2011. április

Reggel elaludtunk. A parkba már nem akartam kivinni, párom meg úgy döntött, hogy Colint most először itteni fennforgása alatt, ő viszi le sétálni. A kutya először nem is értette, mit akar tőle a gazdi, de aztán lelkesen követte. Aztán ettől a történettől szinte sokkot kapott.
A kutyaiskolába ugyanis a gazdi kikísért bennünket. (Újabb sokkoló esemény) A kutya pedig egész idő alatt háttal ült a pályának és imádattal nézte az újsütetű sétáltatót. Akit aztán beparancsoltam a kocsiba, hogy végre valami érdemlegeset is csinálhassunk a pályán.

***  

Colin egyébként érdekes „tüneteket” produkál. Legalábbis egy goldenhez képest. Ugyanis fél a gyerekektől. Az olyan 3-4-5 éves formáktól. Mostanában ezért nagy zacskó keksz is van a tarsolyomban, ha sétálni megyünk. Ha netán kutyától nem félő, vállalkozó kedvű gyerekesekkel találkozunk, akkor kekszes barátkoztatás folyik ezerrel. Még nem látszik a fény az alagút végén, de nem adjuk fel. Elvégre egyszer hátha lesz unokám is.

***  

hát, asszem vége... esküvőig eljutottunk, tovább meg mit írjak... 30 évet?
Szeretem olvasgatni, néha itt-ott belejavítgatok, de azt hiszem, tényleg kész. Nem bírom ki, néha kérdezgetek életem párjától dolgokat. Valahogy ellenőrizgetem magam, hogy mire emlékszem és főleg hogyan? Ő meg ... hát, hapsi. De azért pár dologra ő is emlékezett, az is igaz, hogy őt nem foglalkoztatja sem ez a téma, sem az, hogy jó lenne megint fiatalnak lenni. Ezért egy kicsit irigylem.

Nóra válasza: Hát be is fejezted? Ne hülyülj már, a 30 évről nem tudsz mit írni???? Nem kronologikus sorrendben, de kimazsolázni egy-egy szépet és szomorút.... szerintem most kezdődne a legjobb rész.

*** 

Hát, azt hittem, az Ilyenek voltunk tényleg az esküvőnél véget ér, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi a fenét írhatnék a további 30 évről, ami csak egy kicsit is érdekes lehet. Mi olyan érdekes egy családi életben? Aztán valahogy mégiscsak elindult és most már 15 sűrűn teleírt oldal van az első 2-3 évről. És mivel nem akartam, hogy csak a nagy happy legyen benne, néha egészen mélyre kellett nyúljak az agyamban és a lelkemben, aztán felszínre jöttek olyan dolgok is, amiket az ember próbált elfelejteni. Érdekes egy időutazás, az biztos.
De most aztán megyek mosogatni, mert ugyan a ház ura  ma valami jazz-koncentre megy a barátaival, de a kicsinek vacsora kell úszás előtt, a kutya is igényt tart rám. (Sajnos Jack gazdája elutazott hétfőig Olaszországba koncertezni ... brühühü). Pedig ha most egy kicsit magamba szállhatnék megint, tuti érdekes dolgok jönnének elő a múltból.
*** 
Basszus, mostanában már alig nézek tv-t. Még jó, hogy visszafogtam magam és az HBO-max pak-ot nem rendeltem meg. Amúgy meg az InterCom bekaphatja. A Vizet az elefántnak c. filmnek a premierje április 22-én lesz, eddig Magyarországon május 5-én tervezték bemutatni, erre most az a hír, hogy majd csak július 14-től ????? Hülyék ezek? Amikor már mindenki letöltötte? Sőt, lassan már a dvd-kiadás is meglesz??? Milyen üzletpolitika ez? (később kiderült, be sem mutatják!) Ugyanazt csinálják ezzel is, mint a Remember me-vel, aztán majd sírnak, hogy nem volt rá kíváncsi senki. A főnökségben valaki nagyon utálhatja Rob gyereket, de hát igazából a rajongókkal szúr ki a marhája. Meg saját magával, mert az ő bevétele lesz a padlón, de majd arra is tudja a masszív magyarázatot. Na, ezzel nem is fárasztalak, de úgy tűnik, hogy a bemutatóra már gipsz nélkül jöhetsz el velem.

*** 

Tegnap nagy lébecolós napom volt. Itthon ültem kutyával, írtam, sétáltunk, el tudnám képzelni állandóra. És ... főzni se kellett! Merthogy párom névnapja  alkalmából elballagtunk Óbudára a Trófeába a kistesóékkal. Pezsgőztem, naná... és a Colinnak is hoztam egy csinos kis oldalas darabot (én még ilyen méretest nem is láttam, milyen állatnak van ekkora oldalasa? dinoszaurusz?). Ebgyerek, aki a hétvégén már 7 hónapos lesz! (nem is tudom, hogy rohant el így az idő), négy órát volt magányos itthon és nem volt semmi gond. Persze, volt nagy örömködés, amikor hazaértünk. Erre ma azt mondja egy kutyás, hogy ilyenkor nekem nem szabad örülni, hanem fapofával jönni-menni percekig, aztán akkor dicsérni a kutyát, amikor már nem köti a hazatéréshez. Hááát, nem tudom... mi azért inkább örülünk egymásnak.
Gyurmáék nem voltak, mert  későn szóltunk a gyereknek és már más, lemondhatatlan programja volt. Dolgozik állandóan (bár, ez a "dolgozik" ugyebár általában mindenkinek mást jelent). Egy héten alsó hangon 3-4 fellépése van, de jövő héten és utána 5-5. Ezekre az adott helynek megfelelő műsor-összeállítással készülni kell, frissíteni mindig a dolgokat (ehhez a kinti zenei világot böngészni), és persze folyamatosan menni az újabb és újabb felkérések után, jópofizni, tárgyalni. Eléggé le is van gatyásodva, bár szerinte ez tudatos fogyókúra eredménye, de azért én féltem. Viszont az összes nagy hazai fesztiválra meghívták már, így ha például a Volt fesztivál kapcsán a plakáton a külföldi húzónevek alatt olyat olvastok, hogy a Top 150 magyar zenekar és DJ!, akkor az őt is jelenti. Persze a plakátokon olyan nevek vannak, amiket külföldön is ismernek, de azért jól eső érzés, hogy egy ilyen összefoglaló elnevezésbe már őt is bele kell érteni. Úgy néz ki, hogy heti rendszerességgel a Zöld Pardonban is fellép majd, bár ez inkább 8-10 évvel ezelőtt volt nekem is ismerős, mert oda elsősorban a középiskolások járnak.

