***
12.
Anna a kocsiban ülve az előtte
ülő férfi tarkóját szuggerálta. Mit tagadja, rosszul esett, hogy hazafelé nem
ült be mellé a hátsó ülésre. Hirtelen már a fene nagy biztonsági kérdés sem
volt fontos, csak a távolságot akarta növelni kettejük között. Nem mintha ennek
részben nem ő maga lett volna az oka, de azért reménykedett benne, hogy a férfi
nem sértődik meg ilyen látványosan. Végül is, csak viccelt, és eddig úgy tűnt,
hogy kettőjük közül ő az, aki nem érti a viccet, most mégis Simon húzta fel az
orrát. De hát nyilvánvaló volt, hogy
miatta kellett negyedszer is nekifutni a keringőnek. Ő persze soha nem szólt
volna érte, hiszen élvezte azokat az apró kis érintéseket, amikben a tánc révén
részesülhetett, de Jeremy valamilyen oknál fogva nem volt elégedett a
felvétellel. Még félre is hívta a színészét és pár percig összedugott fejjel
sutyorogtak, nyilván letolta a férfit, hogy egy egyszerű keringő kifog rajta.
Utána Simon egész este elég morcos volt, aztán persze ő még rátett egy
lapáttal, amikor az öltöztetőkhöz menet viccelődve felajánlotta neki, hogy
megtanítja táncolni. Nem is érti, mi történt akkor vele, egész egyszerűen
szerette volna az egész világot magához ölelni, olyan vidám lett. Soha nem
gondolta volna, hogy ha nem kívülállóként figyeli a forgatást, hanem aktív
részese lehet, az ekkora élmény. Vidám volt és szertelen, de ez még nem lett
volna ok arra, hogy Simon olyan gorombán rázza le magáról a kezét és az orra
alatt morogva eltűnjön a balfenéken. Reggelig a színét sem látta, és azóta is
duzzogva jön-megy, illetve most éppen az elsuhanó Székesfehérvár táblát
bambulja meredten.
Végül nem bírta tovább és
megszólalt: -Meddig fogsz még duzzogni?
-Nem duzzogok, gondolkodom – jött
a válasz másodpercnyi késedelem nélkül, és Anna már annak is örült, hogy a
férfi legalább nem játszotta meg, hogy annyira el van merülve a gondolataiban,
hogy nem is hallja őt.
-Megkérdezhetem, hogy min
gondolkodsz? – tette fel türelmesen a következő kérdést.
-Mondhatnám, hogy semmi közöd
hozzá, de úriember vagyok – érkezett a válasz.
-Úriember, ja… oké, akkor
csöndben maradok – motyogta,aztán kinyújtotta a nyelvét és még éppen időben
húzta vissza, mire Simon hátrafordult, amennyire a biztonsági öv engedte és az
üléstámlára támasztva az állát a szemébe nézett.
-Oké, azon gondolkodom, hogy
miért volt jó neked hülyét csinálnod belőlem?
Anna döbbenten pislogott vissza
rá. -Én… hülyét… belőled? Mikor? Hol?
Hogyan?
-A táncnál…, tudtad jól, hogy
kiakaszt, hogy dörgölődzöl, mégis minden körben megcsináltad újra és újra.
Ahhoz képest, hogy előző este adtad a szende szüzet, ami – mint mindketten
tudjuk – nem vagy.
Anna levegő után kapott. Mi baja
van ennek a majomnak? És mi az, hogy mindenki tudja, hogy ő nem szűz? Tényleg
nem az, de egyrészt ehhez senkinek semmi köze, másrészt soha nem is volt téma a
többiek között, ez előtt az idióta előtt pedig végképp nem. És mi az, hogy ő
dörgölődzött? Ennek elgurult a gyógyszere. Hirtelen már az sem érdekelte, hogy
a sofőr is fültanúja a szóváltásuknak. Ákos remekül beszélt angolul, úgyhogy
csak remélheti, holnapra nem ezzel a pletykával csiklandozza a stábot.
