Perlekedők 63. és 64. fejezet

63.

Norman gitárüzlete Tarzana-ban az egyik legjobb hely volt a világon. Eddig. De most elég volt ennek a bosszantó apró nőnek éppen most betennie ide a lábát, hogy átértékelje a véleményét. Annát akarta meglepni egy jó kis hangszerrel karácsonyra, de már bánta, hogy nem valami ékszerre gondolt, mert egy ékszerüzletben biztos nem futott volna össze Cyntiával.

-Szia! – vágott kényszeredett grimaszt, ahogy már látta, hogy az eladók közül többen is a telefonjuk után kotorásznak. Bassza meg! Ebből fotó lesz, mert nem bánthatja meg sem Normant, sem Susiet azzal, hogy most nemet mond a közös fotóra, holott korábban minden vásárlásánál összeálltak az alkalmazottakkal vagy néhány vásárlóval egy közös fénykép erejéig.  De ha most nem ússza meg, akkor azon ott fog virítani Cyntia is. Anna meg megint berág. Igaz, lassan kezdett hozzászokni.

Egy ismerőse ajánlotta a helyet nem sokkal azután, hogy Los Angelesbe költözött. Vett néhány gitárt, mert szinte mániákusan vágyott néhány különleges darabra, és ezt az egyetlen luxust engedte meg magának, amióta nem jelentett gondot a mindennapi kiadásait fedezni. Aztán idővel persze elhozta ide az akkori legjobb barátját is. Cyntia pedig járt már itt azóta nélküle is, néha az apjával, és éppenséggel neki vásárolt legutóbb egy fantasztikus hangszert két éve karácsonyra. Akkor a barátai is elkísérték, hogy segítsenek a választásban, de most, szerencsére vagy sem, egyedül volt itt.

-Szia! – köszönt rá a szokott flegma stílusával a lány. –Hoztam néhány gitárt, amiket elég régen használtam. Hangolni – tette hozzá magyarázatként.

-Mostanában újra játszol? – próbált érdeklődőnek látszani Simon, miközben szemei a falakon felfüggesztett hangszereket pásztázták.

-Néha pengetek, de hát ez mégsem ugyanaz, mint amikor együtt játszottunk – mondta neki a lány, aztán zsebredugott kézzel nézelődött ő is, miközben mindketten érezték a hangulati barométer hogyan esik fokról fokra alacsonyabbra.  –Norman mesélte, hogy az összes gitár elkelt, amiket aláírtál, úgyhogy az alapítványnál imába foglalták a nevét, meg a tiedet is, mert jó sok pénz jött össze a hajléktalanok javára – dünnyögte Cyntia.

-Az klassz… - motyogta Simon, aki pontosan tisztában volt a Midnight Mission-nál befolyt összeg nagyságával, bár szerette volna, ha senki nem tudja meg, honnan érkezett a segítség, de nyilván Norman-nak is  jó reklámfogás volt a jótékonykodás.

-Új gitárt keresel? – fordult körbe a lány is, és akaratlanul  is olyan darabot keresett, amely illett volna a férfihoz.

-Nem magamnak – vallotta be Simon, és egy sóhajtással próbálta tudomásul venni, hogy vagy most azonnal lelép innen, vagy Cyntia is tudni fog az Annának szánt meglepetésről. Ez pedig az álmoskönyvek szerint biztosan valami bonyodalomhoz vezetett volna megint. Jobb lenne később visszajönni. De időközben kiszúrt egy szépséges bordó színű Blues Hawk-ot a falon és már látta is maga előtt, ahogy Anna az ölébe veszi és szeretetteljesen végigsimít a csillogóra polírozott fán. Norman üzletében mindig ritkaságokat talált, igazi remekműveket, amiket csak egy érzékeny zenész tud méltóképpen értékelni, és azonnal tudta, hogy Anna beleszeretne ebbe a darabba.

-Nocsak, a barátnődnek gitárt veszel? – puhatolózott közben a lány.  -Nekem sose vettél, csak eljöttél velem, hogy segíts a vásárlásban, de soha nem leptél meg. – A szemrehányás csak úgy sütött a hangjából.

-Ő ugyanis tényleg használja – húzta el a száját a férfi. Basszus, most menjen bele ebbe a szájkaratéba, hogy Cyntia mit kapott tőle és mit nem? –Ne haragudj Cyntia, nem akarlak feltartani, én nézelődök még egy darabig, menj csak nyugodtan, ha dolgod van! – próbált szabadulni, de a lány nem kegyelmezett.

-Ó, ráérek, tudod, mostanában nem nagyon árasztanak el igazi melóval. Én vagyok a rossz, a megbízhatatlan, a hűtlen, és még egy csomó más csodás jelzőt rám aggattak, amikor ott hagytál.

-Nyilván nem azért, mert én leléptem – nézett rá lesújtóan a férfi.

-Hm, talán igen, de talán tényleg nem – vont vállat Cyntia.

-Biztosan nem! – nyomatékosította Simon a véleményét.

-Hát, a rajongóid – kint az utcán és ugyanúgy a stúdiókban – eléggé berágtak rám. Mindegy, most lesz két filmem, de addig csak lógok, mert még nem biztos a kezdés időpontja. Szóval, ráérek.

-Én viszont nem annyira, úgyhogy bocs. Beszélek Normannel, aztán lépek. Szia! Örülök, hogy találkoztunk.

-Ja, gondolom… - mormogott a lány immár a férfi hátának, aki szokásos kilométeres lépteivel már Norman kis kuckója felé tartott. Néhány bankjegy gazdát cserélt, Norman sűrűn bólogatott, aztán Simon vissza sem nézve kilépett az üzletből.

*

Anna kifejezetten dögös volt a fekete szupermini ruhában, formás lábain megcsillant a fekete harisnya és Simonnak ezeregy olyan gondolata lett volna, aminek a végén ezek a lábak a dereka köré fonódtak volna, de most csak Annának drukkolva, izzadó tenyérrel a közönséget fürkészte. Rengeteg nő volt a Crazy Cats-ban, és ma elég sok férfi is. A lányok ma este elégedettek lehetnek, mert elég sok potenciális áldozat vonult fel, mivel hírét vették, hogy új műsorszámmal bővült a repertoár. A fehér, hosszú csipkecsoda, amit Anna a ruhája felett viselt – úgy tűnt – kordában tartotta a férfiak képzeletét, csak annyit mutatott, ami kellően szexivé tette az amúgy is kellemes „árut”, és érdeklődően, de nem tolakodóan figyelték, ahogy a számok egymást követik. Ez nem az a közeg volt, mint Londonban a Black Cat, ahol a tetszésüket füttyel és bekiabálással adták a fellépő tudtára, itt a tömeg mindig mozgásban volt, duruzsolásuk csak a remek erősítésnek köszönhetően nem nyomta el a színpad hangját. A számok között pedig legfeljebb udvarias taps csattant fel. Itt a cél nem annyira a fülek, mint inkább a torkok kiszolgálása volt.

A bejáratnál csak annyit tüntettek fel a fellépők névsoránál, hogy Anna, és ennek elég titokzatosan kellett hangoznia ahhoz, hogy kiváltsa az érdeklődést, de mindannyian tisztában voltak vele, hogy ismeretlen név, ezért égetően fontos volt az első benyomás. Mostanra, a harmadik-negyedik szám táján már világos volt, hogy a közönség kedveli a lányt. Simon is el tudta engedni magát annyira, hogy a körülötte sündörgő lányok tétova kezdeményezését észrevegye és hajlandónak mutatkozzon néhány közös fotó elkészítéséhez. Az első puszit zavart szégyenlősséggel az arcára nyomó lány láttán a színpadon kicsit felerősödött a gitár hangja, és a keverőpult mögött ülő fiatal fiú zavartan korrigált a csúszkák rengetegében, aztán Simon feltett kezekkel tért ki az újabb és újabb próbálkozások elől. A szett végén Anna kecses mozdulattal köszönte meg a figyelmet és már lefelé tartott a színpadról, amikor egy kissé alkoholgőzös hang hatolt át az elülő tapson:

-Ráadást kérünk, de dobd le kislány azt a fehér vackot, hadd lássuk, mit rejtegetsz alatta!

Simon arca megfeszült és a közelben álló biztonságiakra nézett, akik tanácstalanul vonták meg a vállukat. Jesper Bateman túl nagy név volt a városban ahhoz, hogy barátian kikísérjék a klubból. Simon hallomásból ismerte csak, néhány partyn is látta már, ahol ő is megfordult, de még két szót sem váltott vele. Tudta róla, hogy az intelligenciahányadosa a fogainak száma alatt van, viszont óriási vagyon felett rendelkezik, befolyásos és befolyásolhatatlan ember hírében áll. Már éppen eltökélte magát, hogy odamegy hozzá és megpróbálja elterelni a figyelmét, amikor észrevette, hogy Trevor éppen ezt szándékozik csinálni. Karonfogott egy feltűnően csinos barna lányt a pult mellett, és baráti mosollyal Jesperhez lépett, hogy bemutassa neki a szépséget. A trükk pillanatnyilag működőképesnek bizonyult, a mogul tekintete elveszett a mélyen dekoltált koktélruha kivágásában, és Anna sem tétovázott tovább, eltűnt a függöny takarásában. Simon óriási sóhajjal eredt  a nyomába. Vegyes érzések tomboltak benne, mert az este ugyan bíztatóan jól sikerült, de ez a kis közjáték az ő korábbi félelmeit látszott igazolni. Ma este megúszták, de mi lesz a következő alkalommal?

*

-Huh, micsoda este volt! – fektette le Anna a gitárját az öltöző asztalára, félretolva jónéhány tégelyt, amikből a sminket tette fel röviddel ezelőtt, és a tükörbe nézve a mögötte álló mogorva férfira mosolygott.

-Hát, az értelmesebbje tudta értékelni, amit hallott. Ez a faszi a végén meg…, tényleg ezt akarod egy héten háromszor-négyszer hallgatni? Előbb-utóbb el fogja érni, hogy lássa, mit rejt ez a vacak – segített levenni Annáról a fehér csipkét, aztán gondosan összehajtogatta és a gitárra rakta a kis csomagot. Még tervei voltak vele mára.  –Vagy ha nem ő, akkor egy erőszakosabb, akit nem tud Trevor elnavigálni a témától.

-Már megint meg akarsz ijeszteni! – intette a lány játékosan, de a szemén látszott, hogy a történtek őt sem hagyják hidegen.

-Hidd el, hogy csak vigyázni akarok rád! Ez nem egy kispályás részeg önjelölt macsó volt, hanem egy helyi nagyágyú, akire még a biztonságiak sem mertek rámozdulni. És ilyenből jócskán van ebben a városban.

-Ennyit a női egyenjogúságról… - grimaszolt Anna és Simon itt végleg elvesztette a fonalat. Női egyenjogúság? Hogy a francba jött ez most ide? Értetlen tekintét látva Anna elnevette magát.

-Ha te állnál azon a színpadon, nyilván nem lenne a városban olyan nagyasszony, akitől féltenem kéne téged, hogy a vagyonánál vagy az alvilági kapcsolatánál fogva veszélyt jelentene rád, bezzeg ilyen pasiból meg rengeteg van.

-Ja, hogy erre gondoltál… - forgatta meg a szemét Simon, és inkább nem mesélt neki arról, hogy a filmvilágban néha nemcsak a nőknek kell átjutniuk a szereposztó dívány intézményén, de esetenként még akár férfiaknak is egy befolyásos „nagyasszony” ágyán át vezet az út az érvényesülés felé. Mert igenis vannak pénzes, gazdag nők, fiatalok és idősebbek egyaránt, akik megtehetik és meg is teszik, hogy egyszerűen megvásárolják azt a férfit, akire szemet vetettek. A modellvilágban, a popszakmában nemritkán röppennek fel hírek érett matrónák és pelyhesállú kezdők örök szerelméről, amik persze csak ideig-óráig tartanak, amíg valami frissebb hús fel nem bukkan a piacon, vagy amíg az ifjú kiválasztott érdemtelenné nem válik a támogatásra. Egyeseknek a hírnév és az érvényesülés jelenthet többet, mint az önbecsülés. A férfiaknál éppen úgy, mint a nőknél. De inkább csendben maradt, mert egy időben vele kapcsolatban is sokakban felmerült a kérdés, mit tett meg azért, hogy névtelen senkiként egyik napról a másikra az ölébe hullott a Nagy Lehetőség. Túllépett a találgatásokon, mert úgysem hitte volna el neki senki, hogy az életben léteznek még szerencsés véletlenek.

64.

Sir Paul McCartney! – Jézus! Egy legenda…, és személyesen hívta fel! Persze, először azt hitte, hogy csak egy rossz vicc az egész, valamelyik haverja agyatlankodik, netán a kandi kamera felvétele zajlik, és már majdnem elküldte a fenébe, amikor a másik, megérezve a bizonytalanságát rákérdezett, hogy emlékszik-e még a múltkori találkozásukra. Hogy a fenébe ne emlékezett volna! Több szempontból is emlékezetes volt. Egyrészt Londonban történt. Cyntiát látogatta meg, aki akkor ott forgatott. Csak jóval később tudta meg, hogy a lány mi mást csinált még akkor a háta mögött, de akkor még tudatlan balfaszként örömmel látogatta meg a forgatáson; nem is figyelve a háta mögött váltott szánakozó pillantásokra. Rupert is mosolyogva nézett a szemébe, amikor kezet fogott vele, miközben a háta mögött, a feleségére és gyerekeire sem gondolva, Cyntiával kavart. De akkor erről még mit sem tudott. Elvitte a lányt a szüleihez, aztán együtt vettek részt egy vacsorán, ahol bemutatták Paulnak. A fickó már akkor is beszélt neki a tervéről, hogy animációs filmet forgatna egy mókus kalandjairól. Wirral, az anyátlan kis mókus kalandjairól szólt a történet Animálián, egy titokzatos szigeten.  Az este végén mindenki ment a dolgára és a beszélgetés szép lassan a feledés homályába merült. Most pedig a férfi felajánlotta neki Wirral szerepét. Mármint a hangját kellene kölcsönöznie a kis bundásnak, persze, de ez legalább akkora kihívás. És a gárda, akiket eddig megnyert a projektnek, volt olyan vonzó, hogy komolyan elgondolkodjon az ajánlaton. Az Oroszlánkirályból és a Stuart Little-ből ismert Rob Minkoff lenne a rendező, a forgatókönyvért pedig az a Caroline Thompson a felelős, akinek nevéhez az Ollókezű Edward fűződik. Első zavarából magához térve biztosította róla a férfit, hogy megtiszteltetésnek veszi már magát a feltételezést is, hogy megfelelőnek tartja a szerepre, aztán kért pár nap gondolkodási időt, hogy az ügynökével egyeztethesse a rá váró feladatokat, majd még mindig sokkolva a hívó személyétől, elköszönt és kinyomta a telefont. Anyám! Paul McCartney… wow…

Anna lépett be éppen a kertből kipirulva, nevetve, mellére tapadt vékony blúzán átütött a két mellbimbója, ahogy valószínűleg a vízmániás Ben medencébe vetődő testétől tetőtől talpig elázott, és ez a látvány, meg az előbbi élmény együttesen szinte túlcsorduló boldogságot, és éhes szexualitást szabadított fel benne. Szája mosolyra húzódott, és a lányt magához rántva forrón tapadt a szájára. Anna meglepve, de készségesen simult hozzá, aztán ráébredve, hogy az üdvözlésen túl itt még további bizsergető tevékenységekre van kilátás, megadóan hagyta, hogy miközben a konyhapult felé botladoznak, nedves ruhái gyors iramban tűnjenek el  a testéről. Mire célba értek, az izgalom felfűtötte az érzékeit és készségesen tárta szét a lábait, hogy Simon gyors mozdulatokkal sodorhassa őt a befogadás remegő világába, aztán mélyen elmerülve benne csak annyit suttogjon a szájába, hogy: Szeretlek! Anna boldogan viszonozta a férfi szenvedélyét, megborzongva idézve fel az este néhány vad pillanatát, melyeknek köszönhetően a fellépésén viselt fehér csipke gyűrött és tépett rongycsomóként hevert reggelre az ágy mellett. Simon egész egyszerűen nem tudott betelni a csipke közül kibukkanó sötét mellbimbókkal, és amikor a játszadozásuk véghajrájában kicsit elvesztette a kontrollt, a valaha kacér ruhadarab jóvátehetetlen károkat szenvedett. De emiatt egyikük sem bánkódott különösebben.

*

A hétköznapok akár unalmasak is lehettek volna, de Anna nem akart otthon üldögélve arra várni, hogy Simon a szabadidejében vele foglalkozzon. Álláshirdetéseket böngészett, néhány interjún is részt vett már és a visszajelzésekre várt abban bízva, hogy az újságokban megjelent fotói és az a néhány, találgatásokat tartalmazó cikk, amelyben a férfihoz fűződő kapcsolatát boncolgatták, nem tesznek keresztbe a próbálkozásának. Viszonylag simán túltette magát a tényen, hogy Simon oldalán szinte nincs mire költenie, de nem akart teljesen ráutaltan élni, ezért szüksége volt munkára és fizetségre. A Trevornál való fellépések ugyan szépen hoztak pénzt a számlájára, de tudta, hogy ez a lehetőség amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tűnhet tova. Valami állandóbbra vágyott. Egy napon Stephanie hívta és már elöljáróban a lelkére kötötte, hogy ne húzza fel magát a beszélgetésükön. Ez igazán kíváncsivá tette. Simon jobbkeze előbb a hétköznapjaikról érdeklődött, hogy hogy érzi magát a városban, vannak-e már barátai, eljár-e valahova rendszeresen, aztán a terelő kérdezősködést hirtelen rövidre vágva csak annyit mondott, hogy küld egy mailt, abban benne lesz minden. Ha érdekli, máris érezheti úgy, hogy az övé az állás, ha nem…, ezt a lehetőséget Stephanie nem tartotta túl valószínűnek.

Anna kicsit idegesen nyomta ki a telefont. Ebben megint biztosan Simon keze van! Már az gyanús volt, ahogy Stephanie ennek az ellenkezőjét már az első mondatban hangsúlyosan kiemelte. De azért őszintén válaszolgatott neki, hogy tulajdonképpen Simon ismerősein kívül még nem nagyon barátkozott össze senkivel, és nem, nem jár el sehova, mert a sportot is letudja a tengerparton való futással, amikor a kutyákkal abszolút biztonságban érzi magát. Igaz, ez nem napi rendszeres program, de ő úgy érezte, a mozgást ezzel kipipálhatja. Összevont szemöldökkel nyitotta meg a levelezését, próbálta előre elképzelni, mit szervezkedtek a háta mögött. De amikor a sorokat olvasta, kételkedni kezdett benne, hogy erről az egészről Simon valóban tudhat.

A Summit Stúdió legújabb zenés filmjéhez kerestek szereplőket. Nem statisztákat…, énekelni, hangszeren játszani tudó szereplőket. Nem főszerepre, persze, de mégis…, egy film? Kapkodó mozdulatokkal hívta vissza Stephaniet, akinek a hangjában bujkáló mosolygást lehetetlen volt nem kihallani a telefonból. -Na, mi a véleményed? Meg mered próbálni?

-De én nem vagyok színész!

-Énekes vagy, zenész, a többi úgyszólván mellékes. Nyilván két dal között szükség szerint tudsz két prózai mondatot is mondani. Ahogy elnéztem, Simonnal be sem áll a szátok, úgyhogy aligha jelent gondot.

-Steph, Simon tud erről?

-Még nem. Amíg veled nem beszéltem, neki sem akartam mondani, mert ha előbb tudja, mint te, akkor nem hagyna élni, amíg igent nem mondasz – nevetett az asszony a telefonba.

-Jézusom, nem tudom, ez olyan … hihetetlen,  és nem is tudom mit mondjak… - dadogott a  lány.

-Mondj igent! Ilyen egyszerű! – hallotta Stephanie hangját.

-De hát nekem nincs is ügynököm, azt sem tudom, ezek a dolgok hogy működnek itt…

-Hé, ha megbízol bennem, akkor én rendezem a dolgaidat. Persze, ehhez egy szerződést is alá kéne írnunk, de most a gyorsaság a fontos, a papírmunkát majd lerendezzük később – jött a megnyugtató hang a vonal túloldaláról.

-Azt sem tudom, mi ez a történet… - bizonytalankodott tovább a lány.

-A főszereplő egy vidéki lány, aki tehetséges énekes lehetne, de a kisváros, ahol él, nem alkalmas ennek a tehetségnek a kibontakozására, ezért nekivág a nagyvilágnak. A nagyvárosban eljut egy klubba, ahol legalulról kell kezdjen, felszolgál, és néha csak úgy szórakozásból együtt énekel a többi lánnyal a próbákon. Aztán egy este a klub sztárja cserbenhagyja őket és lelép a konkurenciához, a lány akkor kap alkalmat a bizonyításra. És persze azonnal sztár lesz, és az egyik zenész fiú, akivel egész idő alatt csak kerülgetik egymást, mint barátok, ezen az estén bevallja neki, hogy szereti… limonádé, de itt nagyon mennek ezek a filmek. Csinos lányok, jó zenék, kis hajtépés, szerelem, happy end, ennyi.

-Én én kit játszanék?

-A klubból az egyik lányt, akivel barátnők lesznek. Játszhattad volna a lelépős ribancot is, de ahhoz túl kedvesnek találtak az illetékesek.

-Honnan tudják, hogy kedves vagyok? – kapta fel a fejét Anna, mire Stephanie nagyot sóhajtott. Na igen, ez a része a dologak valóban nem a legszokásosabb módon zajlott.

-Hát, tudod, amikor hallottam a meghallgatásról, akkor a barátnőmnek, aki vezeti az egészet, megmutattam néhány videódat, amikor Jamievel énekeltél, meg Trevor is csináltatott egy felvételt a klubban, és hát a fotódat is megmutattam, amin eredetileg Simonnal voltatok ugyan, de őt PS-al leszedtem a képről, és úgy tűnik, Besnek ennyi is elég volt. … Szóval, ha igent mondasz, felhívom, és akkor Amy szerepe mellé máris felírják a nevedet, hogy elkelt.

-Szóval, azt mondod, nem nagy szerep? – kérdezett vissza Anna, egyelőre túllépve a különös válogatási módszeren.

-Elég sokat jelen vagy a képen, de kevés szöveggel, és leginkább közös éneklésekkel – mondta határozottan Stephanie és gondolatban vállon veregette magát, hogy a hangja nem árulkodik az izgatottságáról. Amy azért ennél kicsit többet van jelen a filmben, hiszen végül is a főszereplő barátnője lesz, de ha Anna ebbe még nem gondolt bele, akkor nem is kell, hogy ezen stresszeljen.

-Oké! – hallotta a lány határozatlan hangját. –És nagyon köszönöm, Steph! Ha majd tudsz részleteket, hívj fel kérlek, mert mostantól azt hiszem, még aludni se fogok nyugodtan.

-Nyugi kislány! Meglátod, klassz dolog lesz! Egy kicsit belelátsz majd Simon életébe is, barátokat is szerezhetsz, jó kis kaland lesz!

-Hát, reméljük – sóhajtott Anna, aztán elbúcsúzott és kinyomta a telefont. Jesszus, egy film! Ha valamire nem vágyott soha, akkor ez volt az, és most mégis valami furcsa izgalom borzongatta meg, és alig várta, hogy Simonnak beszámolhasson a furcsa telefonról.