***  

szia mindenkinek immár újra itthonról!
ugyanis az történt, hogy odalent úgy becart az idő, hogy ma délelőtt hazajöttünk. Pedig akár jó is lehetett volna ez a hosszú hétvége, bakker. Na, szép... ennyit a húsvéti áhítatomról.
de tényleg, tegnap reggel lementünk, gyönyörű idő volt. Kistesó is jött, mivel eléggé szakítás-szagú állapotban vannak a leányzóval. Kvázi neki meg elmaradt az őrségi kirándulás, Szt.György napi fényjátékkal együtt a Veleméri templomban, mert egyedül végül is nem ment le. Gyurmáék nem jöttek, mert egész héten fellépése volt, már éppen kezdett átmenni zombiba, szóval most három napig alszik.
Anyós nem jött, mert ő sosem jön, ha meló is van, mondván, hogy éjjel nem akar fázni, de hát nem fázna, mert van olajradiátor, ha hideg lenne. Mellesleg nem volt. Szóval, az anyuékkal voltunk lent. Szegénykéim.. szóval, az apu mégiscsak 82 éves, és olyan dolgai vannak, hogy az ember haja feláll, aztán még neki áll feljebb, ha az ember figyelmezteti, hogy ne az üres kávéfőző alatt kapcsolja be a villanytűzhelyet, hanem a leves alatt. És ilyenből egy csomó.
Colin is helyes volt tegnap, mert sétáltunk lent a parton és van egy szakasz, ahol kifut a víz a partra, nincs az a kőgát. Ott felkaptam a szoknyámat combközépig és beálltam a vízbe. Megjegyzem, nem is volt olyan iszonyat-hideg, mint amire számítottam. Colin persze azonnal aggódni kezdett, jött volna kimenteni, de közben majrézott is a nagy víztől. Itta becsülettel, hátha szárazra ihat engem is. Aztán bejött, de be volt tojva rendesen. Leért a lába, tulajdonképpen csak a hasa lett volna vizes, ha nem ugrál, de nem nagyon értette ezt az új közeget. Viszont éjszaka teljesen ki volt ütve, úgy aludt a párnáján, mint egy vízi-hulla, nem is mászott fel az ágyra. Csak reggel.
Tegnap még volt nagy sövény-nyírás, csóró kistesó szerintem totál izomlázas, mert azt a nehéz szerkentyűt kellett majd két órán át lóbálnia, többnyire a válla magasságában meg feljebb. Még a sok kis nyesedéket összeszedni volt a legkisebb meló (nekem). Olvastam is, egy nagyon jó könyvet, amit Nóra adott kölcsön. David Nichols írta, Egy nap a címe. És már láttam is magam előtt megfilmesítve a történetet, szereplő is van hozzá, mert Robertómra mintha ráöntötték volna Dex szerepét. Na, mindegy, ez csak egy mellékszál volt megint.
Szóval, a mai séta után elkezdett szakadni, akkor szépen összekapkodtuk magunkat és hazajöttünk, mert holnapra is ezt jósolják, esőben meg ott azért nem akkora élmény ücsörögni. Most meg csöndesen elvagyunk, mindjárt a kádba is befekszem szundítani egy kicsit gyertyafénynél, halk zenénél, ahogy kell. Mondjuk egy Pasi is kéne még mellém, de hát nem lehet minden tökéletes.

ps. ja, ez a görcs idő betett a bográcsolásnak, úgyhogy itt vagyok egy félkész pusztapörkölttel, amit már csak holnap fejezek be, aztán jön a családból, aki akar ebédelni.
puszi mindenkinek és jó hűsölést, mert ahogy az apu harminckétszer elmondta tegnap, holnapra jó tíz fok lehűlést jósolnak. Imád ilyen negatív dolgokkal jönni egész nap. És este megyek kutyával bandázni a parkba, remélem kint lesznek, mert már erősen rámférne némi vihogás. És csak, hogy tudjátok 42-43 évesnek néztek (férfiállat), nekem meg már ettől is jó napom, hetem, hónapom van! Yesss...

***  

nagy ovációval fogad reggel az egyik kutyás csaj, hogy "lebuktál, húúú, micsoda blogot találtam... képzeljétek a Jutka álnéven blogot ír!!!"
na, itt be is cartam azonnal, hogy mit talált, meg egyáltalán honnan jött rá...
aztán kiderült, hogy a goldenblogját találta meg... húúú, de addigra leizzadtam
stresszes dolog ez a firkálás

*** 

nemis, igen és jó
bővebben

nem is vagyok skizo... na jó, egy kicsit. És ki ennek az oka???
és ha bezárom, akkor meg mi a fenének írom, mert aztat csinálhatom itthon a laptopba is...
igen, voltam a Gellértben. Ez az Anna fantasztikus csaj, majd másfél órát dumáltunk, élveztem minden pillanatát.
és jó, hozok cigit, bárt én sem értek egyet vele, hogy ott a friss levegőn ilyen kis bűzrudacskát szívogass, ráadásul engem is passzív dohányossá teszel, de hát feláldozom magam (meg a tüdődet) és kapsz cigit

***  

2011. március

Nyavalygós… Mostanában nem megy az írás!. Semmilyen írás. Ötleteim még csak-csak lennének, de nincs elég kedvem, erőm, kitartásom leülni és leírni. Még egy nyavalyás baráti levelezés is meghaladja az erőmet. És ez már baj! A gondolataim meg csak ott döngenek bent a fejemben, kitörni vágynak és az akaratlan elfojtás miatt néha majd szétrobban a fejem.

Ez valószínűleg csak nekem rossz hír, de vagyok olyan önző, hogy azt állítsam, jelen esetben ez igenis nagy probléma, számomra a legnagyobbak egyike. Az önkifejezés ugyanis fontos dolog. Van, akinek a kézügyessége a segítségére siet és lámpákban, fotókban, hímzésekben, had ne soroljam… nyilvánul meg, és vannak a grafomániások, akik szívesen vetik papírra a gondolataikat. Aztán ezek vagy összeállnak élvezhető kis írásokká vagy csak zagyván-kuszán jellemzik írójukat.

Írni egyébként jó! Jó, ha visszajelzést kap az ember, de tulajdonképpen akkor is jó, ha csak az íróasztalfióknak vagy a számítógép memóriájának írunk. Egyfajta öntisztulás is lehet. Ehhez persze feltétlen őszinteséggel kell hozzáállni, igazából csak így van értelme. Aztán van, amikor a képzeletünkre bízzuk magunkat és szárnyalhatunk szabadon. Néha pedig „nem telik többre”, mint mások írásainak elemezgetésére, szerkesztgetésére, de az is jó móka és nem utolsósorban remek agytorna. És ez sem kevés!

Éppen ezért, ha azt mondom, hogy mostanában nem megy az írás, akkor az igenis fájdalmas, hiányérzetet okozó dolog! Nekem :)

*** 

Colin Sopronban…  Március 4. péntek

Ez a reggel sem különbözött az eddigiektől. Pedig … Szóval, keksz és kávé az ágyban, aztán parkbeli hancúrozás a haverokkal. ¾ óra tisztán, aztán Ramónnal hentergés a sárban és mielőtt fürödni kéne, inkább irány haza. Colint itt érte az első meglepetés, nem kapott reggelit. Nem is, hiszen jó két óra autózás áll előtte, csak ezt ő még nem tudja. Bepakolunk a kocsiba. Aki látja, nem sejtheti, hogy csak két napra megyünk. Csomagok sorjáznak az autó mellett. A nagyja persze Coliné, hiszen viszünk szőnyeget, párnát, törölközőket, tálakat, játékokat, kaját és az elmaradhatatlan ágytakarót is.

