Perlekedők 34. és 35. fejezet

34.

Anna, ölében a gitárral halkan pengetett, és egy papírra lejegyezte a játszani akart számok végleges sorrendjét. Az Irish Cat-ben ritkán kellett egyedül játszania, ott a legtöbbször volt egy együttes is a háta mögött. Ez így most – főként bemutatkozásként – sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Hallotta a kinti zajokból, hogy máris teltház lehet. Ennyi ember nem utálhatja egyszerre, amit csinálok – bátorította magát. Próbált nem gondolni Simonra, de nem tehetett róla, napközben szinte mindenről ő jutott az eszébe. Már előre sejtette, hogy London ilyen hatással lesz rá, de hát az apja itt élt, hát nyilvánvalóan ez a lehetőség volt kézenfekvő, amikor otthonról lelépett. Az első napokban izgatottan leste a telefonját, aztán  utánanézett, hogy hány gép jön Budapestről Londonba és szívdobogva látta, hogy akár tucatnyi lehetősége is lenne a férfinak, hogy utána jöjjön. Ha annyira akarná őt, hogy megkeresse. Nem kell ahhoz Sherlock Holmes-nak lenni, hogy a nővérétől megkérdezze az apjuk címét, és elsőként itt keresse. De Simon nem jött, és ő ebből lassan elfogadta, hogy a meggondolatlanul meghozott döntése túl sikeresnek bizonyult. Simon elfogadta, hogy nem akarja látni többé, és nem jött utána. Pedig semmire sem vágyott volna jobban, mint újra a szemébe nézni és megmondani neki, hogy az egész csak egy őrült elme szüleménye volt, legszívesebben már rég visszament volna, és a karjai közé vetette volna magát, de hát valószínűleg már úton van hazafelé Los Angelesbe. A kegyelemdöfés Adél csendes beismerése volt, hogy beszélt Simonnal. Akkor a férfi tudta, hol keresse, mégsem jött utána. Ezen nem volt mit szépítenie. El kell fogadja végre, hogy hazardírozott, még ha akaratlanul is, egy bolond próbálkozás volt csak, amelyről már az első pillanatban tudta, hogy rossz ötlet, és rosszul is sült el.  A jó öreg George ott kint a pultnál az örökös focista történeteivel most aztán mondhatná, kislány, ez akkora öngól volt, hogy még a háló is kiszakadt…

*

Simon átverekedte magát a tömegen és már majdnem célba ért, amikor észrevette, hogy a pultnál egy ismerős figura fizetett éppen négy pint sörért. Bobby!

-Szia! Nem hiszem el! Te is itthon vagy? Tom nem is mondta…

-Szerintem ő sem tudja, hacsak Marcus el nem pofázta neki. Most érkeztem, épp csak ledobtam a cuccom az anyáméknál, és már ültem is a taxiba, hogy időben ideérjek, de úgy látom, Marcus már befejezte.

-Most végzett, de ahogy elnézem, ha megkérjük, visszamegy a színpadra. Jól fogadta a közönség -Mire odaértek Tomhoz, Marcus eltűnt.

-Hol van az est sztárja? – röhögött Bobby, miközben Tommal megölelték egymást.

-Hátrament, lerakni a gitárját – intett a hátsó traktus felé Tom aztán újra Bobbyhoz fordult és beszélgetni kezdtek.

*

Marcus benyitott a kis öltözőnek használt helyiségbe és meglepve torpant meg, ahogy a fiatal lányt meglátta. Még sosem látta George kócerájában, de az ölében fekvő gitár alapján, ő is zenélni fog. Mindig is érdekelték a zenész lányok, ha pedig a csomagolás ilyen kívánatos volt, akkor meg különösen.

-Szia! Bocs, csak ez az egy helyiség van, de csak a gitárt akarom lerakni, amíg a haverjaimmal iszunk pár sört.  Te következel? Még sosem láttalak itt.

-Semmi baj! Csak arra várok, hogy George szóljon, aztán már megyek is. Igen, ma vagyok itt először … és nagyon remélem, nem utoljára – mosolygott rá a lány és Marcus elbűvölve nézte a sötét haj keretezte szinte egzotikus arcot.

-Ezt én is remélem! Jól beszélsz angolul, de szerintem nem vagy idevalósi, ahhoz túl szép a kiejtésed, ránk helybéliekre mondják, hogy ugatjuk az angolt, de a tied érdekes keveredése az amerikai és az angol nyelvnek, a kiejtésed meg mint egy nyelvtanáré, külföldi vagy?

-Igen – mosolyodott el újra Anna. –Kösz az elismerést, elég sokfelé megfordultam már a világban, mindenhol kicsit másképp kellett beszélnem, innen az egyveleg.

A beszélgetést George zavarta meg, aki bátorítóan ráhunyorított: -Showtime, kislány! – aztán előrement, hogy felkonferálja.

*

Marcus csillogó szemekkel tért vissza a többiek asztalához.

-Hát, srácok, azt hiszem szerelmes vagyok! – tette meg a nagy bejelentést, amire a többiek vidáman felnevettek.

-Már megint? Most ki a szerencsétlen? – nézett körül Tom, de egyetlen olvadozó pillantást sem vélt felfedezni a tömegben, ami rájuk irányult volna. Közben a tulaj lépett az apró színpadra és a mikrofont alacsonyabbra állítva lehajolt és beleszólt:

-Vidám estét mindenkinek! Marcus barátunk után egy új tehetséget akarok bemutatni nektek. Fogadjátok szeretettel a kislányt, aki ma este lép fel először itt nálunk. A fiúknak üzenem, hogy a személyes védelmem alatt áll, szóval csak semmi szemtelenkedés, ugyanis nagyon csinos – kacsintott a zajosan éljenző társaság felé. –Na, nem is szaporítom a szót. Jegyezzétek meg a nevét, … Anna! – és a kis folyosó irányába mutatott, ahol egy spotlámpa fényében felbukkant a lány csillogó haja és piruló tekintete.

Simon úgy állt fel, hogy a széke hangos csattanással borult fel mögötte, de ezt ő nem is hallotta, csak pánikszerűen elindult a kijárat felé. A többiek értetlen tekintettel figyelték a menekülését, aztán Tom kicsit zavarodottan, de egy nyilvánvalónak tűnő feltételezéssel az agyában utána indult. Anna ebből semmit nem vett észre. Fellépett a színpadra és köszöntötte a közönségét, majd belekezdett az első dalba.

*

Simon odakint dermedten, de kissé remegő gyomorral támaszkodott az első tárgyra, ami elé került. Nem zavarta, hogy az éppen egy kuka volt. Talán még jó is, ha az idegességtől háborgó gyomra tartalmát kell feltűnés nélkül eltüntetni valahol. Tom az ajtóból elgondolkodva nézte feldúlt barátját, aztán zsebre dugott kezekkel odasétált hozzá.

-Azt ne mondd, hogy éppen ő az! – vakarta meg a fejét. Ilyen véletlenek nincsenek!

Simon egyelőre képtelen volt megszólalni. A lány teljességgel váratlan megjelenése sokkolta. Annak ellenére, hogy éjszakáról éjszakára valami hasonlóról álmodozott, hogy a sors szeszélye csak úgy az útjába sodorja a lányt, erre a találkozásra mégsem volt felkészülve.

-Ő az! – suttogta maga elé. –Jézusom, Tom! Ilyen nincs!  Nem akarom többé várni, hogy felhív, de nem akarok folyton arra se gondolni, amikor meglátok egy csinos arcot, hogy nem próbálkozom be nála, mert mi lesz, ha Anna mégis visszajön. Nem akarok már arra vigyázni, hogy nehogy beleszeressek valakibe, le akarok végre feküdni az első nővel, aki hajlandó rá, és nincs szükségem a lelkiismeretem ordibálására közben. Úgy hagyott ott Budapesten, mint egy utolsó lúzert, azt sem mondta, viszlát; eldöntötte helyettem is, hogy szakítani akar és úgy dobott, mintha csak egy követ dobott volna abba a francos folyóba. A kapcsolatunk egy pillanat alatt volt-nincs, a loccsanást se hallotta senki, ahogy az egész elmerült a vízben – hadarta szenvedélyesen.

-Figyelj! – tette a vállára a kezét Tom. –Én lennék az első, aki azt mondja, kutyaharapást szőrivel, de ez…, túl mélyen van még benned ez a lány, és hogy itt bukkant fel éppen ma este, ez valami hülye égi jel, röhögj ki nyugodtan, de ez a véleményem. Gyere vissza! Különben Marcus vagy Bobby le fogja csapni a kezedről. Hallottad Marcust, ő máris szerelmes, és nem is csodálom, van benne valami, ami első pillantásra is megfogja a férfiembert annál a bizonyos testrészénél fogva –tette hozzá a kissé fullánkos megjegyzést, és el is érte vele a célját, mert Simon az ajtó felé indult.

*

Anna egyre felszabadultabban énekelt. Már az elején kiszúrta az egyik közeli asztalnál a társaságot, amelyhez a gitáros fiú is csatlakozott. Négyen voltak. Hárman őt nézték zavarba ejtően érdeklődő tekintettel, a negyedik viszont tüntetően hátat fordított. Erről egy régi este jutott azonnal az eszébe és Simon. Aztán ahogy a szeme a háttal ülőre tapadt, a széles vállakra, a merev tartásra, mint aki a többieket akarja visszatartani tőle, hogy felrohanjanak hozzá a színpadra, és végül a nyakába kúszó kis farkinca a tarkóján, korbácsütésként vágott rajta végig a felismerés: ez nem lehet igaz…, ez Simon!

Nem értette, hogy történhetett ez meg. Már eleve azt sem, hogy a férfi itt van és nem Amerikában. Vagy csak mostanra szedte össze magát annyira, hogy eljöjjön, hogy őt újra lássa? De hiszen nem is tudhatta, hogy itt találja majd... A gondolatai össze-vissza csapongtak, végül egy disszonáns hangot kicsikarva a hangszerből a húrokra csapott és a mikrofonhoz hajolva beleszólt:

-Ne haragudjatok, de nagyon kiszáradt a szám. Ihatok egy kortyot?

-Hangos vidám helyeselés volt a válasz és többen máris rendeltek neki sört, de George a pultnál elhajtott minden gáláns lovagot, mígnem Simon megmozdult és megfordulva felállt, aztán eléje lépve odakínálta neki a saját korsóját. Anna a szemébe mélyedve ivott pár hosszú kortyot, mire zajos taps és néhány csalódott fütty fogadta a jelenetet.

-Most mitől akartál megvédeni, hogy háttal ültél? – suttogta neki a lány, mire a férfi lehunyta a szemét.

-Semmitől. Magamat akartam megvédeni tőled. De reménytelen.

35.

Egy pillanatra kívül kerültek a söröző világán, az apró színpadon és a körülöttük füttyögők zajos jókedvén, csak elmerültek egymás tekintetében, aztán Anna visszaadta a korsót és magához húzta a mikrofont.

-Folytathatjuk?

Simon letottyant a székére. Sokkal inkább idegesítette, semmint elképesztette a lány hihetetlen önuralma. Apró jelzése volt annak az erőnek, amivel a lány bírt felette. Lám, ő máris ott folytatja a műsorát, ahol pár percre abbahagyta, talán csak a folyamatosan rá-rárebbenő tekintete utal rá, hogy  a váratlan találkozás megrengette kicsit az összeszedettségét; míg a férfi csak ült, fejében és lelkében akkora zűrzavarral, ami most majdnem a nyílt színen maga alá gyűrte. Legszívesebben elrohant volna, mint ahogy az is volt asz első reakciója. Fogalma sem volt, mit kezdjen majd ezzel az egész helyzettel egy fél óra múlva, amikor a lány a műsora végére ér, és lelép a parányi pódiumról. Váltanak majd pár semmitmondó mondatot, mint a régi ismerősök, aztán egyikük megy jobbra, a másik balra? Vagy lerázzák magukról az elmúlt napok szenvedését és ott folytatják, ahol egy csodás dunaparti éjjelen abbamaradt? És akkor? Várhatja majd összeszűkült gyomorral, mikor érzi majd Anna megint szükségesnek, hogy elmeneküljön az érzései elől? Nem tudná még egyszer ezt ép ésszel végigcsinálni...

A barátai csak kapkodták a tekintetüket a színpad és őközötte. Leginkább Marcusnak nyúlt meg az ábrázata, ahogy megértette, a barátja valami delejes erővel lecsapta a lányt a kezéről, még mielőtt elhihette volna, micsoda gyöngyszemre lelt a félhomályos hátsó helyiségben. Még nem értette, hogyan történhetett. Azt sem, hogy az ő érzékei egy pillanat alatt életre keltek a lány láttán, és azt sem, hogy a babért mégis Simon aratta le egy korsó sörrel a kezében. Tom volt az egyetlen, aki tudta erre a magyarázatot és megsajnálva Marcust, megbökte a karját, hogy a fülébe suttogjon.

-Ezek még Budapestről ismerik egymást. Összejöttek, de Anna lelépett előle, és tök véletlenül futottak ma este egymásba –próbálta megmagyarázni neki az előbbi kis közjátékot. Marcus bólintott, de ettől még nem lett jobb a kedve. Miért mindig Simon ér előbb oda? Ez az ő estéje volt, ő talált rá a lányra, és kurvára igazságtalannak tartotta, hogy mindezek ellenére, ez a kis kóbor macska is nyilvánvalóan majd Simonnal akar elmenni, nem vele.

Simon gondolatai sem voltak sokkal boldogabbak, miközben nézte a lány ujjait, ahogy gyakorlottan játszanak a húrokon és a hangja édesen, búsan betölti a sörözőt. Napok óta semmi mást nem akart már, csak felejteni, mert nagy nehezen kezdte elfogadni, hogy reménytelen, hogy valaha is megtalálja a lányt, már csak azért is, mert Anna nyilvánvalóan nem akarja, hogy megtalálja. El akart jutni végre arra a pontra, amikor nem a lány jut eszébe mindenről, egy ablakon besurranó napsugárról, egy szívfájdítóan éneklő rigóról az anyja kertjében, egy vadidegen lány kézmozdulatáról, ahogy a sötét haját összefogja a Temze parti szélben. Beleszeretett, pedig a lány fenekestől felforgatta az életét. Azt hitte, hogy a forgószél, ami az ágyba vitte őket, nem szétdobálja majd tehetetlen testüket, hanem az örvénybe ragadva magával sodorja összetapadtan mindkettőjüket, hogy onnantól közös erővel szálljanak szembe mindennel és mindenkivel. De Anna minden árulkodó jel nélkül megpróbált túllépni a szerelmükön. És ezt az árulást még mindig nem tudta kezelni, így főleg nem, hogy a kis áruló itt állt előtte, csak a kezét kellett volna kinyújtania érte. A figyelmeztetés nélküli lelépése olyan volt, mint egy roppant fájdalmas, de mégis ártalmatlan eltévedt pisztolygolyó. Nem ölt meg, csak megbénított, kurvára fájt, de gyógyíthatónak ítéltetett. És még ki sem tudta piszkálni a golyót, a lány most még mélyebbre nyomta a még lüktető sebbe. Mindig azt gondolta, hogy nem szabad narkó után nyúlnia, mert az tönkreteszi az életét, nos, akkor Anna most hivatalosan is felvételt nyert a tiltott szerek listájára? Mert az iránta érzett szerelem volt képes igazán padlóra vinni. De mint minden droggal, vele is az a helyzet, ha már rászokott, képtelenség nélküle élni.

A veszteség okozta első sokk után az álmaiba akart menekülni. Nem Annáról álmodni, nem. Bármiről, ami elfeledtetné vele a történteket. Zenébe, írásba akarta fojtani az őt feszegető energiákat, de hamar rájött, hogy lehetetlen küldetés. Amíg a dolgok kimondatlanok maradtak, volt rá esély, hogy elfelejtse őket. Legalábbis azt hitte, azt akarta hinni. Aztán azon vette észre magát, hogy Deannek is róla beszél, aztán Tomnak is, és lassan már attól félt, bárkinek, aki hajlandó végighallgatni. És minél többet beszélt róla, annál kevésbé akarta elfelejteni. Nem is tudta volna. Annak az átkozott verses kötetnek minden sora a lányt juttatta eszébe. A boldog órákat és a veszteség fájdalmát.

De hova rejthetném a testem, titkolni, hogy te átkaroltad,a lelkem hogy fertőtlenítsem, amely nem tud nem tudni rólad; csak a tárgyak törékenyek, de tömör az emlékezet...

Csak bámult rá, ahogy a haját csillogó kékre festő fényben a szerelemről énekel, és annak ellenére, hogy tudta, a lány hogyan zúzott szét mindent, amit a maga elcseszett világában végre értékesnek és valóságosnak tartott, hogyan vette el tőle az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba, ennek ellenére nem látott mást, csak a nőt, akiért izzó parázson ment volna el bárhová. Csak egy bolond akarná, hogy ugyanaz a nő kétszer törje össze a szívét. Hát, akkor bolond! És bolondul ezért a boszorkányért.

Most látta, hogy az utolsó találkozásuk óta a lány hogy megváltozott. Leomló, dús hajával a színpadi fényben olyan volt, mintha szivárvány fényben úszna; sokkal szebb, mint amilyennek valaha is látta, és sokkal szebb, mint bárki más, aki valaha is elé került. És ebben a közegben, itt, távol a lány otthonától, annyira magabiztosnak tűnt... Talán mégis ez hozná el számukra a megoldást, ha megtalálná a művészi kibontakozásának lehetőségét akár itt Londonban, akár Los Angelesben. Féltette őt, de most erősnek látszott, rátermettnek, és ő volt annyira önző, hogy ne akarja veszni hagyni a lehetőségét annak, hogy talán mégis van számukra közös jövő kint a nagyvilágban.

*

Anna már szinte csak neki énekelt, egyre többször kapcsolódott össze a tekintetük, és ez zavarba hozta, mert szíve szerint lerángatta volna a színpadról, hogy most és azonnal bepótolják az elvesztegetett napokat. A közel száz főnyi vendégsereg nyilván hangos ovációval fogadta volna az attrakciót. Amikor végre a lány leemelte a nyakából a gitár bőrpántját és a felcsattanó tapsot egy a nézők közé dobott puszival köszönte meg, Simon felállt és csak annyit vetett oda a többieknek:

-Marcus, a gitárod ne keresd egy ideig! – azzal a lány nyomába eredt, aki az öltöző felé tartott, hogy lerakja a hangszerét. Marcus önkéntelen kérdését: Miért? – a többiek jobbról is, balról is egy-egy tockossal és szemforgatással honorálták.

Anna épp csak benyitott a csöpp szobába, amikor érezte, hogy Simon szorosan a nyomában már be is lépett mögötte és becsukta maguk mögött az ajtót. Fullasztó volt hirtelen így kettesben maradnia vele, a szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából. Amikor a színpadról lelépett, még csak addig tudott előre gondolkodni, hogy leteszi a kezéből a gitárt. Fogalma sem volt róla, hogy az útja onnantól a férfi asztalához vagy a kijárat felé vezetett volna. A váratlan találkozás kihúzta a lába alól a biztosnak hitt talajt. Nem tudta mit mondhatna, ami nem tűnik majd szerencsétlen magyarázkodásnak a történtek után. De így, hogy Simon utána jött, kicsit sikerült megnyugodnia,  tudnak majd beszélni...

A férfi éppen utánanyúlt, hogy magához húzza, amikor néhány rövid koppintás után kitárult az ajtó és ott állt George és őket fürkészte a komoly tekintete, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy tudja, ki áll előtte. Anna és Simon egy félbeszakadt ölelésben zavartan nézett rá.

-Jó voltál Anna! – dicsérte meg. -De nem értem…Ti jártok? Akkor nem is jössz többé? – nézett a lányra a választ igazából meg sem várva, kissé értetlen tekintettel George, hiszen ha ez a pasija, akkor mi szükség volt erre a kétségbeesett álláskeresésre...

Simon Annára nézett és halkan megszólalt: -Én holnap elutazom.

Anna kissé megroggyant a bejelentéstől, de aztán egy halványt mosolyt erőltetett az arcára és George felé fordult:

-Nem fogok váratlanul lelépni, nem szokásom. Ha még áll az ajánlat, akkor hétfő-szerda-péntek...

Simon egy látványos grimasszal megszólalt a háttérben, George-hoz intézve a szavait: -Azért ezt írasd is alá vele minimum két tanu előtt. Tudnék mesélni...

A tulajdonos pár pillanatig kapkodta köztük a tekintetét, aztán némán bólintott és visszalépett a folyosóra és becsukta az ajtót maga után. Anna agyán átfutott a gondolat, hogy már megint nem adott Simon egyenes választ egy egyértelmű kérdésre. Ti jártok? Nos, erre ő is szerette volna tudni a választ, bár azt is sejtette, hogy amíg ez kiderül, még lesznek nehéz pillanataik, és csak örülhet, ha nem a válasz lesz a legnehezebb pillanat az életében. Ellépett a férfi közeléből és háttal állva feltette a kérdést, ami még a színpadon is ott zakatolt az agyában.

-Hogy találtál meg?

-Én nem kerestelek. Azt sem tudtam, merre indulhattál. Nyilván nem is akartad, hogy tudjam.

-De hiszen én... – kezdett bele a lány, aztán elhallgatott.

-Hiszen te... ? Anna, végigszeretkeztünk egy éjszakát, elmondtuk egymásnak a létező összes módon, hogy szeretjük egymást és te másnap úgy léptél le, hogy még nyomot sem hagytál magad után. Nem tudtam mit akarsz, de elég nyilvánvalónak látszott, hogy engem nem. És különben sem tudtam, hol keresselek.

-De hiszen megmondtam Adélnak..., még aznap beszéltünk, ahogy apához kijöttem...

-Adél! – csattant fel Simon mélységes indulattal, ami meglepte és kicsit meg is ijesztette a lányt. –Akkor tudta! És képes volt a szemembe nézve azt hazudni, hogy fogalma sincs róla, hova mentél...

Anna szívébe belemart a fájdalom a nővére újabb árulása hallatán. –Nekem azt mondta, hogy beszéltetek. Én ebből azt hittem, tudod, hol találsz, csak nem érdekel már... azok után, hogy hirtelen ott hagytalak.

-Akkor légy oly kedves, ha találkoztok, a nővéredet a nevemben is fojtsd meg! – morogta a férfi. –Mennyi időt elvesztegettünk, és ha nem léteznének ilyen sorsszerű véletlenek, soha meg sem tudom, hogy itt vagyunk egymás közelében. Talán mire rád bukkantam volna, már késő lett volna, hiszen Marcusnak is elég volt pár perc, hogy elcsavard a fejét – dünnyögte feszülten a férfi, ahogy egy pillanatra átélte a percet, ahogy a barátja esetleg idővel bemutatta volna neki a barátnőjét, Annát. Micsoda képtelenség!

Anna még mindig lemerevedve hallgatott. Adél! Ezt egész egyszerűen nem tehette! Ez valami félreértés lehet csak, a nővére nem akarhatta, hogy ő boldogtalan legyen, miközben tudta jól, hogy a lelke belehalt abba, hogy ott hagyta a férfit Budapesten. Mindig olyan okos tudott lenni, ha tanácsokat kért tőle, hogyan tudott Adél ekkorát hibázni?  Aztán magához tért a kábulatból és a férfira nézett, aki pár perccel korábban jelentette be, hogy hiába találták meg egymást ilyen csodával határos módon, holnap mégiscsak felül a repülőre, ami a tengerentúlra repíti.

-Beszélnünk kellene... – mondta halkan, mire Simon csak bólintott, majd egy kis szünet után megszólalt:

-Nálad vagy nálam?

-Te biztosan a szüleidnél laksz – grimaszolt Anna, mire a férfi némi felháborodottsággal a hangjában megszólalt:

-Huszonhét éves vagyok!

-Na és, én huszonöt, és mégis apámnál húztam meg magam.

-Az más, te lány vagy.

-Te meg egy hímsoviniszta disznó – fortyant fel Anna, mire Simon elnevette magát:

-Az biztos, hogy disznó dolgok járnak a fejemben .

Anna egy megsemmisítő pillantással mérte végig, aztán halkan megszólalt: -Apám még Rómában van, üres a lakás.

-Akkor kötelességem vigyázni Rád – kacsintott rá a férfi, mire Anna elvigyorodott: 

-Kecskére káposztát...

Perlekedők 32. és 33. fejezet

Eredetileg csak egy részt akartam feltenni, de mivel megcsúsztam az ígért időponthoz képest, hát legyen újra két rész :)

*** 

32.

Anna abban a pillanatban kezdte összekapkodni  a kevés holmit, ami egy kézipoggyászba belefér, ahogy a férfi taxija elindult a ház elől. A lelke ugyan belehal majd, de így lesz jó…, úgysem tudna elbúcsúzni a férfitól, minek újabb szenvedésnek kitenni mindkettőjüket. Hadd maradjon meg bennük ez a feledhetetlen éjszaka. A gitárját nézte vágyakozva, aztán úgy döntött, most ezzel nem bonyolítja a dolgot, egy kézipoggyász, semmi több. Ha kell valami, majd kint megveszi, de valószínűleg semmi másra nem lesz szüksége majd, mint az apja józan időbeosztására, amivel gondoskodik majd róla, hogy se ideje, se energiája ne maradjon az önmarcangolásra. És ha a férfi is elutazott, akkor visszajöhet még a hiányzó dolgokért. Még egyszer szétnézett a parányi lakásban. Majd ír Adélnak, hogy takaríttasson ki, szórjon ki mindent, ami Simonra emlékeztetheti, az sem baj, ha átrendezi az egészet. Vagy csak dobjon egy benzines kannát az egész közepébe, mert már úgysem lesz semmi sem a régi, amikor ennek a lakásnak újra átlépi a küszöbét. Soha többé nem tud úgy kiülni a teraszra, hogy ne az jusson az eszébe, ahogy Simonnal ott szerették egymást a csillagos égbolt alatt. Letörölte az első kibukkanó könnycseppet és becsukta maga mögött az ajtót. Csak előre szabad néznie, csak előre!

*

Adél a tizedik próbálkozás után mérgesen nézett a kijelzőre. -Na, kisasszony, ebből elég volt! Odamegyek és beszélünk, mert azt te sem képzelheted, hogy soha többé nem állsz szóba velem! - Annára nem volt jellemző a haragtartás, az is igaz, ennyire még sosem kaptak össze. És mindez egy férfi miatt. Agyrém! A kaputelefon néma maradt, és már majdnem feladta, de szerencsére éppen hazaérkezett a szomszéd és mögötte akart besurranni az ajtón, amikor a férfi felismerte.

-Nincs itthon a testvére, reggel korán láttam csomaggal taxiba szállni, nem úgy nézett ki, mint aki munkába megy, hanem mint aki utazik.

-Igen? Köszönöm! – hebegett a nő és visszalépett a sötétedő utcára. Elutazott? Hova a fenébe ment? És Simon miért nem tud róla? Ó, te szerencsétlen liba! Már megint mit művelsz? – szídta magában a húgát, de a szíve azért összeszorult. Hirtelen ötlettel az apja számát tárcsázta, aztán türelmetlenül rugdosta a járdaszegélyt, amíg az édesapja mindig nyugodt és mély hangjára várt.

-Kincsem! Szervusz! – szólt bele aggódva a férfi. –De jó, hogy hívsz, mert már én is akartam beszélni veled. A húgod ma kora délután beállított, nem is szólt, hogy jön, ami persze nem baj, de majdnem elkerültük egymást, mert én holnap hajnalban Rómába utazom pár napra. Azóta csak jön-megy a lakásban, mint egy zombi, nem lehet két értelmes mondatot kiszedni belőle, csak annyit mondott, hogy minden rendben, de felmondott, és most kell neki egy kis környezetváltozás. Tulajdonképpen sértő, hogy ennyivel ki akarja szúrni a szemem, hiszen az apja vagyok, a szentségit! Persze, sejtem én, hogy több van emögött, mert ma az egyik kolléganőm mesélt valami zavaros dolgot egy ismert színészről és róla, de erről egyáltalán nem hajlandó beszélni. Mi a bánat történt otthon? Várj csak, kihangosítalak…

-Jaj, apu…, akkor megnyugodtam, hogy legalább tudom, hol van, mert itt állok a háza előtt és már mindenféle hülyeségre gondoltam, hogy miért nem nyit ajtót, mert szólni persze elfelejtett, amikor lelépett. De akkor legalább jól van. Egyébként meg szerelmes.

-Hát, a szerelem néha fáj… - motyogta az apja inkább csak magának. –De a húgod nem úgy néz ki, mint egy boldog szerelmes, hanem, mint egy csalódott nő egy csúnya szakítást után. Az a fickó megbántotta? Mert akkor nem érdekel, hogy ki fia-borja, én magam vonom kérdőre.

-Nem…, igazából Anna hagyta ott, illetve hát itt, mert a pasi egy híres világsztár, aki most éppen itt forgat, és hát… szóval, nem sok jövője lehet ennek a kapcsolatnak.

-Miért ne lehetne? Az én lányom talán nem elég jó annak a ficsúrnak? – fortyant fel az édesapjuk, ahogy az apai büszkeség felhorgadt benne. Anna akaratlanul is elmosolyodott a háta mögött. Az apjuknak mindig is ők voltak a világ közepe. Ha beszélne Simonnal, az első mondatban világossá tenné előtte, hogy érezze megtisztelve magát azért, hogy egy Steinlöchner-lány egyáltalán szóba állt vele.

-Apa, a hollywoodi sztárok élete azért egy kicsit más, mint a miénk – szúrta közbe mögötte Anna, aki kíváncsian hallgatózott, miért telefonálhatott a nővére.

-Más, más… na és…, mind a kettőtöket úgy neveltem, hogy akár egy diplomata vagy egy magas rangú politikus is összetehetné a két kezét és hálát adhatna az Úrnak, amiért rátok talál. Erre kifogtok egy szállodaigazgatót és egy komédiást. Persze, gondolhattam volna, amikor te a filmhez mentél dolgozni, Adél pedig egy szállodába… De azért azt hittem, több eszetek lesz – dohogott az apjuk.

-Apa! Ezt ne most, kérlek!

-Szerinted magára merjem hagyni? – kérdezte meg az apja most Adéltól a vonal túlsó végén, és Anna csak a szemét forgatta. Ha hülyeséget akart volna csinálni, akkor azt otthon is megtehette volna, a tetőterasz végül is elég magasan van egy repüléshez. Londonban új életet kezdeni akart, nem a régit eldobni, és az apja nyilván tisztában volt ezzel, csak nem tudta kihagyni az aggodalmaskodó kérdést.

-Persze, utazz csak el nyugodtan! Szerintem is jót fog tenni neki, hogy itt hagyott most mindent, és nyugodtan át tudja gondolni a dolgokat. Tudod, a srác elég ismert és most hogy az újságok és a tv is  összehozták vele, hát, egy kicsit felbolydult körülötte az élet és ez sok volt Annának. Lett egy csomó irigye, amiért kifogta az aranyhalat – próbálta elviccelni a dolgot Adél.

-Megköszönném, ha nem úgy beszélgetnétek rólam, mintha itt sem lennék! – csattant a háttérben a húga hangja és a nővére nagyot sóhajtott. Több esze van a kislánynak, mint gondolta. Elment, hogy megússza a búcsúzkodást, és ezzel magára haragítja majd annyira Simont, hogy az se akarjon keresgélni utána. Sebészi pontossággal végrehajtott műtét, tiszta vágás, csak  fájdalomcsillapítás nem létezik hozzá. Nagyot sóhajtott, aztán elbúcsúzott mindkettőjüktől. Már lerakta, amikor eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a húgát, mikor akar visszatérni…, amíg Simon az országban van, nyilván nem.

*

Anna nézte az apja kérdő tekintetét és könnyes szemmel megrázta a fejét. Nem akart beszélni róla, miért jött el hirtelen otthonról, miért gondolta úgy, hogy majd London lesz az orvosság a szívfájdalmára. Igazság szerint bárhol máshol több esélye lett volna nem gondolni a férfira. Például az Északi sarkon, a túlélésért küzdve, vagy az Amazonas mellett a kígyókkal viaskodva, de itt Londonban szinte megállás nélkül Rá gondolt. Arra, hogy valamikor régen Simon ebben a városban volt álmodozó kisfiú, aki a moziban ülve arra vágyott, hogy egyszer az ő filmjeit vetítsék azon a hatalmas vásznon. Az ő álma végül valóra vált. A saját álmát még megfogalmazni sem merte. Úgy volt vele, ha nem foglalja kerek mondatokba, akkor talán ki tudja játszani a Sors szeszélyét, aki nem sejtve, miről álmodik, egyszer csak tálcán kínálja majd neki a varázslatos mesét. Még mindig nem tudta, hogy nem csinált-e egetverő marhaságot ezzel a villámszerű távozással. Lehet, hogy Simonnak túlságosan nagy fájdalmat okoz azzal, hogy búcsú nélkül lelépett. Bár, ez nem igaz, hiszen az az éjszaka volt a búcsúja…, és micsoda búcsú…, minden sejtje emlékezett a gyönyörre és a boldogságra, ahogyan a férfi erős karjai ölelték. Egyszerűen csak nem játszott időhúzásra. Váratlan volt a döntése és gyors a végrehajtása. Azt akarta, hogy a férfi mire megérzi a fájdalmat, már túl legyen a nehezén. Amivel nem számolt, hogy az ilyen remegő kezű sebész előbb-utóbb hibázik, és a gyors gyógyulás helyett a szövődmények seregét szabadítja rá a gyanútlan betegre és végső soron önmagára. De hát végső soron nem tűnt el teljesen, nem szívódott fel a világban sodródó emberek tömegében, Adél tudja, hol van, és Simon, ha akarja, megtalálhatja.

*

Simon teljes tanácstalansággal és ugyanakkor gyomorszorító bizonytalansággal nyomta ki újra a telefont. Mostanra már kezdte felfogni, hogy Anna valamiért nem akar vele beszélni. Nem egészen értette, mi történt, hiszen  az együtt töltött csodás éjszaka után forró csókkal váltak el; de egyelőre képesnek érezte magát arra, hogy kivárja a pillanatot, amikor a lány keresi meg őt. Mert meg kell keresse! Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy az éjszaka után felkel a nap. Mint például a mai, amikor szívesen kihagyta volna a természet örök körforgásának újabb igazolását. Meggel végül is csak azon az egy estén találkoztak, nem is beszéltek egymással, csak telefonon, amikor megmondta neki, hogy váratlanul korábban indul Londonba a stáb. És ezt az életbevágó információt pont Annával nem tudta megosztani, mert a lány nem volt hajlandó senkivel kommunikálni.

A stáb angol tagjai ma délelőtt indultak Londonba, ő húzta-halasztotta az indulást, de eljött az a perc, amikor fel kell ülnie arra a nyomorult gépre és indulnia kell. Adél sem jelentkezett, ezért Donaldra villantotta a szemét és a fejével a szomszéd szálloda felé intett, mielőtt beült volna a kocsiba.

-Csak egy perc! Ígérem, sietek… - és már át is futott két hangosan dudáló kocsi között, hogy a már ismerős portást megkérje, szóljon fel Ms. Steinlöchnernek. Donald a sötét szemüveg mögött lehunyt szemmel vett erőt magán, hogy utána ne menjen és a nyakánál fogva el ne magyarázza ennek az önfejű kölyöknek, hogy kocsik között rohangálni nem feltétlenül a felelős viselkedés megnyilvánulása. Oké, érti ő, hogy a srác most feldúlt amiatt a kis liba miatt, aki bújócskát játszik vele napok óta, de akkor is… Kinek használ, ha kórházba vagy a hullaházba juttatja magát? Még nem ismerte ezt az Annát, de már tele volt vele a hócipője, hogy ezt a szerencsétlent így falhoz tudta állítani. Úgy döntött, Londonban elég időt töltenek majd együtt Simonnal ahhoz, hogy óvatosan, de felnyissa a szemét, hogy talál magának jobbat is, nem kell ennyire megzuhannia egy keleti kis macska miatt.

Adél erősen igyekezett uralkodni a vonásain, ahogy a lifttel lefelé tartott a recepcióhoz. A maga részéről szívesen kihagyta volna ezt a beszélgetést, de valahol tudta, érezte, Simon nem fog szó nélkül eltűnni az életükből. Amikor meglátta a letört fickót a pultra támaszkodva, majdnem  megingott az elhatározása, de aztán megacélozta az akaratát és emelt fejjel feléje indult.

-Szia! – kocogtatta meg a férfi vállát.

-Szia! – derült fel egy pillanatra a férfi arca, aztán a szigorú női arctól nem sok jót várva megint elkomorult a tekintete. –Tudtál beszélni vele?

-Nem – rázta meg Adél a vörös fürtöket, amik három évvel ezelőtt elvarázsolták a férfit, de most csak a csalódást érezte a kedvezőtlen válasz hallatán. –Odamentem hozzá, de nem volt otthon. A szomszéd azt mondja, látta elutazni, bőrönd volt nála és taxiba szállt.

-Elutazott? …De … hát… hova? Miért? … - dadogta értetlenül a férfi, és a korábbi rossz érzés a gyomra felől a szíve felé kezdett kúszni. Anna szakított vele! Így, szavak nélkül, inkább eltűnt az életéből, nem harcolt a boldogságukért… A fájdalom túl erős volt, a sebész mintha elfeledkezett volna az érzéstelenítésről.

-Van ötleted, hogy hová mehetett? – nézett még egy utolsó kétségbeesett kísérletet téve Adélra, de a nő a szemébe nézve rezzenéstelen tekintettel csak megrázta a fejét:

-Nem, nincs… Nem tudom, hol lehet.

33.

Simon ült a nézőtér elkülönített vip-részében és bár látszólag a dübörgő zenére a színpadon vonagló táncosokat nézte, gyakorlatilag csak onnan tudta, hogy a Show-tánc világbajnokság döntőjén üldögél teljesen érdektelenül, mert a meghívóján ez állt. Nem mintha a műfaj annyira lekötötte volna. Manapság tulajdonképpen semmi nem kötötte le. Talán csak a saját munkája, de az is csak a legnagyobb erőfeszítések árán. A legszívesebben nemet mondott volna erre a felkérésre is, de aztán Steph hunyorításának engedelmeskedve, rábólintott, hogy az eredményhirdetés egyik díjkiosztójaként színpadra lép ma este. Sok kedve nem volt hozzá. Lassan egy hete volt már Londonban, tette a dolgát, a szabadidejében a szüleivel próbált eltölteni egy kis időt, de igazából csak tengett-lengett, semmi nem kötötte le Anna körül keringő gondolatait. Ilyen formán még ez az este is valami kikapcsolódást jelenthetett volna, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Steph nemkevés erőfeszítés árán elérte, hogy ne a legszakadtabb pólójában és a lassan már elmaradhatatlan baseballsapkában érkezzen, de a napszemüvegtől még a teremben sem volt hajlandó megválni. A sapka egyébként igenis nagy lemondást jelentett, mert ebben jött el Annától azon az utolsó reggelen. A körülötte ülők sustorgása el sem jutott a füléig, így legalább megkímélte magát a fullánkos megjegyzésektől, hogy micsoda sztárallűrjei vannak. Senkinek semmi köze hozzá, hogy a szeme olyan, mintha napok óta nem aludt volna és ezt próbálja leplezni a sötét lencsékkel.

Amúgy tényleg nem sokat aludt, amióta eljöttek Budapestről. Adél üres tekintete, amivel megrázta a fejét, mondván, fogalma sincs, hol lehet a húga, elpattintott benne valamit. Anna ennyire meg akart szökni előle, hogy még a családjának sem árulta el, hova tart? Már nem is emlékezett rá, mikor érezte ennyire apatikusnak magát. Nem érdekelte lényegében semmi, ami nem kapcsolódott szorosan a munkájához. A szüleinél az elmúlt napokban kétszer volt, de az anyja aggódását és szeretetteljes babusgatását sem tudta most elviselni. Igazából a lelke mélyéig megviselte a gondolat, hogy a legjobb éveit úgy kell leélje, hogy nincs igazán mellette egy társ, akivel megoszthatná a napi gondokat és leginkább az örömöket. Cyntiában vélte megtalálni a lelki társat, de aztán rá kellett ébredjen, hogy csak egy különleges szituáció hozta őket közel egymáshoz. Ahogy a sorozat védelmező és sok mindent elfedő burka megszűnt, mindketten rádöbbentek, hogy hosszú távon nem egymást akarják.

Akkor lépett Anna az életébe, és elhitette vele, hogy az őrült életvitele ellenére az ő számára is létezik boldogság. Aztán a lány abban a pillanatban, amikor ő végre hinni kezdett a közös jövőjükben, nemes egyszerűséggel kihúzta a lába alól a talajt.

A felcsattanó taps visszarántotta a jelenbe és automatikusan ő is csatlakozott az éppen befejeződött produkciónak elismerésüket kifejezőkhöz. Hallgatta a zsűritársait, ahogy lelkesen elemezgetik a különböző produkciókat, neki csak valami már-már akrobatikusnak tűnő ugrabugrálásnak tűnt az egész, nem is táncnak, de hát mit ért ő ezekhez a dolgokhoz, nem is igen foglalkozott vele. Még az sem dobta fel, hogy csinosabbnál csinosabb táncoslányok vonultak el sorra az orra előtt. Anna olyan mélyen élt a bőre alatt, hogy immunissá vált a formás idomok látványára. Kicsit ijesztőnek is tűnt a jövő ettől a felismeréstől. Aztán megpróbált egy kicsit a feladatára koncentrálni, ha már zsűritagként kell nézze a produkciókat. Próbált pártatlanul ítélkezni, és el kellett ismerje, hogy a honfitársait lekörözik más nemzetek táncosai. Meglepte, hogy a szlovének milyen jók ebben a műfajban. A zsűri tagjainak duruzslásából kivette, hogy a négy legfontosabb kategóriában háromból az első helyezést az onnan érkező versenyzőknek ítélnék. Ahogy újabb szereplők sorakoztak fel a színpadon, visszasüllyedt a maga kis belső színházába, amelyben a főszerepet egy sötét hajú, ragyogó szemű lány játszotta, aki olyan megkapóan tudott énekelni a szerelemről, hogy aztán egy pillanatnyi ötletnek engedelmeskedve elhagyja őt és bebizonyítsa, hogy a dalai akkor is hamisak, ha minden hangjuk a helyén van.

Ha egyáltalán hirtelen ötlet volt. Lehet, hogy Anna erre készült már az elejétől fogva, és a média hisztériája, amely egyik pillanatról a másikra rátört a boldogságukra, már csak a katalizátor volt, ami cselekvésre bírta. Nem volt alkudozás, a lány meg sem próbálta kicsikarni belőle a döntést. Egyszerűen átvette az irányítást, neki pedig nem maradt más lehetősége, mint, hogy elfogadja, hogy az, akit szeretett, többé már nem része a jövőjének és ez ellen nem tehet semmit. 

Donalddal próbált beszélni a dologról, nem titkolva el előle semmit, még az Adéllal közös múltat sem. A férfi máskor józan meglátásai, kíméletlenül őszinte véleménye azonban most nem hozták meg a várt megkönnyebbülést, a tisztánlátás képességét, csak ingerült ellenállást szítottak benne. Ő továbbra is szerelmes volt a lányba, boldogan feledte volna ezeknek a napoknak a szenvedését, ha Anna hirtelen felbukkant volna; és kicsit már bánta, hogy így kitárulkozott testőrből lett jó barátjának, mert megértésre vágyott, de csak észérveket kapott most tőle is. A szerelme töretlen volt, ám mégis más, mint amikor még boldogan, a jövőt nem tervezgetve éltek a mindennapoknak. Egy sértett és haragos szerelmessé vált, ahogy a napok múltak. Valami eltört benne, és ettől a külvilág számára megközelíthetetlen lett, tartózkodó. Nem volt képes már megnyílni senkinek sem. Eleinte még magában kereste a hibát, mostanra már csak a lányt hibáztatta, amiért az esélyt sem adta meg maguknak. Egy este elkeseredetten vágta a szemetes kosárba a verses kötetet is, amikor a helyzetükre illő sorokat olvasta. Másnap aztán csendes hálát rebegett, amikor látta, hogy a takarítónő a kötetet az asztalra tette, mielőtt kiűrítette az edényt.

