"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. május 30., hétfő

Egy lélek útja 14.



Szerelmes vagyok Robert Cranstonba! – ezt a rövid mondatot lüktette Theresa szíve, valahányszor a jóképű férfira nézett. Amióta ma reggel beszállt az érte küldött kocsiba, a színész figyelmességének megannyi apró jelét vélte érezni, kezdve az apró ajándékdoboztól – melyben a forgatásra szóló belépő kártya volt – egészen a stábbal töltött percekig, és a színésszel a lakókocsijában elköltött ebédig. Amíg a kamerák forogtak, a mellé rendelt kísérője a háttérben rengeteg érdekes információt osztott meg vele a készülő filmről, a szereplőkről. Üdítővel kínálták, aláírt sztárfotókat kapott, néhány oldalt a már felvett jelenetekről szóló forgatókönyvből, melyeken ott szerepelt Robert kezeírása is, az általa javasolt módosításokkal. Igazi ereklyéket, amikért egy rajongó ölni is képes lett volna. Aztán a rendező szünetet rendelt el, és egy elégedetten mosolygó Robert csatlakozott hozzá, aki rendre átsegítette a zavarán, figyelmes volt vele, és egyetlen jelzővel jellemezve maga volt a tökéletes férfi. Arra számított, hogy a férfi türelmetlen lesz, mint akinek egy kellemetlen betolakodóval kell foglalkoznia, hiszen tisztában volt vele, hogy elsősorban a munkájára koncentrál majd, de meglepő módon jutott a figyelméből a lánynak is, és ettől az a bizonyos rövid kis mondat valóságos himnusszá nemesedett a lelkében. Annál is inkább, mert mindeközben magán érezte a férfi forró pillantását, mely valósággal bekúszott a ruhája alá és megbizsergette a bőrét. Sosem volt igazán elégedett az alakjával, most mégis úgy érezte magát, mint maga Venus, aki Marssal enyeleg, holott a férfi még a kezét sem fogta meg. Az a néhány elemi udvariassági gesztus nem igazán számított, ahogy például a lakókocsiból kilépni segítette. De azért érintés volt az is, mely elektromos kisülésként zsibbasztotta el a tagjait. Ezek a lopott kis pillanatok csak az éhségét fokozták, míg délutánra már úgy érezte magát, hogy legszívesebben ő maga teperte volna le Robertet a lakókocsi kanapéján. Amikor pedig elérkezett a búcsú ideje, a teste szinte fájt a kielégületlenségtől. 

-Arra gondoltam... – nyúlt a keze után a férfi, amikor a kocsi megállt a szálloda előtt, és Theresa újult reménnyel torpant meg, ahogy már kiszállni készült.
-Igen?
-Tudom, nagyon fárasztó egy ilyen nap. Talán annak, aki a kamerák mögül figyel, még fárasztóbb lehet, hiszen nem tudja levezetni a feszültségét – folytatta a férfi, és Theresa majdnem felnevetett, ahogy a saját feszültségére gondolt. Ha tudnád! – sóhajtotta legbelül egy kis ördög, és ezzel éppen a legfontosabb pillanatokat mulasztotta el a férfi kérdéséből.
-Bocsánat, mit mondott? – pirult el mélységesen, ahogy a férfi kérdő tekintetére fókuszált a maga csapongó gondolatai helyett. Robert zavarba jött. Vajon tényleg nem érti ez a lány, hova akar kilyukadni? Ennyire kijött volna már a gyakorlatból, hogy még a férfias vágyait sem tudja egy nő tudomására hozni egyértelműen? Vagy csak ez az értetlenkedés is része az ősi női játékoknak? Már nem is emlékezett rá, Gabyval hogy volt ez annak idején. Gaby! A felesége emléke már nem blokkolta le, őszintén szerette volna tudni, hogy vajon ezt a lányt mivel vehetné le a lábáról. A teste – és talán az agya is – már eldöntötte, hogy újra élni akar. Nem tudott, nem is akart tenni ellene. Gaby meghalt. Megggyászolta. Ideje, hogy túllépjen a múlton. Első lépésként egy könnyed románc is megteszi. Itt van ez az édes kis lány, aki tagadhatatlanul izgalmas éjszakák emlékeit eleveníti fel a puszta látványával. Talán egy kicsit meg van szeppenve, amiért tenni próbálta neki a szépet – döntötte el és elhatározta, hogy megértően viselkedik vele. Mégiscsak ő a sztár, a lány pedig egy rajongója. Nagylelkű lesz. Olyan emléket kap tőle, amire egész életében emlékezhet majd. 