-Nem kellett belőled hülyét
csinálnom, megteszed ezt te magad is, valahányszor kinyitod a szádat – vágott
vissza meggondolatlanul, aztán a visszapillantó tükörben elkapta Ákos kissé
riadt tekintetét és rájött, hogy már megint túllőtt a célon. Oké, akkor most
jött el a pillanat, amikor repülni fog a produkcióból. De talán jobb is, mert
ha még néhány napig ezzel a holdkórossal kell dolgoznia, úgyis megkapja a
beutalóját a sárgaházba.
Simon visszafordult a menetirány
felé és hazáig néma hallgatásba burkolózott. Még mindig marta a lelkét, hogy a
lány közelében képtelen volt a koncentrációra és ezért a rendezőnek is
figyelmeztetnie kellett. Ez olyan hiba, amit ő már nem engedhet meg magának.
Tudta, hogy hülyeség ezért a lányt hibáztatni, de az önkínzó éjszaka után most
ilyen hangulatban volt, meg egyébként is, valahol biztos volt benne, hogy a
lány direkt próbálta magára vonni a figyelmét. Hát, sikerült neki, túl jól
sikerült. Már elérték a Budapest táblát, amikor Annának eszébe jutott a nővére
és felhívta.
-Szia! Lassan a szállodához
érünk. Te dolgozol még? Oké, akkor átmegyek hozzád a kulcsért. Szia!
Elrakta a telefont és elfojtott
egy szitkot az orra alatt, ahogy a táskája cipzárja becsípte az anyagot.
Ráncigálta egy kicsit, aztán hagyta a fenébe…, majd ha megnyugszik, biztosan ki
tudja szabadítani, most csak tönkretenné. Simon fél szemmel oda sandított,
aztán megkérdezte: -Van valami programod ma estére?
-Van – érkezett az ingerült
válasz.
-Akkor jó, hogy nem felejtetted
el. Jeremy már egy héttel ezelőtt szólt, hogy ma este találkozunk az itteni filmes
fejesekkel. Gondolom, te is erre gondoltál?
-Ó, basszus! – sóhajtott nagyot
Anna. Erről is teljesen elfeledkezett. Előkapta a noteszét és kinyitotta a
megfelelő oldalon. Kétség nem fér hozzá, időben felírta, csak néha egy
pillantást is kéne vetnie az okoskönyvbe. A kissé gúnyosan mosolygó férfira ügyet sem vetve Ákoshoz fordult.
-Ha kiraktuk Mr. Carmichelt, haza
tudnál dobni? Át kell öltözzek, mert őt nem néznék ki a társaságból, ha ilyen
szakadtan állítana be, de én biztos megkapnám érte a szemrehányást.
A sofőr beleegyezően bólintott és
Anna kissé nyugodtabban dőlt hátra. Sok ideje így sem lesz, de majd megpróbál
csodát tenni. És mindeközben igyekezett nem tudomást venni az anyósülésen
önelégülten vigyorgó pasasról.
*
A filmmogultól már a tarkóján
meredezett a szőr, de udvarias angol énje igyekezett figyelmes pofát vágni a
hollywoodi stílushoz hasonló ömlengéséhez és dicsekvéséhez. Azért csendben
feltette magának a kérdést, ha akkora nagy koponya volt a pasas odakint Los
Angelesben, akkor miért itt koptat egy íróasztalt, ahelyett, hogy ott csinálna
milliókat, de a kérdést természetesen nem tette fel hangosan. Ehelyett inkább
Anna ruhájának kacéran kivágott hátát vizsgálgatta. A cérnavékonyságú zsinórok,
amelyek a testén tartották ezt a idegbajba sodró ruhát, minden mozdulatra
ide-oda gördültek a bársonyos bőrön és neki már csak egy vágya volt, hogy egyszer
ebben a földi létben egy ollóval szabadítsa meg őket és önmagát a gyötrődéstől.
Az éjkék ruha amúgy is csillagtalan
éjszakákat, szatén ágyneműt juttatott az eszébe és egyre kevésbé érdekelte a nagyember
hablatyolása. Nem javított a szenvedésén az a nyaktörő, ám szédületes kék cipő
sem, amelyben a lánynak olyan hosszú lábai lettek, mint egy manökennek. Voltak
a társaságban közülük is jónéhányan, mint minden hasonló rendezvényen, de
egyikőjük sem tudta felkelteni a figyelmét. Még a házigazda nyakigláb, lóarcú
felesége sem, aki láthatóan önmagát érezte az esemény szépének. A kezén villogó
hatalmas gyémánt talán az volt, de a törekvése ennyiben ki is merült. Ő csak
ezt a kis boszorkányt látta, aki sötét göndör fürtjeivel keze rebbenő
mozdulatait követve, éppen hevesen gesztikulálva beszélgetett valakivel.
Megmentője egy pincér képében
bukkant fel, és ő egy elnézést kérő mosollyal levett két poharat, majd beszélgető
partnerére kacsintva faképnél hagyta, hogy Annához léphessen és az egyik
poharat a kezébe nyomhassa. Az idősödő ex-producer mindent értően kacsintott
vissza, amiért szíve szerint pofán csapta volna. A lány meglepően magabiztosan
mozgott a társaságban és most kifejezetten sajnálta, hogy viszonylag ritkán
kellett a segítségét kérni egy kis tolmácsolásban, hiszen a jelenlevők túlnyomó
többségének nem okozott gondot, hogy angolul társalogjon. Ám ő sokkal
szívesebben beszélgetett volna vele a dalairól, mint itt a sok önjelölt
művésszel a filmvilág pletykáiról. Ráadásul csupa olyan fazonról,
pályatársakról és pályatársnőkről kérdezgették, akikkel odakint sem tartotta a
kapcsolatot, egészen más filmekben dolgoztak és nem is valószínű, hogy
némelyikükkel valaha is egy produkciót jegyezzenek. Fárasztó és unalmas este
volt, pláne, hogy legszívesebben visszatért volna a kocsiban folytatott
szóváltásukra. Anna már megint elvetette a sulykot, de persze esze ágában sem
volt emiatt a gyártásvezetőnél, vagy bárki másnál panaszt tenni. Ő kifejezetten
élvezte ezeket a szemtelen visszavágásokat, és leginkább azokat a pillanatokat,
amikor neki sikerült a lányt láthatóan felpiszkálni. Mindig akkor volt a
legszebb, amikor a robbanáspont közelében igyekezett visszafogni magát.
-Egészségedre! – nyomta a lány
kezébe a poharat és közben egy kápráztató mosolyt küldött a beszélgető
partnere, egy csinos magyar színésznő felé, aztán megüresedett kezével
elkormányozta a lányt egy csendes sarok felé.
-Beszélgettünk – jegyezte meg
csípősen Anna.
-És?... Mire volt kíváncsi? Hogy
megvoltam-e neked vagy sem? – vágott egy grimaszt Simon, mire Anna elnevette
magát.
-Honnan tudod? – aztán kis szünet
után hozzátette: -Azért az borzasztó lehet, hogy a legtöbb nőnek elsőként ez
jut veled kapcsolatban az eszébe.
-Nem mindenkinek – nézett rá
jelentőségteljesen a férfi és Anna elpirulva kortyolt bele a pezsgőbe, aztán
válasz nélkül hagyva a megjegyzést, inkább kérdezősködni kezdett.
-Hogy bírtad ilyen sokáig a nagyember
monológját? Szeret magáról beszélni és mindig úgy csinál, mintha éppen valami
fontos ügyön dolgozna, közben meg haldoklik a magyar filmgyártás, amiért
leginkább ő a felelős. Szégyen, de lassan csak a stúdiók bérleti díjából folyik
be pénz a kasszába. Pedig sok tehetséges színész és rendező várja a nagy
kiugrási lehetőséget.
-Hiszed vagy sem, még én is
emlékszem ezekre az időkre. Kevés lélekölőbb dolog van, mint újra és újra csak
azt hallgatni, mint: jó vagy öreg, de bocs, nincs pénz egy jó kis filmre, mert
a szuperprodukciók elviszik a kasszát. Próbálkozz náluk, hátha… Már majdnem feladtam, amikor végre összejött.
És onnantól csak azt hallgathattam, hogy milyen csapnivaló színész vagyok –
vágott kesernyés grimaszt, aztán lehajtotta, ami még a poharában volt. -Oké,
egészen biztosan lenne még mindig mit tanulnom, de nem vagyok rossz! Ennyit
azért tudok magamról és a szakmáról. Ha rossz lennék, én lennék az első, aki
nem erőltetné a dolgot. Anyám szerint mindig is túlfejlett volt az önkritikám.