A kocsiba már rutinosan ugrik be, persze azonnal irány az ülés, méghozzá az ajtóhoz közelebbi oldal. Egyelőre még nekem is szorít egy kis helyet maga mellett. A városhatárnál megállunk tankolni, én is kiszállok, hogy a csomagtartóból kivegyek valamit. Azonnal hisztibe kezd, hogy hova megyek. Indulástól nyugtalanul fekszik mellettem, nem tudja, milyen meglepetések érhetik még. Aztán Tatabánya magasságában végre belátja, nincs megállás. Csornán kiszállunk a Lidl parkolójában kicsit mozogni. A kocsiban eszünk pár falatot, a sonkát ő sem köpi ki, de a ropogós, friss kiflit sem.

Sopronba érve leparkolunk, a szállást keressük, bejelentkezünk. Megnézzük a szobát, aztán visszamegyünk a kocsiért és a csomagokért. Második alkalommal már „régi ismerősként” vezet fel a lépcsőn és áll meg a szobaajtó előtt. Mire a holmiját szétpakolom, ebédet, vizet adok neki, ő már „otthon” is van. Mi is éhesek vagyunk, így aztán irány a város.

Colinra is hat az újdonság varázsa, vagy csak kamaszkori hevessége miatt, de húz, mint egy ló. Nyakörve meg szinte fojtogatja, így aztán be is térünk egy közeli kisállat-felszerelési boltba és hámot veszünk neki. Odabent engedelmesen hagyja, hogy felpróbáljuk az új „ruhát”, aztán már le sem vesszük. (Este pedig meglepődve tapasztaljuk, hogy a hám sötétben foszforeszkál, juhééé…) Minden szembejövő kutya potenciális haver. Akkor is, ha az illető 40 kiló tiszta izom és busa feje szinte eltűnik a méretes szájkosárban.

Végigszántjuk a főutcát és mivel már éhesek vagyunk, belépek a Rókalyuk nevezetű étterembe, hogy vajon kutyával beengednek-e? Természetesen. Na, akkor hajrá. Belépünk. Látszik, kisebb ebre számítottak, de nem baj, az alagsori terembe lehet lefáradni. Félhomályos helyiség, ahova szűk, meredek lépcső vezet le. Még nekünk is okoz némi izgalmat. Kutya meg egyszerűen lehasal a lépcső tetején, eleinte küzd önmagával, aztán halálmegvető bátorsággal utánunk iramodik. Odalent kedélyes, nekünk tetsző a berendezés, kevesen vannak, így kedvünkre válogathatunk, hova ülünk. Végül Ferenc Jóska mellett telepszünk le egy sarokasztalnál. Colin eleinte megilletődötten álldogál mellettünk, aztán győz a fáradtság és leül, sőt lefekszik. Igaz, addigra az óriás bécsi szeletem harmada a pocakjában végzi. Onnantól viszont tökéletes nyugalom, alszik, mint a bunda. Vidáman nassolgatunk, beszélgetünk, sörözünk. Én a frissen vett füzetkémbe örökítem meg a nap eseményeit egy „kis” gesztenyepüré mellett, párom pedig a „fiakeres kávé”-tól zsibbad. Meglehetősen tömény ital. Fagyos téli napokon tuti felmelegítene bármilyen fiakerest a bakon. Ugyanis forró, kávéval ízesített rumnak tetszik. Még azt sem érzem, hogy nincs benne cukor. Mielőtt túlságosan erőt venne rajtunk a zsibbadás, felkerekedünk. Colin a példás viselkedéséért még egy bécsiszelet falatot kap. A kellemes időben hazasétálunk. Kutya ájultan alszik. Hol másutt, természetesen az ágyon (még jó, hogy hoztuk azt az ágytakarót).

Március 5. szombat

Naná, már megint én vagyok az, aki nem tud aludni. Itthon is egy ideje felébredek 3-4 körül, aztán hajnalig már csak kínlódok, de azt hittem a tegnapi nap után majd ájult alvás lesz részemről is. De nem. ¾ 6-kor kelek, öltözöm, Colin türelmesen hagyja, hogy ráügyeskedjem az új hámot. Hiába, ezt még nekem is szoknom kell. Séta. És jön a felismerés. Colin a járdán, úttesten nem pisil, neki ehhez fű vagy föld kell. Hát, keresünk. Összejönnek a dolgok. Ha már az utcákat rójuk, legalább megvesszük a reggelit. A közelben több pékség is van, az egyik már 5 óta nyitva és finom friss péksütemény illat lengi be a környékét. Sajnos kávét nem árul. Colin nehezményezi, hogy kikötöm az üzlet előtt egy fához, de mint tudjuk, neki a helyben maradással még erős gondjai vannak. A fa meg elég erősnek látszik. Kicsit meglepődik és ettől szinte türelmesen várja, hogy felbukkanjak. Akkor viszont elszabadul a „pokol”, alig bírom ebgyereket levarázsolni a fára kötözött pórázról. Persze hamar megnyugszik, főleg, hogy a szatyorból csábító illatok szállonganak. Otthon az ágyon csipegetünk, teát iszogatunk, aztán összebújva alszunk még egy kört.

Délelőtti programunk már fél kilenckor az utcán talál minket. Átsétálunk a városon a Botanikus kert felé. Útközben, a Deák téren találunk egy nemhivatalos kutyafuttatót. Ami jelen helyzetben annyit jelent, néhány kutya rohangászik az elkerítetlen területen és lépten-nyomon kutyagumit talál az ember. Colin szokásos magabiztosságával közelít a teljesen ismeretlen banda felé és nemsokára már ott rohangál, birkózik köztük. Amikor továbbindulunk, még könnyít magán (hiába, mozgás is volt, fű is van, ki kell használni az alkalmat). A helyiek tanulhatnak tőlünk, összeszedjük az árulkodó nyomokat.

Aranyos jelenet volt, amikor a térhez közelítve egy távozó kutyás barátságosan ránk (elsősorban Colinra) köszönt és örömének adott hangot, hogy olyan hosszú idő után újra lát bennünket. Van annak már vagy fél éve! Nem világosítottuk fel, hogy még az életben nem találkoztunk, fél éve pedig Colin még egy kéjes gondolat sem volt.

A Botanikus kert. Az egyetemhez tartozó területre be lehet lépni, de nem kutyával. Így aztán marad a kerítésen át való leskelődés az amúgy elég elhanyagoltnak tűnő bozótos felé. Ahol egyébként is óriási építkezések zajlanak. A kerítés mellett meredek utcán lihegünk felfelé. A tábla a sokat ígérő „Sörházdombi kilátó” felé navigál bennünket. Odafönt kellemes házak, csodás panoráma és egy tényleg szép kilátó fogad bennünket. De sörház, sőt egy büfé némi friss sörrel – sehol. Így aztán elindulunk visszafelé. Megyünk a fejünk után, az már látszik, hogy olyan léptékű a város és környéke, hogy nagyon elkeveredni nem tudunk. Kilyukadunk a Lővér körúton, ahol lepukkant szállodák fogadnak és egy kis park, amely valaha szebb napokat láthatott. Erre utalnak a fajátékok romjai. A környéken sok háznál láttunk labradorokat, mint házőrzőket. Bár elég hangosak, azért nem hiszem, hogy a legmegfelelőbbek a feladatra.

Mivel eléggé nagy távot megtettünk már, elindulunk vissza a város felé. Lefelé (nem meglepő módon) sokkal rövidebbnek tűnik az út. A városban meglepve vesszük észre, hogy még alig több, mint két órája sétálunk, így aztán ebédre gondolni még korai. Visszamegyünk a szállásra. Az ajtón belépve, Colin azonnal az ágyra hasal és szinte elájul. Még inni sem akar. Körülbelül egy óra alvás után tér annyira magához, hogy az ivásra gondolni tudjon. A Puskás étteremből párom telefonon sült csülköt rendel bécsi krumplisalátával. A hatalmas adag kb. egy óra múlva érkezik. Colin az illatokat megérezve azonnal éber lesz és éhes. Nagyon éhes. Üldögél közöttünk a kis étkezőben és saját ebédjét már letudva várja a finom falatokat. A végén pedig vidáman elropogtatja a csülökcsontot. Tud élni a kölyök!

Délután tele hassal és némileg zsibongó izmokkal, viszonylag kevés lelkesedéssel indulunk ismét útnak. Most a másik irányban fedezzük fel a várost. Az Ikva patak partján bóklászunk, Colin helyi vagány csávókkal ismerkedik.

A közeli Szent Mihály-templom valahol a 13. század környékén épült, csodaszép gótikus remekmű. Ezt látva képet kaphatunk arról, milyen lehetett a Mátyás templom mielőtt Schulek Frigyes tervei alapján a 19. század végén átépítették. Ez a terület Sopron mai településének legrégebbi része. A templom felszentelésén egyébként állítólag maga Mátyás király is részt vett. Sajnos a kertjébe kutyával nem lehet bemenni, az eb hisztizik, ha ellépek mellőle, így csak kívülről fotózhatom, még a kertben levő szépséges stációt sem tudom végigjárni, pedig érdemes lenne. Mögötte egy ház bejáratán a Szalay borház táblája. Bekéredzkedünk, bort veszünk. Tízezresből nem tudnak visszaadni, így a temető melletti virágosnál pénzváltási okokból kapok egy cserép törperózsát. A templomhoz vezető Szent Mihály utcában sok érdekes látnivaló van, érdekes a házak elrendezése is, és itt áll a 300 éve emelt díszes Két-mór-ház. A környező viszonylag egyszerű házak között ordító ezeknek a házaknak, a köztük ívelő kapunak a díszítettsége.

Innen újra hazafelé vesszük az utat. Colin megint csak alvásba ájul, mi is pihegünk egy kicsit. Gyerek fél hétkor telefonál ránk, mivel töltjük az időt éppen? Mondom, jobbról apád, balról a Colin alszik. Fél hétkor??? De aztán a fiúkat életre csiholom és újra nyakunkba vesszük a várost. Elsétálunk ismét az Óváros főterére. A Tűztorony alatti átjáró a felújítási munkálatok miatt zárva, de a kerülő sem sokkal nagyobb távolság. Elkeserítő és szinte érthetetlen az a kihaltság, ami fogad bennünket. Az idő remek, a tér csodálatos és mégis rajtunk kívül alig lézeng egy-két járókelő. Meg egy cica, aki Colint látva nem menekül. Ezen aztán Colin is annyira meglepődik, hogy lefekszik és szemez a cicával. Aki ezt bátorításnak veszi. Én viszont észreveszem, hogy váladékozik erősen a szeme, ezért inkább odébb állunk, nincs szükségünk fertőzésre. A városháza árkádjai alatt álldogáló Polgármester úr szobra (dr. Sopronyi Thurner Mihály – 23 éven át volt polgármester) is értetlenül nézi ezt a kihaltságot. A régi osztálykirándulások kihagyhatatlan állomásai, a Storno-ház, a Fabricius-ház, az Angel Patika Múzeum, de még a Gyógygödör is látogatók után kiált. A Kecske-templom éppen felújítás alatt áll. S hogy miért éppen Kecske-templom? A legenda szerint a Sopron környéki dombokon legelésző kecskenyáj egyik szakállasa szarvával egy arannyal teli kincsesládát túrt ki a földből. A helyiek ebből a talált pénzből építették fel a templomot. Az igazság egy kicsit más, bár hasonlóképpen izgalmas. A városban élt egy Gaissel nevű (Gaiss magyarul kecskét jelent) gazdag német család. Az egyik családtag gyilkossági ügybe keveredett és elmenekült, de külföldön utolérték és visszatoloncolták Sopronba. Bíróság elé került, ám mivel a bíró a fiú egyik távoli rokona volt, nem ítélte halálra, hanem arra kötelezte, hogy építtessen egy templomot a városnak. Mivel az építkezés a családnak rengeteg pénzébe került, arra kérték a várost, hadd kerüljön fel a dinasztia kecskés címere a bejárat fölé.

Sopront egyébként Liszt Ferenc városaként is emlegetik (szülőhelye Doborján Sopron vármegye legnyugatibb része volt), s mivel az idei év Liszt-év, ennek lépten-nyomon hangot is adnak.

A Főtérre kivezető utcákon járva az ember szinte a budai Várban érezheti magát. Vagy még inkább középkori hangulatot árasztanak, hiszen itt nyoma sincs aszfaltnak, gépkocsiáradatnak. A csodás 14-15-16. századi paloták azonban jórészt lakatlanul, romló állapotban, üresen állnak, gazdára várnak. A Szent Orsolya tér neogótikus temploma és neoromán rendháza a ritka kivételek egyike. A szemben álló Lábasház kiállításoknak ad otthont. Ezen az estén a kis téren Colin és újdonsült barátja, Bendegúz, a 9 hónapos magyar agár nagyokat rohangált, birkózott a lassan leszálló estében. A Tűztoronyhoz visszavezető Szent György utcában álló templom helyén állt minden valószínűség szerint az első soproni keresztény szentély, amelyet még a római időkből eredeztetnek. Az elpusztult „kisbazilika” romjain építették fel az első román stílusú kápolnát, amelyet a 14. században bővítettek ki, és amely a 18. század végére dómtemplommá nőtte ki magát. A számos gótikus és reneszánsz emléket őrző várost még a rómaiak alapították Scarbantia néven, s mivel a híres borostyánkőút mentén feküdt, fontos szerepet töltött be. Az ókor emlékei pedig még ma is több helyen fellelhetők a városban.

 Visszatérve a kihalt városra, sokat tanakodtunk ennek az okain. Párom szerint nincs az embereknek pénzük … mire is? Sétálgatni a történelmi emlékek között? Meginni egy pohár forralt bort 150 forintért? Ugyanakkor a városszéli plázákból folyik ki a tömeg. Messzire vezető gondolatok ezek. Ehhez meg már fáradtak vagyunk. Visszasétálunk a szállásra és számunkra megint hihetetlen korán kerül sor pizsamaosztásra.

Március 6. vasárnap

A korai fekvés korai kelést eredményez. Legalábbis nekem. 6-kor már Colinnal az utcán vagyunk. Keresünk egy kis füvet, földet, sétálunk, reggelit veszünk, de máris érződik, hogy a szép időnek vége. Metszően hideg szél fúj, vissza is menekülünk a szobába.

Mivel az időjárás mára már nem kegyes hozzánk, nincs értelme a lakásban ücsörögni, ¼ 8-kor már lepakolunk a kocsiba. A számlát még érkezéskor rendeztük, így nyugodtan indulhatunk. Néhány évvel ezelőtt már jártunk Hegykőn, akkor Nagycenkre nem jutottunk be, sikerült a szünnapra időzíteni. Ma talán szerencsénk lett volna, de kutyával voltunk. A kastéllyal szemközti parkba akkor sem mentünk be, mert nagyon hideg volt, és ma is ez az oka annak, hogy az egyébként csodás fasort nem nézzük meg, pedig Colin biztosan élvezné a rohangálást.

De Lébényt semmiképpen nem hagyjuk ki, még ha egy kicsit kerülni is kell érte. Az ember már a látványt sem érti. Adott egy kis falu. A közepén pedig egy akkora templom, mint a Notre Dame. A 13. században alapított lébényi templom Győr lovag és családja temetkezési helye. Az ország egyik első „magántemploma” csak úgy élte túl a történelem viharait, hogy az 1500-as évek közepén a bontására kirendelt olasz kőművesek – meglátva szépségét – megtagadták a munkát.

Az idő azonban továbbra is gorombán hideg és szeles (még Colin is szinte menekül vissza a kocsi védelmébe), így Győrben sem állunk meg. Elrepült ez a három nap, de rengeteg élménnyel gazdagodva térünk haza. Új élmény az is, hogy mindezt egy kölyökkutya társaságában éltük meg. Morc kölyökkorára szinte nem is emlékszünk, nemcsak az azóta eltelt majd 15 év miatt, de azért is, mert akkoriban a gyerekek még kicsik voltak, rajtuk volt a figyelem és a fő hangsúly. Ma pedig a legtöbb dolgot ennek a kis négylábúnak a szemén keresztül éltük meg. Kicsit féltem az utazás előtt, mennyire viseli meg ebgyereket (és emiatt minket) az utazás. De abszolút sikeres volt a próbálkozás. Az utazás nem jelentett gondot. Az idegen helyen a szállás, az alkalmazkodás sem. Az étteremben való példás viselkedése már csak hab volt a tortán. Ígéretes jelek a jövőre nézve.

***   

Colin ha magányos Mostanra külön iparággá nőtte ki magát a Colin általi rombolás feltakarítása. De ma minden határon túlment (az eddig papírcsipkedés és csizmahurcolgatás után). Két órányi távollét után érkezem. Az ebgyerek reggel szétfutkoshatta magát a parkban, kapott bőven reggelit és minden matematikai számítás szerint kis zugában bújva, mély álomban kellett volna töltenie a magányos órákat. Hát, nem.

Már az előszobában papírfecnik fogadtak és egy türelmetlen eb, aki a további felfedezéseket megakadályozandó sürgős pisilhetnéket szimulált és arra ösztökélt, hogy előbb a kertbe menjünk le. Jó. Odalent aztán már semmi sem sürgős, hiszen szép az idő, csicseregnek a madarak, sőt … még a fűben is csipeget néhány. Micsoda jó móka őket hajkurászni. De előbb-utóbb azért csak fel kell menni, ha másért nem, hát azért, mert anyának is pisilnie kell. Amit még jó, hogy az előszobából nyíló kis helyiségben lerendeztem, mert különben mérgemben tuti becsurrantok. A konyhában további papírhalmok. A nagyszobában – ha lehet ezt még fokozni – még nagyobbak. És az alaposabb vizsgálódás után kiderül, kedvenc ebünk ellopta a nesszeszeremet a becsukott fürdőszobából. Ha már megszerezte, ki is pakolta. Hiszen olyan érdekes dolgok vannak benne. Úgymint körömolló, szőlőzsír, gyógyszer, fulladás elleni inhalátor, apró krémes tégely, sőt még az ebgyerek szemcseppje is. Na kérem, ezekből nagyjából az olló maradt érintetlen. A szőlőzsírt megette, némi Algopyrint is evett rá (sajnos az eredeti mennyiségről fogalmam sincs, mindenesetre volt néhány szem a szőnyegen, sőt morzsák is), a szemcseppes flakont szerencsére nem lyukasztotta kis, de a felismerhetetlenségig összecsócsálta. Az ekcéma elleni krémbe is belelyukasztott. Azon már ki sem akadtam, hogy a hálószobában az előszobából behurcolt papucs hever az ágyon némi papírfecni társaságában. Pillanatnyilag forr az agyam és elég tehetetlennek érzem magam. De rá fogok jönni a megoldásra, ha addig élek is. Vagy az ebgyerek.

Mellesleg az előbb beszéltem  Csaba dokival, mert ugye Colin mégiscsak megitta, ette a szemcseppet, meg egy-két szem Algopyrint is, meg a szőlőzsírt .. ennyi a hirtelen leltár. A kérdés az volt, hogy akkor hánytassam meg az ebgyereket? De a Csaba szerint ennyi nem árt és ha nincs rosszul, nagy baj már nem lesz. Esetleg alszik az Algopyrintől. Na, ez tényleg bejött, mert bár elég hangosan szól a zene, de alszik az íróasztal alatt, még az ebédet is kihagyta. Lehet, hogy most kéne itthonról lelépnem? Vagy minden alkalommal begyógyszerezni az ebet?
Azt már el se meséltem, hogy tegnap elrágta a vadiúj hámját, nagy nehezen megjavítottam, a varrógéppel varrtam egész addig, amíg a tűt is beletörtem. Aztán fél órát a varrógépet szereltem. Ráadásul a hét végén vett kis cipőcskémet is a szájából szedtem ki. Jó gyerek! És mivel a hámot a szájából szedtem ki, akkor meg is raktam. Ettől olyan bánatos lett, hogy nem győzött körülöttem sündörögni. (mert amúgy nem ezt csinálja?) Este azonnal bújt utánam az ágyba. (miért, máskor nem?) A lábam közé feküdt, combomon a feje... kicsit később hanyatt fordult és úgy aludt tovább, hogy a feje a hasamon volt. Dög nehéz volt, viszont hihetetlen aranyos, így aztán én félig ülve aludtam el filmnézés közben. Valamikor éjszaka rendeztük a sorainkat. Szigor, Juci a neved.

***  

Kistesóéktól masszázskártyát kaptam ajándékba. Mára kaptam is időpontot. Tegnap meg a postaládában szórólapot találtam, miszerint egy fiatal srác (fénykép is mellékelve) a XI. XII. kerületben és Budaörsön házhoz jön masszírozni. Páromnak is mutattam, jókat poénkodtunk a dolgon. Erre ma odamegyek és nem egy kiscsaj fogad, mint régen, hanem egy fiatal srác. Nem ugyanaz, de kb. 25 éves, nagyon helyes gyerek, bár 170 centinél aligha magasabb. Na, nekem ott már lőttek. Innentől nem nagyon tudtam elvonatkoztatni ... Ráadásul ilyenekre nem is emlékeztem, mint ez az ujjak egyenkénti morzsolgatása (lábon és kézen is), meg összefonódó ujjak és tenyér. Plusz voltak benne olyan elemek is, amikor mintha remegne a keze, úgy csinálja. Kész voltam. Szólt közben valami relaxáló zene, de szerintem én úgy be voltam feszülve, hogy ő is belefáradt, mire az egy óra letelt. Pedig tényleg igyekeztem lazítani, de kérdem én, lehet ezt egy szál bugyiban? Még ha neki csak egy darab hús voltam is az asztalon. Új élmények... nesze nekem ... így 50 felett

Közben kutyának hiába hagytam itthon a tv-t Vivástól, a hülye tv kikapcsolt. Kutya magához tért és ami újságot talált az előszobában, azt nagyjából fel is aprította. TV-t kell venni, ez már nem is vitás.

na, pusza, most megint elmegyek, ugyanis valamikor dolgozgatni is kéne már. Remélem a kutya ezt büntetésnek veszi és kussban lesz.Más variációra nem is merek gondolni.

Ps. Lányok, páromat jól kiakasztottam, he-he... mert naná elpofáztam, hogy micsoda élmény lett a masszázsból. Szerintem el se hiszi igazából, azt hiszi, a tegnapi poénkodást folytatom.

Amúgy kutyagyerek tényleg büntinek vehette, hogy megint elmentem majdnem rögtön a takarítás után, mert mire hazajöttem, sehol semmi rumli.  Mintagyerek – mondhatjuk. Persze agyondicsértem meg simogattam, most meg együtt elsétálunk ebben a szép napsütésben az apuékhoz, mert megragasztotta a félszezonos csizmámat (amit mellesleg már sarkalni is kellett), mert kéredzkedett le a talpa. Faca. Bár, Colin már egy kicsit úgyis megcsócsálta az egyiket, de azért nadrággal még hordható lenne, ha a talpa nem jönne le...
*** 

Ma Kiskölök kandi kamerás felvételt készített az ebről, amint távollétünkben megpróbált a régi rácson (és némi bútorzaton) átvergődni, majd afeletti bosszúságában, hogy ez nem sikerült, a cipőmet rágcsálta; később pedig némi papírtépésbe kezdett. Az abszolút bizonyító erejű, tényfeltáró felvétel közös megtekintése közben kockafejjel hallgatta saját bosszús virnyákolását és félő, hogy felfedezte a rendszer gyenge pontjait. (mint ahogy a fényképezőgépet is) Ha ezen az új falon is átjut, azt kell mondjam, a lakást ebgyerektől védhetetlen objektummá kell nyilvánítani. A kutyasuli mellesleg holnap kezdődik!

*** 

Nos, A Fal működik. Colin két napja távollétem üres óráiban be nem teszi a lábát a nappaliba, hálóba, fürdőszobába. De... Azóta átvette az uralmat az előszoba és a konyha fölött.
A rémuralmat.

A korábbi papírtépésről pedig áttért a rejtett nassolnivalók felkutatására és megsemmisítésére. A mai áldozatok: két csomag csokis süti (barátosnéktól kapott töltött mézespuszedli és Milka-málnás töltött süti). Hogy ne lehessen édesszájúsággal vádolni, ráküldött még egy fél csomag sajtos-hagymás csipszet (a másik felét én csipegettem el tegnap a rosszul választott Párizsból szeretettel című film nézése közben. Hogy miért rosszul választott? Mert én romantikára számítottam, ezzel szemben piff-puff-adj neki volt minden mennyiségben)
Azt hiszem jogos, ha ezek után ebédet már nem adok neki. Az állatorvos pedig nem veszi fel a telefont, pedig hánytatás ügyében már megint kerestem. (Mármint Colint hánytatnám, nem az állatorvost.)
Ps. a gumicsizmám ugyan szerepel a képen, de csak mint dizájnelem, ízre a puszedlik győztek.
Ps2. állatorvos visszahívott: Semmi baj, nehogy meghánytassam a kutyát, ínyenc az eb és ő most irigykedik, mert a csokis mézes puszedlit rendkívül kedveli. Mit mondjak? Én is kedveltem volna, gondoltam is rá napközben, hogy majd filmnézés közben ... édes jelenetek, édes ízek... Colin megelőzött.

*** 

Mostanában több cikket is olvastam a kutya.hu oldalon a golden retrieverekről. Volt néhány mondat, ami úgy simogatta ebgyerek imádó lelkemet, hogy most megosztom itt veletek is. Tehát a golden:

"Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy ez a kutya szinte oly giccsesen tökéletes, mintha egy hollywoodi filmgyárban készült volna. Napjainkban első számú családi kutyaként tartják számon. Rajta kívül persze akad még jó néhány olyan szép megjelenésű, nemes vonalú vadászkutya és más fajta, amikre ezeket a jelzőket szintén ráragasztották, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a golden esetében valóban hiteles e megnevezés. A goldenre pillantva az embert óhatatlanul melegség járja át. Simogatásra csábító, barátságosságról és hűségről árulkodó tekintete miatt a legtöbb ember számára az ideális kutya. Külleme hűen tükrözi simulékony természetét és az emberek iránti odaadó szeretetét.
A golden odaadóan ragaszkodik gazdájához, amit nem illik félvállról venni. Ez a fajta rendkívül érzékeny jellemmel megáldott kutya. Amolyan romantikus lélek, aki csak akkor élhet teljes életet, ha állandóan érzi gazdája megbecsülését és szeretetét. És ez az egész családra kiterjed. Filantróp jellem lévén, örömmel fogad barátságába vadidegen embereket is, ezért sokkal inkább a környezetükkel harmóniában élő, optimista embereknek, vidám, gyermekes családoknak való, mint a zárkózott, egygazdás kutyára vágyóknak. Ebből kifolyólag előszeretettel alkalmazzák terápiás célokra, hisz a jóságos tekintetű, aranyszínű kutya jóleső érintése sok rászoruló számára jelent örömet vagy vigaszt, mialatt a kutya nagyszerűen érzi magát. Kiképzése a kevés tapasztalattal rendelkező kutyások számára is komoly sikerélményt jelenthet.
A retriever mellé ajánlatos egy nagy teljesítményű porszívót és néhány raklapnyi porzsákot is beszerezni. Az sem feltétlen túlzás, ha előtte felparkettázzuk a lakást, szőnyegeinket, ruháinkat lehetőleg kutyánk szőrszínéhez illeszkedő árnyalatúra cseréljük. A golden ugyanis bőségesen teríti félhosszú szőrét mindenhová, ahol megfordul. Ezt az apró problémát leszámítva viszont a fajta képes mindazt a békét, szeretetet, ragaszkodást és kedvességet nyújtani az embernek, amit egy kutya csak adhat. A mai rohanó és érzelmileg sivár világban a golden a szeretet szőke oázisa, aki mindig türelmes, állandóan boldogságot sugároz, és emellett puszta megjelenése önmagában is esztétikai élményt nyújt gazdája számára. Kedélybetegség ellen őket kellene receptre felírni a különböző bogyók helyett."

A cikkben továbbá arról is szó volt, hogy "a kutya túlzott kényeztetése, embergyerekként való kezelése korunk egyik népbetegsége. A kutya ezt nem igényli, sőt nem is érzi jól magát ebben a helyzetben." Nos, ezt majd Colinnal is meg kell beszélnem, hiszen itt áll feketén-fehéren, nyomtatásban, szakértők által megfogalmazva, hogy neki nem jó, hogy velünk akar aludni. Ő attól rosszul érzi magát, hogy az ölembe hajtja a fejét, hogy ájultan alszik, mialatt nekem elzsibbad a lábam. Ezt ő még nem tudja, de majd elmagyarázom neki. Ha tudom. (Vagy ha akarom)

*** 

Okosak vagyunk, flegmák, megjátsszuk, hogy már csuklóból tudjuk a gyakorlatokat. Olyan hihetően adjuk elő, hogy még néhány oktató is elhiszi. Aztán előkerül a "kukac", és rögtön kiderül a turpisság. Sajnos erről a mai napról nincs kompromittáló fotó, pedig tuti sikere lenne például annak, ahol Colin egyik végén benéz a kukacba, gazdija térden állva, félig bemászva kukkol befelé a másik oldalon (csak a segge meredezik kifelé). Aztán a történet itt el is akad, mert nincs az a jutalomfalat, az a játék, az az "anyai" csalogatás, amiért ő ebbe a rettenetbe bemászna. Aztán a problémát megoldja Dodzs, aki ugyan bement, de odabent megijedt és bepisilt. Innentől már senki nem hajlandó bemenni. Most pedig gazdi elballag az ikejába és körülnéz, mert mintha ott látott volna ilyen szerkentyűt. Gyakorolni kell, ha egyszer az agility pálya a cél.

Azért legalább a többieknek sikerült néhány vidám percet szereznünk. Én ugye fejjel a kukacban, csalogatom Colint. Ő meg a túloldalon szeretne szabadulni az oktató kezéből. Sikerül is. Akkor aztán elegánsan el a kukac mellett és ő is les befelé velem együtt, hogy mi olyan érdekes odabent, amiért hajlandó vagyok hülyét csinálni magamból?

*** 

Ha az időjárás nem kegyes hozzánk… nos, akkor bizony Colin fürdik. És még szerencsésnek mondhatom magam, hogy hagyja magát langyos vízzel leöblíteni. Hogy nem rázza meg magát azonnal, előbb megvárja, hogy egy régi fürdőköpennyel betakarjam. Az már csak ráadás, hogy a fürdés után türelmesen üldögél mellettem, amíg a fürdőszobát is rendbe teszem (bár, erre nem kérte senki), és nem hisztizik rögtön a kajájáért. Mintagyerek mondhatnánk.

*** 

Elsősorban is még egyszer nagyon szeretném megköszönni a bulit, az ajándékokat. (a bal vállam baromira fáj, de ez nem lehet a bowlingtól, mert ugye jobb kezes vagyok :) )
De komolyan, életem párjával össze-vissza vihorásztunk, amikor meséltem, hogy a Anikó térde, Cili karja, Nóra a derekával el sem jött... aztán bowlingot szerveztek…
A szombatról nem is mesélek, mert kidumáltuk rendesen a délelőtti "szülői értekezletet" is. Ja, Nórának azért annyit, hogy kutyaiskolában volt első beszélgetés a "szülőknek". Majd másfél órát ültünk a ragyogó napsütésben, a végén úgy égett a képem, tuti megfogott a nap. De jó érzés volt megint ott lenni. Mégiscsak évekig jártunk oda Morccal. Az meg külön jó érzés volt, hogy a vezető, a Gácsi Márta meg is ismert. Az már nem volt annyira klassz dolog, hogy a Morc stiklijeire is emlékezett. De tuti az hozta vissza az emlékeit, hogy a mostaniak között is van egy 11 hónapos golden, aki egyedül rohangászott szájkosárban, mert nekimegy mindenkinek, ő a nagyfiú.
Sajnos a szombati bulizásnak áldozatul esett a Velencében vett egyik sálam, az amelyikből két egyformát vettünk. Ezt még ma is siratom, basszus. Hogy hogy tudott eltűnni a bowling és a Guru közötti 20 méteren??? Valaki biztos már otthon örül neki, hogy fojtsa meg ott, ahol van. De lehet, hogy azért még a héten visszalépek és a Mekiben is rákérdezek, hátha oda adta be a "becsületes megtaláló". *reménytelenül optimista szmájli*

*** 

Vasárnap délelőtt első nap az iskolában. Colint reggel kivittem a parkba, rohangált, aztán otthon pihenhetett. Azt mondjuk nem értette, hogy miért nem kap reggelit, de ez a suli külön kérése volt, hogy a jutalomfalatokkal jobban lehessen őket motiválni. Megint isteni meleg volt. 6 újonc volt, mi vagyunk a legfiatalabbak és majdnem a legügyesebbek is. A nálunk haladóbbaknál is volt olyan, akit az összes oktató hajkurászott az elengedésnél, mert az istennek se akart a kutyus visszamenni a gazdájához. Párom is kijött velem, csinált pár nem túl jó fotót meg videót, szóval az első alkalom meg van örökítve. Colin rettentően élvezte az új haverokat. Naná, ki volt az első, aki rászállt? A verekedős Golden. De nem bántotta, csak hajkurászta, játszott volna vele. Az oktatók viszont féltették a Colint és ők meg a Brúnót hajkurászták. Elég reménytelen eb, mert a gazdája is csukafejessel vetődve tudta csak elkapni, azt hittem, agyonüti a kutyámat, mert majdnem ráesett. Persze, ezek az órák csak a vége felé ennyire mozgalmasak, mert nagyrészt abból állnak, hogy ül, fekszik, lábnál jön, ül, fekszik, marad. Nem mondom, hogy nem unalmas egy kicsit, viszont szegény Colin ebben is úgy elfáradt... hazaértünk és majdnem délután 5-ig aludt. Ebből is látszik, hogy a gyerekeknek miért olyan fárasztó már az is önmagában, hogy szót kell fogadni és 45 perceket csöndben ülni a padban.
Ráadásul vasárnap délben nálunk volt nagy családi ebéd. 11 után értünk haza, 12-re jött a család. Képzelhetitek. Még jó, hogy hajnalban odatettem a húslevest, a húsokat előkészítettem, krumplit főztem. Aztán egy óra alatt gyorsan befejeztem mindent, még rétest is sütöttem

Hétfőt nagyjából csak eltosztuk, mert párom bement a boltba, én itthon vártam, mikor jön, mert ebédelni anyóshoz mentünk. Na, a nap is csak addig sütött, mert mire onnan eljöttünk, beborult, nem volt már kedvünk kirándulni menni. Kistesó egész idő alatt itthon tanult, a borász vizsgára készül ezerrel.
Kedden aztán reggel park, utána pici pihenő és indultunk Velencére, a barátainkhoz. Van egy bokszer szukájuk. Neki lett bemutatva a Colin. Óóóó, volt is nagy öröm, meg hancúr. Egy óra rohangálás (és két pohár pezsgő után) mentünk tovább Zamárdiba, ahol aztán nekem nem sok munkakedvem volt. A ház szerencsésen túlélte a telet. A rengeteg falevelet összekotortuk, sétáltunk a tóparton, Colin ismerkedett a nagy itatóval. Ugyanis bemenni nem mert, de azért itta szorgalmasan, hátha akkor kevesebb lesz benne. Hoztunk a csárdából halászlevet, megjavítottuk a kertkaput, aztán 4 óra felé hazaindultunk. Hazaérve Colin szinte elájult, mert egész nap nem aludt semmit. A kocsiban sem alszik, ott üldögél és nézelődik. Én viszont ülve-állva képes lettem volna aludni. Este még rohangált a parkban, aztán szundi. Nem tudtam se filmet nézni, se olvasni, vettem egy forró fürdőt és már ott bealudtam.
Ma meg dolgos hétköznap... ja, de nincs bérletem, így itthon maradtam, eddig olvasgattam, de most isten bizony belecsapok a jóba és dolgozni fogok, mert lassan már úgy kell utat vágni a porban a lakásban. Meg a muskátlikkal is kell kezdeni valamit, mielőtt itt a tavaszelőn mennek tönkre. Meg persze mosni, mert az összejött az ünnepek alatt. De a francba, úgy elszalad a nap akkor is, ha csak azzal foglalkozom, amivel igazán szeretnék...

*** 

Párom szülinapja megihletett engem. Tegnap, amikor nem kutyáztam, főztem, családoltam, akkor írtam.  De lehet, hogy végleg el is akadok, mert egy prűd liba vagyok és nekünk tényleg jószerével másról sem szólt az első jó pár év, mint hogy együtt voltunk, ahol és amikor csak lehetett. Úgy "terveztem", hogy az esküvőig tart, mert fiatalok igazából csak előtte voltunk. Az agyam tele van gondolatokkal, millió apró részlet mászott elő a múltból; még a végén kikeredik belőle valami romantikus ömlengés.

Uramisten... soha többé nem szídom, nem engedem szídni azt, aki romantikus könyvet ír vagy csak simán a szexről, mert ez iszonyat nehéz! Kicsit javítgattam az elejét, meg hát folytatódott is. Élvezem minden sorát, kicsit utazás a múltba. Persze, biztosan van benne olyan is, amit az idő már megszépített egy kicsit, de tényleg csodás idők voltak.
Gondoltam rá, hogy csinálni kéne egy blogot, nem reklámozni ismerősöknél, és abban írni ismeretlenül, „írói álnéven”,  mint ahogy azok a twilightos, vagy Rob-os ficek is vannak, hogy milyenek lennének rá a kommentek, ha egyáltalán lennének. Persze, mintha ez csak egy sima sztori lenne, neveket átírva, meg valami utalás is kellene az elejére, hogy ez tulajdonképpen mikor "játszódik", mert a mai viszonyok között vannak érthetetlen dolgok (például, hogy nem volt mindenkinek telefonja, hogy mást ne mondjak )

***  

Írok, mint a hülye, de valahogy olyan érdekes ragozással kezdtem bele és most már kezdek belezavarodni, hogy mikor milyen személyt és időt használok. Főleg, ha még "beszélnek" is a szereplőim. Mondtam már, hogy qva nehéz dolog írni?

*Tegnap este végül visszajöttem a gép elé, mert nem tudtam elaludni. Gondoltam, keresek pár jópofa képet a szöveghez. Egyszer csak beírtam a google képkeresőbe, hogy találkozás. Na, erre az elsők között speciel egy Rob-os képet hozott ki, de az most nem számít. Aztán egy naplementés tóparti képnél belefutottam következőbe:
moncheri.freeblog.hu

az a legkevesebb, hogy pont az az idézet volt a fejlécében, amit tegnap neked írtam, a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - ez volt az első, ami szemet szúrt.
Aztán olyan bejegyzés, hogy "Minden ember élete egy regény" ... na, itt már erősen kezdtem volna guberálni a múltjában, meg az ismerősöknél.
Mert milyen már, hogy amikor nem olvasókat keresek, akkor esetleg még rá is akadok, főleg ilyen körítéssel.
De aztán az egész töketlen gép lefagyott és hiába indítottam újra, valahogy teljesen meg volt hülyülve.

Úgyhogy majd ma megint rámegyek kicsit nézelődni. Bár, közben belekezdtem az írást átírni más nevekkel, ettől meg olyan fura érzés lett olvasni, olyan, mintha mással történt volna az egész és mégis olyan ismerős. Nem is tudom megfogalmazni, de valahogy tényleg sikerült egy kicsit "elidegeníteni". Roppant találékonyan Sárosi Réka és Pataki Gábor történetévé vált, amin kéretik nem röhögni, Freud biztos tudna mit kezdeni a hirtelen kitalált nevekkel, nekem spec. még nincs rá magyarázatom, csak ez ugrott be elsőnek.

ó, szóval elvagyok itten, mint a befőtt. Egyébként tegnap este a kutyasuli bulijában voltunk (persze, kutya nélkül) Budaörsön. És előtte ugyan elvittem az ebet sétálni, de kistesó is kivitte később a parkba, és ma reggel ott áradoztak nekem a lányok, hogy hol dugdostam eddig ezt a helyes srácot. Ma egyébként Colin 5 perc alatt átment sátán kutyájába, mert a harmattól olyan sáros lett, hogy sírni tudtam volna. Most megfürdettem, aztán nemsokára irány a suli. Ott majd megint jó mocskos lesz.

Ma reggel más kalandunk is volt, amitől viszont azt hittem, az egész napom el lesz carva. Itt van ez a bio-piac, jönnek rá az öreglányok mindenfelől kis guruló kocsikkal. Na, az egyik beszólt nekem, mert a Colin fél méterre ment el mellette. Hogy az ilyen "hatalmas" kutyákat pórázon kell vezetni, mert veszélyesek gyerekre, öregre. Mondjuk, gyerek egy se volt a környéken. És különben is, mi lett volna, HA megnyalja a kocsiját? Most mondjam neki, hogy az attól csak tisztább lett volna? De aztán úrinő voltam, nem küldtem el a búsba, ez sajnos régi rossz szokásom nekem, de ahogy öregszem, lehet, hogy én is beszólogatok majd ennek-annak. Szóval, csak annyit mondtam, hogy majd HA a kutya odamegy hozzá, akkor ráér aggódni, én meg azért vagyok itt, hogy ez ne forduljon elő. De aztán a Colin szó szerint szart az egészre és akkor inkább odamentem, azzal foglalkozni. Öreglány meg bemenekülhetett a piacra. Istenem, de szeretem ezt!