-Szóval, arra gondoltam ... ez után a szép nap után nem kellene még elválnunk. Feltehetnénk rá a koronát egy vacsorával. Beszélgethetnénk... hogy hogy tetszett a forgatás. Szívesen mesélek a történetről, amiből ma olyan pici ízelítőt kapott, hogy talán nem is tudja, miről szól. És hogy ne csak magamról beszéljek, őszintén érdekelne, mivel foglalkozik otthon, Velencében – zsongta halkan, hangjával valósággal körbefonva a lányt, aki már nem szabadulhat a bűvköréből. Erről árulkodott a mélybordó pirulás, az izgatottan rebbenő kezek, a még a ruhán is átütő heves szívdobogás.
-Nem is tudom... a lányok talán még nem értek vissza. Luciáék talán ott is alszanak Vegasban... – hebegett Theresa. Jaj istenem! A fenébe! És ha emiatt Robert lemondja az esti programot? – jajongott magában.
-Félreértett. A vacsorát csak kettesben gondoltam. A többiek tényleg ott maradnak Vegasban, és úgy tudom, Maddynek is programja lesz, Clark mintha említette volna, hogy el akarja hívni ... – mondta halkan a férfi, szemeit egy hipnotizőr erejével mélyesztve Theresa tekintetébe. A lány, ha meg is lepődött, nem mutatta. Egy pillanatra még mosoly is átsuhant az arcán, ahogy a kivetkőzött kis apácát Maddyként hallotta említeni, de aztán az arcán felragyogott a beleegyező mosoly.
-Egy vacsora kettesben? Az remek lenne! De ha magának szabad olyan helyekre járnia, én jobban érezném valami kis étteremben magam, nem egy olyan puccosban, mint a tegnapi – tette hozzá halkan. Robert elvigyorodott. Ez egyre jobb!
-A kérése parancs! De ha már ilyen baráti vacsora lesz, akkor hagyjuk ezt a körülményes magázódást! Valahányszor azt mondja, Mr. Cranston, mindig az apám arca sejlik fel előttem. Rendben, Theresa? Legyek csak Robert, oké?
-Rendben. Robert – pirult el a lány.
-Helyes! Akkor hagyok egy kis időt a felfrissülésre, addig megszervezem a vacsorát. Nem kell kiöltözni, egy igazán házias helyre megyünk – húzódott vidám mosolyra a férfi szája, ahogy a háza hangulatos ebédlőjére gondolt. Galambocskám! Megvagy! –Két óra múlva küldök egy taxit. Rendben?
-Rendben. Köszönöm! – nyúlt a kilincs felé a lány. Robert visszafogta magát. Nem fogja megijeszteni most egy csókkal. Minek? Egy könnyű vacsora, bor, aztán talán Miss Félénkség maga fog kezdeményezni. Annyi lehetőség rejlett még az előttük álló estében, igazán nem akarta a mohóságával elriasztani.
*
Gaby a rosszallástól úgy csóválta a fejét, szinte szédült bele. Robert? Mi a fenét művelsz? – kérdezte, de persze választ nem kapott. Az utóbbi napokban egyébként is, mintha a férje egyre kevesebbszer érezte volna meg a jelenlétét. Már nem beszélt hozzá a sötét házban, ahogy hanyatt fekve várta, hogy az álom magával ragadja. És nem volt ott az álmaiban sem. Reggel a férje első szava nem hozzá szólt. Robert mintha a lányok érkezése óta rohamtempóban feledte volna a közös éveiket. Ezt akarta? Nem! Ebben egészen biztos volt. Nem ezt a fénysebességű távolodást, már-már felejtést. Szíve szerint figyelmeztette volna a hiszékeny kis velencei lányt is, hogy ne tápláljon hiú reményeket az estével kapcsolatban. Robert a szoknyája alá akar kerülni, ami egy kapcsolatnak talán lehetne a kezdete, de biztos volt benne, hogy most nem erről van szó. A férje egészen egyszerűen el akarja dobni a magára erőltetett cölibátust. Nyersen megfogalmazva egy nőt akar! És Theresa kellőképpen fogékonynak mutatkozott a terve szempontjából. Gaby látta a lány izgatottságát, tudta, hogy csiklandozza a lehetőség, hogy magába bolondíthat egy világhírű férfit. Hogy még alig hisz a szerencséjében, amiért ő lehet a kiválasztott. Bolond lány! Naív, butuska kis liba! Szinte érezte a férje izgalmát, ahogy az estére készülődik. A telt vállak, a szép metszésű száj, a gömbölyű csípő láttán felébredt a teste, éhezett. Ó, mennyire jól emlékezett még arra, amikor őt akarta megkapni ilyen elszántan. 
Egy vacsora kettesben? Édes istenem! Süket és vak ez a lány, hogy nem sejti, hol végződik mindez? Persze, az is lehet, álmai beteljesülése vár rá ma éjjel. Talán csak ennyit álmodott, és elégedett lesz azzal, amit kapni fog. Mégis, a szíve mélyén, női szolidaritásával sajnálta Theresát, aki alighanem csalódottan repül majd vissza Velencébe. A herceg sem lesz jobb a férfiaknál, akik eddig már kihasználták. Fogalma sem volt, mit csináljon. Figyelmeztetni, befolyásolni egyiküket sem képes. Önmagát kínozza azzal, hogy a nyomukba szegődik? Láthatatlanul legyen ott mellettük és halott szívét törje össze azzal, amit látni fog? Ezt nem bírta volna ki. Legszívesebben megkérte volna a Hangot, hogy most azonnal ragadja magával. Talán akkor sosem fogja megtudni, hogy a férjének van egy ilyen sötét, kegyetlen oldala is. De nem akarta feladni a reményt. Azért akart maradni, hogy láthassa, Robert képes még a szerelemre és rátalál a boldogság. Talán csak rosszul áll hozzá a mai estéhez is. Talán csak a féltékenység vezeti, amikor rosszat feltételez a férfiról. Talán tényleg szerelmes. Nem, nem az! Szinte hallotta a hangot, de tudta, hogy ez csak a lelke üzenete, nem az ég uráé.

2016. május 27., péntek

Egy lélek útja 13.



Az elegáns szálloda portása a kivételes vendégeknek kijáró udvariassággal nyújtotta át a szobakulcsokat. Robert Cranston ügynöksége foglalta az öt fiatal nőnek a kétszobás apartmant. A limuzint is ők fizették, amely az egyszerű kis motelből hozta át őket és a csomagjaikat. És amely a mai vacsorára vitte, majd hazaszállította az izgatott verébcsapatként csivitelő lányokat. Bár a tegnapi verebek mára elegáns pávákká változtak. Olaszok! – állapította meg az érkezésükkor, és saját gyökereire emlékezve olaszos vendégszeretettel fogadta őket a máskor szokásos hűvösen udvarias távolságtartás helyett.   Hálából a lányok pergő olasz nyelven hadarva dicsérték a szállodát, mintha magával a tulajdonossal beszélgetnének. Már az idejére sem emlékezett, mikor szólították utoljára Albertónak, hosszú évek óta franciásan Albeernek nevezte mindenki a szakmában, s mára már ő is így gondolt önmagára, de feldobta a napját, ahogy a szép Theresa szégyenlősen így szólt: Köszönöm, Alberto! Azonnal megismerte a velencei tájszólást és elnyomott egy vidám vigyort a szája sarkában, amikor rájött hogy még mindig minden szót ért, pedig vagy tizenöt éve nem hallotta az anyanyelvét. Persze, olaszul beszélt ő a helyi közösségben, de ilyen érdesen görgetni a hangokat, így levágni a szavak végét ... nem hallotta már időtlen idők óta. 

Theresa, a formás kis tündér, a csöndes Maddalénával és a pörgős Francával osztotta meg a szobáját. Az elegáns Lucia pedig a komoly Chiarával. Már messziről lerítt róluk, hogy ők ketten a tanultabbak és talán tehetősebbek is az öt lány közül. Bár ma este olyanok voltak mindannyian, mint megannyi Hamupipőke. A Melrose Avenue-ről érkeztek a csomagok, a Magic-ből. Ruhák, cipők számolatlanul, és talán tényleg varázslat volt az átalakulásuk, de biztosan sokat segített a szálloda fodrászatában eltöltött délután. Most úgy festettek, mintha egy filmbemutatóról vagy egy divatos partyról tértek volna vissza. Ismerte Jeromot, a sofőrt, így aztán pontosan tudta, hol voltak és kivel találkoztak. Ezek sokat érő információk lehettek volna, de tőle még egyetlen firkász sem tudott meg soha semmit, amit az érintettek nem akartak közhírré tenni. Most pedig kifejezetten óvni akarta a lányokat. Nem hurcolhatja meg őket a média, mert Velencébe visszatérve pokollá válna az életük. Robert Cranston nem tartozott a bulvárhírek celebjei közé, de elég nagy név volt ahhoz, hogy találgatásokba kezdjenek a holnapi lapokban, milyen kapcsolat fűzi őt az olasz lányokhoz. Erre Alberto maga is kíváncsi lett volna.
*
Franca irigykedve nézte Theresát, aki elegáns ruhájában végigdőlt az ágyon és önmagát átölelve egy bolondos dallamot dúdolt saját költésű szöveggel: „Vele töltöm az egész napot, trallala, vele, kettesben, vele, s ő velem...”
-Hagyd már abba! – förmedt a lányra, aki hirtelen elszégyellte magát.
-Bocs! Csak olyan boldog vagyok – sóhajtotta olyan álmodozó tekintettel, hogy Franca csak még mérgesebb lett.
-Nos, ismét bebizonyosodott, hogy alamuszi nyuszi nagyot ugrik – morogta az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy a másik lány is meghallja.
-Ezt most miért mondod? – kérdezte Theresa, miközben óvatosan lehámozta magáról a ruhát.
-Miért? – állt meg előtte csípőre tett kézzel a fekete hajú lány. –Azért, mert simán lenyúltad előlünk a pasit. Hát azért!
-Da hát én nem! – nézett Maddalénára zavartan Theresa, hogy lássa, az ő szemében is ott ég-e a vád. De Maddalena csak ült a fésülködő asztalkánál és önmagát nézte furcsa, vizsgálódó tekintettel. Hát, ennek meg mi baja lehet? – futott át az agyán, aztán inkább a fúriaként viselkedő Francára koncentrált. 

-Te is jöhetsz velünk. De ti akartatok Luciával Vegasba menni.
-Igen, mert akkor fogalmam sem volt róla, hogy Roberttel is lehet programot csinálni – vitatkozott a lány.
-Akkor gyere te is! – vonta meg a vállát Theresa. Franca erőszakossága elvette az este örömét, a másnap várakozását, úgyhogy inkább Maddalénához fordult, aki még mindig a tükör előtt ült és magát nézte.
-Neked mi bajod van? – fogta meg a lány vállát, aki úgy rezzent össze, mint aki álomból ébredt.
-Semmi bajom – suttogta halkan. –Theresa! Szerinted létezik szerelem első látásra? – sóhajtott álmodozva.
-Ó, ó, ó! – kuncogott Franca. –A szende kis apáca! Látod, mondtam én neked, hogy Robert szeméhez hasonló szépség nem is létezik. Olyan jóképű! Olyan magas!
-Robert? – kérdezett vissza meglepve Maddaléna. –Én Clark Ruffalóról beszélek.
-Az ügynök? – esett le a fekete lány álla. –De hiszen ... biztos idősebb Robertnél legalább tíz évvel. Túl öreg az hozzád!
-Nem is öreg! Mennyi lehet? Negyven éves? A legjobb korban van. Már nem hajt a nőkre, komoly kapcsolatot akar – szállt vitába vele Theresa, és magában próbálta felidézni az este néhány pillanatát.  Ő észre sem vette, hogy Maddalena és az ügynök között szikrák pattogtak volna. Igazság szerint nem látott mást, csak a színész mosolygó szemeit, ahogy felajánlja, hogy körbevezeti a stúdióban. Isten bizony, még a bugyija is átnedvesedett az izgalomtól, ahogy a kellemes baritont hallgatta. Igen, titkon már otthon is álmodozott egy olyan elképzelhetetlen pillanatról, amikor a férfi átöleli és megcsókolja. Az álom most elérhető közelségbe került. Tudta, hogy éjszaka aligha alszik majd, mert ennek a képnek a bűvöletében képtelen lesz lehunyni a szemét.
-Lehet, hogy nős? – nézett rájuk riadt szemekkel Maddalena.
-Én nem láttam gyűrűt az ujján – vonta meg a vállát Franca. Ki a fenét érdekel egy ügynök?
-Szóval te is megfigyelted? – csapott le rá a lány.
-Nem, csak nem csillant meg a fényben, észrevettem volna – válaszolt Franca. Már kezdte unni a témát, amely Robertet nem érintette, így számára érdektelenné is vált. Azt mindenesetre elraktározta magában, hogy Roberttel kapcsolatban Maddalénát nem kell vetélytársként figyelembe vennie. –És hogy a kérdésedre válaszoljak, szerintem létezik szerelem első látásra. Én azóta imádom Robert Cranstont, amikor az első filmjében láttam.
*
A másik szobában Lucia és Chiara segítettek egymást kihámozni a drága, kényes anyagból.
-Istenem, annyira hülye vagyok! – sóhajtott Lucia. –Itt ülök Robert Cranston mellett, és hagyom, hogy Vegasba szervezzenek nekem utazást, Theresa meg ott lebzselhet körülötte egész nap. Az a liba két mondatot nem tudna beszélni vele, ha nem gyakoroltam volna vele. Most meg odadugta a fickó orra alá a nagy fenekét, az meg mert pasiból van, hát be is kapta a csalit.
-Gonosz vagy! – nézett rá a szemüveges lány a tükörben. –Elkíséri a stúdióba. Ez nem jelenti azt, hogy bemászik az ágyába.
-Te nem láttad a nagy Robert arcát. Olyan kéjsóvár tekintettel legeltette a tekintetét Theresa dús bájain, hogy nem csodáltam volna, ha a cerkája vigyázzban áll az asztal alatt.
-Hülye vagy! – nevetett Chiara, aztán elkomolyodott. –Szerinted ez kihasználásnak számít, hogy ennyi mindent kértünk tőlük? 
-Nem kértünk semmit. Csak elmondtuk, hogy mivel szeretnénk tölteni azt a néhány napot, amíg itt vagyunk. Ők ajánlották fel, nyilván kárpótlásként, amiért először nem jött össze a találkozó. Amúgy meg ezeket a rongyokat se kértük. Nekik lett volna kínos, ha a mi egyszerű ruháinkban megyünk el az étterembe. Ezek a nagymenők sokat adnak a puccparádéra.
-De azt mondták, megtarthatjuk – vitatkozott vele a szemüveges lány.
-Naná, mi a fenét csinálnának velük? Nyugi, leírják az adóból, ez nekik csak aprópénz, ne izgasd magad miatta. Ha már mindenképpen aggódni akarsz, akkor tedd Theresa miatt. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, és ő lesz a befutó.
-Engem nem zavar. Én nem azért jöttem, hogy  magamba bolondítsam Robert Cranstont – szögezte le olyan határozottan, mint aki egészen biztos abban, amit állít. Talán így is volt. Los Angeles elbűvölte. Nagyon is el tudta volna képzelni, hogy ebben a városban dolgozzon. És eddig ugyan tényleg nem kértek semmit, de talán Robert Cranston kapcsolataival kitárulhatna előtte néhány olyan ajtó, amelyeket Velencéből esélye sem lenne kinyitni.
-Nem, persze hogy nem! – nézett csúfolódva rá Lucia. –Na, gyere! Aludjunk! Holnap kifosztom Vegast. De az is lehet, hogy körülnézek. Hátha találok valami ígéretes álláslehetőséget. Tetszik nekem az itteni élet. Lehet, vissza sem megyek Velencébe, hanem itt csinálom meg a szerencsémet. A fél világ idejár szerencsét próbálni. Én miért ne próbálhatnám meg?
*
Gaby a fejét fogva hallgatta a lányokat. A terve teljesen félrecsúszott. Theresa volt az egyetlen, akinek a gondolatai között ott volt a férje, a többiek mintha már meg is feledkeztek volna róla. Elmondták neki, amit akartak, és ezzel mintha le is hullt volna róluk a Velencében még pezsgő izgatottság. De ami igazán felzaklatta, jobban, mint számított rá, hogy Robert gondolataiban megérezte a vonzódást a teltkarcsú lány iránt. Már ez is majdnem sok volt, de ami igazán zavarta, hogy tisztán érezte a zsigeri szexualitást is, amely mögött a férjében nem bujkált érzelem. Nem ébredt szerelemre, csak megkívánt egy női testet. Egy olyan testet, amely leginkább hasonló volt a halott feleségéével. Nem ezt akarta! Még akkor sem, ha az elmúlt években ez volt az első jel, hogy Robert hajlandó visszatérni az életbe.
*

2016. május 26., csütörtök

Vallomás



Nem akartam ilyen hosszú ideig étlen-szomjan hagyni az olvasókat! Már csak azért sem, mert a mai rohanó világban már néhány napnyi lazaság is az elvesztésükhöz vezethet. Persze, egy jó írás megőrzi az olvasóit, de ki más legyen bizonytalan az írással kapcsolatban, ha nem maga a szerző.
Nem tudom, hogy az Egy lélek útja jó írás-e! Egyrészt a visszajelzések hiánya miatt. Az olyan elemző kommentek hiánya miatt, mint amilyet éppen egy hozzám igencsak közel álló fiatalembertől kaptam a minap. Igen, egy pasitól! És az is tény – bármilyen szomorú is -, hogy az utóbbi napokban minden, ami velem történt, képes volt elvonni az írástól. Ha meleg volt, az, ha hideg-borongós-esős, akkor meg az. Ha a fiam érkezésére vártam, ha a barátnőmről vártam híreket. Egy haláleset és egy súlyos betegség a barátaink között. Ünnepek és változások a családban. Mind-mind más irányba terelték a figyelmemet.

Ilyenkor mondja az ember, hogy tele van a fejem. És való igaz, ennyi minden mellett nem jutott már figyelem Robert és a lányok sorsának alakulására. De majd most! Remélem!

Már ez a lyukas félóra, amit egy hivatalos ügy intézésére várva töröltöttem, ez is közelebb vitt a „feltámadáshoz”. Nem tudtam, nem is akartam a várható bürokráciára gondolni, helyette tollam a jegyzettömb papírját szántotta. Eleinte még csak a magyarázkodás soraival, de közben már be-bevillant néhány szikra is, amelyek életre kelthetik a parkolópályán lévő írást. 

Visszatérek! És köszönöm mindazoknak, akik kitartóan vártak erre a pillanatra!

2016. május 19., csütörtök

Egy lélek útja 12.



-Nem kell többször elmondanod! – fortyant fel Robert, ahogy Clark elismételte neki a lányok nevét és hogy honnan érkeztek. Bár Velence nevét alighanem könnyebb megjegyezni, mint például Rocca d’Orciát, ahol dolgozhatott volna, ha elfogadja a felkérést az Árnyéktáncos című film forgatására. Fogalma sem volt róla, Clarknak miért vált ennyire szívügyévé ez a találkozó, ő a maga részéről semmire sem vágyott volna kevésbé, mint találkozni öt nővel, akik ráadásul Velencéből jöttek el hozzá. Úgy látszik, az ügynökével készített szerződését ki kell egészítenie néhány ponttal, hogy a jövőben elkerülje az ilyen kellemetlen meglepetéseket. Ugyanakkor a szíve mélyén hálás is volt neki, amiért kemény szavakkal összekanalazta és rávette, hogy szedje össze magát végre. Még Jeremy sem tudta elérni, hogy a röpke látogatása után talpra álljon, így amikor a ma esti zuhany előtt belenézett a tükörbe és véreres, zavaros tekintetével nézett farkasszemet, őszinte utálatot érzett önmaga iránt. Sosem hagyta el magát, még a legnehezebb napokban sem. Miért hát most ez a gyengeség? Gaby elment, ezen már nem lehet változtatni! Jobb lenne, ha kinyílna a szeme a világra, mert a végén nemcsak szakmailag, de egészségileg is leamortizálja magát. Talán ez az érzés hengerelte le. Nehéz volt elfogadnia, hogy készen áll a búcsúra? Kezdetnek megteszi ez a mai vacsora is. Néhány rajongóval tölti az estét, meghallgatja őket, válaszol a kérdéseikre. Clarkot ismerve lesz fotós és újságíró is a helyszínen, akik majd a holnapi újságokban tárják a nagyközönség elé, hogy micsoda nemes cselekedetet hajtott végre. Aztán harmadszor is nekifut annak az átkozott forgatókönyvnek és megpróbál a munkájára koncentrálni. Minden másról pedig döntsön az idő!
*
-Hamarosan itt lesznek – nézett az órájára Clark, aki vállalta, hogy Roberttel tart az este folyamán. Nem volt ez olyan nagy áldozat, mert a lelke mélyén szerette volna újra látni azt az édes kis barnát, aki ott ült előtte az irodában tegnap, és akinek a szemét azóta sem tudta feledni. Maddalena – micsoda ódivatú név egy ilyen szépségnek! – nézett utána, amikor a lányok Sofiával elhagyták az épületet. Maddalena – ízlelgette a szót, aztán úgy döntött, hülyeség, nincs ebben semmi ódivatú. Egy elegáns név egy vadvirágnak. De hiszen nem így van a lexikonokban is? Egy barátnőjét Anemone-nak hívták korábban. Furcsa, idegen hangzású névnek tartotta, amíg meg nem tudta, hogy szellőrózsát jelent. Ettől az új tudástól valósággal beleszeretett a név viselőjébe. Aki aztán mellesleg padlóra vitte majdnem az ügynökségét is, amikor megnyitotta a saját irodáját és elvitte az ügyfelei egy részét. A szerelem elmúlt, a keserűség megmérgezte minden következő kapcsolatát. De Vadvirágnak – most már csak így szólította magában – olyan tiszta volt a tekintete, mint egy … apácának – jutott eszébe egy végtelenül tisztának érzett hasonlat, nem is sejtve, milyen közel jár az igazsághoz.
A telefonja rezegni kezdett. Ahogy megegyeztek, Jerome, a sofőr hívta.
-Itt vannak – nézett Robertre, aki félretette az étlapot, amit idáig böngészett. Mindketten felálltak, egyikük várakozásteljesen, a másik pedig megadva magát a sorsának.
*
Egy órával később Robert azon töprengett, vajon mennyire sértené vérig a lányokat, ha felállna és elnézést kérve lelépne. Egy igazi fiaskó volt az este. A lányok ugyan zavarukban próbáltak nem flörtölni vele, de a puszta megjelenésük azt sugallta, azért jöttek, hogy válasszon közülük. Ezt ugyan egyikük sem mondta ki, de a fülében ott zümmögött Gaby éjszakai suttogása: Küldök neked öt csajt! És most itt voltak. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a feleségének esetleg tényleg lehet köze a dologhoz, bármilyen abszurdnak is tűnt ez az elképzelés. Meghallgatta őket, fényképeket nézegetett, udvariasan érdeklődőnek próbált látszani, miközben legszívesebben leordította volna a fejüket, hogy hogyan merészelnek ide állítani és bolondot csinálni belőle… és igen, önmagukból is. Gaby meghalt. Ez volt a tény, aminek lüktető sebébe csak sót dörzsöltek az őrültségeikkel. Mégis maradt. Valami nem engedte, hogy akár a botrányt is vállalva itt hagyja mindannyiukat.

Clark úgy tűnt, jól érzi magát. Különösen egy csendes, barna hajú lány kötötte le a figyelmét, aki valóban figyelemre méltó idomokkal rendelkezett, de még ez sem tudta feledtetni azt az őrültséget, ami miatt felkeresték. A szemüveges lány volt a szószólójuk, és egy igazán dögös szőke segítette ki, ha időnként elakadt a nagy magyarázkodásban. Mindketten meglehetősen jól beszéltek angolul, így még véletlenül sem érthette félre őket. De amivel traktálták, annyira képtelenségnek tűnt, hogy már megbánta, hogy rájuk pazarolta az estéjét. Mindazonáltal voltak furcsa kijelentéseik, amelyek hallatán mintha kést forgattak volna a szívében. Miért éppen szaxofon? – ez a kérdés zakatolt a fejében. Aztán meg is válaszolta: az újságok tele voltak Gaby fellépéseivel, innen tudhatták, hogy milyen hangszeren játszott. Mint ahogy nyilván a fotója adta az ötletet a kis barnának, aki néhány napja még tűzvörös hajkoronában pompázott. Látta a fotókat. Talán az árnyalat egyezett, de a nő alatta nem Gaby volt, ettől aztán mégis rikítónak tűnt a régen oly izgató vörös. A képtelenségeikre az tette fel a koronát, amikor a dögös szőke az idős nagynénivel jött elő, aki kártyából és a kövei segítségével adott magyarázatot a történtekre, miszerint az ő halott feleségének a tulajdonságai öltenek testet a lányokban, mintha valamilyen módon mind az öten az ő reinkarnációjává váltak volna. Szerencsére a Theresának nevezett lány annyira szégyenlős volt, hogy a többiek buzdításának ellenére sem mert énekelni az elegáns étterem közepén, bebizonyítandó, hogy Gaby erotikusan rekedtes hangja szól a torkában. Ilyen csak a legrosszabb forgatókönyvekben szerepelt volna, de ilyeneket ő el sem olvasott, úgyhogy talán ott sem. 

Azt azonban el kellett ismernie, hogy mindannyian nagyon mutatós nők voltak a maguk különböző módján. Valamikor, egy másik világban meg is akadt volna a szeme rajtuk, leginkább a kis ducin, akinek alakja valóban Gabyt idézte kerek fenekével és telt melleivel. Clark asszisztense jó munkát végzett, amikor felöltöztette őket. Igaz, az elismerés cseppet elhalványult, amikor megtudta, hogy a csillagászati összegről szóló számlát neki kell kifizetnie. Clark ellentmondást nem tűrően figyelmeztette, hogy megúszhatta volna, ha nem viselkedik idióta seggfej módjára, és ebben az fájt a legjobban, hogy tökéletesen igaza volt. 

Feszengve próbált valami indokot találni, amire hivatkozva elegánsan távozhat, de Clark a következő szavaival tökéletesen áthúzta a számításait:
-Holnap körbevihetnénk őket a forgatáson, nem gondolod? – fordult éppen feléje, és olyan erővel fúrta a tekintetét a szemébe, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni. Oké, még egy találkozó, egy rövid idegenvezetés a forgatáson, aztán a kocsi akár viheti is őket a reptérre. Tényleg! Vajon mire számítottak, amikor idejöttek? Hirtelen úgy érezte, ezt muszáj megkérdeznie.
-Amikor eldöntöttétek, hogy megkerestek ezekkel a … furcsaságokkal, mi volt a célkitűzés? Beszélünk. Oké. És utána?
-Hát, igazából úgy gondoltuk, hogy megkérünk, mesélj a feleségedről, mert Adriana néni szerint ő üzen rajtunk keresztül, ő ajándékozott nekünk a saját tudásából, a temperamentumából. Kíváncsiak voltunk arra, hogy Te is így látod-e. – A tegezés olyan könnyen jött a lányok szájára, főleg Luciának, mintha régi jó barátok lennének. Pedig félt szembesíteni ezt a híres férfit a saját múltjával és az ő őrültségnek tűnő gondolataikkal. Arra is el volt készülve, hogy gorombán rájuk támad, de ma este úgy tűnt, beéri a hitetlenkedő néma hallgatással. –Aztán úgy gondoltuk, egy ideig maradunk. Néhány napig, ha már ilyen hatalmas utat tettünk meg – folytatta Lucia, és vérvörösre festett műkörmeivel végig karcolta a ruhája nyakkivágását, miközben kihívóan nézett a férfira. A ruha különös bátorságot kölcsönzött neki, kész volt a flörtölésre, kész volt bármire, amihez ez az este elvezethet. Kicsit úgy érezte magát, mint Hamupipőke. Attól félt, ha le kell vetnie a ruhát, visszavedlik láthatatlan alkalmazottá a Casinóból, de most Lucia Perrotti volt Velencéből. A távoli Európából, ami tapasztalatai szerint az ittenieknek valóságos egzotikumnak számított. Igazából abban reménykedett, hogy a szavaival ráveheti a férfit, hogy az előttük álló néhány napban újra találkozzon velük, és végül megnyíljon – még ha erre vajmi kevés esélyt is látott.   

-Városnézés? Egy stúdió felkeresése? Disneyland? Vegas? – sorolta Robert a lehetőségeket, mire a kis duci az asztal túloldalán bájosan elmosolyodott. A nevét elfelejtette, pedig a lányok közül talán alkatilag ő hasonlított leginkább Gabyra.
-Egy stúdiót szívesen megnéznék belülről. Chiarát jobban érdekli a város, főleg építészetileg, Franca és Lucia Vegasba vágynak. Ennyire sablonosak az álmaink? – kacarászott Theresa, miközben elpirult, ahogy a színész érdeklődő tekintetét érezte magán.
-Akkor tartson velem holnap! Csak összeolvasó próba lesz, de egy kívülálló számára az is érdekes lehet. Utána pedig megmutatnám a már elkészült díszleteket, jelmezeket, és bemutatnám néhány embernek – javasolta Robert, miközben agya egy része tátott szájjal hallgatta önmagát. Most ezt miért ajánlotta fel? Fogalma sem volt róla, de a lány kerek válla vonzotta a tekintetét, a gödröcskék az arcán pedig eszébe juttatták, vajon a derekán is ott találná ezeket a kis gödröket? Gabynak ott voltak, és ez a lány annyira hasonlít rá…
-És maga? Hova szeretne menni, mit szeretne látni? – fordult Clark Maddalena felé, aki a kitüntető figyelemtől zavartan az ujjait tördelte.
-Nem is tudom. Talán … az Üdvhadsereg egyik itteni irodáját – vallotta be halkan. Clark mellényelt.
-Bo-bocsánat! Azt hiszem, félreértettem. Üdvhadsereg? – kérdezett vissza és Robertnek komoly erőfeszítésébe került, hogy fel ne röhögjön. A válasz még a kis duci iránt tanúsított érdeklődését is félresöpörte pillanatnyilag. Ez az este lassan egy bohózattá kezdett válni. Üdvhadsereg? Ha volt szó, aminek az elhangzására nem számított ma, ez pontosan az volt.