***
21.
A csók kitartott egészen a
földszintig, és ott is csak azért fejeződött be, mert valaki kívülről
kinyitotta az ajtót. Simon zavartan kapta le kezeit a lány gömbölyű hátsójáról,
és Annát magához ölelve kuncogva surrantak ki a langyos estébe, miközben az illető
bocsánatot kérve hebegett mögöttük. A kapu előtt megállva a férfi körülnézett.
A környék hangulatos volt, a közeli kávézó teraszán most indult be a pezsgés,
harsány zenével dobva fel a hangulatot, de nem sok értelme lett volna a fenti
terasz fantasztikus panorámáját és a meghitt magányt felcserélni arra, hogy a
tömeg közepén bújjanak meg.
-Merre? – nézett várakozóan
Annára, aki némi gondolkodás után a Margit híd irányába indult. Bebújt a férfi
hóna alá és átölelte a derekát, aztán némán, a gondolataikba mélyedve egymáshoz
igazított léptekkel sétáltak. Anna csak most döbbent rá, hogy már napok óta ezt
a percet várta. Ezt az összebújást, amikor szabadon a férfi keze után nyúlhat,
és a magáét tétovázás nélkül fonhatja össze az övével. És most elfogadott mindent,
amit kaphatott abban a szűkre szabott időben, ami a rendelkezésükre állt. Nem
panaszkodott, inkább örült, mert bármennyire is tiltakozott ellene a lelke, de
szíve mélyén tudta, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője, így aztán igyekezett
meggyőzni magát, ha nem vár tőle semmit, akkor csak nyerhet vele. A hídfőnél
Simon megrántotta a lány kezét.
-Innék egy kis vizet! – mutatott
a még nyitva tartó élelmiszerbolt felé. Anna máris arrafelé vette az irányt.
-Bubis vagy bubimentes? – emelt
meg két kis üveget, mire a férfi a rózsaszín kupakos felé nyúlt. A pénztárnál
pedig látszólagos blazírtsággal egy kis
csomagot dobott még a kosárba. Anna igyekezett nem tudomást venni a beszerzett
apróságról, bár bensőjének egy része feldübörgött a várakozás és a kilátásba
helyezett extázis gondolatára; majd
fizetés után kézen fogva a férfit, az aluljáró helyett az úttest felé vonszolta,
aztán átszaladtak a közeledő kocsik előtt.
-Hééé, ha kivasalnak, alaposan
felborítod a forgatási rendet – borzongott meg a férfi, ahogy mögöttük hangos
dudálással eldübörgött egy taxis.
-Nem hagynám, hogy bajod essen,
különben is én voltam hozzá közelebb – vigyorgott rá a lány, mint egy rossz
gyerek, és a közeli villamos felé húzta. –Azt mondják, az egyik legtutibb
városnézés a Dunaparton, ha végigvillamosozol a kettessel, még az útikönyvek is
hozzák az ötletet.
Felkapaszkodtak a szinte üres
járműre, aztán az egyik lehúzott ablakhoz álltak. Anna éppen csak kilátott és
nem is igazán érdekelte a máskor még őt is rabul ejtő látvány, mert csak a
hátulról hozzásimuló testre tudott figyelni, de azért hősiesen igyekezett röpke
városnézést tartani. Ahogy elindultak, Simon még szorosabban ölelte magához az
egyik kezét a lány mellei alatt körbefonva, a másikkal mindkettőjük előtt
kapaszkodva, s így csapdába ejtve; miközben a sötét fürtök illatába burkolózva
hallgatta, ahogy magyaráz. A menetszél játékosan az arca előtt táncoltatta a
göndör tincseket, s ahogy elhaladtak a Parlament óriási épülete mellett, eszébe
jutott valami, ezért lehajolt és egy apró csókot nyomott Anna nyakára, hogy
elhallgattassa, aztán a fülébe suttogott. A stratégia működött, a meleg
lehellet hatására a lány hangja elakadt és borzongás futott rajta végig, ahogy
a férfi a fülébe súgta, hogy a szállodánál szálljanak le.
A megállóban zavartan néztek
egymásra. Simon rekedten szólalt meg, miközben elmerült a lány minden
korábbinál sötétebb szemeiben: -Két lehetőségünk van, szoba vagy Lánchíd…
Anna egy pillanatnyi tétovázás
után az utóbbi mellett döntött. –Fiatal még az este…
Simon egy kesernyés kis kacajjal
és grimasszal próbálta leplezni a csalódását. Anna jelzései egész este annyira
sokfélék voltak, hogy már egészen összezavarodott és nem is próbálta előre
kitalálni, mi lesz a következő húzása, de azért szíve mélyén reménykedett, hogy
az este végül meghitt körülmények között ér majd véget. De ha nem, hát nem, ő
tud várni, végül is mást sem csinál évek óta…
Anna csöndben várt, amikor a fiú
végighúzta a kezét a híd acél varratain. Felhasználta a perceket, amíg Simon nem
őt nézte, s belefeledkezve bámulta. Még vonzóbbnak látta, mint eddig bármikor.
Most nem a színész állt előtte, a szupersztár, hanem egy londoni fiú, aki
elragadtatással adózik egy remek szakember és egy feltörekvő nemzet örök életű
emlékművének. Mesélt neki a reformkori Magyarországról és ez az ember, aki
előtt milliók hódoltak, egy kisfiú kíváncsiságával hallgatta a történetet.
Teljesen elvarázsolta a férfiban rejlő kettősség, a karizmatikus egyéniség a
szomszéd fiú egyszerűségével ötvözve. Lassan bandukoltak a hídon, a férfi a
lány választásába beletörődve, lehiggadva, őszinte érdeklődéssel vizsgálgatta
közelről valaha élt honfitársa alkotását és néma elismeréssel adózott a
korabeli mérnök találékonyságának és szépérzékének, valamint a kivitelezők,
megannyi kétkezi munkásember ügyességének. Szinte elképzelhetetlen volt az
akkori technikai lehetőségek mellett ennyi szépség acélba és kőbe álmodása a
gyors sodrású folyó közepén. Átérve még elcsípték a kis fogaskerekűt, majd a
Palota tövéhez megérkezve, Anna a Várnegyed felé vezette. A Halászbástyára még
éppen felengedték őket, ahol egy gyors pillantást vetve a lábuk előtt elterülő
városra, Simon behúzta az egyik toronyba és végre megcsókolta.
Anna a karjait a férfi nyaka köré
fűzve hozzásimult és boldogan vett részt az érzéki utazáson, ami egyértelműen
arról mesélt, hogy a férfi vágyik rá. Voltak már tapasztalatai, de ez a csók
mégis másnak tűnt a korábbi pasik mohó és akaratos csókjainál. Talán akkoriban
ő is úgy reagált, erre már nem is emlékezett, de most csak a sóvárgást érezte
mindkettőjükben. Teljesen azonos hullámhosszon rezonáltak és ettől ő adni
akart…, magából, az érzéseiből, …mindenből, amit csak adhatott.
Simon egy mély sóhajtással
eltolta magától, és a város felé fordítva újra magához húzta. Állát a lány
nyakában nyugtatva halkan megszólalt: -Micsoda nyugalom van itt fent! – A teste
ugyan másról mesélt, de a csend és a város ide alig elhallatszó moraja valóban
békés burokba vonta őket.
-Csak azt nem értem, miért
csináltatok úgy, mintha nem is ismernétek egymást… - szólalt meg Anna és a
mondat úgy érte Simont, mint egy jól irányzott gyomros. Újra eszébe jutott,
hogy Adél szellemét vajon tudják-e valaha száműzni a kapcsolatukból.
-Ösztönösen mind a ketten úgy
döntöttünk, hogy jobb, ha nem tudsz róla, csak összezavarta volna a dolgokat,
pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a nővéred.
-Kösz, most így sokkal jobban
sült el, de tényleg – húzta gúnyos grimaszra a száját a lány.
-Nézd, mindenkinek az életében
van olyan epizód, amit legszívesebben örökre elfelejtene; és egyikünk sem tudta
ott, akkor, abban a pillanatban, hogy a másik nem akarja-e inkább elfelejteni,
vagy csak akár előtted szóba hozni.
-Egy ilyen emléket?
