Távol a világ zajától 17.

-Van valami programja ma estére? – tolta el maga elől Robert a tányért, és már-már automatikus mozdulattal kapta el Lizzy kis csőrös poharát, amelyik éppen leszédülni készült az asztalról. Nem nézett Sofiára, így nem láthatta, hogy a lány meglepetten néz rá.

-Tulajdonképpen nincs. Csak a szokásos. Néhány szakkönyv, internet, de semmi olyan sürgős, ami ne várhatna. Elmegy itthonról? A gyerekekre kellene vigyáznom? – kérdezett vissza a lány, gondolatban búcsút intve a kádban olvasás ritka élvezetének. Robert megrázta a fejét.

-Nem. Csak arra gondoltam, itt az ideje, hogy beszéljünk a maga jövőjéről is. Gondoltam, lefektetem a gyerekeket, és utána egy pohár bor mellett beszélgetünk felnőtt dolgokról végre. A fél város megfordult már nálam tanácsokért, de a maga ügyéről még nem beszéltünk. Azt sem tudom, mik a tervei. Lehet, hogy egy napon azzal ébred, hogy nem tud tovább velünk törődni, úgyhogy úgy gondoltam, jobb, ha elé megyek ennek a napnak – mondta Robert halkan és a lányra nézett. Sofia mély levegőt vett és bár nem tudatosan tette, de az egész testtartása megváltozott. Most éppen olyan mereven, nevelőnősen ült az asztalnál, mint amilyennek megismerte.

-Nos, igen. Vannak terveim, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan... mindegy, jobb is, ha beszélünk róluk – mondta akadozva a lány, miközben arra gondolt, hogy a reggeli jelenet Sylvie cukrászdája előtt úgy látszik, kellemetlen érzést keltett a férfiban. Mi mással magyarázhatná, hogy ilyen hirtelen érdekelni kezdték az ő tervei, amelyekről az elmúlt hetekben, hónapokban egy árva hang sem esett. Nyilván meglett az indok, amiért elválhatnak az útjaik. Nem is baj, hiszen az utóbbi időben már ő is gondolt rá, hogy bármilyen kellemes langyos vízben élni, de ez nem mehet így a végtelenségig. Ami a legmeglepőbb volt, igazából Sofia is úgy viselkedett, mint egy szünidős egyetemista, nem pedig, mint egy végzett állatorvos. Esténként elmerült a keserűségben, amit a reménytelennek látszó jövőről vizionált, napközben pedig bébiszittert játszott.

-Remek. Akkor srácok, irány a fürdőszoba – emelte ki Lizzyt a magasított székből a férfi. Jeremy, aki eddig némán kapirgálni a terítőt, megszólalt:

-Sofia el fog menni? 

A lány meglepetten kapta fel a fejét a kissé hisztérikus, megbicsakló hangra és megnyugtatóan végig akart simítani a gyerek karján, de az felpattant és kirohant az étkezőből. Mindannyian jól hallották, ahogy a bejárati ajtó a falnak ütődött a nyomában, aztán Árnyék egy értetlenkedő vakkantással utána lódult. Robert le akarta tenni a kicsit, hogy a nagyobbik keresésére induljon, de Sofia megállította.

-Majd én utána megyek, menjen csak! – azzal már kint is volt ő is a házból. Meglepte a kisfiú reakciója arra a néhány mondatos beszélgetésre, amivel a mai estét tervezték meg. Mintha a gyerek számára ez egy újabb nagy csapás lenne, mintha már megint valaki olyat veszítene el, aki kedves volt a szívének. Észre sem vette, hogy a mindig csendes kisfiú ennyire ragaszkodna hozzá, és ez az új felismerés a lelke mélyéig megrázta. De hát egyszer el kell menjen! Ha rajta múlt volna, szívesen maradt volna még. Még sokáig. Olyan sokáig, amennyire még sosem tervezett előre. Nem is értette, honnan jön ez az érzés, de Roberttel és a gyerekekkel néhány hét alatt olyan lett az életük, mint egy összeszokott kis családnak. És ennek előbb-utóbb vége lesz. Vége kell legyen! Vagy azért, mert a férfi rátalál arra a nőre, aki a társává szegődik, vagy azért, mert őt találja meg Ámor nyila és követni fogja a hívó szót. Az, hogy ez az érzés házon belül üsse fel a fejét, valamiért elképzelhetetlennek tűnt. De hogy lehet ezt egy kisiskolásnak elmagyarázni? Már látta Jeremy kis alakját, ahogy a tóparti stégen ül, mellette Árnyék feküdt, nagy szöszke fejét a kisfiú ölében nyugtatva. Isten ajándéka volt ez a szeretetre méltó állat e mellett a sérült lelkű gyerek mellett, de még ő sem tudott mindent orvosolni.