Tudom-e gyűlölni? Úúúgyan. Max azt mutatni, hogy bántsam. Bántom azért, mert ő engem bántott?

Mert szétzúzta azt a világot: melyben hinni véltem. Olyan elégtétel ez, melyet egy szerető szív jónak sosem érez. S bár a másikat marja, mégis magából érzi hiányát a falatnak.

Olvasta a sorokat, dúdolta a dallamot, amit a szavak hívtak elő a lelkéből és lassan összeállt egy egész dal, hogy aztán kézbe véve a gitárját elfelejtse az egészet a lány fekete alkoholos filccel ráírt neve láttán. Vajon kézbe tudja még venni valaha a kedvenc hangszerét úgy, hogy a szeme meg se lássa a kerekded betűket, vagy jobban jár, ha elviszi egy műhelybe és leszedeti róla?

A közönség újra önfeledten éljenzett és ő megpróbált koncentrálni, hiszen már csak egy röpke óra választotta el tőle, hogy végre megint elbújhasson a szobájában és újra kedvenc kérdésével foglalkozhasson: Miért? A választ már nem is remélte megtalálni.

Amikor végre megszabadult a hosszadalmas népünnepélytől, amely oly sok időt hagyott neki a lélekben való távoljárásra, és sokéves gyakorlatának köszönhetően kedves mosollyal volt képes gratulálni a nyerteseknek, már azt a luxust is megengedte magának, hogy a női egyéni kategória nyertesével szokásos félmosolyát is megossza, és a közös fotózkodás alatt a lány derekát átölelve, látszólag  vidáman mosolyogjon a szemközt villogó vakuk sokaságának. Szegény lány! Nem is sejti, hogy holnapra már mindenki a barátnőjének fogja tartani, nem mintha nem lenne egy érdekes élmény, hiszen ő maga is elismeréssel adózott a karcsú szőke lány hihetetlen hajlékonyságának, de ezek az izmos combok valaki mást fognak a mennyekbe röpíteni, nem őt, ebben azért biztos volt. És a lány rajongó tekintetét elnézve valami halvány elégedettséget érzett, amiért képes volt ellenállni a kísértésnek.

*

Anna már lassan egy hete járta a város kis klubjait, hátha keresnek valahol énekest, de mindenhol sajnálkozva tárták szét a kezüket. Sok volt az eszkimó és kevés a fóka, azaz fürtökben érkeztek a jelentkezők a kevés fellépési lehetőséget megtalálni. Nőként és külföldiként pedig eleve kissé bizonytalanul néztek rá már az első bemutatkozó mondatok után. Nem is emlékezett rá, hogy az apjánál hagyott egy gitárt, de napok óta úgy dédelgette, mint a legjobb barátját. És végre, a Soho egyik kis kocsmájának tulajdonosa sűrűn tömött bajusza alól egy barátságos mosollyal az apró színpad felé intett a még néptelen csehóban, hogy megmutathassa mit tud. Belekezdett még az önmaga számára is meglepően biztos hangon, aztán kizárta a külvilágot, a beszűrődő fényben táncoló porszemeket, a csapost, ahogy a pultra könyököl és a kelletlenül rágozó fiatal felszolgáló lányt, aki vendégek híján cigarettázni indult a hátsó udvar felé. Amikor az utolsó akkordot is lejátszotta és elhallgatott, az ámuló lány volt az első, akit észrevett. Végül nem ment ki, hanem önmagát átölelve ringatózott zene dallamára a félhomályos folyosón. Anna elmosolyodott ezen az apró elismerésen. A tulaj felé fordult, akit ráhunyorított, aztán csak annyit mondott:

-Hétfő-szerda-péntek, alkalmanként egy óra este kilenckor, száz font. Megfelel?

Anna vigyorogva bólintott: -Megfelel. Mikor kezdjek?

-Kislány, ma péntek van, este várom, de ha nem lesz itt, akkor hétfőn már ne is jöjjön, oké?

-Oké! – mosolygott Anna, aztán a gitárt a tokba csúsztatta és búcsút intve kilibbent az ajtón. Odakint éppen beborult, de ő hosszú napok óta először érezte azt, hogy talán az élet mégiscsak megy tovább. Néhány napja belül darabokra tört arra a gondolatra, hogy el kell hagynia Simont, de úgy látta, hogy a férfi ezt akarja, csak még maga sem jutott el arra a pontra, amikor ezt képes kimondani. Tudta, hogy egyszer búcsút kell venniük egymástól, de azt is tudta, hogy képtelen lenne elbúcsúzni, és azt akarta, hogy ez méltósággal történjék meg. Ezért aztán nekiadta azt az éjszakát, hogy feledhetetlenné tegye magát és a csodát, amit együtt éltek meg, aztán, hogy kissé profán módon fogalmazzon, angolosan lelépett.  Kevés lehangolóbb dolog van az életben, mint végignézni, hogy elmegy az az ember, aki épp elhagyott téged. Figyelni az egyre növekvő távolságot, míg nem marad semmi, csak az üresség és a csönd. Ezért inkább helyzetbe hozta mindkettőjüket. Ő megpróbált ideiglenesen új életet kezdeni itt Londonban, Simon pedig talán éppen most csomagolja össze a holmiját a szállodában és indul vissza Los Angelesbe. Megrázta a fejét. Nem szabad Simonra gondolnia! A gyógyulás első és egyetlen módja, hogy kizárja őt a gondolataiból, nem agyal azon, hogy mit éltek át, hogy hol van most, mit csinál és legfőképpen kivel csinálja. Más kérdés, hogy pillanatnyilag még nem érezte magát késznek a gyógyulásra, mert a gondolatai szinte kivétel nélkül a férfi körül forogtak.

A színházépület előtt, ahol éppen átvágott a kocsik között, szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, fotósok egész hada várakozott arra, hogy az ajtók megnyíljanak és a kijövőkről képeket készíthessenek. a plakátok szerint valami táncverseny volt. A jelenet eszébe juttatta, mit élt át otthon az utolsó napokban, ezért önkéntelenül is megszaporázta a lépteit anélkül, hogy a kíváncsisága felébredt volna, kit-kiket övez ilyen várakozás. Már az este járt az eszében és úgy döntött, a bemutatkozását megünnepli egy új kis felsővel, ami jól mutat majd a spotlámpák fényében, és az Oxford Street felé indult.

*

Simon Donald takarásában pár lépéssel elérte a kocsit, aztán a hátsó ülésre bevágódva vágyakozva nézte a színház melletti kocsmát. Most igazán jól esett volna egy sör. Eddig is ihatott volna, de most nem egy udvariaskodva elkortyolt pezsgőre vagy egy pohár sörre volt szüksége, hanem akár több korsónyira, amit csak úgy üres aggyal a gallérja mögé lökhet, hangosan böfögve, hogy aztán a  haverjaival jót röhöghessenek. De valószínűleg holnap úgy kell elutazzon innen, hogy egyikőjükkel sem találkozhatott. Szétszóródtak a világba és mostanában csodaszámba ment, ha összefuthattak. A cégtábla láttán igazán csak egy kicsit facsarodott el szíve: Black Cat…, erről újra eszébe jutott Budapest, az Irish Cat és … Anna.

Szerencsére a telefonja rezegni kezdett és ez kiragadta az emlékezés mocsarából, amiről már tapasztalatból tudta, hogy képes nem ereszteni, és mára már elege volt az agyalásból. A hívó láttán vidám mosoly kúszott az arcára: Tom!

-Szia! Rólad is lehet végre hallani?

-Már bocsáss meg, de nem én járom a világot, mint egy vándorcigány. New Yorkon kívül az idén csak nálad voltam Los Angelesben, a színház nagyon helyhez kötött életforma.

-De majdnem hozott neked egy Tony-t – dobta vissza a labdát a barátjának, és igazán nem érzett irigységet az elismerésre való nevezés kapcsán. Ő is látta a darabot New Yorkban, Tom igazán nagyot alakított  az Orphans-ban. –Megérdemelted volna.

-Majd legközelebb, addig is tanulok – jött a válasz és Simon szinte látta maga előtt a barátja zilált vékony alakját, ahogy megrántja a vállát. A díjak elnyerésének lehetősége különösebben sosem dobta fel Tomot, csak a feladatok…, és a család.

-Hogy van Sylvie és a kis szerelmem, Marlowe?

-Jól kösz, de ha tényleg kíváncsi vagy, akkor meggyőződhetsz róla, csak ugorj be! – kuncogott a barátja, és Simon napok óta először volt szívből jókedvű. Tom közelsége mindig jó hatással volt rá, Marlowe pedig…, nos, ő egy igazi gyöngyszem volt, bár legutóbb Tom nem értékelte, amikor nevetve azt mondta neki, meg se nősül, megvárja amíg ez a pici lány felnő, mert ő lesz a tökéletes. Pedofil baromnak nevezte, aztán elmentek és ittak egyet az őrült ötletre. Azóta Marlowe sokat vesztett a vonzerejéből, hiszen belépett Anna az életébe…, bassza meg, hogy már megint itt kötött ki. Talán igaza volt Deannek, aki tegnap este azt mondta, hogy a szívfájdalmat csak májrombolással lehet enyhíteni.  Most, hogy Tom is itt van a városban, talán meg kellene próbálkozniuk a gyógykezeléssel, úgyis szívesen megnézné azt a csehót a színház mellett belülről is; már ha Sylvie elengedi a srácot.

*

Anna izgult. Elég régen állt már közönség előtt, és akkor azért többnyire egy hazai közeg vette körül. Igaz, nekik is angolul énekelt, így aztán végül is, nagy különbség nincs – nyugtatta magát. Különben is,  amikor az Irish Catben énekelt, akkor ott volt Simon is. Istenem, mennyire utálta, amiért háttal ült a színpadnak, pedig csak nem akarta őt zavarba hozni. Simon! … Na, kislány! Most nem lesz itt a srác, úgyhogy próbálj arra koncentrálni, hogy még hétfőre is hívjanak. Amikor megérkezett, akkor vette csak észre, hogy a bejárat felett egy nagy fekete macska üldögél, sunyi pofáján szinte sátáni vigyorral. Inkább karikatúrája volt a macskaábrázolásnak. Elmosolyodott, ahogy a belemagyarázható folytonosságot megérezte ebben az apró momentumban. Pedig nem is szerette különösebben a macskákat, mégis élete két fontos állomását is nekik köszönheti. A tulajdonos egy hunyorítással nyugtázta a lány megérkezését, majd hívogatóan feléje intett az ujjával. Anna egy mély sóhaj után a fickó elé járult.

-Nyugi kislány, még szokja csak a környezetet, van maga előtt egy srác, ő játszik most, csak éppen szünetet tart. Meg sem kérdeztem, hogy mennyi dal szerepel a tarsolyában, kitart a műsoridő alatt? És hogy konferáljam be magát, van valami művészneve vagy ilyesmi?

-Csak Anna, ennyi. És akár két órát is végig énekelhetek. Persze könnyebb lenne, ha lenne kíséret is, zongora, bőgő, ilyesmi...  – rántott egyet a vállán bizonytalanul, de a fickó helyeslően bólintott.

-Helyes, ez jól is hangzik, és nem is az angol verziót fogom mondani, hanem így, ahogy maga mondta, van ennek valami idegenes hangzása. Honnan jött tulajdonképpen?

-Magyarországról, de ezt nem kellene bemondania…, azt hiszem… - motyogta a lány. –Sokan úgysem tudják, hogy hol van ez az ország, csak bizalmatlanok lennének velem szemben – tette hozzá.

Gregory rámosolygott: -Még hogy nem tudják? Kislány, kérdezzen meg bárkit ebben a csehóban, és az illető tuti rávág két-három dolgot a maguk országáról. Puskás, szalámi, Balaton … bár, lehet, hogy igaza van, a fiatalabbak már nem is tudják, mennyire megalázták a nemzeti tizenegyünket  1953-ban, itt a fenséges templomunkban, a Wembley-ben. Igaz, azt már átépítették, de a szégyenre még sokan emlékezünk.

Anna elnevette magát: -Akkor éppen megfelelő elégtétel lehet, hogy most a nyomukban sem járunk. Egyébként Puskás Öcsi már rég meghalt, azt hiszem 2007-ben.

-Tudom Anna, ittunk is az emlékére aznap este itt mindannyian. Aki itt volt, amikor a hírekben bemondták, mind a ház vendége volt egy sörre. Nagy focista volt a srác, az Isten nyugosztalja. Na, menjen, pakoljon le ott hátul, énekeljen be, vagy amit műsor előtt szokott. Majd beszólok, ha maga következik. És bármit iszik, a ház számlájára megy.

Anna valami furcsa megkönnyebbüléssel ballagott hátra az idő múlásától besötétedett faburkolatú kis folyosón. Ezeknek a helyeknek megvan az a fura sajátossága, hogy az ember hamar otthon érzi magát, és ezzel itt sem volt másként. Elég volt hozzá Gregory néhány barátságos mondata és a kis színpad felől felhangzó rekedtes hang.

*

Tom vigyorogva lökdöste be a barátját a nyitott ajtón, ahol néhány gyanúsan fiatalnak látszó fiú és lány lépett ki egy pillanattal korábban. Nem kéne ezeknek már ágyban lenni ilyenkor? – súgta Simon fülébe, mire a haverja a szemeit forgatva botladozott be előtte a hangulatos kis kocsmába. Tudta jól, mire gondol Tom, bár amióta megnősült, még nem sütötte el a poént. Régebben ezt a viccelődést némi próbálkozás követte, hogy a lányokat valami gyenge kamaszos dumával ágyba fektessék. Most eszébe sem jutott, bár a barátja szerint ez orvosság lehetett volna a bajára. Anna barna? Akkor mars, keressen egy szőkét és a dolog máris meg van oldva. Kíváncsi volt, vajon Sylvie mit szólna hites ura filozófiájához? Amúgy az ő ötlete volt, hogy ide jöjjenek, mert a színházi döntő után kilépve máris megtetszett neki a hangulatos bejáró, és a felette unottan ásítozó macska figurája. Black Cat …, valahol egy másik életben volt egy Irish Cat, amelyik alaposan felbolygatta az életét.

Az ötlet azonban önmagában még nem biztos, hogy a tettek mezejére vezényelte volna őket, de Marcus is rájuk telefonált, hogy itthon van és ma este egy régi barátja csehójában zenélget egy kicsit. Már meg sem lepődött, hogy a Black Cat-et mondta. Az ízlésük sok mindenben megegyezett, így nyilván a csehókban is. Kicsit késtek, mert Marlowe alig akarta őt elengedni, így aztán addig mesélt a pici lánynak, amíg majdnem a saját szemei csukódtak le a kis vízitündér történetén. Végül a kislány álomba merült, Simon ujját szorongatva, és ő addig nem is merte lefejteni az apró ujjakat, amíg Sylvie meg nem nyugtatta, hogy innentől akár ágyút is sütögethetnének a gyerek mellett, már az sem zavarná fel. Tom a fejét csóválva figyelmeztette, hogy az esti mesénél közelebb soha ne merészkedjen a lányához, aztán nagy röhögések közepette ott hagyták Sylviet, hogy rendbe tehesse utánuk a romba borított fürdőszobát.  

Még beugrottak Simonhoz a szállodába, és amíg átöltözött, Tom elgondolkodva simított végig a barátja gitárján, amelyen egy meglepő új aláírás díszelgett: Anna. Nocsak! A kislányt itt hagyta a névjegyét? Rákérdezett, de Simon csak a vállát vonogatta, aztán szó nélkül rácsukta  a gitárra a tokot. Tom azonban nem az a figura volt, akit ennyivel le lehet rázni, úgyhogy végül Simon egy mély sóhajt követve megosztott minden fontos momentumot, ami a lányra és a köztük szövődött kapcsolatra, majd a szakításra vonatkozott. Tom hitetlenkedve csóválta a fejét. Szegény srác! Ezt alaposan kifogta. Ugyanakkor érzett valami csendes irigységet is, hiszen még jól emlékezett, milyen lázas állapot volt, amikor Sylvievel megismerkedtek; és sokszor egymással harcoltak, nem tudva, hogy ez is a szerelemnek a rögös útjához tartozó állomások egyike. Talán még nincs veszve semmi, talán örökre vége, de majd rájön Simon  is, hogy ami nem öl meg, az csak megerősít.

Simon közben még mindig Tom kislányának varázsa alatt állt. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire élvezheti egy apró gyerekkel a foglalkozást, bár a kis gyerekszínészekkel eddig is jól kijött. Sokak szerint azért, mert még ő maga is egy nagy gyerek volt. De Marlowe valahogy mégis más volt. A keresztapjaként  megvolt benne az elemi kötődés, de igazából az varázsolta el, ahogy a kicsiny gyermekarcon oly pontosan látta visszaköszönni a legjobb barátja vonásait. Ez a csoda egyszerűen nem akart fakulni előtte és semmire sem vágyott jobban, mint hogy egyszer a saját képmásával is megélje ugyanezt. Erről aztán eszébe jutott Adél és a baba, aki nem születhetett meg, és a kedve a pillanat tört része alatt zuhant a béka segge alá. Vajon, mennyire hasonlított volna rá? – ez a kérdés kínozta még a második korsó sör alatt is, bár látszólag Marcust hallgatta, de a gondolatai már továbbrebbentek Adélról a húgára…, Anna! Vajon merre járhat?

Arra riadt, hogy Tom mellette fülrepesztően hangosat füttyent, ahogy Marcus befejezte a műsorát. Automatikusan összeverte hát ő is a tenyerét, aztán elballagott a csaposhoz, hogy kérjen három újabb sört. 

Perlekedők 30. és 31. fejezet

30.

Sheila Nikkivel üldögélt a kávézó napsütötte teraszán. Mellettük a napernyő árnyékában Monroe aludta az igazak álmát a kocsiból kiemelt bébiülésben. Nikki a lelkiismeretes keresztmama szerepében elfoglaltságától függően kikövetelte magának, hogy ezt az édes kis porontyot kényeztethesse. Még az Emlékezetkiesés forgatásának az elején keveredtek jó barátságba, és mostanában úgy tűnt, hogy igazából csak ez a barátság lesz képes túlélni a sorozat befejeződését. Vágyakozó szemmel törölte le a pici szája sarkából a kicsurranó nyálcseppet. Ha csak rajta múlt volna, már ő is egy ilyen édes kis apróság boldog mamája lett volna, de a baby-projekt egyelőre egy újabb forgatás miatt bizonytalan ideig ismét elnapolódott. Sheila a kávéját kevergetve ránézett a napszemüvege felett.

-Te hallottál valamit Simon új filmjéről?

-Milyen új filmről? – élénkült meg Nikki még mindig a srác neve hallatán, pedig annyi év után, főként, mint boldog, ifjú asszony, már nem lett volna szabad ilyen furcsa borzongást éreznie. Még a forgatás elején futottak pár kört együtt, és azokat a heteket nem tudta, nem is nagyon akarta kiverni a fejéből. Simon jó srác, és neki nem kellett volna feladnia, amikor Cyntiában felébredt a versenyszellem a fiúért való küzdelemben, mert sokkal kiegyensúlyozottabb kapcsolatot tudott volna nyújtani neki, mint a primadonna valaha is. Jó barátnők voltak Cyntiával, de Simon felbukkanása tönkre vágta ezt a barátságot, és ő csak későn ismerte fel, hogy a barátnője pusztán hiúsági kérdésből csapta le a kezéről a fiút, vagy mert talán ő is elhitte, hogy a vászon után a valóságban is ők az álompár. Kicsit megrázta a fejét, hogy szabaduljon a múlttól és Sheilára figyelt inkább, aki nyilván többet tudott, mint amennyit a kérdése sugallt.

-Jacko mesélt valami sztorit… egy pasi néhány év eltéréssel egy testvérpár másik felébe szeret bele, nem tudva, hogy testvérek; és azt sem sejtve, hogy a nővér annak idején a kis románcukat követően terhes lett, de elvetette a babát.

Nikki összevont szemöldökkel gondolkozott. Nem hallott ilyen forgatókönyvről, pedig szívesen jelentkezett volna bármelyik szerepre, már csak Simon miatt is; de igazából semmilyen filmterv nem rémlett a városban, aminek a sztorija csak egy kicsit is hasonlított volna erre. -Nem hallottam erről a filmjéről, de majd utánanézek. Ki tudja, hátha nekem is van benne egy testhez álló szerep – kacsintott Sheilára, aki megcsóválta a fejét.

-Ne kísértsd a sorsot! Most, hogy összerúgta végre a port Cyntiával, még a végén eszébe juttatod, hogy mit hagyott veszni pár évvel ezelőtt. Csak aztán  Paul rá ne jöjjön, miket forgatsz a fejedben!

-Á, dehogy, az már a múlt, nem vagyok hülye tönkre tenni a házasságomat. Egyébként meg, olvastam valami kis apró hírt este a srácról. Európában forgat, ott, ahol a Szépségemet. És részt vett valami show-ban, ahol alaposan befűtöttek neki, mert képeket toltak az orra alá, ahogy valami helyi bigével kirándulgatott nagy édes egyetértésben. A képek alapján nem egy sima idegenvezető volt. Te is tudod, hogy mennyire utálja, ha a magánéletéről kérdezik, ott meg nem finomkodtak, faggatták könyörtelenül. De majd utánanézek annak a csajnak, mert azt írták abban a cikkben, hogy filmes berkekben dolgozik, van egy nővére, aki egy időben fotómodellkedett is, és hát tudjuk, hogy Simon járt már korábban Budapesten…, úgyhogy elég sok itt a véletlen egybeesés a sztorival, amiről beszéltél. Akár még igaz is lehet, és nem is film, hm? Hah, micsoda kis kópé a srác, ki se néztem volna belőle. Vajon Cyntia tudta? Hogy amíg ő arra készült, hogy utána menjen és együtt ünnepeljék a születésnapját, addig a srác vidáman becsajozott? És most – amilyen figura – ha valaki, hát ő képes véletlenül összejönni az akkori csaj húgával. Ha… véletlen volt. Ó, Sheila, ennél izgalmasabb kideríteni valót nem is adhattál volna! Fizessünk, aztán nézzünk körül kicsit a világhálón, hátha belefutunk valamibe, ami közelebb visz a megoldáshoz!

*

Adél és Josh a személyzeti kantinban kortyolgatták a forró kávét, amit Ulf, a nagydarab német főszakács hozatott az egyik lótifutijával mindhármuknak. Este érkező vendégük speciális étrendjét beszélték meg éppen, bár a nő már visszatérő kuncsaft volt, hiszen a korábbi forgatásakor is a ház vendége volt. A dolgot azóta azonban pár dolog tovább árnyalta, bár ezeket a gondolatait Adél nem akarta Ulf előtt megvitatni. Szerencsére a fickónak hamarosan mennie kellett, és amikor végre magukra maradtak, egy űzött vad tekintetével nézett a nő Joshra.

-Mondd meg, mit csináljak? Amióta összejött Simonnal, nem hajlandó velem beszélni. De te is láttad a műsort. Simon nem vállalta be, hogy a barátnője lenne, így meg olyan, mintha a kurvája lenne. Csak ma hárman állítottak meg, hogy igaz-e a hír… És mit mondhattam volna?

-Nézd, én értem a fickó indokait. Nyilván így próbálta megvédeni a média-felhajtástól, bár a fotók miatt szerintem erre esélye sincs. Akkor már jobb lett volna, ha azt mondja: igen, együtt vagyunk… már így is-úgyis rájuk fognak szállni. Szerintem szereti a húgodat. Láthattad, kereste a szavakat, hogy hárítson, miközben őrá is próbált tekintettel lenni. Bár, a végén nem igazán sikerült. De már megmondtam neked, ez az ő életük és fel kellene már hagynod a próbálkozással, hogy befolyásolni próbálod a húgodat! Néha már azt hiszem, a féltékenység beszél belőled – vonta össze a szemöldökét a férfi, mire Adél megütközve nézett rá.

-Oké, akkor ezt inkább meg sem hallottam. Micsoda képtelenség!

-Nem, nem az! Annyit agyalsz kettőjükön, hogy lassan észre sem veszed, egy ideje köztünk sincs más téma, mint a testvéred szerelmi élete.

-Tényleg nem vettem észre, ne haragudj! – suttogta megsemmisülve a férfi ingerült hangjától a nő. –De hidd el nekem, csak Annát féltem, Simon a múlt, a kettőnk szempontjából semmi jelentősége nincs.

-Próbálom elhinni, tényleg, komolyan, de nem könnyíted meg a dolgomat – morogta a férfi, aztán felállt. –Most mindenesetre próbáljunk a barátunk los angelesi barátnőjére koncentrálni, mert ő viszont fizető vendég, oké?

-Oké! – motyogta Adél, miközben arra gondolt, hogy vajon Anna tudja-e, hogy Meg Row személyében komoly vetélytárs érkezését várják.

*

„Itt vagyok” – jelent meg a telefon kijelzőjén az sms-üzenet, mire Simon lerakta a laptopot az öléből és felállt, hogy átmenjen a szomszédos szállodába. Meg megérkezett. Most kifejezetten szüksége volt a barátnője megnyugtató, mindent megmagyarázni tudó társaságára, ugyanis Annával már két napja nem tudott zöldágra vergődni. Tegnap este még a lakásához is elment, de hiába csöngetett, a lány nem nyitott ajtót. A telefonját pedig nem vette fel. Végül a kihalt utcán lesétált a Dunapartra és az alsó rakparton, a víz mellett ácsorogva arra gondolt, hogy csak nincs éppen szerencséje, vagy itt az ideje, hogy felfogja, Anna rövid úton lapátra tette?

Amikor ott hagyta Tihanyban, azt hitte, sikerült tisztáznia a dolgokat, azóta pedig nem történt tudomása szerint semmi, ami miatt a lány így befordult volna. Kicsivel élénkebb lett az érdeklődés irántuk, de csak ennyi történt… már, amiről ő tud. Ahogy ott ácsorgott, egy magányos alakot vett észre a padon kuporogni, közvetlenül a víz mellett. Az illető felhúzott lábait átölelve ücsörgött, és a sötétben egy cigeratta parázslott fel az ujjai között. A fején egy megfordított baseballsapka. Mintha csak önmagát látná, attól eltekintve, hogy egy ideje erővel próbált ellenállni a kísértésnek, hogy a kis bűzrudacskát a szájába tolja. Inkább letette az elektromos cigit is, mert az illúziót nem adta meg, csak buzisnak érezte tőle az amúgy is sokszor nőies kézmozdulatait. Aztán ahogy jobban megnézte, a szíve akkorát dobbant, mintha követ dobott volna a gyors folyású vízbe. Anna! Odasétált hozzá, megállt mellette, aztán egy hirtelen mozdulattal kivette az ujjai közül a cigit, s egy pillanatra megbódult az orrába kúszó füsttől, majd a folyóba dobta, ahol a csikk aprót sercintve elúszott. Aztán a sapkát levette a lány fejéről, és a sötét fürtök megszabadulva a fogságból, súlyosan hulltak lá a lány farmerdzsekis vállára. Egy pillanat alatt visszakapta az ő Annáját, ahelyett az öcsi helyett, aki magában búslakodott. Bár az ő igazi Annája nevetett és boldog volt, ebből a lányból itt mellette pedig sütött a boldogtalanság. De most csak örült, hogy egyáltalán megtalálta. Úgy látszik, van valami láthatatlan szál, ami elvezette hozzá.

-Kerestelek.

-Megtaláltál.

-Csak véletlenül. Nem mondták még neked, hogy a dohányzás káros az egészségre, és sárgítja a fogakat? – mormogta, miközben még mindig nem nézett a lányra, csak leült mellé a padra.

-Nem mondták még neked, hogy ne szólj bele kéretlenül mások dolgába? – dobta vissza a kérdést Anna, és Simon vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon. A beszélgetés határozottan rosszul kezdődött.

-Miért nem veszed fel, ha hívlak?

-Nincs nálam a telefon. Tudod, mostanában sokan hívnak olyanok, akikkel inkább nem beszélnék.

-Anna, sajnálom!

-Tudom, nem a te hibád. Nem tehetsz róla, hogy most kellett rádöbbennem, hogy micsoda közegben élek…, hogy a kollégáimnak nincs jobb dolguk, mint a hátam mögött sutyorogni arról, milyen felvágós kis liba vagyok, ugyanakkor meg elég egy hollywoodi szépfiúnak felbukkannia és máris szétdobom a lábam. Megjátszós vagyok, beképzelt, felvágós és leginkább csak egy hülye kis kurva.

-Anna! Ne csináld ezt! Ha elkezded komolyan venni az irigyeid hangját, abból csak te jöhetsz ki rosszul. Hagyd őket a fenébe, ne foglalkozz  velük!

-Nos, mától nem is kell, mert felmondtam – vonta meg a vállát a lány.

-Ennyire rossz volt? – szisszent fel a férfi, ahogy próbálta elképzelni a lány helyzetét ebben a leginkább férfiak uralta világban. Az a kevés nő, aki a forgatásokon dolgozott, meg nyilván már besárgult az irigységtől, hogy Anna a középpontba került és rajta verték le a frusztráltságukat. –Sajnálom, annyira sajnálom! Nem lett volna szabad belekezdeni ebbe az egészbe! Tudtam, hogy csak rosszat hozok rád vele. Már az egész eleve, ahogy indult, tudnom kellett volna, nyilván nem volt véletlen, hogy ez a kavarás már az elején benne volt; előjel volt, amit nem vettem komolyan. Nagyon sajnálom!

-Te most szakítani akarsz? – nézett rá Anna végre.

-Tényleg nem tudom, akartam, de az eszem azt mondja, talán még nem késő, de a szívem azt, hogy már régen elkéstem vele. Csak rettentően bánt, hogy nem tudlak megvédeni ettől az egésztől,  magamtól, meg ami velem jár – mondta keserűen a férfi, egyenesen a gyorsan sodródó vízhez beszélve. Egy pillanatra átfutott az agyán, milyen jó lenne, ha ezek a dolgok, amik most velük történnek, ugyanilyen gyorsan válnának múltidővé, ha a folyó sodra magával vinné ezeket is, de szinte biztos volt benne, hogy nem így lesz. Ha nem vetnek véget ennek az egésznek, akkor csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, amíg csak el nem jutnak arra a pontra, amikor egyikőjük besokall.

-Hagyd már abba! Nehogy azt hidd, nem tudnám magam megvédeni tőled, ha akarnám. Azt mondanám, öreg, kopj le, jobb nekem nélküled! De hát nyilván nem így van, ezért nem is vagyok képes ezt mondani –csattant fel Anna. Idegesen kotorta ki az arcából a haját, amit a dunai szél újra és újra a szeme és a szája elé sodort, mígnem kirántotta a férfi kezéből a sapkát és a fürtjeit alágyűrve legalább ettől az idegesítő aprócska epizódtól megszabadult. Őszintén sajnálta, hogy a többit nem tudja ilyen flottul megoldani.

-Feljössz? – nézett Simonra, aki nem számított erre a kérdésre, ezért meglepetten ránézett és az egyetlen kósza tincset, ami még a szél  játékszereként táncolt, egy gyengéd mozdulattal a füle mögé simította.

-Miért is ne? Ki tudja,még mennyi idő jut nekünk, de fent a teraszodon legalább kicsit kizárhatjuk a külvilágot. Itt maradhatok egész éjszakára?

-Ameddig csak maradni akarsz – hajolt hozzá a lány és egy forró csókot nyomott a férfi szájára, aki csak most vette észre, hogy Anna arca nedves a hangtalan könnyektől. Magához ölelte, aztán felálltak és hazafelé indultak.

*

Csodás éjszakát töltöttek együtt. Eddig minden alkalommal volt valami édes vadság a szeretkezéseikben, de most olyan finomak voltak a mozdulataik, mintha attól félnének, hogy a másik törékeny porcelán, amelyben egyetlen óvatlan érintés is kárt tehet. Nemcsak a testük szeretkezett, de a lelkük is. A férfiban mégis egész idő alatt valami furcsa érzés motoszkált, mintha Anna ezzel az éjszakával búcsúzni akart volna tőle. Reggel nem mert rákérdezni a különös hangulat okára, csak ölelte magához, mint aki a bőre alatt akarja magával vinni az illatát, az érintéseit, a hangját, a csókjait, az ölelését, a gyönyört, amin osztoztak, aztán egy utolsó gyengéd simogatással belépett a rá várakozó liftbe és elindult lefelé. Csak a legnagyobb önuralommal tudta megállni,hogy a földszintre érve ne nyomja meg újra a negyedik emelet gombját, de amikor kilépett a kora reggeli nyüzsgő utcára, úgy érezte, mégis inkább azt kellett volna tennie.

A fotós angolul kiabált oda neki, a régi jól bevált módszer szerint arról érdeklődve, izgalmas volt-e az éjszakája, csak hogy megörökíthesse az indulatot az arcán az alatt a négy hosszú lépés alatt, amíg a rá várakozó taxihoz sietett. Az Annától kölcsönkért sapka és a sötét napszemüveg takarásában lehajtotta a fejét és keserűen csak arra tudott gondolni Miért nem hagyjátok, hogy boldog legyek végre?

31.

Simon a hallba lépve azonnal megpillantotta Meget, aki Adéllal és egy nagy darab fickóval beszélgetett. Kedvetlenül vette feléjük az irányt, mert ha valakivel most nem akart találkozni, az éppen Adél volt. Azóta nem találkozott vele, amióta Anna tetőteraszán olyan keményen helyretette a múlttal és az Annához fűződő érzéseivel kapcsolatban. De a kellemetlen találkozásról egy pillanat alatt feledkezett meg, ahogy a háttal ülő férfit felismerte. Donald!

A nőkkel kicsit udvariatlanul ugyan, de a régi jó barátnak kijáró szeretettel először a férfi vállára csapott, aki mosolyogva nézett fel rá, aztán máris kutatva vizsgálta a vonásait. Istenem, mennyi időt töltöttek együtt! Néha már úgy érezte, nem is egy fizetett testőr, hanem egy barát, egy nagybácsi kíséri, óvja a lépteit. Senki nem is sejtette, a férfi mennyi titkát ismeri, és benne még sosem csalódott, Donald soha nem élt vissza ezzel a bizalommal. Most is egy pillanat alatt levette, hogy valami nyomasztja, ezt jelezte a férfi felhúzott szemöldöke, de mivel nem voltak egyedül, meg sem szólalt.

Üdvözölte Meget is, végül egy tartózkodó jó estéttel Adélt is köszöntötte, aki kissé felhúzott szemöldökkel, de fogadta a köszönését. Meg a maga néha szeleburdi módján a nyakába borult, majd egy csicsergős csókot nyomott a szájára. Ez volt a mániája, távolságtartó angol énje eleinte nem tudta hova tenni a dolgot, később megszokta, Meg ilyen. A csóknak émelyítő eper íze volt, de ezen már nem is csodálkozott. El sem tudta képzelni, hogy a lány smink nélkül hogy nézhet  ki egy álmos reggelen, mert bár sokan gondolták, hogy vannak erről közvetlen tapasztalatai, de az igazság más volt. Meg azon kevesek egyike volt, akikkel Hollywoodban igazi barátságot kötött és ápolt, mert  bár a felszínen különbözőek voltak, de a mélyben olyan sok közös vonásuk volt, mintha testvérek lettek volna.

-Szerencsés vagy, hogy a jó öreg Donald vigyáz rád! – mosolygott mindkettőjükre, figyelmen kívül hagyva Adél szúrós tekintetét, amivel a csókot követte.

-Rám ugyan nem… - nevetett Meg és a szomszéd asztalnál kávézó kétajtós ruhásszekrény felé intett. -Bryan az én hűséges őrangyalom, csak most egy kávényi szusszanást engedélyeztünk neki, hiszen itt van a barátod, szükség esetére.

-De hát hogyan…, akkor te…? – nézett kérdőn a testőrre, aki csak egy szót formált a szájával: Stephanie. Így már minden világos volt. Steph nyilván tud a show-ról, és nem kellett sok hozzá neki sem, hogy elképzelje, mi indulhat el napokon belül. Hálás volt a figyelmességéért, mert Donald mellett soha nem érezte korlátozva magát és tényleg adott valami megfoghatatlan biztonságérzetet a jelenléte.

-Nem vacsorázunk együtt? – fordult a barátnője felé, aki sajnálkozva tárta szét a kezét:

-Oh, édes, én mennék veled bárhová, de ma este megjelenésem van valami partyn, mint díszvendég… Viva Comet vagy mi a bánat, bár, megegyeztünk, hogy nem énekelek, de azért emelem majd a show fényét a jelenlétemmel – vágott játékos grimaszt. Simon szerette benne ezt az öniróniát, amit csak nagyon kevesen tudtak a lányról, a többség beérte a felszín csillogásával és extravaganciájával. –Tényleg, nincs kedved velem jönni? A szervezők biztos, hogy nem akadnának ki, ha pont téged vinnélek magammal, sőt, azt hiszem, hosszú időre a lekötelezettjeim lennének – kacsintott Simonra, aki ez alkalommal kivételesen nem volt nevetgélős hangulatban. Persze Meg is hallott  a balul sikerült show-műsorról, és kíváncsi is volt a valóságra a háttérben, de ez az este most nem volt alkalmas egy baráti beszélgetésre.

-Nem, inkább nem… - hárította el Simon az ötletet -, de tudod, hol találsz, ha ráérsz, egyik este leülhetnénk beszélgetni.

-Igen, hallottam, hogy lenne miről – kacsintott újra az a hatalmas műszempilla és Simon végre elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy lehet, meg sem ismerné a lányt, ha a maga természetességében jelenne meg egyszer előtte.

A szomszéd asztalnál Bryan felállt és szinte láthatatlanul jelzett a nőnek, hogy indulniuk kell, Meg pedig engedelmesen követte a finom jelzést. Jól összeszokott páros képét mutatták, Donald is elismerően hunyorított a kollégája akciójára, aztán ő is felállt és a kölcsönös búcsúzkodás után, ahogy Meg elindult a kijárat felé, Simonra nézett: -Mehetünk?

-Egy pillanatot tudsz várni? Nekem még beszélnem kell a hölggyel – biccentett Simon a fejével Adél irányába, mire Donaldnak alig láthatóan megemelkedett a szemöldöke. –Nyugi, nem lesz hosszú, csak négyszemközt szeretnék mondani neki valamit – motyogta Simon, ahogy rádöbbent, tulajdonképpen fogalma sincs, mit akar mondani Anna testvérének. Talán csak annyit szeretett volna elérni, hogy próbálja megbékíteni, mert a lánynak most mindenki másnál nagyobb szüksége lesz a családjára. Donald szófogadóan átült Bryan helyére, Simon pedig a nőhöz fordult és halkan, hogy még a szomszéd asztalhoz se hallatszódjon át, beszélni kezdett.

-Próbálj beszélni vele! Nagyon egyedül van és ebben a helyzetben nagy szüksége lesz a testvérére.

-Mármint úgy érted, amikor elutazol? – nézett rá a nő szúrósan.

-Akkor is, de addig is. Most, hogy Meg is itt van, egy csomó hülyeség megint napvilágot lát majd és nem akarom, hogy azt higgye, egyetlen egy sornak is van alapja. Meg nagyon jó barátom. Ennyi.

Adél felnézett és Josh figyelmeztető tekintetét elkapva, dacosan, a száját húzva válaszolt: -Azt hiszem, Josh eléggé kiakadna, ha én úgy üdvözölnélek, mint Meg tette.

-Meg ilyen, ez a stílusa, ő lesmárolná még az elnököt is, az sem zavarná, ha akkor találkoztak először. – rántotta meg a vállát a férfi. –Egyszerűen csak nem kell mögé többet képzelni, mint ami a valóság. Basszus, nem is értem, mi a fenének mentegetőzöm itt, miért nem lehet rólam néha valami jót is feltételezni?

-Oké! … És mit vársz tőlem? Nem fogadja a hívásaimat, szerintem olvasatlanul törli az üzeneteimet, mit kellene még tennem, hogy a húgocskám szóba álljon velem?

-Nézd, nem tudom, te ismered, de menj el hozzá és érd el, hogy meghallgasson! Nem buta lány ő, csak most nagyon sok minden zúdult a nyakába. Meg fogja érteni a döntésedet is és leginkább azt, hogy miért nem beszéltél róla senkinek. Most kezdi ő is érezni, hogy néha az embernek akaratlanul is lesznek titkai. Egész egyszerűen azért, mert úgy a legegyszerűbb.

-Neked is vannak? - kapta fel a fejét a nő.

-Olyan, ami őt érintené, egy sincs – nézett a szemébe egyenesen a férfi és Adél úgy döntött, hisz az őszinte szürke szemeknek.

-Majd megérdeklődöm, mikor dolgozik…

-Nem dolgozik, felmondott, mert a kollégák…, szóval, beindultak a beszólogatások és lehetetlenné tették a helyzetét. Azért mondom, most nagyon egyedül van, kell valaki, aki mellette áll akkor is, ha én éppen nem tudok.

-És aki segít átvészelni azt a pár hónapot, amíg túlteszi magát azon, hogy valaha azt hitte, melletted megtalálta a boldogságot? – szúrta tövig a kést Adél és Simon akkorát nyögött, hogy Donald ijedten kapta oda a tekintetét.

-Nekem se lesz könnyebb – hajtotta le a fejét a férfi, mire a nő egy gúnyos kis hanggal lebiggyesztette a szája szélét.

-Na, persze, neked sem…  Mennyi idő alatt felejtetted el azt a délutánt, hm? Egy nap, egy hét, egy hónap?

-Ez azért nem ugyanaz! – csattant fel a férfi. Aztán a nő szemébe nézve halkan, hogy csak ő hallja, szenvedélyesen suttogni kezdett. –Adél! Az a nap a szexről szólt, azt elfelejti az ember, legkésőbb abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz. A hugodba szerelmes vagyok, úgyhogy mindenkinek jobb, ha azt a napot te is törlöd az emlékezetedből, ha már a következményét olyan könnyedén tudtad. – Ez utóbbi megjegyzést nem akarta az orra alá dörgölni, de az ellenségessége miatt úgy döntött, visszaszúr. Adél azonnal meg is roggyant.

-Nem volt könnyű döntés, de mit tehettem volna? Várjam meg, amíg szánakozóan rám nézel és megkérdezed, hogy mégis mit gondolok..., tőled van egyáltalán, vagy csak simán közlöd, hogy te nem akarsz gyereket… ?

-Nem tudhatod, hogy mit mondtam volna, úgyhogy ne add a számba a szavakat! Azt biztosan nem mondtam volna, hogy menj és vetesd el.

-De nem is vállaltad volna… apjaként…

-Nem, valószínűleg nem.

-Hát, legalább őszinte vagy. Kár, hogy pont a húgommal jöttél össze, csak túlságosan bonyolulttá teszi a dolgokat…

-Nem bonyolult. Csak legyél mellette, amíg kitalálom, hogy mi legyen a megoldás…

-Én mellette leszek, akkor is, amikor Te rájössz, hogy nincs megoldás erre a helyzetre. Csak nem biztos, hogy akkor majd maga mellett akar-e tudni egyáltalán bárkit is.

-Oké, nekem most mennem kell. Olyan fura hangulatban volt reggel, beszélni akarok vele – állt fel a férfi, és Adél ott maradt a gondolataival, amelyekben mostanra már csak a színtiszta aggódás maradt a kishúga iránt.

*

Simon ingerülten csapta le a telefont. Nem igaz, hogy mostanában képtelenség Annával beszélni! Pedig mindenképpen el kell mondja neki, hogy váratlanul megváltozott az időbeosztásuk és a hét végén már véget ér az itteni munka, Londonba mennek egy stúdióba, ahol felveszik a hiányzó jeleneteket. Nem telefonon akarta ezt megbeszélni, találkozni akart Annával, hiszen annyira kevés idejük maradt. De hol a fenében lehet, hiszen ő maga mondta, hogy felmondott, akkor nem a munka miatt van kikapcsolva?

Perlekedők 28. és 29. fejezet

28.

Anna elszoruló torokkal nézte az adást. Miért is kellett minden mást félbehagyva leülnie ez elé a vacak láda elé? Tudta még a korábbi jegyzetei alapján, hogy Simon részt vesz a showban, és úgy döntött, megenged magának egy kis nyilvános leskelődést. Legalább a képernyőn keresztül hadd lássa, mert nagyon nehezen telt az idő nélküle. Annál is inkább, mert a telefonja jelezte, hogy a férfi is kereste napközben néhányszor, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy fogadja a hívását, később pedig a férfi készüléke volt kikapcsolva, nyilván már a műsor felvételén volt. Most a stáb magyar tagjaival üldögéltek a társalgóban és a kezdésre vártak. Közülük szinte mindenki tudta, hogy korábban Simon mellett volt asszisztens, és néhányan már kérdezgették, hogy a valóságban milyen pasi. Mit mondhatott volna? Hogy a föld nem hordott még a hátán ilyen kedves, vonzó férfit? Hát, ezt inkább nem kötötte az orrukra, így is hallott éppen elég idegborzoló, vágyakozó megjegyzést a hosszú ujjairól, a selymes pilláiról, mintha az illetőnek  közvetlen tapasztalatai lehettek volna. De neki voltak, ezért úgy érezte, jobb, ha ki sem nyitja a száját, mert akkor menthetetlenül elárulja magát és azt a csodát, ami köztük volt.

Silvio-n kívül nem nagyon tudta senki, hogy Simon itt járt, hiszen nem futottak össze velük az itt töltött ideje alatt. A háziasszonyuk sem foglalkozott vele, ki a váratlan vendég, így aztán csendben üldögélt az egyik fotelben, mintha nem is érdekelné különösebben a műsor, amelynek egyetlen másodpercét sem akarta elszalasztani. A fotó megjelenésekor azonban elakadt a lélegzete, és a körülötte ülőkből is egy emberként szakadt ki valamiféle elképedt sóhaj. Hirtelen vagy fél tucat kíváncsi szempár kereszttüzében találta magát, a többiek egyelőre rá sem nézve sugdolóztak. Az igazi pofon Simon késve érkező, bizonytalan válasza volt, amikor lényegében megtagadta a köztük lévő kapcsolatot. Ehhez képest a műsorvezető nyálas szövege és az undorító kis utalásai arra, hogy ő a sztárvendég ágyának szabadidős melegítője, már meg sem rázták. Csak az a Nem visszhangzott a fülében. Tehát ő nem a férfi barátnője? Oké, akkor legalább ezt is tudja. Csak egy könnyed numera távol az otthontól. Hülye liba vagy! – rótta meg magát. Melyik férfi ne vallana szerelmet, ha ez kell ahhoz, hogy hanyatt dőlj? És még talán komolyan is gondolta a férfi ott, abban a pillanatban, hiszen a szavai hazudhatnak, de a szeme, az érintései nem. De ha fel kell vállalni ország-világ előtt, akkor már más a helyzet. Az első döbbenet után felpattant és a szobájába szaladt, miközben tisztában volt vele, hogy a stábnak ritka csiklandós témát sikerült szolgáltatni ma estére. Még hallotta, ahogy Gábor, az egyik operatőr megjegyzi:

-Én is szívesen tologatnám azt a kerek popsit, de most már értem miért nem vevő a bókjaimra, nyilván nem vehetem fel a versenyt egy hollywoodi pénztárcával. – A megjegyzést követő röhögés a szobájáig elkísérte.

*

Simon folyamatosan hívta a lányt, de egyre reménytelenebbül hallgatta a Hívott fél nem kapcsolható szöveget. Biztos, hogy hallotta! És berágott! Kínozta a gondolat, pedig még eszébe sem jutott, hogy a válaszaival bármi olyat mondhatott volna, amivel megbánthatta, egyenlőre éppen elég volt a fotók okozta sokk és annak a hólyagnak a sejtetése, hogy Anna amolyan kis forgatási bula lenne, aki kísérgeti a sztárt, és ha úgy adódik, le is fekszik vele a kapcsolatok, netán gáláns ajándékok reményében. Úgy látszik, ezek a gusztustalan kis beszólások teljesen egyformák Európában vagy a tengerentúlon. De hát Annának tudnia kell, hogy tehetetlen volt, nem törhette be a pasi képét élő, egyenes adásban. De talán egyenesebbnek kellett volna lenni és kikérni a lány nevében a feltételezést is… bár, nyilván ezeket a tiltakozó szavakat a rendező még éppen időben lekeverte volna, hiszen a nézettségnek a sejtetések mindig is többet hoztak, mint az egyenes kijelentések.

Amikor beült a kocsiba, ami a forgatásra vitte volna vissza vidékre, hirtelen elhatározással előhajolt és a sofőr vállát megkocogtatva egyezkedni kezdett vele, minek eredményeképpen nem sokkal később már az autópályán száguldottak a Balaton felé. Holnap reggelig bőven vissza fog érni, Jeremy nem szólhat egy szót sem, de ha most nem tud Annával beszélni, lehet, hogy később már tényleg késő lenne.

*

Anna a szobába érve szinte letépte magáról a ruhát, mert úgy érezte, hogy a melegben testére tapadó anyag szinte fojtogatja. Törni-zúzni lett volna kedve, de egyelőre beérte annyival, hogy a Simon képével díszített pólót ingerülten a sarokba vágta, aztán fehérneműben levetette magát az ágyra és végre szabad folyást engedett a könnyeinek. Zokogott vigasztalhatatlanul és úgy érezte, a lelkét is kisírja egyetlen apró szócska miatt.  Annyira szerette ezt a szélhámost, hogy pillanatnyilag még fogalma sem volt róla, hogyan fogja túlélni a csalódást, amit azzal okozott, hogy élő adásban megtagadta a kapcsolatukat. A telefonján számtalan hívás érkezett tőle, de képtelen lett volna most a hangját hallgatni, a magyarázkodását, így inkább figyelmen kívül hagyta az idegesítő kis pittyegéseket. Szerette, és ez ellen nem tehetett semmit.  Nemcsak az észbontó külsőt, de az embert, akinek mutatta magát. Se az akarata, se az esze nem volt képes megtagadni az érzést. De szíve mélyén nem is akart tenni ellene, hiszen a szerelem nem olyan érzés, amelyen észérvekkel uralkodni tudna… nem, tisztán érezte, hogy ő van alárendelve ennek a fájdalmas érzésnek. Valahol nagyon mélyen biztos volt benne, hogy a férfi felbukkanása az életében valami jó, valami megváltoztathatatlan, valami egyszeri és megismételhetetlen, hiszen úgy egészítik ki egymást, mint egy kirakós játék elemei, és ahogyan még soha senki mással.

Alig ismerték még egymást, többnyire csak a kölcsönös fizikai vonzalmat érezték, azt a belső kényszert, hogy szinte egymásba olvadjanak. Még csak karcolgatták a felszínt, amely alatt mindkettőjük igazi énje lakozott, még bele sem gondoltak, mennyire máshonnan érkeztek, mennyire mások a gyökereik, milyen értékeket hoztak magukkal és mit várnak a jövőtől. Még bele sem gondoltak, mi minden áll előttük, hogy akár egy életre szóló kapcsolatot alakíthassanak ki. Most már értette miért. Itt csak ő álmodozott, a férfi pedig csak nem akarta elrontani a hangulatot. A teste még élénken emlékezett, hogy annak a kirándulásnak minden percében milyen szaporán vert a szíve. Hogy majd elolvadt, valahányszor hozzáért, átölelte, megcsókolta. Emlékezett a hangjára, ahogy a fülébe súgja, a szájába csókolja a szót: Szeretlek. Csodálatos érzés volt és egyben fájdalmas, mert furcsán sebezhetőnek érezte magát tőle. Még sosem érezte ezt egyetlen más férfi mellett sem. Bántani ők is tudták, de ott elég erősnek érezte magát egy visszavágásra, most tehetetlenül hagyta, hogy átgázoljon rajta a férfi, akiért mindent odadobott volna. Ha hívná, ő itt hagyna csapot-papot, követné; de úgy tűnik Simon nem gondolkodott még ennyire előre. Ő csak élvezte a pillanatot. Nem hibáztathatta érte, hiszen az első perctől csak ennyit kínált. Önmagát csapta be, amikor az együtt töltött idő bensőségessége után már mást látott bele ebbe az egészbe. De bármit is mondott a férfi ott a kamerák izzasztó fényében, ő nem tudta leállítani a vonzódását. Őrülten hiányzott, és nem tudott ez ellen tenni semmit. Hiába tagadta meg a férfi, ő nem tudta kiölni magából.  … Sejtette, hogy az idő egyszer majd elpusztítja ezt a szerelmet, de még nem volt annyi idejük, hogy ez ilyen hirtelen és váratlanul bekövetkezzen. Nem!

Különben is ostoba dolog, hogy egy férfi – egy mindennapi, egy tökéletesen hétköznapi fiatal srác – ilyen hatással legyen az emberre! Elég volt a képernyőn meglátnia és a világ máris örvényleni kezdett körülötte, a hangja hallatán legszívesebben elsírta volna magát, már akkor is, amikor még el sem jutott az agyáig az a szó, amit olyan szenvtelenül kiejtett. A szerelem csak meghülyíti az embert. Irracionálisan kezd gondolkodni, viselkedni, érezni és reagálni. A sokadik alkalomkor talán még nehezebb szembesülni a ténnyel, hogy nem szeretnek viszont, mert akkor már tudod, mit éreztél az első csalódáskor. Azt hitte, már túl van azon, amikor összetörhették a szívét, de most érezte igazán, mennyire fájdalmas. Egy ideje óvatos volt, a tudatalattija eleinte taszította magától Simont, mintha megérezte volna ennek a pillanatnak a kíméletlen eljövetelét, aztán végül, minden óvatoskodása ellenére újra beleesett a csapdába és szerelmesebb lett, mint bármikor eddigi életében. És talán éppen ezért fájt minden eddiginél jobban a csalódás.

Nem is olyan régen olvasta Vavyan Fable egyik regényében, hogy nincs is olyan szerelem, mint a Rómeó és Júliában. Shakespeare kamuzik, egyébként sem ő írta saját darabjait, hanem Dan Brown, bár ezt most mellékes, és vele együtt mindenki más hazug, aki a szerelmet létező valaminek tartja. Azt pedig bírósági tárgyalás nélkül, máglyán kéne megégetni, aki igaz szerelemről hablatyol. Nem különösebben volt az írónő rajongója, de ezért az egy megállapításáért már irodalmi nívódíjat szavazott volna meg a számára.

A szerelem igenis fáj! Néha úgy érezheted, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle, elfelejtet veled mindent, mintha újrakezdhetnéd az életed. És ebben a feltétlen bizalommal teli világban soha nem érzett erővel kapod a gyomrost, amikor kiderül, hogy a másik nem érzi azt az intenzív, mindent megváltoztató érzést. És ilyenkor érezheted úgy is, hogy elvesztetted az irányítást a saját életed felett. És félhetsz a fájdalomtól, ami csak idő kérdése volt és rád talál. És ami elemészt, ami tehetetlenné tesz, ami összetör…

*

Simon a kocsiban már századszor gondolta végig, mivel magyarázza azt a bizonytalan elutasítást. Megtagadta Annát, mint barátnőt, ez tény, de hát teljesen nyilvánvaló, hogy csak védeni akarta, ezt nyilván a lány is megérti. Még így is egészen biztosan a nyomába erednek majd és mindent kis titkukra, közösen eltöltött percükre kíváncsiak lesznek, de aztán idővel beigazolódik a minden csoda három napig tart igazsága, és elcsitul körülöttük az érdeklődés. Ha felvállalta volna mindazt, ami közöttük szövődik, akkor se vége, se hossza nem lenne a tolakodó kíváncsiskodásnak, addig követnék őket, amíg tönkre nem tennék mindazt, ami összeköti őket, és ennek nem akarta kitenni, mert még túl élénken emlékezett ő maga is a bujkálásra, a lehajtott fejjel járkálásra, a megjátszott süketségre és a kőkemény önuralomra, amikor legszívesebben beverte volna az arcába kiabáló képét. Annának ez túl sok lenne. A lánynak tudnia kell, hogy ő teljesen be van kattanva. Ha csak nyaralni jött volna ide, akkor is megrázó lenne ez a viharos kapcsolat, amibe bonyolódtak, de ő elvileg dolgozik, és így még inkább őrület ez az egész. Nem tud koncentrálni, állandóan a telefont lesi, naponta százszor megnézi az e-mailjeit és szerelmes dalok dallamai járnak állandóan a fejében, amiket azoknak az átkozottul jó verseknek a szövegére próbál komponálni, miközben folyamatosan Annát vizionálja maga előtt. Ha Anna ebből nem érzi, hogy a rabja lett, akkor soha semmivel nem tudja neki bebizonyítani. Oké, azt mondják, egy  kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. Baj akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak ő hozná le a csillagokat az égről, mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van abban a kapcsolatban. De ez kettőjük között nem így volt, ő legalábbis is úgy érezte, hogy kölcsönös a szerelem közöttük, de hát ez nem tartozik a világra, erről csak kettőjüknek kell tudniuk, ezt csak nekik kell érezniük és ápolniuk.

A kocsi zörögve kapaszkodott fel a komp fedélzetére, már csak percek választották el attól, hogy Annát magához ölelhesse és megnyugtassa, soha egyetlen pillanatra sem az interjút adó férfira figyeljen, hanem arra, aki mellette lenni tud.

29.

Anna még mindig nem aludt. Igazából meg sem próbálta, tudta, hogy nincs olyan szerencséje, hogy az álom kiragadja ebből az önsajnáló, katatikus állapotból. A kislámpa gyenge fényénél kiüresedett aggyal, álmatlanul csak nézte maga felett a plafont, mintha az gyógyírt tudna adni a szívét marcangoló fájdalomra, válaszokat a ki nem mondott kérdéseire. Próbálta meghatározni, mit is érez, de csak a megalázottságot tudta beazonosítani. Kegyetlenül fájdalmas volt az a Nem, de ezzel talán még meg is tudott volna barátkozni, hiszen hogy is kezdtek bele, tele eleve reménytelennek ítélt érzéssel. Hiszen még néhány hét és Simon elmegy, miben is bízhatott volna? Innen nézve a férfi csak az igazságot mondta ki. Nem a barátnője, hiszen egy kapcsolat nem szűnhet meg a távolsággal, de nekik reményük sincs életben tartani azokat a boldog órákat, amiket eddig megoszthattak egymással. Ha innen nézi, nincs is joga haragudni rá, amiért kimondta az igazságot, amit csak ő nem akart mostanában tudomásul venni.

Csak azok a gonosz kis sejtetések ne kerültek volna adásba, amik alapján mostantól ő valószínűleg lehetetlenné vált a munkájában és talán a magánéletében is. Aki ezt a műsort látta, ettől fogva úgy tekint rá, mint valami olcsón megkapható kis libára, akit elvarázsolt a férfit övező rivaldafény és kapható volt rá, hogy néhány hétig a játékszere legyen. Ezen pedig aligha változtathat azzal, ha mától távol tartja magát tőle. Már az ötlet is kétségbe ejtette. Nem akarta kerülni a férfit, mert abba nemcsak a lelke halt volna bele, de valószínűleg képtelen is lett volna rá. Átfutott ugyan az agyán, hogy sürgősen meg kéne látogatnia az édesapját, aki most éppen Londonban dolgozott, ezzel elkerülve a lehetőségét is, hogy összefusson a férfival, de aztán elvetette az ötletet. Ez csak időleges menekülés lenne. Ha van hely a világon, ahol Simont látná maga előtt minden pillanatban, az éppen London. Nem, a szemébe kell néznie és ha vérző szívvel is, de kicsikarni mindent a következő néhány hétből, ami még osztályrészéül juthat, aztán ráér belerokkanni a veszteségbe. Most már úgyis mindegy!

A folyosón sietős léptek közeledtek és egy pillanatra szinte megrettent tőle, hogy bárki őt keresse. Nem volt elég erős hozzá, hogy most akárkivel felvegye a harcot, ha ez csak annyit is jelent, hogy magyarázza a bizonyítványát. Istenem, gondolta fásultan, Adélnak is micsoda elégtétel lesz, hogy igazolva látja majd a jóslatait. A nővére sosem volt rosszindulatú vele, de ez most olyan ziccer, amit még ő sem hagyhat ki. Ha volt is valaha nézeteltérés közöttük, az mindig a testvére Én megmondtam … kezdetű mondatait követte. És most tényleg megmondta. Már érteni kezdte a nővére három évvel ezelőtti viselkedését is, eltekintve attól a hatalmas, és szerinte még most is rossz döntéstől, amit végül meghozott. Azt az egyet soha nem tudná megérteni, és soha nem tudná meghozni. Rásimította kezeit a hasára, mintha …, és hirtelen valami megmagyarázhatatlan hiányérzettől hajtva elsírta magát. A következő pillanatban az ajtó szinte berobbant, ahogy egy magas férfi rontott be rajta, aztán látva, hogy ő az ágyon kuporog, kicsit lecsillapodva becsukta maga mögött azt az ajtót és őt kutatva nekidőlt. Simon!

-Tudtam, hogy kiborulsz… - sóhajtott a férfi elgyötörten. –Bár, a kinti balfaszok láttán nem is csodálom. Kikezdtek, mi? – kérdezte szinte haragosan, ahogy visszagondolt a kintiek kíváncsi és ítéletetmondó tekintetére.

-Menj el! – szipogta Anna, és bár a testét nem volt képes megmozdítani, de az arcát elfordította a kísértő látomásról. A férfi nyilvánvalóan a stúdióból egyenesen hozzá rohant, mert még ugyanabban a ruhában volt, mint a felvételen.

-Miért? Kirúgsz? Beszélnem kell veled! – suttogta Simon az ajtónak dőlve.

-Miért kéne? Nem vagyok a barátnőd! Nincs jogom magyarázatra és neked sem kötelességed megmagyaráznod a szavaidat – motyogta a lány dacos távolságtartással.

-Jézusom! Anna! Mégis mit kellett volna mondanom?- csattant fel a férfi kétségbeesetten, amiért a lány nyilvánvalóan a legrosszabbat vette le az egész szövegből. … -Ráadásul ahogy ez kiderült, már csak napok vagy órák kérdése, hogy az Adél-ügy is felszínre kerüljön. Neked fogalmad sincs róla, mi indult el ma este. Lehet, hogy holnap reggelre még azt is megbánod, hogy egyáltalán találkoztál velem. Rád vetik magukat és mindent ki fognak deríteni rólad, amit az életben valaha is titkolni akartál. Az édesanyádtól a férfi ismerőseiden keresztül mindent. Fényképezőgépet tolnak az arcodba úton-útfélen és nem félnek megkérdezni még azt sem, milyen érzés volt velem az ágyban, keresztre feszítenek és én csak ettől akartalak megvédeni…

Anna szinte már ijedten hallgatta a férfi által keserűen felvázolt élvezhetetlen jövőt. Tudta ő, hogy Simon mellett erre is számíthat, de sutba dobta a rossz érzéseit, mert túlságosan vonzó volt a lehetőség, hogy a férfival osztozzanak az érzéseiken. Akkor most jött el az ideje, hogy fizessen a boldogságért, ami az elmúlt pár napban osztályrészükül jutott. Végre visszafordult Simon felé, aki még mindig az ajtóhoz tapadva elkeseredve nézte a lány boldogtalanságát. Szinte tapintható volt a fájdalma, amiért nem volt képes megóvni a szerelmüket a külvilágtól, és ettől a lányból szinte varázsütésre elmúlt a feszültség. Adakozó lett, vigasztaló… a férfiért, kettőjükért…, és kinyújtotta felé a karját…

Az életnek csak tíz százaléka az, ami történik veled, és kilencven százalék, ahogyan reagálsz a történésekre – szól John C. Maxwell híressé vált mondása, de most az ismert tanácsadó aligha tudna jó tanácsokat osztogatni, amivel eléje mehetnének a holnaptól beinduló kíméletlen média-üldöztetésnek. Ebben a kérdésben nem létezett a jó választás. Ha együttműködnek, akkor is le kell vetkőztetniük a magánéletüket, ha a bújkálást választják, akkor pedig lényegében megszűnik a magánéletük. És mindketten voltak annyira zárkózottak, hogy ezek a választások kiessenek a rostán, nem volt jó megoldás, csak hogy hagyják sodortatni magukat az árral és megpróbálni túlélni, bármi is jöjjön.

Simon lassú léptekkel odament az ágyhoz és Anna kezébe kapaszkodva leroskadt az ágy szélére. Az első biztató jel, amióta belépett a szobába; a lány legalább már nem akarja elűzni magától. Pillanatnyilag már ennek is örülnie kellett. Mennyi boldog órának volt tanúja ez a kis szoba, de most csak a keserűségük itatta át a langyos félhomályt.

-Nem mondhattam azt, hogy a barátnőm vagy, az azonnal rád szabadította volna a hiénákat. Nem is az itteniektől tartok, de néhány napon belül megjöttek volna az igaziak, akik a dollárjaikkal szóra bírnak mindenkit a környezetedben, a volt barátaidtól, a szomszédodon át még a sarki kisbolt tulajdonosáig is. Te nem is tudod, milyen érdekes lehet egyesek számára, hogy mit vettél, mit vettem abban a kis kócerájban – kacsintott rá kicsit savanyúan. -És minél több pénzt lebegtetnek meg a szemük előtt, annál több mesélnivalójuk lesz, valóságos forgatókönyvíró válik mindegyikből, ez mindig így van.

-Akkor most mit csináljunk? – nézett rá Anna könnyes szemekkel, amelyekben annyi bizalom csillogott, amitől a férfi egészen meghatódott.

-Fogalmam sincs. Ami az egyetlen megoldás lenne, az kivitelezhetetlen.

-Miért, mi lenne az?

-Hogy holnaptól nem találkozunk – hajtotta le Simon a fejét és a mondat csak halk nyögésként hagyta el az ajkát. Még kimondani is túlságosan fájdalmas volt, nemhogy megtenni. –Ezt kellene tennünk, és akkor néhány nap alatt elülne körülötted is a botrány, de ...

-De? – kapaszkodott Anna ebbe az apró kis szóba kétségbeesetten.

-De erre képtelen vagyok – sóhajtott a férfi. –Megteszem, ha ezt kéred tőlem, de önként aligha bírom megcsinálni.

-Hát, akkor jó kis pácba kerültünk, mert én meg képtelen vagyok téged erre kérni – motyogta Anna. 

Ültek egymás kezét szorongatva az ágyon, végül Simon kihúzta a kezét a lány meglepően erős szorításából és felállt.

-Vissza kell mennem a stábhoz. Csak megvesztegettem Ákost, hogy kerüljünk egy „kicsit”, mert nem akartam, hogy egyedül legyél ma este. Három nap múlva végzünk és visszajövök Budapestre. Te mikor mész haza?

-Én már holnap. Ez az utolsó esténk itt. Holnaputántól kint leszek Etyekwoodon.

-Hol? – húzta össze a szemét értetlenül a férfi, mire Anna elnevette magát, bár, ez a nevetés most kicsit kedvetlenre sikerült.

-Etyekwood. A Korda Stúdió. Közel a fővároshoz épült egy hatalmas filmstúdió, ahol például a Borgiák-at is forgatták, vagy Ken Follettól a Katedrálist.

-Azt láttam – mormolta a férfi.

-Szóval, van ott filmstúdió meg egy látogató központ is. És a következő pár napban ott leszünk.

-De akkor már otthon fogsz lakni?

-Persze.

-Nem tudnál máshol? Egy barátnőnél, vagy akár ... Adélnál ...?

-Jézusom, Simon! Ennyire azért nem lehet rossz!

-Nem tudom, mennyire lesz az, de elképzelni sem tudod, mennyire rossz lehet. Nem ismerem az itteni médiát, hogy ez a hír mennyire hír nekik, nyilván itt is van bulvár, ami ráugrik a témára. Én inkább attól félek, hogy az otthoniak is lesik az ilyen kis pletykákat és ha belefutnak, akkor hamarabb jelennek meg itt, mint azt elképzelni bírod. Tőlük viszont már féltenélek. Talán kéne melléd egy kísérő.

Simon! Testőr? Ne már! Nyugi! Ne tervezgess! Ha baj lesz, megoldom. De nem lesz, érzem.

Simon a zsebében kitartóan rezgő telefonért nyúlt és ránézett, hogy ki nem veszi észre, hogy nem akarja most fogadni a hívását. Aztán csak elsápadt és visszaroskadt Anna mellé.

-Bassza meg, most már biztos baj lesz!

*

-Miért? Mi történt? – rettent meg a lány is.

-Hosszú. De idejön egy barátom dolgozni pár napra, és én még otthon megígértem neki, hogy találkozunk. Nem tehetem meg, hogy most lemondom. Ráadásul akkor már mi is a városban leszünk, és okom se lenne kibújni az ígéretem alól. Ha viszont vele látnak, már amúgy is agyaltak a kapcsolatunkon, mert senki nem akarja elhinni, hogy csak barátok vagyunk.

-Akkor egy ... nő? – tette fel bizonytalanul Anna a kérdést, mire Simon ránézett és egy Micsoda idióta kérdés ez? tekintettel grimaszt vágott. 

-Meg Row.

-Aha... – dünnyögte Anna és hirtelen eszébe jutott a magazin, amiben pont azt latolgatták, vajon a bájos énekesnőnek mekkora szerepe volt az Álompár szakításában, és hogy Simon végül vajon őt vagy Cyntiát választja-e... Hát, Cyntia nyilván elvérzett a párbajban, akkor ...

-Mi volt ez az „Aha...”? – húzta fel a szemöldökét a férfi. –Anna! Meg a barátom, nem a barátnőm.

-Ez utóbbi én sem vagyok, mint ma este óta tudjuk... – motyogta a lány és Simon egy újabb ingerült grimaszt vágott.

-Bassza meg, ne csináld ezt! Ne kezdjünk most a szavakkal játszani, oké!?

-Nem, nem oké! – fortyant fel a lány. –Én egyébként sem játszom, sem a szavakkal, sem a partnerem érzelmeivel. Nálam pontosan azt kapod, amit látsz és amit mondok.

-Anna! Én nem játszom az érzelmeiddel. Azt hiszem, az elmúlt hetekben éppen eléggé bebizonyítottam neked, hogy fontos vagy nekem, hogy ... szeretlek – tette hozzá kissé bizonytalanul, mert fogalma sem volt róla, hogy ez az érzés most nem fordul-e végül ellene. –De most olyan helyzetbe kerültünk, amivel vagy együtt vesszük fel a harcot, vagy a következményei beláthatatlanok lesznek. Nem akarom, hogy egy horda túlbuzgó firkász miatt tönkremenjen az, amit felépítettünk. Nekem ugyanis fontos vagy, még ha most utálsz is, amiért ebbe a helyzetbe hoztalak; és azon vagyok, hogy a legkisebb sérüléssel kerülj ki belőle.

-Oh, a grál lovag... – grimaszolt Anna és az ágy túloldalán felpattant, aztán felrángatott magára egy könnyű ruhát, mert hirtelen zavarni kezdte a pőresége a férfi városi eleganciája mellett.

Simon az orrnyergét masszírozva próbálta visszanyerni a türelmét és józanságát, mielőtt olyasmit mond, ami még tovább ront az amúgy sem túl rózsás helyzeten. Meget is vissza kellene hívnia és lassan indulnia is kell! Úgy döntött, hogy ennél többet egyelőre nem tehet. Eljött Annához, hogy a lány érezze, még mindig mellette van és bármi is hangzott el abban az istenverte stúdióban, ő párként gondol kettőjükre. De most nincs ereje és tiszta agya tovább foglalkozni a problémával. Pár nap múlva Pesten majd újra együtt lesznek, és addigra kiderül az is, hogy mennyi probléma zúdult a nyakukba.

Felállt és a lány felé indult. –Gyere, hadd öleljelek meg, mert indulnom kell! Tudom, hogy ez így most nagyon szarul alakult, de talán nem lesz belőle nagyobb felhajtás. Mire Meg megjön, kitalálunk valamit. Közösen. Anna! Kérlek!

Anna kelletlenül ment oda hozzá, de amikor a férfi magához szorította, képtelen volt tovább a flegmát játszani. Istenem! Annyira szereti ezt a svihákot! A karjait köré fonta és a férfi nyakába bújva minden átmenet nélkül folyni kezdtek a könnyei.

-Hé! – emelte fel a fejét Simon, aztán látva a könnyes szemeket, puha, szerető csókokkal lecsókolta a könnyeit, aztán a szájára tapadva szinte az életerőt is kiszívta belőle. Amikor már muszáj volt levegő után kapniuk, a lány homlokának támasztotta a fejét és mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni a határozottságát, mert pillanatnyilag ott tartott, hogy semmi sem érdekli, és berángatja Annát az ágyba, hogy aztán holnap reggelig elő se bújjanak onnan. De közben tisztában volt vele, hogy ezt most nem teheti meg, és ez a kettősség majd megölte.