúlt Fiorelláért. Ahogy kiszálltak, Andrea mosolyogva köszönte meg az idősebb férfi segítségét és a lányt továbbra szorosan fogva a bejárat felé indult. Jegyvásárlás szóba sem került. Néhány percnyi rohanásnak tűnő sietség után egy ajtó mögött feltárult az elegáns páholy.

– Üljön le oda előre – nyomta le egy kényelmes bársonyszékre a lányt, majd lefejtette a válláról a sárga pulóvert. – Itt nem fog fázni.

Fiorella még mindig a szavakal küzdött. De közben már elvarázsolta a mindenhonnan rázuhanó szépség. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a teljes megsemmisülés után újra teljes pompájában láthassa az épületet, de a látvány nem hagyott kétséget az itt dolgozók szakértelméről. Végül megrázta magát, hogy megszabaduljon a varázslattól és kérdőre vonja a férfit.

– Azt mondtam, nehogy azt gondolja, hogy egy jegyért cserébe magával töltöm az éjszakát.

– Rendben. Akkor két eshetőség van. Vagy felhívom Signora Carolát, hogy dugjon el egy kulcsot a bejáratnál, vagy a vendégszobámban alszik. Merem remélni, hogy nem tart holmi erőszakoskodó fráternek, aki kéretlenül próbálná az ágyába hurcolni.

Fiorella mély levegőt vett. Innen a szállása elég messzire esett. Ha az előadásnak vége, akár egy órát is tarthat, mire hazaér a sötét városon keresztül. Az eddigiek fényében biztos volt benne, a férfi hajlandó elkísérni, de őt sem akarta megjáratni az éjszakában.

– Elfogadom a meghívását egy éjszakára, köszönöm. De akkor had tegyek hozzá valamit én is a pillanat nagyszerűségéhez – hajolt le a táskájáért, amit a széke mellé ejtett le. Kiemelt belőle egy aranyosan csillogó láncot és a férfinak nyújtotta. – Segítene?

Andrea elmosolyodott, ahogy a számtalan aranyos csillogású apró gyöngysort tartalmazó láncot a kezébe fogta. Igazán jól fog mutatni a lámpák derengő fényében. Ha a lány nem mutatja meg a közönségnek bájos, hosszú lábait, így ülve felveheti majd a versenyt a legelegánsabbakkal is. Egy pillantást szentelt a tökéletes láncnak, majd egy óvatos kattintással Fiorella nyaka köré illesztette. Meleg keze a szükségesnél talán kicsit hosszasabban időzött az igazgatásával, de végül elégedetten nézett a lányra.

– Tökéletes – mormolta, és Fiorella elpirulva érezte, hogy az elismerés nemcsak a Seguso ékszer tökéletessségének szól. 

– Signore Seguso adta kölcsön, hogy tanulmányozzam a technikát – suttogta, akaratlanul is végig simítva az ékszeren.

– Signore Seguso felettébb nagylelkű. Ez a lánc egy vagyont ér, ha jól emlékszem a Tiffany legutóbbi katalógusára. De tagadhatatlan, hogy nagyon jól mutat a vékony nyakán.

– Mennyit? – lehelte rémülten a lány, mire Andrea egy nemtörődöm vigyorral a szavakat formálva suttogott feléje a hirtelen felcsendülő nyitány hangjaiban.

– Tizenöt-ezer eurót – formálta a szavakat, mire Fiorella önkéntelenül is a lánc után nyúlt. Aztán így is maradt az első felvonás végéig.

– Jézusom, és én csak úgy bedobtam a zacskóját a táskámba, még a dobozt sem hoztam magammal – remegett még a szünetben is a lány hangja.

– Ne izgassa magát, ha nem veszíti el, nem érheti baj. De, tulajdonképpen arra is tudok egy ...

– Ne fárassza magát, tud egy megoldást, biztos vagyok benne – forgatta a lány a szemeit. – Istenem, legjobb lenne azonnal visszavinni.

– De már késő van, nem tudja visszavinni, inkább üljön itt és várjon, amíg hozok valamit inni – állt fell Andrea és már el is tűnt. Alig pár perc múlva két pohár pezsgővel lépett be, az ajtót láthatóan valaki tartotta helyette.

– Tulajdonképpen kinek a páholya ez? – kérdezte a lány, miközben hálásan belekortyolt a jéghideg italba.

– Az enyém – vonta meg a vállát a férfi. – Tulajdonképpen a családom már a tűzvész előtt is az itt lévő páholyt bérelte. A felújítás éveiben is fizettük a bérleti díját, ezzel is hozzájárulva a helyreállításhoz. Mint ahogy mindenki, akinek páholya van a színházban. De az az igazság, hogy az egész város egy emberként bolydult fel, hogy a munkák mielőbb megkezdődhessenek. Persze, a költségek óriásiak voltak, ezt csak mi nem tudtuk volna fedezni, de tudja mit tart a mondás: sok kicsi sokra megy.

– Csodálatos lett. Ha nem tudom, mi történt, eszembe sem jutna kételkedni benne, hogy ezek itt az eredeti faragások és aranyozások, vagy a tapéta... Annyira korhűnek tűnik.

– Pedig igazi főnixmadár, már háromszor égett le. Tudja, vicces, mert mindhárom tűzeset között  szinte pontosan száztíz év telt el. Ha ez a tendencia folytatódik, legközelebb 2106 környékén kell aggódniuk az itt lakóknak.

– Nem vicces, kísérteties – vitatkozott vele a lány, aztán elgondolkodva egy újabb kortyot ivott. – Tudja, nagyon szimpatikus, hogy száztíz év múlva is egy tűzeset miatt aggódik és nem azért, hogy esetleg eltűnik az egész város. Mindenki azt mondta otthon, amikor elárultam, hogy Velencébe indulok, hogy jól teszem, addig nézzem meg, amíg még áll, mert hamarosan elnyeli a tenger. Utáltam őket még a gondolatért is, pedig akkor még nem is tudtam mekkora hatással lesz rám. Amikor a repülőtérről befelé hozott a taxi, azt gondoltam, mire fel ez a nagy Velence-őrület. Aztán másnap reggel felébredtem és a nyitott ablakon át besütött a nap, pergő olasz beszéd és friss kávéillat szűrődött fel az utcáról, a párkányomon pottyantott egy sirály és én abban a pillanatban beleszerettem a városba. Még sehol nem éreztem ezt, hogy hazaértem. Most olyan zavar van bennem, hogy lehet, hogy Münchenben sem érezném, ha holnap hazarepülnék. Nem tudom, mitől van ez, de jó érzés.

A második felvonás elkezdődött, a férfi kivette a kezéből a poharat és ujja hegyével egy nemlétező cseppet dörgölt el a lány szája sarkában. A szeme szenvedélytől ragyogott és Fiorella egy pillanatra azt hitte, a férfi meg fogja csókolni. Amikor mégsem tette, már-már csalódottan fordult a színpad felé, hogy Violetta és Alfredo kettősére figyeljen.

Olvadt üveg 13.

Köszönöm a kitartó türelmeteket! Igyekszem most már töretlen lendülettel folytatni a történetet. Akit érdekel, hogy részben miért volt a hosszú szünet, az a goldenblogja.blogspot.com -on talál rá némi magyarázatot :) 

*

Olvadt üveg 13. 

Luella homlokráncolva hallgatta Giannit, aki két harapás között élénken gesztikulálva mesélt a kis Hartmann cafka szenzáció számba menő szerencséjéről. A történtek futótűzként terjedtek el a szigeten. A fiatal segéd felháborodva mesélt arról, hogy a német lány máris a nagy Seguso csapathoz csatlakozott és Gianluca személyesen vezette körbe az üzemben. Luella próbált visszaemlékezni a lányra, leginkább a munkáira. Tehetséges volt, ezt el kellett ismernie. De hogy egy régi, elismert márka a munkáihoz adja a nevét, ezt nevetségesnek találta. Felrémlett előtte az a néhány tervrajz, amiket magával hozott..., nem, ehhez ez a kis fruska még egészen biztosan nem elég ügyes, döntötte el egy halvány grimasszal. Az órájára nézett. Gianni több, mint egy órát elvett az életéből. Andrea hamarosan megérkezik és nem akarta, hogy bárki együtt lássa ezzel a kis mitugrásszal. Gianni túl sokat képzelt önmagáról. Bár szívesen szállította a híreket volt munkaadójáról, de a nő tisztában volt vele, hogy nem a két szép szeméért teszi. Ő is át akar igazolni a sztárok világába, annak ellenére, hogy sem a tehetsége, sem a stílusa nincs meg hozzá. De egyelőre még túlságosan tartott a Segusok haragjától, amiért néhány közös tervüket sajátjaként magával hozott, így aztán szüksége volt valakire, aki naprakészen súgott neki, ha netán viharfelhők gyülekeznének a feje fölött. Giusy Moretti aligha értékelne egy botrányt legújabb munkatársa körül. Luella nem akarta veszni hagyni a sztárvilágban kötendő kapcsolatrendszerét. Kérte a számlát és kedves mosollyal figyelmeztette Giannit, hogy ideje visszatérnie a műhelybe. Andrea szerencsére késett, így amikor megérkezett, már friss teríték várta az asztalon, mintha Luella maga is csak most érkezett volna.

Andrea egy fogpiszkálót forgatott az ujjai között és a saját mutatványára koncentrált, ahelyett, hogy Luella szemébe nézett volna. Így nem láthatta azt a már-már gyűlölködő tekintetet sem, amit a nő rávetett, amikor a válaszra várva elhallgatott. A férfi nem tudta, mit mondhatna, ami a legkevésbé kínosan emlékezteti a volt barátnőjét arra az estére, amikor ő a maga részéről már elmondott mindent. Mielőtt az asszonyban robbanthatott volna a feszültség, a pálcika messzire röppent és Andrea kiegyenesedett.

– Lu, nem vitatkozom veled. Valóban minden együtt töltött pillanat drága emlékként marad meg bennem, de ennek itt vége. Ha nem tudunk a jövőben barátokként leülni egy asztalhoz, ha te még mindig abban a hitbe ringatod magad, hogy csak egy pillanatnyi szeszély mondatta velem azokat a mondatokat, akkor jobb, ha most elbúcsúzunk. Sajnálom, ha Te nem érezted, hogy egyre csak távolodunk, de én már nem tudnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne és ott folytatni, ahol az az este elkezdődött.

– Van valakid? – kérdezte élesen a nő, mire Andrea megcsóválta a fejét.

– Biztos vagyok benne, hogy te magad is tisztában vagy a válasszal. Nyilván van elég barátnőd, barátod a városban, akik azonnal örömmel számolnának be a lépéseimről. De hogy a kérdésedre őszintén válaszoljak, nem, nincs senki. Csak a munkám. De az teljes egészében magának követel.

– Rendben, megértettem. Akkor ez itt most a búcsú – állt fel a nő. – Holnap elutazom, de akartam adni magunknak egy utolsó esélyt, hátha ... de már látom, hiábavaló gondolat volt. Nem érdekel, hova utazom?

– Mint barátodat, feltétlenül – felelt fáradt mosollyal a férfi. Ez is egyike volt a köztük folyó, régóta tartó játszadozásnak, hogy amikor nem szentelt kellő figyelmet Luellának, a nő megpróbálja magát titokzatosabbá tenni.

– Amerikába utazom Giusy Moretti megbízásából. Most csak ennyit árulhatok el, de ha sikerrel járok, nagy visszhangja lesz. – Érezhető volt, hogy kérdéseket vár, de Andrea csak udvariasan felállt és néhány pénzdarabot az asztalra dobott, jelezve, hogy már ő is távozna.

– Akkor úgy illik, hogy sok sikert kívánjak – mormolta, majd a nő könyöke alá nyúlva a kijárat felé mozdult. Luella csalódottan  kihúzta magát, szembe fordult vele:

– Egyszer nagyon bánni fogod, hogy nem engem akartál. A tökéletes társ lehettem volna neked – sziszegte, majd elsietett. Andrea fintorogva nézett utána. Tökéletes társ? A tökéletes társ nem hagyja cserben a munkatársait és nem próbál úgy hírnevet szerezni, hogy két rivális között keverje a mocskot. Nem Luella volt az egyetlen, akihez villámgyorsan eljutottak a hírek. Hallott ő is egy s mást a nőről, holmi eltűnt ékszertervekről, s ezzel, hogy pont Giusyhoz szegődött, már a mögöttes terveket is sejteni vélte. Az pedig, hogy Giusy régi üzlet- és élettársához igyekszik Amerikába, csak tovább sötétítette a róla kialakított képet. Dante Marioni ott Kaliforniában még nem is sejti, hogy egy igazi kígyó tart hozzá.

Olvadt üveg 12.

Fiorella pirulva fogadta a bókokat, ahogy a parányi ékszert a kezében forgató asszony tényleg minden porcikáját alaposan átvizsgálta a fülbevalónak. Amolyan piackutatást próbált végezni, hogy a város üzleteit érdekelnék-e egyáltalán a munkái. Nem voltak ezek drága darabok, de azért egyértelműen iparművészeti értékkel bírtak, nem gagyi tömegcikknek számítottak. Az asszony végül kiválasztott öt pár fülbevalót, a hozzájuk tartozó nyakláncmedálokkal. A pult amúgy roskadozott a muránói gyárak  hasonló termékeitől. Még elbeszélgettek Fiorella technikájáról, szóba kerültek száraz számlázási és adózási kérdések is, majd egy kedélyes búcsú után a lány elégedetten kilibbent az ajtón. Ha az asszony vásárlói közül valaki felfigyelne a munkáira, könnyen fedezhetne egy hosszabb tartózkodást is, csupán a hátizsákjában lapuló készlettel is. De persze még mindig Muránóra vágyott. Egyrészt a gyökereit kutatni, másrészt lehetőséget szerezni, hogy dolgozhasson. Nem is várt tovább. A hajóállomáshoz sietett és még éppen elcsípte az induló vaporettót. Mi ez, ha nem égi jel?

*

Alig tíz perces utazás után a hajó halk berregéssel koccant a Murano Faro mólójához. A tömeg magával sodorta a szárazföldre. Megpróbált kikeveredni a fősodorból, ezért a kevés számú fa egyikének árnyékában megvetette a lábát. Mikor végre az izgatott turisták hangos és ezernyelvű raja eltűnt a házak között, végre alaposan szemügyre vette a kikötőt. A harmincöt méter magas isztriai mészkőből épült világítótorony csak úgy ragyott a napsütésben. Azt hitte, csak a szeme csalja meg, de az útikönyv is írt róla, hogy a közel száztíz éves torony enyhén a tenger felé dől. Kíváncsi lett volna, hogy ezt eredetileg is így tervezték, vagy csak a bizonytalan alapozás volt-e ennek az oka, de erre nézve egyetlen utalást sem talált. Mélyet lélegzett a sós tengeri párából majd a sziget belseje felé fordult. Érkezéskor nem találta valami vonzónak az üveggyárak mólói mellett elhaladva, de most egészen más szemmel nézett rá. Hiszen már vagy nyolc évszázada óta élnek itt az emberek és dolgos kezeik gyümölcsét a világ minden táján elismeréssel fogadják. Még elképzelni is nehéz volt, hogy itt valaha harminchét gyár adott volna munkát az embereknek, s hogy egy ilyen talpalatnyi hely legyen a bölcsője a híres Aventurin üvegnek, az aranycseppekkel megbolondított velencei zöld üvegnek. Mostanra persze már korántsem voltak ennyien. Vajon a 17. századi Morelli testvérek után, akik olyan hatalmas vagyon gyűjtöttek az üveggel való kereskedelemből szerte a világban, hogy nemességet vásárolhattak maguknak, mit nyújthat még ez a szakma a művelőinek? Egy viszonylag hosszú listát böngészett. A Murano Glass néven talált műhelyeket – voltak szép számmal – azonnal kipipálta. Ezekre a helyekre elsősorban a hajóról éppen leviharzó turistákat csalogatják be. Nem mintha ez levont volna az ott dolgozók ügyességéből bármit is, de ő régi, tradicionális cégeket keresett, mint a Ferro és Lazzarini, az Ellegi, a Colleoni, a Guarnieri vagy éppen Simone Cenedese műhelye. Ujjaival átfésülte rakoncátlan fürtjeit és a lista első helyén álló Ellegi felé vette az irányt.

A Hreglich testvérek üveggyára a huszadik század elején alapult. Jelszavuk a hagyományos feldolgozási technikák szigorú tiszteletben tartása, a felhasznált minőségi alapanyagok szigorú kiválasztása, valamint a rendkívüli tehetségekkel való együttműködés voltak. mesterek. Kritériumok és értékek összessége, amelyeket megosztottak és szenvedéllyel növeltek azok az új generációk, akik egymás utódai lettek a családban. És amely tradíciót Fiorella is szívesen vitte volna tovább. Meglepetésére a néhány perces sétával elért üzem előtt útitársai jó része éppen a bemutató terem ajtajában tolakodott befelé. A jegyszedő őt is a csoport tagjának vélte, de még időben megértette vele, hogy a főnökkel szeretne beszélni. Türelmetlenül az épület másik bejáratára mutatott, aztán összevont szemöldökkel folytatta a látogatók számolgatását.

Fiorella benyitott az épületbe és elismeréssel adózott a modern belső térnek, amely olyan eleganciát sugallt, mintha egy kiállítóterem előtere lenne. A modern pult mögött ülő középkorú nő felnézett, majd kissé unott arckifejezéssel udvariasan megkérdezte, kit keres. Fiorella úgy döntött, olaszul jobb eséllyel próbálkozik, így rövid, de helyes mondatokkal előadta érkezése okát. A főnökkel szeretne beszélni, bár nincs előre megbeszélt időpontja. Halkan kinyílt egy ajtó és szinte tapinthatóan érezte az érkező kíváncsi tekintetét.

Dominic Giustiniani élvezettel legeltette a szemét a fiatal német lányon, aki a titkárnővel beszélgetett. Giuseppe említette neki, hogy egy fiatal német nő a főnököt keresi és magában hálát rebegett, amiért a főnök ma éppen szabadnapos volt, így ő volt a szerencsés, aki meghallgathatja.

– Köszönöm Mona, innen átveszem – biccentett oda és Fiorellára villantotta hibátlan fogsorának minden vakító fehér darabját. A lány önkéntelenül is összerázkódott a tömény hódítási próbálkozástól. A recepciós úgy nézett rá, mint valami betolakodóra, ez a ficsúr meg úgy, mint aki sokkal inkább kíváncsi a ruhája rejtett idomaira, mint a szakmai adottságaira. Nem gondolta, hogy ilyen fiatal a főnök, de ha ő dönthet a jövőjéről, akkor megpróbál udvariasan elsiklani a már-már tolakodó érdeklődése fölött.

– Dominic Giustiniani vagyok. Ha jól tudom, munkát keres. Mégis, milyen természetű állásra gondolt?

– Fiorella Hartmann. Diplomás üvegműves vagyok. Elsősorban ékszerekkel foglalkozom és minden vágyam, hogy itt, az üvegművesség Mekkájában tökéletesíthessem a technikámat – válaszolt magabiztosan.  A férfi felkuncogott.

– Diplomás üvegműves? Diplomája van, de gyakorlata nyilván nincs. Hol szerzett diplomát, ha meg nem sértem, mert még sosem találkoztam női üvegművessel.

A hangjában annyi lesajnálás csengett, hogy Fiorella mély levegőt vett, nehogy valami meggondolatlanság csússzon ki a száján. Ez a pojáca – bár, folyamatosan dürrög itt előtte, mint egy szerelmes fácánkakas, mégis – érezhetően nincs nagy véleménnyel a nőkről. Legalábbis azokról a nőkről, akik a férfiak világában szeretnék megmutatni a tehetségüket.

– Németországban végeztem az Iparművészeti főiskolán, de ne tévessze meg a nevem. Bár, Hartmann vagyok, de a szépapám Romeo Grimani volt, és ez a név talán még Önnek ismond valamit.

A fiatal férfi arcán a felismerés leghalványabb jele sem suhant át, és ez elbizonytalanította a lányt. Talán a családja története már korántsem olyan közismert, mint reménykedett benne. Nem tudhatta, hogy Dominico – bármennyire is szerette a főnököt játszani – leginkább csak a kereskedelmi területen bírt némi jártassággal.

– Szívesen bemutatok néhány mintadarabot a munkáimból, és igazából abban reménykedem, hogy az egyik gyakorlottabb munkása mellett további fortélyokat leshetek el. Természetesen nem kérek fizetséget a munkáért, amit végezhetek. Abban bízom, hogy kölcsönösen profitálhatunk az együttműködésünkből.

A férfi végre életre kelt és lassan felemelte a kezét, mintegy elhallgattatva a lányt.

– Sajnálom! Úgy értem, pillanatnyilag nem dönthetek az ügyében, de kérem, hagyjon itt egy elérhetőséget és megkeressük – feszengett látványosan.

Fiorella majd felrobbant. Sejtette, hogy esetleg egy kis rábeszélésre lesz szükség, de hogy ilyen formális semmitmondó elutasítást vágnak az arcába, váratlanul érte.

– Köszönöm, hogy időt szakított rám – erőltetett egy halvány mosolyt az arcára és az ajtó felé fordult. Mielőtt kinyitotta volna, a férfi hangja érte utol:

– Mit csinál este? Egy jó vacsora mellett beszélhetnénk a diplomájáról és hogy hogyan képzelte ezt az együttműködést.

Domenico hangja kétséget sem hagyott afelől, ő a maga részéről hogyan képzeli ezt a kooperációt. Fiorella felszegett fejjel válaszolt.

– Köszönöm, de már más terveim vannak – mondta mérgesen, miközben arra gondolt, ez a seggfej vajon tudja-e, hogy az előbbi mondatával otthon már kimerítette volna a szexuális zaklatás fogalmát. De Olaszország még mindig a férfiak világa volt, ahol csak a Mammának lehetett szava, igaz, az övé viszont sokszor a család férfi tagjait is kötelezte. Már becsukódott mögötte az ajtó, amikor eszébe jutott Andrea és a semmiből támadt ötlete, hogy találkozzanak egy pohár borra. Akkor nem érezte ezt a kényelmetlen, már-már nyirkos tapogató kezet idéző érzést, mint a sima mosolyú Domenico esetében. Megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatait is rendezhetné, aztán a listán második helyen szereplő Guarnieri műhely felé vette az irányt.

A műhelyből nyíló egyszerű kis irodában udvariasan hellyel kínálta a Főnök, Carlo Guarnieri. Perceken belül élénk beszélgetésbe bonyolódtak, amit csak annyi időre szakítottak meg, amíg a férfi frissítőért ment. Fiorella ezalatt a kopott környezetben kristályként csillogó vitrinben szereplő darabokat nézegette. A legtöbb úgynevezett contarie volt, apró gyöngyszemekből fűzött aranyló nyakláncfüzér, melyet számtalan szálból tekertek. Pontosan tudta, hogy egy furcsa fémfésűvel „fésülik” fel a milliónyi apró gyöngyöt ezekre a szálakra, s a technika nem a modern kor tudománya, hiszen már a múlt században is ezzel dolgoztak az asszonyok. Elvileg azt is tudta, hogy ezek a gyöngyök hogyan készülnek, de még soha nem próbálkozott meg a hagyományos eljárással. A fél karját adta volna, ha az idős Carlo lehetőséget adna neki. Mire a fohászt elrebegte, már nyílt is az ajtó és a barátságos mosolyú férfi egy elegáns férfival tért vissza.

– Gianluca Seguso – hajtott fejet a férfi, mire Fiorella elsápadt. Seguso – egy olyan név, amelyet minden üvegműves ismer. A Seguso dinasztia a 14. század vége óta huszonhárom generáción át töretlenül jelen volt a város üvegműveseinek sorában. Ha valakitől, hát tőlük talán sikerül a saját családjáról is megtudni néhány részletet.

– Fiorella Hartmann, de a családom a Grimaniakhoz vezethető vissza – tette hozzá büszkén. A férfi arcán halvány mosolyt suhant át.

– Grimani! Nohát, ez érdekes. Már jó ideje nem hallottam ezt a nevet és amikor legutóbb olvastam róla, nem vált dicsőségére a családjának.

– Igen, azt hiszem a szépapámra, Romeo Grimanira gondol. Tudom, hogy pária lett az itteniek szemében, amikor elhagyta a várost.

– Valóban – szusszant bocsánatkérően a férfi. – Tudja, ma már nem ítéljük meg olyan szigorúan a fiatal mesteremberek botlásait. Még a múltbelieket sem.

– De azért nem rehabilitálják és nem kerül vissza a kézművesek nagy könyvébe – nézett szúrósan rá a lány.

– Ezért jött ide? Hogy kijárja a rehabilitációját?

– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Fiorella. – Abban a korban ez nyilván méltó büntetés volt, hiszen vétett a törvényeik ellen. Tanulni jöttem. Illetve hát a megszerzett tudásom csiszolása miatt. Szeretném tovább vinni a család nevét a munkáimmal. Ha nem ütközik más szabályokba, szívesen használnám művésznévként a jövőben. De addig gyakorolni akarok, mert nem akarok szégyent hozni én is a névre. Romeo emberileg tette ezt, szakmailag nem akarom végképp  megalázni a nevet. Hiszen még azt sem tudom, él-e még valaki a családból.

– Erre a kérdésére tudom a választ – komolyodott el a férfi. – Amikor azt mondtam, már régen hallottam és akkor sem örömteli hírrel, akkor Alberto Grimani lányáról, Flaviáról beszéltem. Firenzébe költözött az apja halála után. Három gyermeknek adott életet, de egyik sem élte meg a felnőttkort. A harmadik gyermek halála után intézetbe került, mert elborult az elméje. A várost átkozta, amiért tönkretette a családjukat. Ki tudja, hogyan került hozzá, de egy múzeumi értékű muránói tőrt találtak a kezében. A pengét a nyaki vénába törte, s a benne lévő méreg azonnal megölte; az apró, díszes, arany markolatba pedig a Muzzoli család nevét vésték. Senki sem tudja, kitől kapta, vagy hogy a saját tulajdona volt-e. Rejtélyes, mint a két család kapcsolata generációkra visszamenőleg. Sajnálom, hogy nem szolgálhattam jobb hírekkel.

Fiorella megrendülten hallgatta. Nos, akkor a tervei, hogy Firenzébe utazik megkeresni Flavia nénit , máris dugába dőltek. Lassan nincs már más, csak Andrea Muzzoli, aki őt a múlthoz kötheti, de vele kapcsolatban még mindig túlságosan regényes érzelmeket táplált, és igazság szerint félt tovább menni az úton. A gondolatai kicsit magukkal ragadták, így összerezzent, amikor a férfi megérintette a karját.

– Sajnálom. Látom, felzaklattam a mesémmel. Higgye el, nem volt szándékomban. Igazság szerint azért jöttem, mert Carlo azt mondta, maga munkát keres. Iparművész, aki ékszereket készít. Nos, Carloék mostanában inkább a lakberendezési tárgyakra szakosodtak, de nálam bizony elkelne egy ügyes kéz az ékszerkészítéshez. Van néhány kiváló tervünk, csak éppen emberünk nincs, mert akiben bíztunk, végül Giusy Morettihez pártolt. Luella kiváló szakember volt, de nem jó barát – nyomott el egy bosszús grimaszt a férfi. Gyorsan kellene lépnünk, mert attól tartok, a terveink egy részét is magával vitte. Bizonyítani sajnos nem tudjuk, hogy vele együtt tűntek el a rajzok, de ha hamarosan felbukkannának a piacon, az nekünk komoly versenyhátrányt jelentene. Carlo mondta, hogy még egy kicsit bizonytalan önmagában, de minden segítséget megkaphatna, és a Seguso család nevében állítom, roppant hálsak lennénk, ha kisegítene bennünket ebből a nehéz helyzetből.

Fiorellának minden egyes mondat után nagyobbra tágult a szeme. A végén már szinte nevetségesen, pislogás nélkül hallgatta a férfit, aki álmai munkáját ajánlotta fel neki, a névtelen kis senkinek. Hihetetlen volt. Megköszörülte a torkát, hátha képes lesz kinyögni néhány értelmes, hálás mondatot, de végül csak ennyi tellett: – Vállalom!

Olvadt üveg 11.

Fiorella mélyeket lélegzett a langyos sós párából, amely a nyitott ablakon át szökött be a balzsamos éjszakában. Képtelen volt elaludni, egyre csak az Andreával folytatott már-már nevetséges beszélgetés járt a fejében. Tehát az érdeklődés kölcsönös. Ez meglepte. Andrea Muzzoli olyan férfinak tűnt, aki érett szépasszonnyal találkozgat, aki nem borítja fel a munkával töltött szoros napirendjét, alkalmazkodik és ha kell, a háttérben marad. Fiorella erre nemigen érezte magát alkalmasnak. Ha szeretett, akkor teljes viszonzást várt el, nem akart otthon ülve várni a férfi csettintésére, amikor időt tud szakítani rá. Persze, mit tudhatott ő ezekről a párkapcsolati elvárásokról, hiszen az eddigi fiúk az évfolyamtársai közül kerültek ki és nagyjából nem is szólt másról a kapcsolatuk, mint hogy azonos bulikban bukkantak fel és úgy tettek, mint akik elköteleződtek a másik mellett. Volt, hogy kijózanodva ráébredt, ez mennyire nem volt így. A vére most is azt sugallta, a férfit akarja, most és mindig. De az esze közben figyelmeztette, hogy ne feledkezzen meg az életcéljáról sem. Az üvegművesség ott lüktetett az ereiben és már túl sok energiát emésztett fel egy álom építőkockáinak gyűjtögetése. A rengeteg tanulás, a gyakorlás mind azt a célt szolgálta, hogy visszatérjen az ősei földjére és itt bizonyítsa be, hogy érdemes a tradíciók megőrzésére. Már pontosan tudta azt is, hogy az olvadt üveg csodavilágában az ékszerkészítés lesz az ő sorsa és jövője.  

Velence ugyanis annak a Giuisy Morettinek a városa is, aki az egyik példaképe volt. Az asszony, régi üvegműves család leszármazottja, drága luxus ékszereket készített, melynek titkait még az apja, nagyapja hagyta rá. Az ún. murrine technika végtelen mintákban készíthető. Az egyik ismert stílus a virág vagy csillag alak, melyet ha nagy számban együtt használnak, millefiorinak hívnak. De akár emberek portréi is készíthetők ezzel a technikával, beleépülve különféle ékszerekbe. Giuisy munkáit főleg ezek jellemzik. Fiorella nem akart a másolója lenni, de azért mintakönyvében jó néhány ékszer képét elraktározta inspirációként. Irigyelte, amiért az asszony büszkén utalhatott dédnagyapjára, Vincenso Morettire, aki minden más örökségnél drágább hagyatékot hagyott utódjaira. Az üveg tiszteletét és szeretét, valamint a családi technikát. A Moretti-murrini ugyanis merőben eltérő volt attól, amivel a világ minden táján dolgoztak az üvegművesek. Az apró képecskék még véletlenül sem nevezhetőek tucatárunak. Minden darabnál felismerhető volt a művész kezének boszorkányos ügyessége. Ahogy arra gondolt, hogy ő maga még csak mostanában döntötte el, hogy az ékszerek világában próbálja meg felfedezni az üvegművességnek azt a picinyke szegletét, amely csak és kizárólag az övé, valósággal fájt az önbecsülése leértékelésének érzése. Még nem művész és talán sosem válik azzá. Talán csak áltatta magát a Grimani örökséggel. Talán ... Ok, itt állj le! – intette önmagát. A kishitűség sosem volt jellemző rá, de valahogy ez a város olyan félszeggé tette, amilyen talán még sosem volt. Jobb, ha el sem megy a muránói Üvegmúzeumba, mert ha ott szembesül a mesterek remekműveivel, a diplomáját sutba vágva menekül el a világból, hogy tejesüvegeket öntsön egy kis faluban az Alpokban.

Minden igyekezetével próbálta kerülni, hogy Andreára gondoljon. A Florian után a férfi hazakísérte. Nem sokat beszélgettek, mintha mindkettőjüknek emésztenie kellett volna a korábban elhangzottakat. Egy dolgot azért elraktározott zavarodott agytekervényei közé: Luella Morani már nem a párja ennek a gyönyörű olasz férfinak. Német vérvonala és talán eddigi neveltetése hatásaként úgy tekintett rá, mint a latin szerető fogalmának tökéletes megtestesítőjére. Olasz énje kikérte magának, hogy ilyen nevetséges sztereotípiát vetítsen ki rá, csak azért, mert a karcsú, barnára sült alak mellé sötét haj és szúrós sötét tekintet párosult. Dallamos hangja, vékony ujjainak nyughatatlan gesztikulációi pedig csak teljesebbé tették az összképet. Szíve szerint berántotta volna a kis hotel ajtaján, de a valóságban már-már kimérten lépett hátra, amikor búcsúzkodtak. Ujjai valósággal sikítottak a vágyakozástól, hogy beletúrjanak a dús sötét fürtökbe, de nem akart könnyen kapható kis libának tűnni. Állj! A férfi jelét sem adta annak, hogy az ágyába akarná vonszolni. Vajon miért? – merevedett le egy pillanatra. Talán nem is tetszik neki. Talán csak rajongó gyereknek tartja, hiszen legalább 15 év korkülönbség lehet köztük. Romeo csak két évvel volt idősebb, amikor megszöktette élete szerelmét. Hasra fordult és belepüfölt a párnájába, mintha az tehetne róla, hogy a gondolatai vadabbnál vadabb dolgokon járnak.

*

Mindeközben Andrea kissé merev ujjakkal fordította el a kedves kis életkép mögött megbújó fali széf  kulcsát. A zár halk kattanással kinyílt és ezzel egyidőben egy apró lámpás gyulladt meg odabent. De nem volt szüksége fényre, hogy a széf egyetlen tartalmát a kezébe fogja. Az időtől és talán a város klímájától töredezett régi bőrborítás fedte a naplót, amelyet az édesanyja hagyott rá. A naplót, amely családokat tett tönkre. És ami miatt az édesanyja zárdába vonult, mihelyst sikerült a család anyagi helyzetét megszilárdítva fiára hagynia a vállalkozást. A naplót, amit megátkozott, s ezzel önmagát is, amiért képtelen volt asszonyi szíve titkait megőrizni, papírra vetette őket, s ezzel olyan lavinát indított útjára, mely csak keserűséget hozott mindenkire, akinek a neve szerepelt benne.

Felütötte az utolsó oldalnál, amit az édesanyja már a halál közeledésének tudatában rótt tele jellegzetes, kissé jobbra dőlő betűivel. „Próbáld meg jóvátenni!” – ennyi állt rajta. Andrea sokáig nem tudta, kinek szól ez az egy sor. Eleinte úgy gondolta, az édesanyja a halál előszobájában kétségbesésében írta, önmagának adva egy végrehajthatatlan feladatot. Amikor az apácák mintegy  hagyatékként adták át, rájött, hogy ez az öröksége. Az igazi. Az egyetlen, ami nem mérhető pénzben és vagyonban. De mindennél fontosabb. Csak éppen a végrehajtás módját nem tudta még csak elképzelni sem. Hogyan is tehetné jóvá két család tragikus sorsát, mely emberi gyengeségek sorozataként végződött be?

Letette maga elé a naplót és az estére gondolt, amit egy fiatal, még ismeretlen lánnyal töltött. Az anyja sokszor mesélte, hogy a Muzzoli és a Grimani család viszálya generációkon átívelő ellenszenvből fakadt. Senki nem tudta pontosan, de mintha a nagyon régi múltban egy olyan esemény miatt következett volna be, amiről igazából senki sem tehetett. A dózse megrendelését nyerte el a Toso cég egy csodálatos üvegcsillárra, amit személyesen egy Grimani készíthetett el, lévén a gyár legügyesebb munkása. Elismerésként ő volt az első, aki elnyerte a cégnél a munkavezetői címet. Amikor a csillár elkészült, elemeit több hordónyi vízbe merítették, hogy a szállításnál meg ne sérüljön. A hordókat a Muzzoli cég egyik hajója szállította a megrendelőhöz. Versenyben álltak másokkal a kivételes lehetőségért és a család akkori feje, Domenico, nem fukarkodott némi kenőpénzzel, hogy e verseny győztesei legyenek. Amikor eljött a szállítás napja, erős szél kerekedett, de nem akartak várni, nehogy a késlekedéssel elveszítsék nehezen megszerzett előnyüket valamelyik vállalkozó szelleműbb versenytárssal szemben. A rakomány megérkezett a palotához és innentől már összekuszálódtak az események. Tény, hogy az elemek egy része megsérült, mert a hordókban alig volt víz. Grimani a Muzzolikat hibáztatta, azok azt állították, hogy a leggondosabb módon kezelték a kényes szállítmányt és egészen biztosan a munka során vétett az üvegműves olyan  hibát, ami miatt összetöredeztek az elemek. Toso pedig Grimani béréből vonta le az újra gyártás költségeit. Innentől a két család folyamatos perben és haragban állt egymással. Ott igyekeztek ártani a másik családnak, ahol csak módjukban állt, így aztán a viszály nemhogy csitult volna az évek múlásával, csak egyre erőteljesebb lett. A Muzzoli család idővel megtudta, hogy egyik bosszúszomjas versenytársuk embere eresztette ki a hordókból a vizet, de a kialakult helyzeten ez az információ már nem segített. A hirtelen harag szülte meggondolatlan kemény mondatok és azt követő intrikák örökre ott maradtak közöttük. De akkor bekövetkezett az, amire senki sem számított. Ennyi keserűségen és utálaton át is felizzott a szerelem a család két gyermeke között. Persze, tiltották őket egymástól, de ezzel csak még jobban felszították a tüzet a fiatalokban. Egy napon pedig a reményteljes fiatal üvegműves és az egy gyümölcsöző házasság zálogát jelentő szépséges Muzzoli lány megszöktek családjaik fojtogató légköréből, hogy szerelmükkel feloldják a már átokszámba menő csatározást.

Sokáig úgy tűnt, sikerült. Aztán Alberto Grimani és Alessandro Muzzoli életében felbukkant a szépséges Rosalia és minden újra összekuszálódott.

Most pedig visszatért ez a lány, a maga frissességével, eltökéltségével, hogy felkutassa a múltat és puszta lényével bebizonyítsa a valaha volt viszály értelmetlenségét. Andrea el volt bűvölve tőle, ezt nem tagadhatta. Az első pillanatban – és ezt sem tagadhatta – vágyat is érzett iránta. De itt a palota hűvös félhomályában már sokkal inkább, mint valami nagybácsi gondolt örömmel a sosem ismert, mégis vágyva vágyott unokahúg felbukkanására. Ez pedig összezavarta. Ilyen sokat jelentene a közös régmúlt és a köztük lévő tizenöt év?

Olvadt üveg 10.

 Andrea már harmadszor lesett az órájára. A lány nem jött. Talán jobb is így. Hiszen nemrég állapította meg, hogy a munkája teljes embert kíván, nem fér bele egy barátnő pátyolgatása. A gondolat meglepte. Barátnő? Már ennyire előre szaladt volna gondolatban? Akkor talán nem is baj, hogy a fiatal lánynak több józanságot osztott a sors és úgy döntött, nem kavarja fel az életét egy középkorú férfi érdeklődése miatt. Már éppen emelte volna a kezét, hogy a pincért hívja a számlával, amikor mint egy űzött vad, a lány zilált korpusza roskadt le a szemközti székre, szinte a semmiből.

– Bocsásson meg a késésért! Igazából el sem akartam jönni, de aztán úgy döntöttem, hogy ez nem lenne becsületes Önnel szemben és így átloholhattam az egész várost, mert már majdnem a szállásomnál jártam, amikor erre ráébredtem – hadarta egy szuszra. Andrea a szemöldökét épp csak megemelve egy üveg ásványvízért intett a pincérnek.

– Miért gondolta meg magát? Úgy értem, először. Miért nem akart eljönni?

Fiorella úgy döntött, mindenkinek jobb, ha rövidre zárja a magyarázkodást és őszinte lesz. Ha szerencséje van, ezzel el is rémiszti a férfit annyira, hogy ne bánja, amiért egy ilyen zűrös liba önként kerüli őt a jövőben.

– Az első: tetszik nekem. Ez pedig probléma, hiszen tudom, hogy a barátnője Luella Morani. És nem szokásom párkapcsolatokat tönkretenni. Kettő: biztos vagyok benne, hogy rokonok vagyunk, így akkor sem lenne értelme találkozgatnunk, ha történetesen mégsem nősülne meg hamarosan. Három: én nem tartozom ide. Akkor sem, ha a gyökereimet egészen idáig vissza tudom vezetni. Németországban van egy életem, családom, akik visszavárnak. Mindenkinek jobb, ha nem bonyolítom túl a dolgokat – fejezte be a magyarázkodást, és intett a pincérnek, hogy a víz mellé hozzon bort is. Sokat.

Andrea meghökkent. Ilyen nyíltan már régen nem beszélt vele senki. Talán csak az édesanyja a halála előtt, amikor magyarázatot adott sok dologra, amit gyermekfejjel fel sem fogott. Úgy döntött, akkor ő is ilyen távirati stílusban, de őszintén adja meg a választ a lánynak. – Egy: maga is tetszik nekem. Azt hiszem, azon a napon ott, Németországban mindketten éreztük a villámcsapást. Van ilyen, sokan írnak is róla, bár én még sosem tapasztaltam meg. Mindenesetre az a pillanat felnyitotta a szemem, hogy a kapcsolatom Luellával nem tart sehova, úgyhogy hamarosan szakítottunk is. Kettő: a rokonsági kérdést ne haragudjon, ha nevetségesnek ítélem. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk közvetlen rokonságban. Az édesanyám halálával fellebbentek ugyan fátylak titkokról, de maga nem volt bennük. Akkor pedig csak olyan távoli lehet a rokonság, ami már nem is számít. És mi is volt még? Ja, igen... három: maga miért ne tartozhatna ide, ha itt vannak a gyökerei. De akkor is felmerül még a kérdés, vajon én magam ide tartozom-e egyáltalán. A borral pedig vigyázzon, mert erős és mert aranyárban adják. Csak vicceltem, igyon nyugodtan, a vendégem – nevette el magát, ahogy a lány gyorsan letette a kecses caraffot.

– Hallotta egyáltalán, amiket mondtam? – nézett rá a lány. – Az eszem megáll, hiszen még a nevét sem mondta meg. Egészen véletlenül tudom. És szerintem maga az enyémet sem tudja. Itt ül két idegen egy asztalnál, borozgatnak és olyan dolgokról beszélgetnek, amikről csak egészen közeli ismerősök szoktak. Agyrém!

– Igaza van, a hiányosságot azonnal pótoljuk is. Andrea Muzzoli vagyok.

– Fiorella Hartmann – biccentett kecsesen a fejével a lány, mint valami múlt századi operettben.

– Hartmann? – prüszkölte vissza a vizet a poharába a férfi. – Arra máris meg merek esküdni, hogy ilyen nevű rokonom az életben nem volt.

– A családom Romeo Grimani és Julietta Muzzoli leszármazottai – húzta ki a derekát a lány és most már tényleg csak egy csipkés napernyő hiányzott, hogy úgy üljön a Florián időtlen asztalánál, mint egy dáma a századelőn.

– Ó, a megtestesült botrány! – kuncogta el magát Andrea. – Nyilván a könyvtárban jutott nyomába ezeknek az adatoknak. Arra nézve nem talált valami magyarázatot, hogy miért gyűlölte egymást a két család évszázadokon keresztül? Komolyan, olyan volt ez az egész, mintha Shakespeare innen lopta volna az ötletét.

– Ez nekem is eszembe jutott – grimaszolt Fiorella. – De hogy a kérdésére válaszoljak, nem, nem sikerült erre magyarázatot találnom. Sőt még arra sem, hogy mi történt Alberto Grimani és a maga apja között. Mindenhol csak a két család régi ellenségeskedéséről írtak, de konkrétum persze semmi. Mint ahogy arról a rövid baráti időszakról sem, aminek Alberto Grimani halála vetett véget.

– Nos, erre talán megadhatom a választ, de nem ma. Fizessünk, hazakísérem, aztán ha megemésztettük mindkettőnk nagy őszinteségi rohamát, akkor talán a következő találkozásaink valamelyikén elárulom, miért vetett véget az életének Alberto, és az apám miért érezte ezek után szükségét annak, hogy olyan életet éljen, aminek köszönhetően majdnem csődbe vitte a cégünket.