-Nem tudom neked megmagyarázni,
hogy mi történt velünk aznap. Egy őrület volt, valami teljesen irányíthatatlan.
Csak a pillanatnak éltünk, és láthatod mi lett a vége.
-Úgy beszélsz róla, mint egy
hibáról. Amikor Adélnek mondtad, azt hittem, csak kemény akarsz lenni vele.
-Hiba is volt. Most látom igazán,
hogy mekkora.
-Hát, kösz az őszinteséget.
Segít, hogy én ne kövessem el ugyanezt a … hibát.
-Anna! Ez egészen más!
-Igen? Honnan tudod? Hazamész és
néhány hét múlva már csak arra emlékszel, Budapest milyen egzotikus hely,
néhány év eltéréssel megvolt a nővér és a hugica is.
-Fejezd be! Veszekedni akarsz? Egyébként
is igazságtalan vagy! Fogalmad sincs róla, mit érzek ezzel az egész katyvasszal
kapcsolatban.
-Akkor mondd el!
-Oké, még én sem tudom.
Megfogalmazni legalábbis. Vonzol, mint lepkét a fény, de most nem kizárólag a
farkammal gondolkodom, mert akkor már rég túl lennénk a dolgon.
-Ne legyél ilyen beképzelt! Ehhez
azért kellene az én szavam is, nem?
-Hidd el, elakadna a szavad, ha
nagyon akarnám…
-Hidd el, le tudnálak állítani,
ha nem akarnám…
-Ez most kihívás? Mert akkor a
legtutibb módja, hogy felhúzz egy pasit.
-Nem, annyira nem izgat a dolog,
hogy próbára tegyelek – biggyesztette le az ajkát Anna. Örült, hogy háttal áll
a férfinak, mert a szemei nem árulhatták el, de egy valamivel nem számolt…
-Gonoszkodsz, de nem baj, mert a
tested más mond, mint a szád. Érzem a remegéseden, hogy most csak kötözködni
akarsz. Van, akiknél ez az előjáték része. Néha beválik, máskor az embernek
elmegy tőle a kedve.
-Neked is elment? – suttogta
halkan a lány, megérezve, hogy talán túl messzire hagyta sodortatni magát a
gondolataival, amelyek még hadban álltak egymással.
-Bassza meg, Anna! Ne csináld ezt
velünk! Tudod nagyon jól, hogy akarlak, csak még fogalmam sincs, hogy védjelek
meg ettől az egész helyzettől, magamtól, a velem járó szarságoktól. Nem vagyok
én akkora szám, akiért érdemes lenne feladni mindent.
-Ez egy kihívás? Mert akkor a
legtutibb módja, hogy felhúzz egy lányt – idézte a fiú szavait, aztán hirtelen
fény pásztázott végig rajtuk. A biztonsági őr jött figyelmeztetni őket, hogy
bezárják a területet éjszakára.
-Ennyit a nyugalomról… -
grimaszolt Anna és az elhatározás, amely még a híd pesti hídfőjénél született,
végleg meggyökeresedett benne. Meg fogja lepni Simont, és ami történik majd,
mindkettőjük szabad akaratának lesz a döntése. Kicsit még izgult, mert a
végkifejletben emellett a fickó mellett sosem lehetett biztos, és kicsit félt
megkockáztatni egy elutasítást. A Halászbástyát elhagyva elsétáltak a Bécsi
kapuig, aztán Anna a sétány felé kanyarodott. A Hadtörténeti Múzeum előtt
leültek a történelmi ágyúkra és boldog önfeledtséggel csókolóztak, míg Simon el
nem nevette magát.
-Mi olyan vicces? – ráncigálta
meg rajta az inget Anna, amiért a fiú láthatóan nem veszi komolyan ezeket a
torokszorító perceket.
-Csak eszembe jutott, hogy amikor
utoljára ilyen ágyúkra másztam, hátulgombolós kis kölyök voltam, akinek még
fogalma sem volt róla, hogy a mászásnál sokkal jobb játékot is lehet rajtuk
játszani.
-Te, nagy gyerek… - sóhajtotta a
lány és fázósan húzta össze magán a kardigánt. Simon lerázta a válláról a
fekete farmer dzsekit és a lányra terítette.
-Meg fogsz fázni és csúszik majd
a forgatás – tiltakozott erőtlenül Anna, ahogy mélyet szippantott a férfi
illatát hűen őrző anyagból.
-Ha te leszel beteg, akkor sem
tudok koncentrálni. Melletted egyébként is nehéz. Azt hittem, majd jobb lesz a
helyzet, ha nem leszünk egész nap együtt, de csak rosszabb lett. Sokkal
rosszabb. Az utódod mellett látom, hogy mennyire összepasszoltunk, mintha
kitaláltad volna sokszor a gondolataimat, kérnem sem kellett…
-Nekem is úgy tűnt, hogy mi
nagyon összeillünk. Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem
unatkozom. Eleinte felpaprikáztál, néha már azzal is, hogy a kis
gonoszkodásaimat nem vetted komolyan, de aztán rájöttem, hogy bízom benned, a
gondolataidban, mert sokszor érzem úgy, hogy ugyanúgy gondolkodunk. Pedig az
hiszem, már a hibáidat is ismerem, meglepően kevés van egyébként, de ezekről is
úgy gondolom, pont jól kiegészítjük egymást. Az én erényeim jól kioltják a
hibáidat és viszont. Mintha még a félelmeink is hasonlítanának, bár erről még
keveset beszéltünk, csak a múlt kapcsán érzem, hogy még a szakmai, sőt a
párkapcsolati kérdésekről is nagyjából ugyanaz lehet a véleményünk. És az
elmúlt nap borzasztó volt, mert rájöttem, hogy szükségem van a jelenlétedre,
hogy érezzem a saját jelenlétem súlyát.
-Komoly szavak, én sokkal
zavarosabban éltem meg az elmúlt napokat – vallotta be a férfi, miközben úgy
nézte Anna arcát, mint aki örökre a retinájába akarja égetni a látványt. A már
megszokott gyengéd mozdulattal megsimogatta a lány arcát, miközben folytatta a
vallomását: -Egy ideje csak rád tudok gondolni. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj,
nekem nagyon is feltűnt. A Balatonnál arra gondoltam, Dell a hűvös Hold és te vagy
a Nap. Szükségem van az éltető melegedre. Még sosem éreztem így, és ezért
voltam ideges és undok, mert képtelen voltam felfogni az okát.
-Gondolod, ha az ágyadba bújnék,
megnyugodnál? – kacsintott rá a lány a férfi reakcióját lesve.
-Remélem, hogy nem! – nyomott egy
újabb csókot a szájára Simon, aztán felhúzta. –Gyere, ha gyalogolunk, nem fázol
annyira!
Érezni fogod legbelül, ha
megértél a Találkozásra. Becsülni fogod magad annyira, hogy tudd csak azt
elfogadni, akire szívedből vágysz. Nem éred be kevesebbel, csakis a legjobbal.
Érteni fogod, hogy a régi kapcsolataiddal miért nem járt kézen fogva a rózsaszín
köd, és vele miért üli meg az agyad. Ugyanis, ha bármelyikkel jött volna a nagy
rózsaszín felhő, soha, de soha nem ülhetnél most mellette. És az szívás lenne.
– Oravecz Nóra egy újabb gondolata járt a fejében. Nem is hitte volna, hogy
ennyi minden megmaradt abból a két órás beszélgetésből, és idővel ennyire egyet
fog vele érteni. Nyilván akkor nem volt érintett, és agya, amely oly jól el
tudta raktározni az információkat, ezeket a mondatokat parkolópályára tette.
Simonnal pedig időszerűvé váltak és szép lassan elősorjáztak a mélygarázsból.
Ne hidd, hogy nem tudsz szeretni,
hogy nem vagy rá képes! Nagyon is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad
elképzelni. De ezt akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki
megérdemli. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte! A varázslat kevés, az
elmúlik. De hinni kell! Elengedni a félelmeket, megnyitni a szíved. És ne hidd,
hogy képtelen vagy rá! Akárkinek nem adhatod magad, és akárki nem fogja
kiváltani belőled azt, amit igazi szerelemnek hívunk. Türelem. Értékes dologról
van szó, és nem adhatod akárkinek… - amikor idáig jutott a gondolataiban, Anna
megállt egy modernségével a környezetéből kirívó, de színével mégis a
történelmi épületek közé illeszkedő ház előtt és felnézett az ablakokra.
-Ha azt mondom, hogy gyere fel
ide egy italra, azt gondolod majd, hogy a másik Stein lány is be akar húzni a
csőbe?
Simon értetlenül bámult rá.
–Anna! Soha nem gondolnék ilyet! Egyébként a nővéred sem tette, és ezt
próbáljuk meg most már megemészteni mindannyian! De ha az az ital felmelegít,
szívesen elfogadom. Ki lakik itt?
-Senki. Anya halála után apa mind
a kettőnknek nyitott egy-egy számlát, amit a diploma megszerzése után kaptunk
kézhez. Én itt vettem belőle egy kis lakást. Befektetésnek, mert a teraszomat
nem hagyom ott, bármilyen szép itt is a panoráma. Felújíttattam és talán kiadom
majd, de még nem volt időm foglalkozni vele. Viszont az utolsó takarításnál
határozottan emlékszem, hogy hagytam itt egy üveg mézes barack pálinkát. Azt még
a te kényes angol gyomrod se fogja kiköpni – vigyorgott rá felszabadultan.
-Előre megfontolt szándék, hm? –
hunyorgott rá Simon, ahogy a lány a kapukód beütése után az emeleti zárat már
egy kulccsal nyitotta ki, majd a bejárati ajtónál egy másikat vett elő.
-Nem. A kulcscsomómon mindig
rajta van, mert soha nem tudhatom, mikor adódik úgy, hogy fel akarjak csábítani
ide egy jóképű turistát, hogy a hazai gasztronómiából adjak neki ízelítőt –
nyújtotta ki a nyelvét Anna csúfolódva. Simon nevetve lépett be mögötte a
lakásba, és ahogy a lány az előszobai tükör alatti kis polcra dobta a kulcsot,
elkapta a derekát és megcsókolta, aztán félszemmel felmérve a környezetet, a szoba
felé vezető ajtó irányába húzta.
-Dicsérted a panorámát, de azért
remélem van függöny is, mert nem a sötétben akarom felfedezni a tested –
suttogta neki csillogó szemekkel, ahogy egyik pillanatról a másikra maga mögött
hagyta a józan megfontoltságot és engedte, hogy a visszafojtott szenvedély
átvegye felette az irányítást.
-A hálószobában még zsalu is van
– motyogta Anna a lelkiismeretes házigazda szerepében, elfúló hangon, ahogy a
férfi hangjából sütő szenvedélyben megsejtette a következő órák buja ígéretét.
*
A hálószobában nemcsak zsalu
volt, hanem egy meglepően méretes franciaágy is, amely az apró szobát majdnem
teljes egészében elfoglalta. Csak a két oldalán lévő kis szekrénykéknek jutott
még hely. A falak még árasztották magukból a friss festés jellegzetes szagát,
még hiányzott róluk a dekoráció, de a halvány pasztell szín az ágytakaró finom
színével harmonizált, és a gyenge lámpafényben puha fészekként hívogatta őket a
párnákkal teleszórt ágy. Simon megtorpant az ágy mellett és miközben a szeme egy
pillanatra sem eresztette el őt, lassú mozdulatokkal letolta Annáról a saját
farmerdzsekijét. Hagyta a földre hullni, majd követte a lány kardigánja, s
végül a könnyű nyári ruha maradt csak, amely egész este olyan lágyan ringott a
lány teste körül, hogy a gondolatai többsége akaratlanul is azzal foglalkozott,
milyen lehet kibontani belőle. Alig tudott úrrá lenni a türelmetlenségén,
hiszen már a lány lakásában sem sok hiányzott hozzá, hogy szeretkezni kezdjen
vele. De még mindig bizonytalan volt. Ha most lefekszenek egymással, akkor sem
ígérhet semmit, és ettől valahogy tisztességtelennek érezte a dolgot.
Anna testét a várakozás forró
lávaként öntötte el. Egész este érezte a férfi izgalmát és ez az ő vágyát is az
egekig korbácsolta, de tudta, hogy Simon még mindig nem határozta el magát.
Pontosan tudta micsoda küzdelmet vív magában a férfi, mert ő maga is harcolt
még saját józan érveivel. Mindketten vágytak a másikra, az ölelésre, a
belefeledkezésbe, az öntudatlan megsemmisülésre, és mindketten tudták, ha megteszik,
attól semmi sem lesz egyszerűbb, csak még jobban belebonyolódnak ebbe a halva
született kapcsolatba. De már túl voltak azon a ponton, amikor az ember a józan
eszére hallgat, már csak a vér szava számított, a testükben forrón száguldó
véré. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy ilyen lehetett ez annak idején Adél
és Simon között is. Legalábbis, ami a fizikai részét illeti. De biztos volt
benne, hogy kettejüket annál a régi eszelős vágynál sokkal több köti össze.
Valami olyasmi, ami esélyt kaphat a jövőre.
-Akarod? – nyögte Simon, miközben
úgy fogta őt a kezei között, mint valami ritka értékes porcelánt, amely egy
óvatlan érintéstől is darabokra törhet.
-Akarlak! – súgta vissza Anna.
Eljött hát a pillanat, amelyet
napok óta éreztek, hogy nem fogják tudni elkerülni, ahhoz túlságosan erősen
hajtja őket egymás felé a vágy. Már átléptek azon a határon, amikor még képesek
lettek volna lemondani a másik testének megtapasztalásáról, a szenvedély
hevében elsuttogott forró szavakról. Visszafojtott lélegzettel nézték egymást,
ahogy a másik ruháitól szabadítják meg a testet, amely már oly sok álmatlan
éjszakát okozott mindkettőjüknek. Amikor végre ott álltak egymás előtt meztelen
testtel és lélekkel, Simon ragyogó tekintettel csodálta.
-Gyönyörű vagy! – súgta rajongva
és ujjaival végigsimított a meredező bimbóktól le egészen a lány hasáig, aztán
kezeivel megragadta Anna fenekét és szorosan magához húzta. -Sokkal szebb vagy,
mint ahogy álmaimban elképzeltelek. Ott ugyanis mindig volt rajtad valami, úgy
látszik szegény a fantáziám, mert meztelenül képtelen voltam magam elé képzelni
a tested. Álmomban mindig csak a szemeid
láttam, a hajad, a szád, és mire elértem volna ezekhez a csodás halmokhoz, mindig
felébredtem a sivár valóságra.
-Zavarba hozol … - suttogott
pirulva Anna. Már mások is dicsérték a testét, de soha nem érezte ennyire
izgatónak a halkan elsuttogott szavakat, amiknek nyomán szinte felforrt a bőre
alatt a vér, követve a férfi szavait és játékosan kalandozó ujjait.
-Pedig még el sem kezdtem igazán
a szépséged dicséretét – nevetett a férfi és óvatosan lenyomta az ágyra, aztán
a lány kezeit a feje fölött tartva pár pillanatig csak nézte a kitárulkozó női
testet. –Minden porcikádról lennének áhítatos szavaim, ha már verset nem tudok
költeni, de lehet, hogy zenét igen … - merengett hangosan. Anna már szinte
homorított a vágyakozástól. Soha nem gondolta volna, hogy a szavak puszta
erejével is lázba lehet hozni a testét. Mindig is volt benne egy adag
szégyenlősség, de most Simon pásztázó tekintete előtt nem volt benne késztetés,
hogy elrejtse magát a szürke, csodálattal telt szemek elől. Büszke volt, még őt
is meglepte az érzés, de kifejezetten büszke volt, hogy le tudta nyűgözni ezt a
férfit, és ezt az érzést nem cserélte volna el semmiért. Ennyire talán még soha
nem érezte magát hódító nőnek, és tudta, hogy mással nem is lenne ilyen.
Amikor Simon egy pillanatra
magára hagyta és a farmerdzseki zsebéből előkotorta a kis csomagot, Anna
nevetve nézett rá:
-Előre megfontolt szándék, hm?
-Határozottan! – vigyorgott
vissza a férfi, aztán visszamászott mellé az ágyra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése