Skót szerelem 14. fejezet

Edan kissé izzadó tenyérrel szorongatta a virágcsokrot, amíg arra várt, hogy a csengő hangjára kinyíljon előtte az ajtó. Az eltelt hetekben próbálta Catrionát száműzni a gondolatai közül, de ez az igyekezet csak arra volt jó, hogy többet gondoljon rá. Pedig lett volna éppen elég gondolkodni valója. Elsősorban a Brodentől kapott feladat, amivel nem sokat jutott előre. Egyetlen sikerként a Joshua McGee ügyvédi iroda megtalálását könyvelhette el. Legalábbis a nyomait a városi levéltárban, mert maga az iroda, sőt az épület, amelyben valaha székelt, nyomtalanul eltűnt. Annyit bizonyosan sikerült kideríteni, hogy egy létező iroda volt azokban az időkben, amikor az öreg McMillan igénybe vehette a szolgáltatásaikat. A levéltárban az ezüst hajú Lilly Morton egy csésze forró whiskys tea mellett megosztott róluk néhány személyes emléket, s ezek fényében nagy hóhányó lehetett az ügyvéd úr. De se szakmai nyilvántartásból, sem más levéltári anyagokból nem derült ki, mi lett a sorsa az irodának, mintha csak egy viharos éjszakán elnyelte volna a sötétség. Ezek után jobb híján a régi házvezetőnő nyomába vetette magát, Shorna McGillis azonban évekkel ezelőtt meghalt. Újabb zsákutca. Végül egy halvány reménysugár éppen onnan érkezett, ahonnan nem is számított rá. Az a valaha fiatal asszony, aki annak idején a szigeti házat vezette, Marion tűnt kulcsnak a rejtély megoldásához. Ugyanis Catriona egy órával ezelőtt telefonált, hogy megtalálta a szigeti ház háztartási könyvét és az idős asszony máig vezető nyomait is. A jó öreg Marion még ma is élt, de ami a legnagyobb meglepetést jelentette, a családi neve McGee volt.

Catriona a felfedezés izgalmától, vagy a rég látott kedves arctól kipirulva szélesre tárta előtte az ajtót, s ha lehet, még mélyebben elpirult, amikor a férfi zavart dörmögéssel a kezébe nyomta a csokrot.

 – Rowena még nem ért haza – mormolta halkan a lány, és szinte beleszédült, ahogy erre az egyszerű kijelentésre felszikrázott a férfi tekintete. Edan nem tétovázott sokat. Olyan régen látta már ezeket a csodás barna szemeket, amelyek őt látták, nem a jóképű férfit, hanem Edan Cameront, azt az Edant, akit sokszor még saját maga sem akart észrevenni. Magához húzta a lányt, nem törődve vele, hogy a csokor kettőjük közé szorult, és gyengéden birtokba vette a rózsaszín ajkakat. Óvatos, finom csók volt, pont olyan, amely nem ijeszti el a partnerét a folytatástól. Nem is sejtette magáról, hogy ilyenre is képes. Nem olyankor, amikor egyébként a vágy majd szétfeszítette a lelkét és a testét. A háta mögött közelgő motorzúgást hallott, ezért elengedte a lányt egy utolsó lágy érintéssel, és megköszörülte a torkát.

 – Úgy hallom, csak pillanatokkal sikerült megelőznöm – mormolta kissé csalódottan, de egy huncut félmosollyal a szája sarkában, mert a kapott ízelítő túlságosan édes volt ahhoz, hogy ilyen gyorsan véget érjen.

Rowena valóban hangos csikorgással állt meg a felhajtón. Már a távolból látta, hogy idegen kocsi áll a ház előtt, és eszébe sem jutott, hogy talán csak egy gazda. A reménykedés úgy söpört végig rajta, mint valami cunami, de nem Broden érkezett, csak az öccse, és ez tagadhatatlanul csalódottá tette. Annyira szerette volna... Amikor hírt hallott a birtokot ért tragédiáról, írt Brodennek egy hosszú levelet, amelyben a károkról érdeklődött, a tennivalóiról, s végül nem tudta megállni, az érzéseiről is, mindazzal kapcsolatban, amit a szigeten megtudtak. De a férfi még nem válaszolt. Megértette, nyilván ezernyi más dolga adódott mostanában, de azért halványan abban reménykedett, hogy mielőbb választ kap, jeléül annak, hogy Broden is éppen olyan gyakran gondol rá, mint ahogyan ő teszi. Egy perccel ezelőtt még a látogatásában is reménykedett. De hát nem kaphatunk meg mindent, amire vágyunk! – sóhajtott magában, majd udvarias mosolyt öltött, hogy Edan Cameront üdvözölje.

 – Vannak hírei Brodenről? – csúszott ki a kérdés, minden mást megelőzve a lány száján. Edan elkomorult. Oh, igen! A bátyja...

 – Tegnap beszéltünk. A nagy istálló leégett, rengeteg állat elpusztult. A biztosító pedig nem fizet, amíg a vizsgálat le nem zárul, ugyanis gyújtogatásra gyanakodnak. Hivatalosan nem gyanúsítottak meg senkit, bár Brodnak volt ötlete. Most minden gondolatát az tölti ki, hogyan indíthatná be újra a gazdaságot. A szőlőt ugyan nem érte kár, de mostanra a bolt, az élelmiszerek már majdnem akkora részét képezik az üzletnek. Nem akar hozzányúlni az itteni örökséghez, mert bármit tenne pénzzé, ha hirtelen lenne szüksége arra a pénzre, csak jókora veszteséggel tehetné. Úgyhogy bankkölcsönt akar felvenni, de úgy tűnik, hogy valamiért most ez is nehézkesen megy. Igazság szerint annyira fásultan beszélt minderről, hogy aggódom érte. Broden nem az a típus, aki könnyen bedobja a törülközőt, de most mintha nem lenne ereje küzdeni. Vagy kedve. Szétszórt volt és tele lelkiismeret furdalással, amiért – szerinte – nem képviseli megfelelően az alkalmazottai érdekeit. Ilyennek még sosem láttam, még akkor sem, amikor ... – hagyta félbe hirtelen a mondatot, ahogy a sógornője halála utáni idők jutottak eszébe. Nem tudta, hogy Broden mesélt-e erről a lánynak, így aztán inkább nem akart ő maga turkálni a kellemetlen részletekben.

 – Istenem! – sóhajtottak fel szinte egyszerre a McMillan lányok. Rowena szíve a tehetetlenségtől fájt, Catriona pedig mindig is részvétet érzett bárkivel szemben, aki éppen bajban volt.

 – Nem tudja, a lábát azért megnézette odaát már egy orvossal? – kérdezte Rowena, hogy megpróbálja talán túlságosan is feltűnő érzelmi érintettségét némi szakmai köntös mögé bújtatni. – Már rég le kellene venni róla a gipszet.

 – Azt szerintem aznap levetette, ahogy hazaért – mosolyodott el Edan, ahogy eszébe jutott, hogy a bátyja ezzel fenyegetőzött, amikor kikísérte a reptérre. – Biztosan nem szenvedett vele egy nappal sem többet, mint amennyit muszáj. Ha egészen őszinte akarok lenni, szinte látom is magam előtt, ahogy saját kezűleg szabadul meg tőle.

Rowena döbbenten nézett rá, aztán mindannyian elnevették magukat. Hirtelen mindenki képzeletében megjelent a kép, ahogy Broden Cameron türelmetlen mozdulatokkal és egy erős csípőfogóval ügyetlenkedik. Mert azt még a képzelet sem tudta előhívni, hogy a fészerben egy flexszel essen a saját lábának.

Közben Catriona előhozta a hatalmas háztartási könyvet, amelyben szálkás betűkkel maga a nagyapjuk írta fel: Marion McGee – házvezetőnő. Mellette az összegek pedig a hetenként fizetett járandóság összegét tüntették fel pontosan. Egészen a nagyanyjuk halálát követő hónapig. Onnantól nyilvánvalóan nem volt többé szükség az asszony szolgálataira, pénzt mindenesetre nem kapott többet.

 – Miért ennyire érdekes, hogy mi volt Marion családneve? – kérdezte Rowena, miközben forró teát töltött mindannyiuknak. Edan nagyot sóhajtott. Tudta, hogy Broden nem osztotta meg a lánnyal a történet valós végét, és most rendkívül kényelmetlen helyzetbe került. Hazudni nem akart, de sejtette azt is, ha most mindent elmond, azzal Broden egészen biztosan nem szerez jópontot a lánynál. Döntött. Jópontokra neki is szüksége van, ha Catriona közelében akar maradni. Gondolatban bocsánatot kért a bátyjától, aztán óvatosan belekezdett:

 – Tudod, Brod talált valamit a szigeten. Nem akart addig beszélni Neked róla, amíg nem volt biztos a dolgában. Rengeteg kutatni való van még, de a lényeg: az a gyermek nem halt meg! Akkor legalábbis biztosan nem. A nagyapátok a megszületése után elvitette onnan és egy Joshua McGee nevű ügyvéden keresztül elhelyezte valahol. Fogalmunk sincs, hol, kinél, de a tény, hogy Marion is McGee volt, talán segíthet a nyomára akadni. Az ügyvédi iroda ugyanis már nincs meg, de annyit sikerült kideríteni, hogy Marion ugyan már 92 éves, de még él. Már csak abban reménykedem, hogy szellemileg van olyan friss, hogy érdemi információkhoz jussunk tőle. Már ha sikerül egyáltalán beszélnem vele. Arbroathban él, egy idősek otthonában.

 – De hiszen az a keleti parton van! – kerekedett el a lány szeme. Egy egyszerű házvezetőnő vajon hogyan engedheti meg magának, hogy egy jó nevű és nyilván drága otthonban töltse öregsége éveit? Nem is olyan régen panaszkodott egy barátnője, hogy a nagymamájának csak ott talált helyet, de a nagy távolság miatt inkább lemondtak az elismerten színvonalas intézményről. Kisebb vagyon volt a beugró, amit szegény Dorina még vállalt is volna, de végül nem akarta, hogy csak ritkán látogathassa a nagyit, így aztán egy szerényebb összegért megbíztak inkább egy tetterős szomszédasszonyt, hogy legyen segítségére a mindennapokban.

 – Hát, ha már összeesküvés elméleteket gyártunk, szerintem a nagyapjuk fizetett neki annyit a hallgatásáért, hogy ha jól fektette be, abból tellett neki öregségére is. De ezt csak én gondolom, bizonyítékom egyelőre nincs rá. Mindenesetre holnap nekivágok és felkeresem. Arra gondoltam, talán Catriona velem tarthatna ... – hagyta félbe a mondatot, amikor rájött, ebben az ügyben talán szerencsésebb lett volna az idősebb testvér segítségét kérni. De hát a két lány közül nyilvánvalóan Rowena volt az elfoglaltabb.

 – Természetesen! – mosolygott rá a fiatalabb lány azonnal, de aztán neki is eszébe jutott, a nővére vajon nem akarja-e magának a jogot a nyomozáshoz. Rowena mélyet sóhajtott, majd rábólintott.

 – Igazatok van. Mindenképpen szerencsésebb, ha valaki a McMillan családból is jelen van. Talán veled az öreg Marion is nyíltabb lesz, hiszen itt a városban is jobban megérteted magad az asszonyokkal, mint én. Engem csak akkor fogadnak el, ha a kedvencükről van szó, de egyiküknek sem jutna eszébe receptet cserélni velem, vagy mesélni a karácsonyi vásár előkészületeiről. Végül is, már nincs mitől tartania. Nyugodtan beszélhet őszintén, őt már a törvény keze el nem éri. Talán örül is neki, hogy az utolsó időket már nyugodt lélekkel élheti le.

Edan megkönnyebbülten bólogatott, aztán Catrionára nézett, akinek már-már gyanúsan vidáman csillogott a tekintete. A kis hamis! Vajon mit forgat abban a bájos fejecskéjében? Élt a gyanúval, hogy a lánynak bármilyen őrült ötletét hajlandó lenne valóra váltani.

 – Akkor én most búcsúzom is. Összepakolok pár dolgot az útra. Úgy gondolom, ha sikerül beszélnünk vele, akkor is legalább két-három napra lenne szükség. Nem tudom, hogy ez okoz-e problémát? – pislogott a lány felé, aki csendben ingatta a fejét. – Remek! – kapkodta össze a papírokat maga előtt a férfi. –Ezeket itt ne felejtsük, ha netán bizonygatnunk kell, miért is jöttünk!

*

Két nappal később Rowena idegesen pislogott a telefonja irányába, ahogy kitartóan zümmögött. A műtétet nem hagyhatta félbe, és most sajnálta igazán, hogy nincs segítsége, mert majd megőrült érte, hogy megtudja, ki a hívó és mit akar vele közölni. Amikor másfél órával később kezébe vette a készüléket, látta, hogy hangüzenete érkezett. Már megint nem Broden! – ez volt az első gondolata, de aztán kíváncsian hívta vissza a húgát.

 – Row! Marion néni meghalt! De hagyott egy végrendeletet, amelyhez csatolt egy levelet a McMillan örökösök számára. Ha tudsz küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, én is felbonthatom – hallgatta a húga izgatott szavait. Az órára nézett. Még éppen az irodájában találja Mr. Ansleyt. Összerázkódott a gondolattól, hogy éppen azzal az alakkal ossza meg ezt a családjukat érintő hírt, aki Scottal szövetkezett, nem is beszélve az öreg Seumasról, de annyi ideje már nem volt, hogy máshol keressen közjegyzőt. Úgy döntött, ha már ott van, az öreg simlissel is éppen ideje lenne aláíratni egy titoktartási nyilatkozatot. Nem mintha a munkájából adódóan erre ne lett volna kötelezve, de talán egy újabb papír komolyabb fenyegetést jelent a karrierjére nézve, ha ezt sem tartja be. A titkok mindig kitudódnak! – mondta egyszer az anyja. Hogy ez a mindig időben mit is jelent, akkor nem tudhatták. Most mindenesetre remélte, hogy még idejében.