-Leülhetek ide melléd? – kérdezte halkan, mire csak megrándult a keskeny gyerekváll. Letelepedett a stég deszkájára, lábát belelógatta az estében langyosnak tűnő vízbe és némán figyelte a lábujjairól lepergő vízcseppeket. Csodálkozott, hogy Árnyék még nem csobbant, de aztán rájött, hogy a kutya most ösztönösen lemondott a maga öröméről, hogy a gyereknek vigaszt nyújtson a közelségével. Ültek egymás mellett csendben, hallgatva a természet neszeit, a tücsökciripelést és a békák távoli brekegését. Ez maga a Paradicsom! – sóhajtott fel. Nehéz lesz itt hagyni – vágott egy néma grimaszt. És a gyerekeket is – ismerte be maga előtt, azokra a kedves epizódokra gondolva, amiket mellettük élt meg az elmúlt hetekben. Az elmúlt években egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Elvégezni az egyetemet. Világ életében imádta az állatokat és már akkor tudta, hogy mi akar lenni felnőttként, amikor a többiek még olyan válaszokat adtak erre a kérdésre, hogy királylány és űrhajós. Keményen dolgozott, a szó szoros értelmében is, hogy elvégezhesse az egyetemet. Kevéske szabadidejében pincérnősködött, bébiszitterkedett, hogy elég pénze legyen a tanulmányaira, és minél kevésbé terhelje meg a szüleit. És az eltökéltsége meghozta a sikert. Évfolyamelsőként végzett, s elnyerte az ezzel járó megtisztelő állásajánlatot is Washington legmenőbb állatklinikáján. Mégse mondott azonnal igent, mert többet akart, mint elkényeztetett házikedvencek körmeit vagdosni és a fiatal főorvos mellett asszisztálni az előrelépés reménye nélkül. De a fizetés csábító volt. A vitát azonban eldöntötte az anyja betegsége és az apja hívó szava. Most pedig itthon volt és olyan életet élt, amilyenre igazából sosem vágyott. Ezért kell elmennie! Hogy végre a maga lábára álljon és megmutassa Morgan doktor utódának, hogy kemény konkurenciát képes jelenteni. Dr. Steve Lewis nem sokkal volt fiatalabb, mint az öreg Morgan doktor. De tény, hogy a rendszeres teniszedzéseknek hála, dr. Lewis jó karban volt. Akár még tíz-tizenöt évig is magáénak tudhatja az ebtelep egészségügyi ellátásának vezetését. Hacsak át nem adja a fiának. Russel a harmincas évei elején járt és egyre több időt töltött itthon. A napfényes Kaliforniában volt jól menő rendelője, mert őt aztán nem zavarta, hogy kutyakozmetikusoknak való feladatokért vaskos számlákat állítson ki sztároknak és a város krémjének. De mostanában mégis egyre gyakrabban fordult meg Asheville-ben, és egyre többet Sofia körül. Már-már úgy tűnt, ő lehetne a belépője az állatorvosok zárt világába. De a lány nem bízott az olajos barnaságtól ragyogó arcban. Volt valami az ifjú Lewisban, amitől igazából meg sem fordult a fejében a vele való társulás. Russel és Paul, két férfi, akik tagadhatatlanul ráhajtottak, és mindeközben neki egy szürke szempár bukkant fel éjjelente az álmaiban. Egy olyan férfié, aki már bebizonyította, hogy rosszul ítélte meg az első találkozáskor. Robert, ahogy a karjában vitte azt a kislányt, akinek a sors tette az apjává, és aki végtelen tanácstalan szomorúsággal a szemében figyelte a fiút, aki most itt ült Sofia mellett magába fordulva, mint általában. Egy vonzó, érző férfi, aki azonban nem sok jelét adta idáig, hogy észrevenné Sofiában a nőt. 

-Elmész? – kérdezte halkan a gyerek, kiragadva őt a férfiak között csapongó gondolatokból.

-Nem tudom. Még beszélnünk kell apáddal, aztán kiderül – válaszolta őszintén.

-Nem az apám! – csattant fel a gyerek szokatlan indulattal.

-A nevelőapád Jeremy, és szeret téged. Bármit megtenne, hogy visszaadja neked az édesapádat, hiszen az az ő testvére volt. Gondolj bele, mennyire fájna, ha Lizzynek valami baja lenne. Robertnek is sajog a lelke az öccséért, a Te édesapádért. De a sors így döntött, és ő nem hagyta, hogy idegenekhez kerülj. Az unokaöccse vagy és gondoskodni akar rólad meg a húgodról. Nem kell apának szólítanod, bár szerintem megérdemli azok után, ahogy aggódik értetek. De ez a Te döntésed. Szerintem ő sem mondana mást – próbálta okosan megmutatni a gyereknek, hogy akiben fájdalmában ellenséget lát, az áll hozzá talán a legközelebb a világon.

-Jó volt, hogy itt voltál velünk – vallotta be halkan a gyerek. –A suliban mindenkinek van mamája, csak nekem nincs. De amióta itt vagy, egy kicsit olyan, mintha ... szóval, érted.

-Értem, kicsim! – ölelte magához a gyereket a lány. A torkában olyan gombóc keletkezett, amit alig bírt visszatartani, nehogy zokogásban törjön elő belőle. Ettől félt! Túl közel került a gyerekekhez, így aztán túlságosan is fájdalmas lesz az elválás. Szusszantott egy nagyot. A legjobb lesz, ha visszamennek a házba és beszél Roberttel, mert erről a férfinak is tudnia kell. Nem mintha egy kisgyerek érzelmei befolyásolhatnák a felnőttek döntéseit, de azért legalább megpróbálhatnának tekintettel lenni rá is. Felállt és a kezét nyújtotta a fiúnak.

-Gyere, Jer! Itt az ideje, hogy lefeküdj Te is. Lizzy már biztosan ágyban van.

A kisfiú feltápászkodott és mint mindig, most is engedelmesen belekapaszkodott a feléje nyújtott női kézbe.

*

Robert hallotta, ahogy Jeremy és a lány bejönnek a házba, aztán Sofia halk hangját, ahogy kedvesen jó éjszakát kíván a fiúnak. Milyen bársonyos hangja van – mélázott el egy pillanatig, amikor átfutott a fején, milyen lehet a lány, amikor egy férfi felé hajol és egy csókkal kíván jó éjszakát. Megrázta a fejét. Ááá, ez a közelség, az együttélés megannyi már-már intim mozzanata túlságosan is képzelgővé tette. Sofia csinos nő, nagyon csinos. És okos, ezt el kell ismernie. És hihetetlenül jól boldogul a háztartással, de még annál is sokkal jobban a két gyerekkel. De valahogy mindig olyan távolságtartó volt. Még az esélyét sem adta meg egy gyengéd viszony kibontakozásának kettőjük között. Nem mintha egyáltalán próbálkozni mert volna. Biztos volt benne, hogy Sofia abban a pillanatban csomagolná össze a holmiját és odébbállna, mielőtt ő még bocsánatot kérhetne, vagy magyarázkodhatna. Kemény csaj volt és ő nem mert kockáztatni, mert túlságosan simán zajlott az élete, amióta itt élt velük. De határozottan rossz volt látni, amikor Paul Hatford kinyújtotta érte a kezét.

Vetett még egy pillantást Lizzyre, aztán Jeremy után nézett. A fiú már túl volt a fogmosáson, és láthatóan ma estére ennyivel be is érte. Robert pedig nem piszkálta az elmaradt zuhanyozással, mert a gondolatai már a Sofiával való beszélgetésnél jártak.

-Meséljek? – kérdezte a gyereket, miközben gondosan betakargatta, aztán beletörődően hagyta, hogy Árnyék is elhelyezkedjen a fiú lábánál. A kutya olyan nagy segítséget jelentett a zárkózott kölyök mellett, hogy igazán ez volt a legkevesebb, amit megengedhetett neki.

-Nem kell, álmos vagyok – húzta a füléig a takarót a fiú. –Különben is, Sofiával akartál beszélni. De tudod, ha Sofia elmegy, akkor ... – hallgatott el a gyerek, kíváncsivá téve a férfit, hogy vajon mi lehet a mondat folytatása.

-Akkor? – kérdezett vissza kíváncsian.

-Akkor lehet, hogy az a kaliforniai állatorvos fog vele járni. Pedig olyan helyes lány, és neked sincs barátnőd. Azt hittem, ... És tudom, hogy a polgármesternek is tetszik. Hallottam Sylvie nénit, amikor azt mondta Sofiának, hogy Paul Hatford is jobban tenné, ha a feleségével járkálna a városban és békén hagyná Sofiet. Csak Te vagy olyan balfácán, hogy elvehetik tőled a legszebb lányt a városban. Ráadásul az állatokat is szereti. Tegnap is meggyógyította Frank cicáját. És Árnyéknak is kihúzott egy tövist a talpából. Gombócnak meg olyan ételt ad, hogy egy kicsit lefogyjon, mert azt mondta, nem egészséges, hogy olyan kövér, és ha azt akarjuk, hogy még sokáig legyen velünk, akkor vigyázni kell a súlyára.  De Te nem tudsz semmit, mert semmi mással nem foglalkozol mostanában, csak az irodáddal. De ha olyan büszke vagy rá, akkor miért nem mutatod meg nekünk? Tom is volt bent a papája munkahelyén, de én azt se tudtam megmondani az órán, hogy mit dolgozol. Persze nem nagy dolog, hiszen Te nem is vagy a papám. ... – a szó csak úgy dőlt a gyerekből és Robert megrendülten hallgatta a keserű kifakadást.

-Jól van, Jeremy! – simogatta meg a felhevült arcot – kitalálunk valamit, hogy Sofiának ne kelljen elmennie, de dolgozhasson is. Bármennyire is szeret titeket, nagyon hiányzik neki, hogy nem dolgozhat állatorvosként. És ígérem, holnap megmutatom nektek az irodát, csak nem is sejtettem, hogy érdekelne. Tudod, nekem nem volt időm megtanulni, hogyan viselkednek az apák, de ha segítesz, akkor mind a ketten jobban járunk. Oké? – nézett szinte könyörögve a gyerekre. Ez a kis krapek nem is sejti, hogy mennyire szüksége lenne a támogatására. Mert amíg kettőjük között nem törik meg a jég, addig Jeremy sem lesz képes olyan oldottan viselkedni, mint a kortársai.

-Oké! – bólintott a gyerek, aztán becsukta a szemét, jelezve, hogy ő már tényleg álmos. Robert lekapcsolta a kislámpát az ágy melletti szekrénykén és egy gyengéd puszit nyomott a takaró alól kilátszó barna hajra. Az előbb, a lámpa sárgás fényében pont olyan vörösesen csillogott, mint Adam haja, amikor még gyerekek voltak. Tulajdonképpen furcsa játékot űztek a gének ezzel a kiskölyökkel, mert minden egyébben sokkal inkább hasonlított a nagybátyjára, mint a tulajdon apjára. Ő volt ilyen érzékeny gyerekként, csak aztán a washingtoni pénzvilág kiölte belőle ezt a gyengeséget. Most először jutott eszébe, hogy ezzel talán többet veszített, mint amennyit nyert a bolton.

Távol a világ zajától 16.

Robert a kocsiban várta, amíg Sofia leadja a cukrászdában a szombati zsúr kellékeit. Kicsit távol sikerült csak megállnia, így nem érezte szükségét, hogy odaintsen a nőnek, mert a sötétített üvegen keresztül talán nem is venné észre. Még mindig viszketett a tarkója, ha eszébe jutott, micsoda felfordulást rendezett az a csapat gyerek a házban, a hangzavarról már nem is beszélve. A hétvége már rosszul kezdődött, mert őt küldte el Sofia a tortákért, amik közül az egyik a csomagtartóban majdnem maradandó károsodást szenvedett. A lány ügyes kezének és az anyjával bonyolított hosszas telefonbeszélgetésnek köszönhetően azonban megmenekült, bár azt azóta sem értette, micsoda őrült ötlet egy játékbabát szúrni egy torta közepébe. De Lizzy annyira örült neki, mint már régen, úgyhogy innentől fogva beismerte, hogy kétévesek tortáit illetően nincs kellően felkészülve az ítélethozatalra. Ráadásul az ünnepség fénypontjaként ketten a tóba is beleestek. Még jó, hogy volt mellettük felnőtt, jelesül ő maga is, így nem történhetett baj, mert a két megszeppent, és a füléig sáros gyereket azonnal kihúzta a partra. Ami persze azt jelentette, hogy ő maga is úgy nézett ki, mint egy mocsári szörny, de ez semmiség volt az ijedtséghez képest. Amíg a gyerekekkel foglalkoztak, Árnyék is kedvet kapott a fürdéshez, de ez már meg sem rengette a lelkivilágát. Jeremy és kis barátja Greg hamarosan frissen fürdetve száradtak a napon. Ő meg még mindig érezte azt a furcsa zsibbadtságot, ahogy Sofia rajta felejtette a szemét a mellkasára tapadó ingen, és második bőrként tapadó farmerén. De aztán elég hamar leszállt a földre, amikor Lizzy merő együttérzésből meg akarta etetni a tortájával, amit elképesztő ügyességgel borított be az említett vizes ing mögé. A napon alaposan megolvadt csokoládé a morzsákkal keveredve úgy beleragadt a mellszőrzetébe, hogy később alig bírta tisztába tenni magát. Mindegy. A nagyközönségnek megvolt a vidámság, ő pedig megadóan játszotta az ügyeletes bohóc szerepét. Amire egyébként igen nagy szükség volt, mert akit az interneten rendelt, az máig nem érkezett meg. Ennek ellenére a zsúr, mint egy vidám kerti mulatság maradt meg minden gyerek és felnőtt emlékezetében, ennél többet pedig igazán nem kívánhatott. 

A gondolatai visszatértek Sofiához, aki nevetve beszélgetett Sylvievel a lépcsőn, nyilván a balfékeskedéséről tartott élménybeszámolót, aztán már éppen visszaindult a kocsi felé, amikor egy böhöm terepjáró kanyarodott elé, nem törődve vele, hogy feltartja a forgalmat, és egy méregdrága öltönyös alak pattant ki belőle, hogy megtorpanásra késztesse a bébiszitterét. Még ebből a távolságból is látszott, hogy Sofia zavarban van. Ki a franc lehet a pasi? – tette fel magának a kérdést, de szinte abban a pillanatban biztos is volt már benne, hogy tudja a választ. Nem lehet más, mint a város vezetésére pályázó Paul Hatford. Igazság szerint így élőben még lehengerlőbb volt a pasi, mint az óriásplakátokon, amelyeket a marketinges stáb nyilván a női lakosság elbájolásának szándékával készíttetett. Nem úgy festett, mint aki a cukrászdában akar némi szénhidrátot magához venni. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha Sofiára akart volna lecsapni, szavakkal mindenképpen. A beszélgetésüket nem hallotta, de látta, ahogy a lány a kezeit széttárva hátralép. Egyértelmű jele volt egy ötlet elutasításának, de mintha a leendő polgármester úgy érezte volna, neki nem mondhatnak nemet. A lány felé lépett, készen rá, hogy megragadja a karját, Sofia pedig ebben a pillanatban a kocsi felé nézett, és ő ezt segélykérésnek értelmezte. Kipattant és gyors léptekkel megindult a páros felé. 

-Csak egy ebéd. Nyilvános helyen. Senki nem szólhat meg érte. Téged sem és engem sem. – hallotta éppen a férfi kellemes hangját, amelybe mintha a bosszúság halvány árnyalata vegyült volna, amiért győzködnie kell egy nőt, mert az nem rohan futólépésben, amikor ő hívni kegyeskedett. Sofia mély levegőt vett, nyilván, hogy újabb kísérletet tegyen a tiltakozásra. Robert úgy döntött, segíteni fog. Elég egyértelmű lesz ahhoz, hogy a másik férfi békén hagyja már Charlie lányát.

-Édes, ne haragudj, csak egy sarokkal odébb tudtam megállni, de már itt vagyok. Nem vettél semmit? Tudod, hogy imádom, ha a tejszínhab ... jaj, bocsánat, megzavartam a beszélgetést a barátoddal? Bocs, Robert Hazard vagyok – nyújtotta a kezét a másik férfi felé, aki homlokráncolva vizslatta. Nyilván felmérte, hogy sem magasságban, sem eleganciában nem tett szert különösebb előnyre. Robert az irodába tartott éppen, szokásos lezser öltözéke helyett egykori washingtoni drága öltönyei egyikébe öltözve. Tulajdonképpen úgy festett, mint egy esélyes rivális a választáson, és ez láthatóan nyugtalanná tette Pault Hatfordot.

-Paul Hatford – fogadta el a másik férfi Robert kezét, aki egy rövid kézfogás után úgy nyalábolta Sofiát a hóna alá, mint akinek erre joga van. Igazából ezt is akarta kifejezni, és csak remélni merte, hogy a lány nem most fogj tiltakozni és kérdőre vonni. De úgy tűnt, Sofiának kapóra jött a lovagias mentőakciója, még ha a kivitelezés meg is lepte. Ezt még az öltönyön keresztül is érezte, mert a lány teste olyan feszes volt, mint egy felhúzott rugó. De csendben volt és lángoló arcát önkéntelenül is Robert zakójába temette.

-Látom, még két gyerek után is nagy a szerelem – morogta a város vezetésére kandidáló férfiú, mire Robert arcán igazi férfias büszke mosoly terült el.

-Tervezünk is továbbiakat. Ha látná, milyen szépek, megértené, hogy miért akarjuk benépesíteni Ashvillet a kis Hazardokkal – mondta már-már idióta vigyorral a képén, amiért most már Sofia könyökét határozottan megérezte a bordái között.

-Hát, gratulálok már a terveikhez is – motyogta Paul, de a hangja sokkal inkább illett volna egy átokhoz, mint gratulációhoz. Nos, nekem mennem is kell! Örülök, hogy találkoztunk – biccentett kissé kimérten, aztán visszaszállt a nyilván „autószalon szépe” címet elnyert országúti cirkálóba és személyének fontosságában bízva minden óvatoskodás nélkül kivágódott a mellettük araszoló forgalomba. Robert összehúzott szemekkel nézett utána, teljesen megfeledkezve a bizalmas ölelésről, melynek rabságában ott lapult Sofia. A lány az előbbi kínos zavar után most egy másik, merőben más érzéseket kiváltó zavarba esett. Robert karjainak melege, az erő, ami körbeölelte furcsa gyengeséget bocsátott rá. Tudta, hogy szabadulnia kéne, legalább neki igyekeznie kellene levetnie magáról a férfi karját, de igazság szerint volt valami békés, megnyugtató ebben a közelségben. Robert nem figyelt rá, és ő kihasználta ezt az ajándékba kapott percet. Már az idejére sem emlékezett, amikor ennyire nőnek érezte magát. Szeretett nőnek – pontosított a megfogalmazáson. A baj csak az volt, hogy az a régi érzés pontosan ahhoz a férfihoz kapcsolódott – legalábbis az első időkben – aki az előbb oly sértetten távozott. De hát Paul megőrült? Mégis mit képzelt, amikor találkára hívta a régi szép idők felelevenítésére? Neki panaszkodik, hogy nem él jól a feleségével? Ezt a terhet már nem volt hajlandó magára venni. Paul sok-sok évvel ezelőtt döntött. A hatalomhoz vezető utat választotta, és őt eltaszította magától. Akkor most, a hőn áhított hatalma küszöbén ne akarja felemelni magához. Már csak azért sem, mert egy ilyen viszony nem lenne jó hatással a választás kimenetelére sem. Ashville annyira azért volt még kisváros, hogy a város első emberétől példamutató családi életet várjanak, nem házasságon kívüli viszonyt. amit próbálhat Paul leplezni, de ő nem hajlandó asszisztálni ehhez a próbálkozáshoz. 

Fogalma sem volt róla, hogyan érezte meg Robert, hogy szüksége van a segítségére, de fantasztikus beleérzéssel állt mellette a bajban. Ki se nézte volna belőle. 

Robert megrázkódott, mintha álmából ébredt volna. Paul Hatford elég ellenszenves alak volt, de valami gyenge hang a tudata mélyén leginkább azt rótta fel neki, hogy Sofia Bennettet akarja. Azt a Sofiát, aki az ő fedele alatt él, az ő gyerekeit neveli olyan elszánt aprólékossággal, mintha ez lenne a hivatása. És közben, ezt sikerült meglesnie egy esti órán, szakfolyóiratokat olvas, folyamatosan képezi magát és ellát minden szerencsétlen állatot, ha szüksége van a segítségére, ha nincs. Tisztában volt vele, hogy a lány már alig várja a percet, amikor megnyithatja a rendelőjét, és azzal is, hogy a város alkalmazásában erre talán soha nem lesz lehetősége. Egy terv formálódott benne már egy ideje, csak még fogalma sem volt róla, hogy hozza szóba. Olyan nagy az a ház! És az adottságai valósággal kiáltanak egy állatorvosi rendelő kialakítása után. Fogalma sem volt róla, mi mindenre van ehhez szükség, de volt egy terve. Egy terve, amiben már tudta, befektetőként fogja önmagát feltüntetni, így talán a lány sem mond rá azonnal nemet. Hogy miért ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is a közelében tudja, nem tudta volna megfogalmazni. De jó érzés volt vele és a gyerekekkel ülni az asztalnál, az ő mosolyára ébredni, még ha az csak a konyhában, az első kávé felett sugárzott is rá. Sofia Bennett az életükhöz tartozott, s bárkinek ellentmondott volna, aki azzal legyintett volna a megállapítására, hogy csak megszokás kérdése ez. Nem! Biztos volt benne, hogy Sofiát elveszteni egy olyan luxus lenne, amit nem engedhet meg. A gyerekek miatt, és igen, önmaga miatt sem. 

Végre ráébredt, hogy a leányzó, akin mostanában olyan sokat törte a fejét, még ott lapul a karjában, így aztán egy halk torokköszörülés kíséretében óvatosan elengedte. Amikor biztos volt benne, hogy a lány még véletlenül sem érzi eltaszítottnak magát, meglazította a nyakkendőjét.

-Innen már gyalog megyek. Nyugodtan menjen vissza, a gyerekek és Mona már biztosan nagyon várják – mosolygott rá feszélyezetten a lányra, aki úgy érezte közben, hogy a mennyekből a pokolba zuhant. Ebben a pár perces néma ölelkezésben annyi összetartozás volt! Nem, nem hagyja hogy bárki azt mondja, képzelődött, nem! Biztos volt benne, hogy nemcsak ő érzi azt a különös vonzást, amely egybeforrasztotta őket az előbb. –És Sofia! Este szeretnék magával beszélni valamiről – hozta szóba a terveit, még ha ilyen sejtelmesen is, de előrevetítve, hogy mondanivalója van a lány számára. Sofia megrándult. Jaj, csak azt ne mondja, hogy bocsánat! – gondolta keserűen. Nem akarta, hogy újra csak ő képzeljen valamit egy érintés mögé. Lehet, a férfi az előbbi percekben azon gondolkodott, hogy túl messzire ment a segítségnyújtásban, és a szavakat keresi, amivel megértethetné vele, hogy az előbb történtek és mondottak semmit nem jelentenek. De hát nem is jelentenek! – sóhajtott fel elkínzottan, miközben szótlanul bólintott és megindult a kocsija felé. Robert a szája szélét rágva nézett utána. El fog menekülni, ha előáll a baromi nagy ötletével – kínozta magát máris a vesztes forgatókönyvvel. Nem vagy te akkora főnyeremény, hogy kitartson melletted, és tulajdonképpen a szíved mélyén nem is arra vágysz, hogy a gyerekek miatt maradjon. Azt akarod, hogy egy nő, akár Sofia, végre Téged akarjon, bármivel is járjon ez a szerelem. De hát megőrült, hogy ilyesmire gondol? Hiszen ha van a városban ember, akivel rosszul indult a kapcsolata, az éppen Sofia. A nő már számtalanszor éreztette vele, hogy nem tartja különösebben nagyra sem férfiként, sem apaként. Csak azt nem értette, hogy akkor mi az a nyughatatlan erő, ami egyfolytában feléje húzza, nem ereszti, ami esténként néha képzelgésekre ragadtatja. Bármennyire is szeretné, de ez nem szerelem! Az úgyis csak megbonyolítaná a dolgokat. Üzletet fog ajánlani a lánynak, egy visszautasíthatatlan üzletet. Hogy ezzel hosszú távon mi a célja, azt pedig inkább még önmaga előtt sem vallotta volna be.

Könyvajánló

Nézzétek el nekem, hogy a várt (?) friss fejezet helyett egy könyvajánlóval jelentkezem, ráadásul a téma köszönőviszonyban sincs a romantikával, de egy nagyon kedves barátom írta ezt a könyvet, a saját fotóival illusztrálta (gazdagon), és szerintem itt is vannak, akik szeretik Velencét és Olaszországot, úgyhogy fogadjátok szeretettel Erika könyvének ajánlóját. (Ebbe inkább bele sem gondolok, micsoda mondatot sikerült iderittyentenem, de a lényeg a lényeg...) Megjelent ez a könyv, Budapesten átadóponton átvehető, de ezt úgyis Vele beszéli meg, aki kedvet kap egy kis kalandozáshoz. Megsúgom, annyi élményt és fotót gyűjtött össze erről a csodás országról, hogy több kötetnyire való anyag várja, hogy az első kötet sikere életre hívhassa a másodikat. Nézzétek meg!

https://www.youtube.com/watch?v=_hFVOq2pV8s

Holnap reggel pedig megkapjátok végre a friss fejezetet is ;) :)

Távol a világ zajától 15.

-Robert! Miért nem szólt, hogy nemcsak Jeremy születésnapja közeleg, hanem Lizzyé is? – grimaszolt Sofia, ahogy a szombatra tervezett gyerekzsúrra gondolt. Az elmúlt néhány napban igyekezett Jeremyből néhány információt kiszedni, mint például, hogy kik a kedvenc osztálytársai, vannak-e máris barátai, hogy tudja, kiket kellene meghívnia. De se a gyerek, se Robert nem bökte ki, hogy egy hét eltéréssel lesz a kislány nagy napja is. Márpedig nem érezte elég erősnek magát két party megszervezésére. Lizzyhez elég lesz a szomszédok kislányát, Teresát áthívni. A két kicsi remekül elbabázik majd, amíg a nagyobbak kint az udvaron bandáznak. De azért tortával, néhány lányos dísszel rá is gondolnia kell. Ugyan a férfi elvonult a vacsora után dolgozni, de úgy gondolta, a gyerekek ügyében nyugodtan megzavarhatja. 

Robert zavartan nézett fel a papírokból, amiket magával hozott az irodájából. Harry Donovannak holnapra ígérte a válaszokat a kérdéseire, de ha most nekiáll mentegetőzni és magyarázkodni, a korábbi jó gondolatai úgy fognak elszállni a szélbe, mintha soha meg sem születtek volna. Bocsánatkérően felemelte a kezeit, aztán visszafókuszált a monitorjára, jelezve, hogy részéről a dolog ennyivel elintézettnek tekinthető. Sofia a szemét forgatva csukta be az ajtót. Az órájára nézett. Sylvie Harris cukrászdája ilyenkor már zárva, de a nőt és a családját jól ismerte, talán nem fog megsértődni, ha ma este még megzavarja. Nem merte másnap reggelre hagyni a dolgot, mert a végén még kimegy a fejéből. A gyerekek már ágyban voltak, ő felkapta a kocsikulcsot és kisurrant a házból. Hamarosan pedig megállt a barátnője háza előtt, ahol egy hatalmas terepjáró foglalta el a kocsifeljárót. De megszaladt Jacknek! – nézte elismerően a vadonatúj kocsicsodát Sylvie férjére gondolva, akinek belsőépítész irodája volt, aztán becsöngetett. 

-Sofie! – üdvözölte csodálkozva a fiatal nő, aki a sikeres cukrászatot vezette és fiatal kora ellenére máris komoly sikereket könyvelhetett el. A városi elöljáróság rendre megbízta a rendezvényeik ellátásával. A siker meglátszott rajta és a házán is. Divatosan elegáns volt, nem is emlékeztetett a néhány évvel ezelőtt farmeros, kockás inges lányra, akivel együtt lógtak tanítás után.

-Bocs, Sylvie a késői zavarásért, de még időben akartam szólni, hogy szombatra kéne egy királylányos kis torta is.

-Szerencséd, épp itt van a mintakönyvem – emelte fel az előszobai asztalkáról a mappát a nő. –Melyik legyen? – hajtotta szét néhány rózsaszín mázzal bevont tortánál.

-Ez! – mutatott rá Sofia az egyikre, amelyiknek a közepéből egy Barbie-baba állt ki, a torta pedig maga volt a királylány ruhája. Lizzynek el fog állni a szava! – gondolta a kislányt maga elé képzelve és fanyar humorral emlékeztetve magát, hogy Lizzy eddig még nem sok jelét adta annak, hogy verbálisan akarná elkápráztatni a világot.

-Oké, semmi gond, meglesz – nevetett rá a nő, de a nevetésében volt egy kis zavar, amit Sofia nem értett. Már az is furcsa volt, hogy a barátnője nem hívta beljebb, de addig nem törődött vele, amíg a nappali felől fel nem harsant egy öblös kacagás. Elsápadt. A hang ismerős volt, fájdalmasan ismerős. Fogalma sem volt róla, mit kereshetett itt a hang gazdája, de már értette, hogy a barátnője miért volt zavarban, és azt is, kié lehet a böhöm nagy autó. A következő pillanatban pedig felbukkant Jack és mögötte Paul Hatford termetes alakja. 

-Sofie! – torpant meg Asheville reménybeli polgármestere.

-Szia Paul! – nyelt nagyot a nő. Paul Hatfordnak jót tett az évek múlása. Pólóban, felette lobogó kockás ingével, borostás korában is észbontóan jó pasi volt, de a jól szabott, elegáns öltönyében talán még vonzóbb. És egy másik nő férje! – emlékeztette magát Sofia, mielőtt a látvány teljesen maga alá teperi. –Hallottam, Rád is lehet szavazni a következő választáson – próbált vidám hangot megütni, de még ő is érezte, hogy nem sok sikerrel.

-Ja, igen! Azt hiszem, eleget dolgoztam a háttérben, most már itt az idő, hogy megmutassam, mit tanultam az öregtől – utalt a férfi volt apósára, a jelenlegi polgármesterre. –És te? Mi járatban ilyen késő este?

-Csak még egy tortát kértem Sylvietől a kis Lizzynek a hétvégi gyerekzsúrra – motyogta a lány.

-Ó, egy kislány? Gratulálok, Sofie! Hány éves? – érdeklődött a férfi élénken csillogó szemekkel.

-Kettő – nyögte Sofia megadóan. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi félreértette a helyzetet és azt hiszi, a saját lányáról van szó, de valamiért képtelen volt bevallani a valóságot. –Csak meg akartam spórolni a második őrültekházát, elég lesz Jeremy buliját megszervezni – mondta tovább a magáét. Paul elismerően nézett végig rajta.

-Van egy srácod is? Remekül tartod a formád két gyerek után – mérte végig éhes, férfias tekintettel a lányt, aki zavarba jött ettől a figyelemtől, mert régi érzések szabadultak el a bensejében.

-Kösz! – nyögte vérvörösen és szapora pislogással akarta megválaszolni Sylvie kérdő tekintetét, aki pontosan tisztában volt vele, hogy egyetlen saját gyereke sincs. –Akkor én nem is zavarok tovább! Kösz Sylvie, szombaton tízre itt leszek a tortákért. Azaz a boltban. De talán majd Robertet küldöm – hadart összefüggéstelenül, aztán esetlenül búcsút intett és visszafutott a kocsijához. A kormány mögött ülve hosszú percekig szorongatta a műbőr huzatot. Fogalma sem volt róla, hogy a személyes találkozás Paullal még mindig ennyire felzaklató lehet. A teste azonnal felébredt, ahogy a férfi meleg mosolya végigsiklott az alakján, ő pedig rettenetes zavarban érezte magát ettől az érzéstől. Tudta, az eszével egészen biztosan tudta, hogy Paul Hatford eljátszotta a bizalmát és nem érdemes a szerelmére többé. Még akkor sem lenne az, ha nem élne házasságban. De akkor mi volt ez a vadul végigszáguldó forró fuvallat a gerincén, amibe azóta is beleborzong? Soha a szakításuk óta nem érezte a kívánásnak ezt az elsöprő erejét egyetlen férfi mellett sem. Az nem lehet, hogy még mindig a férfi játékszere lenne! Az nem lehet! – csapott dühösen a kormányra, aztán indított.

Robert az ajtóban várta, a kimerülten szipogó Lizzyvel a vállán és haragos villámokkal a szemében.

-Mégis, hol a jó francban volt? És hogy képzeli, hogy lelép egy szó nélkül? – sziszegte ingerülten, mire Sofie olyat tett, mint talán még életében soha. Elsírta magát. Aztán egy szó nélkül berohant a szobájába. Robert zavarodottan nézett utána.

*

Miután betakarta Lizzyt és egy megadó sóhajjal felpakolta mellé az ágytakaróra Gombócot, még néhány pillanatig nézte, ahogy a kicsi nyugodtan szedi a levegőt, aztán megtornáztatta a nyakát és egy mély levegővétellel Sofia szobája felé indult. A küszöbön megtorpant, majd óvatosan bekopogott. Egy nyugodtnak tűnő hang felelt, ami meglepte az előbbi hiszti után. Benyitott, aztán tanácstalanul megállt.

-Beszélhetnénk?

-Ha az előbbi stílusban, akkor ma inkább hagyjuk – sóhajtott a lány, mire Robert is vett egy mély levegőt.

-Bocs, már lehiggadtam. Tudom, nem kellett volna így kirohannom maga ellen, de Lizzynek rémálma volt, és hiába sírt, nem volt itt, hogy megnyugtassa. Mire rájöttem, hogy hiába várom, hogy elcsendesedjen, addigra túlságosan belelovalta magát. Alig bírtam megnyugtatni. Maga meg úgy felszívódott, hogy azt sem tudtam, a házban van-e valahol, vagy ... szóval, nem jött jókor a dolog. Teljesen kiverte a fejemből a Donovannak összeállított terveimet. Most kezdhetem elölről. Hol volt? Mi borította ki ennyire?

-Menjen, agyaljon a tervein és hagyjon engem békén! – szipogott a nő és Robert megvakarta a fejét. Nem volt tapasztalata síró nőkkel. Nora erős egyéniség volt, ha valami baja volt vele, sértődötten távol tartotta magától, aztán kegyesen, teátrálisan megbocsátott. De sírni sohasem sírt. Még a színház kedvéért sem. 

-Nem megyek el, amíg nem mondja meg, mivel borítottam ki – dacolt a nő könnyeivel.

-Mivel? Azzal a mérhetetlen arroganciával, amivel fogadott, azzal – nyelvelt vissza a lány. Robert őszinte értetlenséggel pislogott.

-Itt hagyta a gyerekeket felügyelet nélkül, nem szólt, hogy elmegy... mégis mit kellett volna mondanom?

-Este van és ezek a maga gyerekei, én csak napközben vigyázok rájuk – mutatott rá a szemrehányás gyenge pontjára Sofia.

-De szólhatott volna... – próbálkozott kitartani a maga igaza mellett Robert.

-Semmi köze hozzá, hogy esténként hova megyek vagy nem megyek. De hogy nyugodtan tudjon aludni, elárulom, hogy Lizzynek rendeltem egy tortát a szombati zsúrra.

-És ez borította ki ennyire?

-Nem ez. De találkoztam valakivel, aki ... szóval, nem voltam felkészülve a találkozásra és kicsit megviselt. De mint mondtam, ehhez semmi köze – húzta ki magát Sofia és remélte, a férfi ennyiben hagyja, mert semmi kedve nem volt Paulról beszélni. Előbb tisztázni akarta a maga zavaros érzéseit a férfival kapcsolatban, és ehhez nem volt szüksége Robert érzéketlen hozzáállására. A fickó azonban nem tette meg neki azt a szívességet, hogy annyiban hagyja a dolgot. 

-Valami régi szerelem? – érdeklődött kitartóan, holott biztos volt benne, hogy a kérdésével csak tovább piszkálja a parazsat, amely már így is itt-ott lángra kapott és nem tudhatta, hogy  teljes erejéből égve mit hamvaszt el. Sofia mélyet sóhajtott, hogy nyugalmat erőszakoljon magára. Talán nem is baj, ha beszél Paulról. Legalább ez a washingtoni fajankó is látja, hogy ő olyan nő, akiért valaha a város mostanra első embere is törte magát. Volt ebben némi szépítés, mert visszagondolva azt, hogy ő sokkal inkább rajongott a férfiért, mint az érte, az idő fényesen igazolta.

-Igen, egy régi szerelem, képzelje! Még engem is szerethetett valaki. És ez a valaki most a polgármesteri székért indul hamarosan.

-Gratulálok! – érkezett a gúnyos válasz. –És ha szabad érdeklődnöm, a kiváló férfiú miért nem része az életének azóta?

-Megnősült – válaszolt szűkszavúan a lány, bele sem gondolva, hogy az előbbi bevezetés után ez egy teljesség váratlan bejelentés, ami sokkal mélyebb magyarázattal szolgál a kiborulására, mint amennyit ő megosztani szeretett volna.

-Ah, biztosan valami jó parti, ami közelebb vitte a fickót álmai pozíciójához – vonta le a helyes következtetést Robert, anélkül, hogy ezt a titokzatos Pault – akinek a fotóját szerte a városban minden felületen látta már – ismerte volna. -Kemény pofon lehetett.

-Mit tudhat maga erről? – sóhajtott keserűen a lány. A férfi szavait hallgatva úgy tűnt, mintha Paul cselekedete valósággal előre sejthető lett volna. Talán az is volt, csak ő volt hozzá süket, hogy időben észrevegye a jeleket.

-Ami azt illeti, elég sokat - csapott az ajtófélfára a férfi, miközben visszavonulni készült. Aztán meggondolta magát és kiegészítette a mondatot: -A nő, akit feleségül akartam venni, abban a pillanatban hagyott el és fúrta meg az előléptetésemet a cégnél, ahogy megtudta, hogy megörököltem az öcsém gyerekeit. – Ezzel kifordult a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Sofia tátott szájjal nézett utána.