-Magyarul, kishitű voltál? –
nézett fel rá a lány.
-Tudod, amíg nem kapsz
lehetőséget arra, hogy több oldaladat is megmutasd, addig te sem tudod, mire
vagy képes. Nekem mindig azt mondták, ki se kell nyitnom a számat, elég, ha
szépen nézek, az nagyon megy nekem. A baj csak az volt, hogy szerettem hallatni
a hangom – vigyorodott el az emléken. Be
is verték érte az orrom párszor.
-Igen, az látszik, talán az
egyetlen testrészed, ami nem szabályos – vizsgálgatta Anna a kérdéses
testrészt.
-Nem igaz, a lábaim sem
egyformák, csámpás is vagyok, és nézd meg, a fülem is milyen cakkos –
morzsolgatta meg az egyik fülét a férfi, mire Anna hangosan felnevetett. A
hangra azok is feléjük fordultak, akik eddig még diszkréten próbáltak tudomást
sem venni a sarokban láthatóan csak egymással foglalkozó párosról. A lány főnöke
egy udvarias mosollyal hozzájuk sétált és a sztárnak kijáró tisztelettel
köszönt Simonnak, aztán Annához fordult és hogy a férfi ne lássa, szikrázó
szemekkel és roppant hamis mosollyal magyarul megkérdezte:
-Partiba akarja vágni a
vendégünket, kislány? Ha nem tudná, ezt az estét az ő és az itt forgatott film
tiszteletére rendezték, és nem illő, hogy maga lefoglalja a többi vendég elől.
Lesz szíves egy kis lélegzethez juttatni a barátunkat, mielőtt becipeli az
ágyába! – aztán Simon karja után nyúlt és az elnézését kérve magával húzta,
hogy bemutassa a minisztérium egyik illusztris képviselőjének. Anna
megalázottan nézett utánuk. És ez a megalázottság csak tovább fokozódott,
amikor a bárpult felől egy kissé kapatos vendég indult feléje: Gergő. Ez mi a
fenét keres itt? – villant át rajta a gondolat, de a fiú már ott is állt előtte
és magához ölelte.
-Anna! Nahát, hogy te hogy
kicsípted magad! Még sosem láttam rajtad ezt a ruhát, biztosan az Ő
tiszteletére turkáltad valahol – biccentett Simon felé, aki úgy helyezkedett az
államtitkárral való nehézkes beszélgetéshez, hogy fél szemmel a lányt is lássa.
Az alkoholtól fűtött fickó látványa, aki Anna karját szorongatta, nem derítette
őt jobb kedvre.
Anna lefejtette a karjáról Gergő
szorosan kapaszkodó nyirkos ujjait. -Nem tudom, hogy jutottál be ide, de ha nem
akarod, hogy szóljak a biztonságiaknak, akkor jobb lesz, ha békén hagysz! –
morogta oda neki, miközben igyekezett növelni köztük a távolságot, de a fiú
látványosan feltette a kezét.
-Nyugi kislány, nem akarok én
összeveszni itt senkivel, valami Dianával jöttem – nézett körbe kissé
hunyorogva fókuszálva a tömegre, aztán egy hosszú, szőke hajú lányra mutatott.
–Látod, ott van, ő az, nagyon szép lány. Ha jobban megnézem, szebb is, mint te;
az ágyban pedig ..., pszt ... – tette az ujját
a szája elé bohóckodva – nos, az ágyban meg aztán ezerszer jobb, mint
te.
Anna a szemét forgatva tett egy
újabb lépést hátrafelé, de már nem volt hova elhúzódnia, ha a fiú követné. Már
nem fájtak a szavai, azon az időszakon már régen túl volt. Most csak egy részeg
mitugrászt látott benne és nem is értette, hogy láthatta valaha ezt a férget
férfinak egyáltalán.
Az államtitkár beszélt angolul.
Nem jól, de érthetően, és ennek fényében elég udvariatlan dolog lett volna
tolmácshoz folyamodni, de Simon pillanatnyilag más lehetőséget nem látott a
lány kimenekítésére a mind kínosabbá váló helyzetéből, ezért felé fordult és
megszólalt: -Anna, egy pillanatra!..., aztán észbe kapott, itt nyilvánvalóan
furcsa ez a közvetlen megszólítás, ezért hozzátette: Ms. Stein!
Anna megkönnyebbülten lépett el
Gergő mellett, és sietett oda. Szolgálatkészen mosolygott a férfi beszélgetőpartnerére, majd a férfira.
-Igen, Mr. Carmichel, miben lehetek a segítségére?
13.
Simon a recepcióshoz fordult, aki
éppen udvariasan elköszönt és letette a telefont.
-Ms. Steinlöchnert keresem. Itt
dolgozik.
-Igen uram. Máris felszólok neki.
Mit mondhatok, ki keresi?
Simon elbizonytalanodott, aztán
csak annyit mondott: -Mondja azt neki, hogy Alistair van itt.
A portás bólintott, s miközben a
telefon után nyúlt , az előtér kényelmes ülőgarnitúrái felé mutatott:
-Kérem, addig foglaljon helyet!
Adél elsápadt, aztán kinyögött
egy „Értem, máris jövök”-re hasonlító
választ. Egy pillanatra sem volt kétséges, ki lehet az az Alistair, aki keresi.
Az ablaküvegben a sápadtsága nem látszott, csak a csinos formaruha, amely sokat
megmutatott a karcsú lábakból, mégis üzletasszonyosan elegáns volt.
Megigazította a haját, aztán egy sóhajjal elindult a végzete felé. El is
feledkezett róla, hogy Joshnak szóljon a váratlan látogatóról.
A férfit azonnal megtalálta, de nem
volt egyedül, egy kollegina a közeli lobbybarból már érdeklődött nála, mit
hozhatna neki, miközben a szemei olyan tágra nyíltak, mintha Josh valamelyik
kis süteményéből falatozott volna nemrégiben. Adél rámosolygott, kért két
kávét, ezzel mintegy útjára bocsátva Ritát, aki még mindig hitetlenül kapkodta
köztük a szemét, aztán végre elindult a pultja felé.
-Szia! Micsoda meglepetés!
-Szia! - ült odébb a férfi és
megpaskolta maga mellett a bőrkanapét.
Adél beletörődően huppant le
mellé, aztán megigazította a mozdulattól felcsúszott szoknyát. A mozdulat nem
kerülte el a férfi figyelmét, de már nem hatott rá olyan felvillanyozóan, mint
néhány évvel ezelőtt.
-Anna említette, hogy itt
dolgozol. Annak idején azt hittem, a másikban.
-Ott voltam állásinterjún, amikor
találkoztunk, de az itteni munka vonzóbb volt. Én vagyok ennek a háznak a
marketing menedzsere.
-Komoly – biggyesztett kedvesen,
elismerően a férfi. –Jól nézel ki.
-Köszönöm, Te is.
-Együtt ebédelhetnénk.
-Nem jó ötlet – sóhajtott a lány.
-Jézus, csak egy ebéd! Tudod,
amikor régi ismerősök összefutnak, és mesélnek kicsit magukról, hogy mi minden
történt velük az eltelt időben, ilyesmi...
-Oké, egy ebéd, de akkor a
vendégem vagy, végül is én vagyok itthon – mosolygott rá a lány, miközben a
szeme inkább egy űzött vadra emlékeztette a férfit, de nem tette szóvá, mert a
pultoslány éppen most tette le eléjük a kávékat. Amikor elment és biztos volt
benne, hogy már nem hallhatja a beszélgetésüket, csak akkor folytatta:
-Most ezen fogunk osztozkodni?
Férfiként és a múltra emlékezve, ez az én előjogom lenne, de ha ragaszkodsz
hozzá, én tudok engedni. Olyan vagy, mint a húgod.
Adél elnevette magát: -Soha!
-Nem, tényleg nem – ismerte be a
férfi, miközben újra eszébe jutott az a tihanyi éjszaka, amikor a lányokat
hasonlítgatta.
-Miért jöttél ide? –kérdezte
halkan a lány.
Simon megvonta a vállát. -Nem
tudom. Talán, mert elég hülye helyzet volt az ott a parkolóban. Álmomban sem
gondoltam, hogy összefuthatunk, hiszen még a vezetéknevedet sem tudtam. És ha
már így alakult, a tisztesség azt kívánta, hogy beköszönjek, és ne csináljak
úgy, mintha nem emlékeznék rád, nem?
-Alistair... – mormolta Adél,
aztán a férfira kapta a szemét. –Haragudtam rád, amiért nem az igazi neveden
mutatkoztál be annak idején. Én őszinte voltam.
-Én is. Az Alistair a második
nevem.
-Ez mellébeszélés, tudod te is –
grimaszolt a lány, aztán egy hirtelen, fürkésző pillantást vetett rá és egy
merőben váratlan kérdést tett fel, meglepve vele a férfit: -Mit akarsz a
hugomtól? – és kék szeme gyémántkeménységgel fúródott a szürke szemekbe.
-Együtt dolgozunk, ennyi – vont
vállat Simon, szándékosan tudomást sem véve a számonkérő hangsúlyról.
-Hát, ez az, ennyi, ezt próbáld
az emlékezetedbe idézni, és maradjon is ez így! – suttogta szenvedélyesen a nő,
aztán megrezzent, ahogy a zsebében a telefon zizegni kezdett. Rápillantott,
aztán Simonra: -Bocsáss meg, ezt fel kell vennem!
Kissé elfordult és lehunyta a
szemét, ahogy Josh megnyugtató hangját meghallotta. -Szia, Dell! Bocs a
zavarásért, de már híre ment, hogy a nagy szívtipró névszerint keresett a
portán, és már találgatnak a lányok, honnan az ismeretség. Gondoltam, jó, ha
tudod.
-Köszönöm, majd gondolok
rá... – motyogta a telefonba, mire Josh
a túlsó végén elnevette magát:
-Aha, akkor már belecsaptatok a
közepébe? Csak óvatosan, Dell! Kettőjük létező vagy leendő kapcsolata nem a Te
dolgod, Te csak mondd meg az őszintét, aztán menekülj! Én a helyemen leszek.
Adél szinte látta maga előtt a
vöröses hajú férfi arcát, ahogy az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül kacsintana rá, ha itt állna
előttük, és ettől egy kicsit
felengedett. -Szia!
Visszafordult Simon felé, aki igyekezett
közömbösen nézelődni, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő angolul
társalog valakivel, és a hangszín alapján nem üzleti tárgyalást folytat, hiába
is igyekszik ezt elhitetni azzal a pár szóval, aminek a fültanuja volt.
-Hol is tartottunk? – kérdezte
Adél kissé tétován, mert bár pontosan tudta, mi volt a végszó, nem igazán
akarta elismételni csak azért, hogy újra felvehessék a kínossá váló beszélgetés
fonalát.
-Ott, hogy tartsam távol magam a
húgodtól – ráncolta össze a szemöldökét a férfi, aztán hozzátette: -Ezt azért
majd hadd döntse el ő, oké? Mi a baj? Régen nem voltál ilyen ellenséges?
-Akkor rólam volt szó, most pedig
a testvéremről.
-Ő is remekül tudja képviselni az
érdekeit, nyugodj meg! Semmi nem történhet vele, amit nem ő akar! És felnőtt nő,
... mellesleg pedig remek zenész.
-Sejtettem, hogy ez megfog benne
– sóhajtott Adél.
-Nemcsak ez, de most ne róla
beszéljünk! Jó újra látni! ... De ahogy elnézem, az érzés nem kölcsönös. Mi a
baj? Megbántad? Most kínos szembesülni vele, hogy mire ragadtattad magad?
-Most mit mondjak? – nézett fel a
lány és a szeme mélyén már érződött, hogy könnyek készülődnek a felszínre
törni. –Az az igazság, hogy nem szívesen
látlak a testvérem körül. Neked nem okoz lelkiismereti kérdést, hogy a nővér után a
húgot is lefekteted?
-Ezt most úgy mondod, mintha nem
a Te döntésed lett volna. Mondhattál volna nemet is.
-Azt kellett volna mondanom. És
remélem, a húgom azt fog mondani. Nem az az egy éjszakás típus.
-Te sem voltál az, és lehet, hogy
meglep a dolog, de én sem vagyok.
-Tudom, csak...
-Csak?
-Á, mindegy, hagyjuk!
-Nem hagyhatjuk, mert szeretnék a
húgoddal jobban megismerkedni. Fantasztikus lány, de ez az egész helyzet, amibe
akaratlanul is belekeveredtünk, ez ..., még én sem tudom, hogyan kezeljem. Neki
is el kellene mondani, mert ha utólag jön rá, az összetörné. Ugyanakkor
valahogy úgy érzem, te nem akarod beavatni a múltbeli történet részleteibe.
Pedig szerintem elkerülhetetlen lesz. Nem akarok úgy elmenni ez alkalommal,
hogy meg sem próbáltam. Idősebb vagyok és talán kicsivel több az eszem is
azóta. Tudom, érzem, hogy ebben sokkal több van, mint amit józan ésszel veszni szabad
hagyni.
Hirtelen egyikőjük sem tudta, mit
mondhatna a másik meggyőzésére, és ebbe a röpke szünetbe villámcsapásként
érkezett a férfi számára a gondolat, hogy Adél talán azért nem akarja a huga
körül látni, mert ő maga lenne még mindig érdekelt. Na, öcsi, akkor most lett
kínos igazán a dolog! – szívta be az ajkát, mint mindig, ha valami komoly
problémával került szembe.
-Megmondanád őszintén, hogy miért
nem akarsz a testvéred körül látni? – nézett Adélra egy elveszett kölykökkutya
tekintetével, és a lány egy pillanatra elveszett a szürke szemek varázsában. A
húgának esélye sincs, ha csak egy kicsit is megmozdított benne ez a pasi
valamit – gondolt rá nagyot nyelve, aztán ijedtében még a kanál is kiesett a
kezéből, ahogy egy kéz nehezedett a vállára. Fel sem kellett néznie, a vállát
megszorító ujjak gazdáját bárhol felismerte volna.
-Josh! Engedd meg... Simon
Carmichel...az úr pedig a főnököm, a szálloda igazgatója, Josh VanHoegen.
-Üdvözlöm! – nyújtott kezet a
vörös hajú férfi és Simon felismerte a tekintetében a nőjéért aggódó pasi
kíváncsiságát. –Nem akarok zavarni, de ebédidő van, és gondoltam meghívlak
mindkettőtöket, talán egy közvetítő mellett könnyebb a beszélgetés is... –
nézett Adélra, aki megrázta a fejét, s a férfi megértette, még nem került szóba
a lényeg. –De talán majd máskor..., nos, a viszontlátásra! – búcsúzott és
elmosolyodott, ahogy Simon értetlen, de udvarias mosollyal viszonozza a
köszönést.
-Együtt vagy vele? – biccentett a
szállodaigazgató után, amikor az már a recepció felé vette az irányt.
-Igen. Majdnem négy éve. Nős, de
éppen válófélben vannak, és nem miattam – hadart a lány, aztán vett egy nagy
levegőt.
-Tudja, hogy ki vagyok –
állapította meg Simon közbeszúrva. –Tudja azt is, hogy mi történt köztünk. És
nem félti a köztetek levő kapcsolatot, akkor ez komoly lehet. Szerencsés fickó.
-Mondanom kell valamit, valami fontosat, valamit,
ami választ ad az előbbi kérdésedre is, de nem akarom itt, ahol még a falnak is
füle van. Megtennéd, hogy feljössz az irodámba? A többiek most mentek le az
étterembe, ott egyedül lehetünk – kezdett hadarásba Adél, mint aki meg sem
hallotta, amit a férfi az előbb mondott neki.
-Hűha! Ilyen komoly? – nézett rá Simon
aggódva, aztán szó nélkül követte a lift melletti lépcső felé.
*
Nem tudta volna megmondani, hogy
jutott vissza a szállodájába, fel a szobájába, már csak arra tért magához, hogy
a gitárját szorongatja, de pillanatnyilag inkább visszacsukta rá a tokot,
nehogy kárt tegyen kedvenc hangszerében.
Adél nem véletlenül akarta ezt a
bejelentést négyszemközt megejteni. Ahogy falfehéren, az ablaknak fordulva
előtörtek belőle a szavak, ő csak azt érezte, hogy a lábai nem tartják meg és
leroskadt az első székre, amibe belebotlott. Aztán amikor a lány a mondandója
végére ért, érezte, hogy akkora gombóc van a torkában, amibe vagy most azonnal
belefullad, vagy friss levegőre kell jutnia minél előbb. Nem is köszönt, mit
mondhatott volna, csak kirontott az ajtón. Éppen nyílt egy lift ajtaja és nem
törődve vele, hogy az nem a vendégek számára, hanem a személyzetnek fenntartott
lift, belépett és megnyomta a földszintet jelző gombot. Egy hátsó kijárat
lehetett, nem tudta, de nem is törődött vele, megrángatta az ajtót, aztán a
portás megnyomott egy gombot és végre feltéphette azt az átkozott vasajtót,
hogy szinte kiessen a délelőtti napsütésbe.
Egy gyerek, persze..., amikor
annak a napnak az őrülete leszállt az agyáról és próbálta végiggondolni hogy
történhetett meg az elképzelhetetlen, akkor neki is beugrott, hogy szép kis
kalamajkába keverheti magát, hiszen az elemi óvatosságról is megfeledkeztek.
Talán azt hitte, a lány védekezik, de mindenképpen felelőtlen és ostoba feledékenység
volt. Aztán teltek a hónapok, nem érkezett levél és ha teljesen nem is, de
azért megfeledkezett a dologról. Egy
gyerek, akiről azon mód el is döntötte a lány, hogy nincs helye az életükben.
Most még nem tudta, hogy hálás legyen ezért a döntéséért, vagy megfojtsa. És
egy gyerek, akinek a valaha volt létezése most alapjaiban változtat meg mindent
közte és Anna között is. Hogy nyúljon a lány után ezzel a titokkal a lelkében?
Már azt sem tudta, hogy mesélje el, hogy Adél és ők ismerték egymást korábbról,
de ez ..., hát, ezt már végképp ... Jézus!
Hirtelen értelmet nyert minden
ijedt, kínban égő pillantást, amit Adél vetett rá, amióta csak találkoztak.
Képtelen volt megérteni, hogy az az édes, fiatal nő, akivel oly nagy
szenvedéllyel ölelték egymást, hogy tudott ilyen egyszerűen, hideg fejjel
dönteni valamiről, ami őt is érintette. És vajon hogy alakult volna a sorsuk,
ha a lány ír neki? Egy csomó HA, amiknek értelmük sincs, mint ahogy nem voltak
a szavaknak sem. Elképzelni sem tudta, hogy lehetett volna egy gyereke, de egy
lány magányos és talán kétségbeesett döntése miatt nincs. Haragudni akart, és
nem mentségeket keresni, hiszen az is lehet, hogy csak a színtiszta önzés vezette
Adélt, amikor eldobta magától azt az apró életet, mert csak egy nehézséget
jelentett volna a karrierje építésében. De képtelen volt szíve mélyén a
haragra, mert fogalma sem volt róla, mit tett volna, ha a lány jelentkezik.
Ahogy teltek a hónapok, benne is csak egy szép, bár elcsituló emlék volt csak
az a nap, visszagondolva nem hitt benne, hogy odadobott volna mindent és rohant
volna vissza Budapestre, hogy vállalja annak a napnak a következményét. Nyilván
bizonyítékot akart volna, hogy tényleg az övé, kínos és mindkettejük számára
megalázó jogi hercehurcára került volna sor, és ha tényleg ő lett volna a
befutó, vállalta volna az anyagi terheit, de valószínűleg nem akarta volna
örökre maga mellett tudni. A francba! Fogalma sincs, mit akart volna, hiszen csak
egy felelőtlen kölyök volt még ő maga is...
Amikor meglátta Adélt a szálloda
előtt, inkább megijesztette a szituáció. Nem akart zavaró tényezőket Annával
való ismerkedése útjába, és Adél akkor ennyi volt, egy zavaró, felkavaró emlék.
Hiszen csak a testük közös élménye volt a múlt, még csak nem is nemes, nagy
betűs érzelmek, csak egy bódult pillanat, egy végtelenül élvezetes délután. Ha
bármi érzelem kötötte volna hozzá, az azon a napon szakadt volna el, amikor
Annáról kezdett fantáziálni. Anna, fogalma sem volt róla, hogy legyen ezek
után. Adél vallomásával ez az éledező kapcsolat félő, hogy halálra ítéltetett.
És ha valamiért haragot érzett, hát, igazából ez a gondolat volt az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése