"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. október 19., péntek

Perlekedők 22. és 23. fejezet


22.
Simon már rég túl volt azon a ponton, amikor a külvilág eljutott volna hozzá. A barátságos kuckó igazi szerelmi fészekként ölelte körbe, bár nem volt halk zene, gyertyafény, és nem hozott Annának virágot, mégis úgy érezte, ilyen meghitt perceket nem élt át talán még soha. Az ágy melletti kislámpa puha, meleg fénye aranyos ragyogásba vonta a bőrüket, a mozdulataikkal ránduló izmok játéka tökéletes anatómiai tanulmány volt, szemet és lelket gyönyörködtető egyaránt. A nappali hatalmas ablakán át bevilágított a sétány kandeláber-sora és a Vérmezőről monoton zümmögésként kúszott fel a közlekedés zaja, de ezekkel nem foglalkozott. Az egyetlen, amire koncentrált, az Anna volt. Nemcsak a teste, de a hangja, a lélegzete, a reakciói. Ezekből tanulta, apró árulkodó jelekből, hogy hogyan szerezzen neki örömet, és milyen módon juttassa kifejezésre az elragadtatását, amelyet a lányt csalt elő belőle. Adtak és kaptak, fáradhatatlanul fedezték fel a másik testét, s közben mohón falták egymás száját.
Simon már nem is emlékezett rá, mikor szeretkezett ilyen felszabadultan, abban sem volt biztos, hogy volt-e ilyen élménye valaha. A legelső csalódás után soha többé nem tudta teljesen átadni magát a másiknak. Félt az életformájával kéz a kézben járó megaláztatástól, a fájdalomtól, a veszteségtől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze, ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem rögös útjához, így csak akkor tudta volna elkerülni őket, ha idejében letér az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett volna, hogy ne is szeressen. Amikor Adéllal találkozott, már-már ezt az utat járta, de a teste éhes volt, hát elvette, amire szüksége volt, mert találkozott valakivel, akiben megvolt az önzetlen adás képessége, aki nem várt cserébe semmit a pillanatnyi odaadáson kívül. Most pedig, nem is olyan régen, egy verőfényes nyári napon arra ébredt, hogy egy olyan lány arca kísérti, akitől nemcsak kapni akar, hanem akinek adni is. És mindennél jobban szeretné, ha az a másik szeretne tőle kapni valamit.
Egy barátja nem sokkal a Cyntiával való végleges szakítás előtt azt mondta: Egy nap, amikor arra ébredsz, hogy egy nőt ölelgetsz és szerelmes vagy, az lesz az a pillanat, amikor le kell lépned. Ne öltözködj, ne törődj semmivel! Hanyatt-homlok menekülj, mert lehet, hogy nem aznap, csak egy hét múlva, de valamikor biztosan összetörik a szívedet újra. De most nem volt benne félelem, mert ebben a szerelmes ölelésben nemcsak a teste vett részt. Nemcsak a testi vágy élt benne, hanem a lélek vágya is arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki az a csoda, amely napról napra a bűvkörébe vonta, és amire azt a semmitmondó és ugyanakkor mindent kifejező szót használják: Szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül, mert az ölelés édes ízét a szerelem adja. Mert a szerelem nem csak egy szó, egy fogalom, vagy egy érzés. Sokkal több ennél. A szerelemnek gyönyörű szemei, lágy hangja, puha keze, és csodálatos mosolya van. A Szerelem Anna maga.
Ahogy Anna a férfi nevét suttogva adta át magát ennek a szerelemnek, ahogy teljes bizalommal és mély szenvedéllyel kitárulkozott előtte a teste és a lelke egyaránt, Simonban bizonyossággá érett a gondolat, hogy az életben két egészen biztosan megismételhetetlen pillanat van. A születésé és a halálé, az első és az utolsó szívdobbanás. És a kettő között a szerencséseknek megadatik egy harmadik, amitől értelmet nyer a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel és meglátod benne mindazt, ami értelmet ad a mindennapoknak.
Simon megbabonázva nézte a szempárt, a mélybarna, a szenvedély hevétől most majdnem fekete szemeket és valami olyat érzett mélyen elmerülve a lány testében és mozdulatlanul élvezve a pillanat nagyszerűségét, amit általában csak egyetlen egyszer érez az ember az életben; már aki van olyan szerencsés, hogy megadatik neki ez az érzés. Érezte, hogy elkapja, magával sodorja egy erő, amelynek meg sem próbált ellenállni, mert még a sejtjei is tudták, hogy teljesen hiábavaló próbálkozás lenne, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert mindig erre várt. Úgy érezte, mintha végre hazaérkezett volna. Mintha ez volna a világon az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan a lány forró testéhez simulva, ahol otthon van, ahová tartozik. Oly sok álmatlan éjszakán, idegen országokban, idegen ágyakban ide vágyakozott, csak akkor még elképzelni, megfogalmazni sem tudta.
Szótlanul feküdtek sokáig, ölelve egymást összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a békés csönd maga volt az örökkévalóság, s már most érezték, hogy sosem tudnak betelni vele. Megérintették egymás arcát, gyengéd simogatásuk egy lepke könnyedségével siklott tova, hogy aztán a másik hajába kapaszkodva éhes csókban forrjanak össze újra. Csak a csókot érezték, a másik karjának ölelését, a lábak kapaszkodását, egy szívverést kettőjük között, melyről azt sem tudták melyikük szívének dörömbölése. Együtt zuhantak a szakadékba és tudták mindketten, hogy bármilyen csodát is éltek át, de fájdalmas lesz a földetérés; talán még fájdalmasabb, mintha sikerült volna ellenállniuk a kísértésnek.
Simon kinyitotta a szemét és látta, hogy Anna is őt nézi valami áhítatos, szinte csodáló pillantással. Nem értette, miért néz így rá, mintha éppen most tudta volna meg, hogy elnyerte a főnyereményt. Hát nem érzi, nem érti ez a bolond lány, hogy a férfi itt a szerencsés nyertes? Libabőrös lett, ahogy a lány a szemébe nézve halkan csak annyit mondott: -Szeretlek! – A szó, a hang, a gyengéd érintés, ami kísérte, egyszerre zaklatták fel és nyugtatták meg; de abban biztos volt, hogy a lány ezzel az egyszerű csendes szóval örökre magához láncolta.
*
Anna abban a percben adta meg magát, amikor az ajtón belépve Simon magához ölelte. Már nem számított semmi, sem a nővérével közös múlt, sem a józan érvek, amelyek mind ez ellen a kapcsolat ellen szóltak, semmi nem gátolhatta volna meg, hogy lefeküdjön vele. Úgy akarta a férfi ölelését, mint még talán soha semmit egész eddigi életében. Egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre, de talán még annál is jobban, hiszen úgy csókolták egymást, mint aki oxigén nélkül is vígan élhet. Nem akart egy pillanattal sem előrébb gondolkozni a jelennél, csak az érintések számítottak, a halkan elsuttogott csodáló szavak, amelyek testének olyan rejtett kis zugaiba is eljutottak, ahová korábban férfi bókjai még sosem. Most csak szeretni akart, adni, kapni és még többet adni; és nem gondolni a holnapra, amikor ez az egész már a múlt lesz, amin ha fájó szívvel is, de túl kell lépjenek mind a ketten. Nem akarta magát áltatni, Simon egy napon el fog menni, de valami mély asszonyi vágyódással mégis azt akarta, hogy az ölelése emléke elkísérje, és talán egyszer… visszavezesse majd hozzá.
Az első csók után rájött, hogy olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer. Nem kellene vele belebonyolódnia semmibe, mert nem tesz jót neki, de egyszerűen képtelen volt lemondani róla. Most az egész egy tündérmesének tűnt, és valószerűtlen volt, hogy a herceg itt van vele és azt suttogja a fülébe: szereti. Ilyen csak a filmekben van, próbálta visszarángatni önmagát a földre, de aztán a herceg újra megcsókolta, még csúf béka sem volt előtte, és most képtelen volt arra gondolni, mi lesz ezután. Csak az itt és a most számított, csak a mohón kutató kéz, mely az ájulásig fokozta benne az extázist.
Tizenhat évesen azt hitte, egy kék szempár és szőke haj minden álmának netovábbja, aztán tizennyolc évesen már túl volt az első csalódáson és úgy döntött, soha többé nem hisz a kék szemű fiúknak, aztán Gergőben és Tomiban is azt hitte, ott lapul az Igazi, csak nem ásott még elég mélyre, hogy megtalálja bennük. Ez a pillanat azonban bebizonyította, hogy soha még csak a közelében sem járt a felfedezésnek, abszolút rossz helyen és rossz szempontok alapján keresgélt. És nem is kell keresnie, csak nyitottnak lennie, hogy Ő rátaláljon. Most érezte életében először, hogy az az érzés, amit tinédzserként kergetett, váratlanul és feltartóztathatatlanul megérkezett. Kisebb körülményeskedés után beállított és felülírt mindent, anélkül, hogy ő tehetett volna ellene bármit is. Csak annyi választása maradt, hogy élvezze. Nem érdekelte a holnap, most csak a pillanatnak élt és boldog volt, hogy átélheti, mert látta maga körül a sok megkeseredett arcot, akiknek egy életen át sem adatott meg ez a néhány felhőtlen extatikus pillanat, ami  neki jutott. Ők elfogadták, hogy nem juthat nekik több, de ő nem érte be kevesebbel, mert akkor azt is elfogadta volna, hogy nem is érdemel mást.
Már nem érdekelte a múlt, sem a hollywoodi álompáré, sem Adél, csak azt szerette volna megérni, hogy egyszer megtudhassa, kivé válna mellette ez a férfi és kivé válna ő maga. A múlt sosem véletlen. Valamiért az ember megválik tőle és maga mögött hagyja, és sokszor a boldogság csak azon múlik, hogy örökre meg tud-e válni tőle. Megtörtént, elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, az egyetlen dolog, amit szebbé lehet tenni a jelen, és ha szerencséjük van, a jövő. Sokan képtelenek kimondani azt a szót, amelyet ők már belesuttogtak ennek a kis szobának a csendjébe, a zihálásuk közti rövidke csendbe: Szeretlek! Pedig van valami varázsos ereje, hiszen elég hallani egyetlen egyszer, őszintén, szenvedélyesen és máris biztonságot és valami mély elégedettséget hoz magával. Ezt nem lehet csak úgy kimondani, ölelni kell közben, csókolni és érezni. Nem is kell sokkal többet mondani, ha az érzés megszületett, már nincs szükség szóvirágokra. Az őket beborító csend is lehet beszédes.
*
Amikor lassan visszataláltak a földre és összesimulva elnyúltak egymás mellett, Anna a fiú fölé hajolt és csak nézte, mint aki örökre az emlékei közé akarja raktározni a vonásait. Simon lehunyt pillái rejtekéből várta, hogy a lány mit akar tenni, de amikor már percek óta csak nézte őt, kinyitotta a szemét, és akkor ő is megértette. Most valami olyat lát a másikon, amit ezelőtt még talán soha. Nemcsak a bájos, sötét és most kócos fürtök által keretezett arcot, a mélybarna szemeket, a csókra álló szájat, hanem a szemek mélyén a lány lelkét, amit megosztott vele. Magára húzta és a hajára csókolt lehelve ringatta. Csak arra tudott gondolni, hogy együttlétük minden perce felejthetetlen lesz, ezeknek a perceknek, óráknak a felidézése fogja tartani benne a lelket, a gyönyör pillanatainak emléke, amibe majd a magányos éjszakákon belekapaszkodhat, és amely reményt adhat, hogy egyszer talán mégiscsak rájönnek a megoldásra, ami jövőt adhat a kapcsolatuknak.
Onnan indultak, hogy ezt nem tudják majd folytatni. Csak ez az éjszaka lesz, csak ez számít, és nem gondolnak a jövőre. Annyira nagyon különböznek egymástól és felesleges is keresni a közös pontokat, mert nyilvánvalóan nincsenek. De vannak! Lenniük kell, hiszen éppen az előbb éltek át olyasmit, amikor egészen összecsengett a lelkük! Még nem tudta, mit hoz a másnap reggel, de abban biztos volt, hogy Annát nem engedheti el, mert amióta ismeri, megismerte az érzések erejét is. Amikor a másik nélkül szó szerint félembernek érzi magát, és szinte részegítő a felismerés, mennyire kiegészítik egymást. Annát megismerni olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az egész élete felbolydult mellette és már nem tudta elképzelni azt a fásult unalmat, ami az egyik napot hozta el a másik után.
Ő az a valaki, aki előtt kitárulkozhat anélkül, hogy a lány elítélné bármiért is. Elfogad úgy, ahogy vagy, támogat és inspirál, felnéz rád, de megköveteli az elismerésed. Ragyog a szeme, ha csak egymásra néznek és bármennyire is kényeztetni szeretné, sokszor mégis ő maga érzi, mintha a lány a tenyerén hordaná. Imádta ezt az érzést és rá kellett jöjjön, hogy erre van szüksége, és mától nem is akarja kevesebbel beérni. Mert kellett egy tükör, amely szembesíti a valósággal. Annyi éven át rengeteg energiáját felemésztette, hogy józan maradjon az állandó ajnározás közepette, mert sosem tudhatta, mi az igazság. Hihette magát okosnak, butának, vonzónak vagy csúfnak, az igazságot csak egy torzításmentes tükör mutathatta meg. Egy tükör, amely nem azt mutatja, amit látni szeretne, hanem a valóságot; és akinek hinni tud, mert megbízik benne. És ez a tükör – most teljes bizonyossággal érezte – Anna.


23.
Jack és Sheila megnyugodva csukták be Monroe szobájának ajtaját. A kisfiú már harmadszor keltette fel őket ma éjjel, most kibújó fogacskái alaposan megkínozták nemcsak őt, de a szüleit is. A bébiőrzőt az ágy mellé rakták, aztán összebújva próbáltak ők is végre elaludni. Már örültek egymásnak a hosszú távollét után, el is szundítottak, de a kényszerű ébresztők végül mindkettőjük szeméből kiverték az álmot. Jackson megunta a forgolódást és végigsimított a felesége vállán:
-Alszol?
-Tudod, hogy nem, mi a baj? Már amikor hazajöttél, láttam, hogy valami nem hagy nyugodni, régen voltál már ilyen elkalandozó. Mi történt ott a távolban, hm? Kezdjem felszívni magam egy kiadós házastársi veszekedéshez?
-Micsoda? Dehogyis! Jézus, Sheil! Gondolod, hogy megkockáztatnék egy kiherélést tőled vagy a bátyáidtól? Csak nem megy ki a fejemből valami…  Azon gondolkozom, hogy hogyan reagálnék egy pasi helyében, aki megtudja, hogy lehetett volna egy gyereke egy alkalmi kapcsolatból, de a lány, aki bajba került, elvetette, anélkül, hogy szólt volna róla bárkinek.
-De a kérdés abszolút teoretikus, igaz? – feszült meg a felesége a kezei között.
-Abszolút - simogatta meg megnyugtatóan. -Vagy éppenséggel…, Te mit szólnál, ha kiderülne, hogy a megismerkedésünk előtt pár évvel a tesóddal lett volna egy izzasztó, ám rövid életű kalandom.
-Nos, ez az utóbbi felvetne kérdéseket mind veled, mind Jeremiah-val vagy Joshua-val kapcsolatban. – grimaszolt Sheila, aztán megfordult a férje karjainak ölelésében. –Mi ez? Valami új film?
-Jah, mint mindig, a legtutibb forgatókönyv, amiről hallottam mostanában, de Simonnak írták. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle – mormolta, aztán megcsókolta az asszonyt. –Te, Monroe nem mondta neked mostanában, hogy kistestvért szeretne?
-Lökött, hogyan mondta volna, hiszen még nem is tud beszélni – kacarászott az asszony, érezve a szavak mögött megbújó kívánást.
-Oké, vedd úgy, hogy én vagyok a szóvivője – vigyorodott el Jackson és eltűnt a takaró alatt, Sheila pedig pillanatokon belül megfeledkezett az előbbi beszélgetésről.
*
A hortobágyi forgatás maga volt a rémálom. Persze, a lovak tehettek mindenről – próbálta rájuk fogni a dolgot Simon, de nyilván senki nem hitt volna neki, hiszen az egész stáb értetlenül figyelte a napok óta tartó szenvedést. Most is éppen lóháton ült, az a nyomorult kard verdeste a combját, és miközben arra vártak, hogy vágtázó dublőrje eltűnjön a bozótos mögött, a forgatással együtt járó cigánykaraván felé sandított. Mintha Annát látta volna az előbb a lakókocsik között. Tudta persze, hogy képtelenség, hiszen a lány a Balaton partján dolgozik az új filmes csapattal, de a képzelete már megint megtréfálta, mint már annyiszor az elmúlt napokban.
A bambulás közepette a partnere mellé léptetett és játékosan megbökte a vállát, hogy visszatérítse a jelenbe, mire önkéntelenül is belevágta a sarkantyúját a lova véknyába. Szerencsétlen pára engedelmeskedett a kéretlen felszólításnak és megugrott. Automatikusan próbálta megfékezni, amire kevés esélye volt úgy, hogy még a kengyelben sem volt a lába. Utána már csak a fájdalmat érezte, ahogy a vállára esett. Bassza meg! – jajdult fel, aztán ahogy felült, csak azt látta, hogy mindenfelől ijedten futnak feléje. Feltette a kezét, jelezve, hogy nincs nagy baj, köpködte a port és feltápászkodott. Sérült karja megtartotta a súlyát, ahogy rátámaszkodott, bár a mozdulat határozottan nem esett jól.
Jeremy idegesen rohant oda. -Mi a franc volt ez? Valaki vigye innen ezt a dögöt, kicsinálja nekem a főszereplőt! – dühöngött hangosan, mire Simon a vállára tette a kezét nyugtatóan:
-Semmi baj! Nem figyeltem, de minden oké, folytathatjuk. – És hogy a szavait bizonyítsa, óvatosan körözött egyet a karjával. Senkinek nem tűnt fel, hogy a másikkal. Abban biztos volt, hogy nem tört el és nem is ugrott ki a válla, azt a fájdalmat aligha tudta volna titkolni a többiek előtt. Hülye volt, megszívta, nem kell ennek akkora feneket keríteni. Zokszó nélkül végigcsinálta a hátralévő jeleneteket, aztán eltűnt a lakókocsija ajtaja mögött és lerángatta  magáról az inget. A válla duzzadt volt és lila. Most biztosan segített volna az a lóbalzsam, amit Anna olyan óvatosan masszírozott bele a hátizmaiba néhány héttel ezelőtt Tihanyban. Anna!
Az ajtó felől felhangzó kopogtatásra visszavette az ingét és lenyomta a kilincset. Az asszisztense toporgott odakint. Úgy nézett ki, mint egy mindenre elszánt rendezvényszervező. Fején mikrofonos fülhallgató, amely a zsebében dudorodó telefonhoz kapcsolódott. Kezében a szövegkönyv, mintha legalábbis neki kéne a súgó szerepét betöltenie. A tetején egy notesz, amelybe egész álló nap képes volt jegyzetelni, a franc se tudta, ő legalábbis még csak elképzelni sem tudta, hogy mi a frászt. Fontos Anna személyesen. Ó, Anna! Bassza meg, legalább hívnák ezt a libát Julienak vagy bármi másnak!
Miss Fontos egy papírlapot nyújtott át neki. Kissé remegő kézzel nyúlt érte, annyira szerette volna, ha Anna, az ő Annája üzenete áll rajta, de nem, az anyja kereste. Erről eszébe jutott, hogy napok óta nem beszélt a családjával. A tengerentúlon is szinte napi kapcsolatban voltak, de amióta itt lebzsel a közelükben, valahogy mindig megfeledkezett róluk. Nyilván Anna vette el az eszét, és hőn áhította azt a pillanatot, amikor ha jelképesen is, de elverheti ezért rajta a port. A gondolatról egy kép villant fel, a kerek popsi, ahogy a várbeli kis lakás franciaágyán a hajnali nap az ablak előtt álló fa leveleinek játékos mintáját rajzolja rá. A képet kisebb hőhullám követte, és végre eljutott a tudatáig az is, hogy ez a liba még mindig itt toporog előtte. Az anyja egy jó órával ezelőtt kereste, azóta volt már szünetük, miért csak most kapta kézhez az üzenetet? A gondolatot megmagyarázhatatlan ingerültség követte és gorombán fel is tette a kérdést ennek a mindig fontoskodó tyúknak:
-A jövőben túl nagy kérés lenne, ha az anyám hívásáról azonnal értesítene? És ha belefér a szorgos jegyzetelései közti időbe, kivitetne innen néhány bútort? A lábamat sem tudom kinyújtani ebben a kalitkában. A hűtőben pedig nincs egyetlen iható ásványvíz sem. A szénsavasat nyugodtan kiviheti, ha még nem tűnt volna fel, akkor a buborékmenteset iszom. Illetve csak innám, de nincs egyetlen üveggel sem – hadart neki a lehető legutálatosabb hangján, aztán a megszeppent nő előtt becsukta az ajtót. Tudta, hogy kiállhatatlan faszkalapként viselkedik, de az ő Annáját akarta és ideges volt, amiért nem kaphatta meg. Tisztában volt vele, hogy őt sem ráncigálhatja kénye-kedve szerint. Nem tudott mellette koncentrálni, elküldte, és ezért most legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nélküle még fele annyira sem ment a munka. Ennyit azért nem jelenthetett az az éjszaka! – győzködte magát. Ha pedig mégis, akkor a hisztériázáson túl jobb lenne, ha a megoldáson törné inkább a fejét.
A nap végén Jeremy kopogott be hozzá. -Simon! Adok neked két napot, tűnj el! Nem tudom, mi a franc van veled, de a munka így elég gyatrán megy, hogy csak testileg vagy itt, fejben valahol ki tudja hol mászkálsz. Két napod van, hogy összerakd magad, addig én megszülöm a használható jeleneteket és meglátom, mekkora a gáz. Talán nem kell lehúznunk az egészet a klotyón, de most már bele kell húznunk, már ha nem eleve a bukásra gyúrunk. Ismerlek, ezért nem mondom, hogy felejtsük el egymást, de itt az utolsó perc, amikor még összekaphatod magad. Értve vagyok?
Simon a szája szélét rágcsálva bólintott. Jeremy elment, ő pedig kiordított a lakókocsiból:
-Anna! Hova a francba került innen az asztal? Ebben a kócerájban képtelenség lazítani. Netán az ölembe rakjam a laptopot?
Simon érezte, hogy ekkora nagy pácban még sosem volt. És dacára annak, hogy a szakmai hírneve forgott kockán, az első gondolata mégis Anna volt. Ő az oka, de talán a megoldása is ennek az áldatlan állapotnak. Van két napja, jobb is, ha nem húzza az időt, és elmegy utána Tihanyba.
*
Anna a szállásukként szolgáló hangulatos fogadó melletti hatalmas diófa árnyékában a laptopjára meredve a megoldáson törte a fejét.  Ez így nem mehet tovább, mert dolgozni – legalábbis érdemben – nyilvánvalóan képtelen volt. A szeme előtt napok óta a várbeli éjszaka megannyi pillanata lebegett. Az a gyengéd mozdulat, ahogy Simon félrekotorta az arcából szeretkezés után az izzadt, kócos haját és úgy nézte őt, mintha csodát látna. Újra élt minden érintést, minden szenvedélyes pillanatot, a férfi testének minden négyzetcentiméterét; és a búcsút, amibe majdnem belepusztult, jóllehet csak napokra szólt. Mi lesz, ha végleg elutazik?
Silvio, a rendező atyai segítőkészséggel állt mellette, de tisztában volt vele, hogy minden szimpátiája mellett a leendő film sikere az első a számára. Nem viselkedhet mellette úgy, mint egy gyenge kezdő! Csak idő kérdése, hogy egy kínos beszélgetésre kerüljön sor, mert a munka nem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Nagyon nem.
A fullasztó melegben megtörölte verejtékező homlokát, aztán hátradőlt a kényelmetlen kerti széken és lehunyta a szemét. Ez hiba volt, mert azonnal Simon jelent meg előtte, egy lelkileg és fizikailag is meztelen Simon, és a hirtelen beléje maró megkívánástól felnyögött. Jóleső volt a lágy szellő és kigombolt még egy gombot a blúzán, hogy élvezhesse egy kicsit a frissítő légmozgást. Aztán még mindig csukott szemmel rájött, hogy túl direkt, túl célirányos és egyenletes, valaki legyezgeti. Kipattant a szeme és hosszú percekig azt hitte, a képzelete játszik vele gonosz játékot.
-Mikor zenéltél utoljára? Nagyon feszült vagy! – szólalt meg gunyorosan az a mosolygó száj, amely fölött a férfi nevető szürke szemei villogtak a déli napsütésben. A napszemüvege a feje tetejére tolva verte vissza a napsugarakat. Már percek óta itt állt és nézte a lányt, aki a puszta létezésével romlásba dönti lassan a szakmai megítélését és képtelen volt neheztelni rá. Csak arra tudott gondolni, hogy  élete legnagyobb ajándéka ott ücsörög nem messze tőle káprázatos csomagolásban, és ő már alig várja, hogy felfedezhesse újra, mit rejt a csábító külső.
-Álmodom… - suttogta hitetlenkedve a lány, aztán kinyújtotta és megragadta a férfi karját, amelyen a feltűrt ingujj alól aranylón csillantak meg a puha szőrszálak, és a lány megborzongott, ahogy teste azonnal előhívta az emléket, amikor ezek a karok őt ölelték. -Hogy kerülsz ide?
De a férfi válasz helyett inkább felhúzta magához és befogta a száját. A sajátjával. Sokáig. És Annának nem volt ellenvetése. Amikor levegő után kapkodva kénytelenek voltak szétválni, Simon kicsit eltartotta magától és megismételte a kérdését:
-Mi a baj? Nagyon feszültnek tűntél. Nem vált be az új meló? Vagy volt időd gondolkodni rajtunk és már megbántad, hogy … ? – nem fejezte be a mondatot, mert még kimondani is félt, hátha csak egy egyetértő bólintás lesz a válasz.
-Hát, a feszültségemről aligha az időbeosztásom tehet, vagy a munka. Egyébként majdnem minden éjjel gitározok. Halkan, de azért mégis az őrületbe kergetve vele a többieket. Pedig lejárok a tó partjára.
Simon már majdnem a szemére vetette, hogy mellébeszél, de ez az utolsó mondat megakasztotta. -Egyedül?
-Szerinted?
-Ezt ne csináld! Veszélyes! – rázta meg egy kicsit a lányt, ahogy mindenféle rendőrhíradók erőszakos képei futottak át az agyán.
-Aranyos vagy, de ez itt nem Los Angeles. Itt éjjel csak a békák járnak arra, esetleg néhány vadkacsa, akiket nem hagyok aludni. Bár, ha őkacsasága látta Hitchcock Madarakját, lehet, hogy őket sem kéne idegesítenem.
-Ne vicceld el! Elég egyetlen unatkozó pasi, aki talán még ivott is, meg egy nő egyedül az éjszakában, és könnyen bajba kerülhetsz.
-Most már nem, hiszen itt vagy – kacsintott rá a lány. –Egyébként – nem mintha nem örülnék –, de hogy kerülsz te ide egyáltalán?
-Jeremy elzavart két napra, mert szerinte használhatatlan vagyok. És van is benne igazság. Hiányzol!
-Ne mondj ilyeneket! Lelkiismeret furdalásom lesz, hogy miattam álltok.
-Lehet is. Amióta ismerlek, nem megy a munka. Ilyen még soha nem fordult elő velem.
-Ne kend rám! Ez túl nagy felelősség! És nem vállalhatom magamra még a te bűnödet is, mert bár tudom, hogy nem vigasztal, de jó, ha tudod, hogy én is gödörben vagyok. Amikor megleptél, akkor is azon törtem a fejem, hogyan tudnék végre a munkámra koncentrálni, ahelyett, hogy állandóan te járnál a fejemben.
-Hát, esetleg segíthetnénk egymáson…
-Egy próbát mindenesetre megér – kacsintott rá Anna és gyors mozdulatokkal összekapkodta a holmiját.


Nincsenek megjegyzések: