Érintés 15.

Nehéz szülés ... 

Mentségemre legyen szólva, történettel Így még nem jártam. A nyitókép megvolt, de aztán néma homály. Ráadásul a nyitókép sem a saját ötletem volt, így sokkal nehezebb volt beleélni magam a folytatásba. Pedig szerettem volna, akartam volna, de hát mint tudjuk, a nagy akarásnak többnyire nyögés a vége. Ezzel is így jártam. De mivel részemről becsületbeli ügy a befejezés, hát írtam neki egyet. Talán nem így képzeltétek, talán tényleg sete-suta igyekezet volt ez a néhány oldal, de szerettem volna tisztességesen elbúcsúzni a hőseimtől. Ez most így sikerült. Akinek csalódást okoztam, elnézést érte! De már ott motoszkál bennem egy saját ötlet... remélem, nem vallok vele kudarcot. Ezt a mostanit sem érzem egyértelműen annak, hiszen azért a hőseink eljutottak A-ból B-be, elvarrtam a szálakat. De tisztában vagyok vele, volt ennél sikeresebb próbálkozásom. Köszönöm, hogy követtétek Ryan sorsának alakulását!

*

A dörömbölés valahonnan a messzi távolból ért el tudatom mélyére. Először azt hittem, az álmom része a csendháborítás, de végül teljesen magamhoz tértem és rájöttem, hogy az ajtómat veri valaki tiszta erőből. Kicsit még kábán kibotorkáltam, és talán kissé meggondolatlanul kitártam az ajtón, még mielőtt a kémlelő nyíláson kilestem volna.

-Hol van? – lökött be az ajtón Peter és úgy nyomult be mellettem, mint valami bősz bika.

-Ki hol van? – pislogtam még mindig félálomban, miközben semmire sem vágytam jobban, minthogy becélozhassam a wc-t, ha már sikerült lábra állnom.

-Melanie itt van, nem? – nyitogatta sorra az ajtókat, mire a beépített szekrényből kidőlt egy rakás szennyes.

-Melanie? – Ha volt név, hát ez volt az, ami segített kijózanodni. –Veled volt. Honnan tudjam, hol van?

-Miután olyan sikeresen elcseszted az esténket, felkapott valamit és elrohant otthonról. Biztos voltam benne, hogy utánad jött. Tényleg nincs itt?

-Nézz körül nyugodtan! – mutattam körbe nagylelkűen, miután a gyomromba jóleső melegség kúszott. Melanie tehát nem feküdt le ezzel a tahóval, hanem utánam indult. Ugyanakkor megborzongtam a kérdéstől: de akkor miért nem ért ide? Vajon hová tűnhetett?

-Próbáltad már hívni?

-Persze. Hagytam, hogy lehiggadjon, aztán próbáltam visszahívni, de már akkor sem vette fel. Végül meghallottam a csengőhangját az előszobából. A másik kabátjában maradt a telefon.

-Basszus! És akkor most odakint van New York utcáin egyedül, telefon nélkül? – lódult meg az aggodalomtól a szívem.

-Melanieról beszélünk. Ha telefonja nincs is, azért vele van a pisztolya, mert azt nem találtam; és mindketten tudjuk, hogy hamarabb ütne ki bárkit, mint például te. Nem egy gyenge virágszál, hanem harcedzett nő.

-Az jó, hogy ennyire bízol a fizikumában, de a legerősebb férfit is meg lehet lepni, hát még egy nőt. A kollégáit hívtad már?

-Téged hívtalak, de te sem vetted fel. Éppen ezért meg voltam győződve róla, hogy együtt gyűritek a lepedőt – ismerte be gondterhelten Peter. –Féltem, ha idejövök, hamarabb verem be a képed, mintsem kérdeznék, úgyhogy próbáltam húzni az időt, de már reggel hat óra van, nem vártam tovább.

-Hajnali hat óra – javítottam ki önkéntelenül és fáradtan megdörzsöltem a tarkóm. –Bocs, de könnyítenem kell magamon! – nyögtem és becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Amikor előkerültem, Peter éppen kávét tett oda. Úgy mozgott a parányi konyhában, mint aki otthon van. Nem is tudtam megállni szó nélkül.

-Csak érezd magad otthon!

-Azt teszem. Az én kéglim is pont ilyen szemétdomb, mint a tied – morogta az orra alatt, miközben gyakorlott mozdulatokkal tette a dolgát. Amikor már érezni lehetett a lefőtt kávé illatát, kis keresgélés után előkotort két bögrét is a szekrényből. Az egyiknek ugyan hiányzott a füle, de azért bőven öntött bele. Természetesen én kaptam a csorba bögrét. Az ujjaim szinte rásültek a kerámiára. Peter úgy ivott, mint akinek szőrös a torka, cseppet sem óvatoskodott a forró fekete lével.

-Te aztán alaposan kiüthetted magad – mutatott az ágy mellett heverő üres vodkás üvegre. –Lehet, hogy itt járt, de olyan állapotban voltál, hogy meg sem hallottad – morfondírozott magában. –Na, szedd össze magad! Bemegyünk a kapitányságra, aztán átgondoljuk, mi legyen a következő lépés – vágta hozzám a farmeromat. Ahogy érte kaptam, sikerült egy adag kávét kiloccsantanom. Két választásom volt, vagy a zoknimmal törlöm fel, aztán úgy lépek a cipőmbe, vagy hagyom a fenébe. Most igazán volt fontosabb dolgunk, mint egy kávéfolt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttem. Letettem a bögrét, úgyis ihatatlanul keserű volt a kávé, Peter nem sajnálta és alaposan megtömhette. Féllábon ugrálva felrángattam a nadrágot, aztán egy hasonló mutatvánnyal felvettem a cipőimet is.

-Részemről oké – jelentettem be, miközben ujjaimmal átgereblyéztem a szénaboglyát a fejemen.

-Részemről nem, de akkor induljunk! – húzta el a száját Peter. A ház kapujában értem utol. –Kocsival jöttem – mutatott egy feltűnésmentes Ford szedánra a túloldalon. Bólintottam, aztán kissé ijedten néztem, ahogy a korán reggel már erős forgalomban átfut a kocsik között. Ő már eléggé ébren volt egy ilyen életveszélyes mutatványhoz, de én még nem éreztem kellőképpen ébernek magam hozzá. A járdaszegényen egyensúlyoztam, amikor csikorgó gumikkal elém kanyarodott.

-Ülj be, hacsak nem itt akarsz végelgyengülésben kimúlni! – lökte elém az ajtót vigyorogva. Sejtettem, hogy neki már attól is jó napja lett, hogy engem újfent kissé esetlennek sikerült beállítania. Ahogy beültem, már gázt is adott, aztán egy újabb forduló után megindult a kapitányság felé, nem törődve a nyomában felharsanó dudaszóval.

-Életveszélyesen vezetsz – mutattam rá, mire laposan rám nézett:

-Mert életveszélyes is vagyok – mondta csendesen, én pedig úgy döntöttem, nem veszek tudomást a hangjában megbújó figyelmeztetésről.

*

Kissé nevetségesnek tűnhettünk, ahogy az osztály ajtajában szinte egymásnak koccanva megtorpantunk. Odabent Melanie energikusan osztogatta az utasításait, a kollégák pedig kezüket-lábukat törve igyekeztek minél hamarabb végrehajtani azokat.

-Te mit csinálsz itt? – jött meg elsőként Peter hangja.

Melanie ránk nézett, egy pillanatig elidőzött köztünk a pillantása, aztán megrántotta a vállát.

-Mit csinálnék? Dolgozom.

-Mondhattad volna, hova rohansz, akkor bejöttem volna veled – szűrte a szavakat halkan Peter. A nagy nyüzsgésben a többiek talán nem hallották ki belőle, hogy az este folyamán ők egy helyen tartózkodtak. Nem mintha ez rajtam kívül bárki másnak is szúrta volna a szemét.

-Nem ide indultam, csak ... de mindegy is, jó, hogy bejöttem, mert Manuel még idebentről is képes irányítani az embereit. Kaptunk egy fülest, hogy vérdíjat tűzött ki rád, úgyhogy reméltem, ott maradsz a lakásomban. A téglát már megtaláltuk. Ha emlékeztek arra a fiatal zsarura, aki egy hónapja került hozzánk, hát ... kicsit hiányos volt a hátterének a feltérképezése. Az anyja Manuel féltestvére. Nem elég, hogy esküt tett a klán vezérének, még vérségi kötelék is fűzi hozzá. De ügyesen álcázták. Ha nem buktatja le saját magát, talán sosem jövünk rá a közvetlen kapcsolatra. De Willnek feltűnt, hogy milyen képet vágott, amikor behoztuk Manuelt és figyelni kezdte. Nem kellett sokáig várni, hogy hibázzon. Ryan! A kettes kihallgatóban van, mehetünk is – indult előre, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy az exe és én együtt jelentünk meg korán reggel, jóval a munkaidő kezdete előtt. Persze, itt sosem volt a szó szoros értelmében vett munkaidő. Csak munka volt, és ha eredményt értünk el, akkor jöhetett egy rövidke pihenő egészen a következő ügyig. Ami sosem váratott magára sokáig.

Már délután volt, amikor egy kihűlt pizzaszelettel próbáltam enyhíteni a gyomrom szorítását. Ittam rá egy kávét, valamivel langyosabbat és édesebbet, mint, amivel Peter hajnalban majdnem eltett láb alól. Nem esett jól, de a mai napon nem ez volt a legkeserűbb falat, amit le kellett nyelnem. Melanie közömbös távolságtartása annyira bántott, hogy szinte nem is vettem észre, hogy ebből jócskán kijut Peternek is. Bármi miatt viselkedett így, mindkettőnket büntetni akart, ezt teljesen nyilvánvaló volt. Amikor már biztos voltam benne, hogy ma már nem lesz rám szüksége, fogtam magam és csendesen, köszönés nélkül leléptem. Időre volt szükségem, távolságra, hogy átgondoljam, mi az, amihez a szívem mélyén még ragaszkodom, mekkora az esélye annak, hogy nemcsak egy ábrándot kergetek. A nagy marha éleslátásommal, amivel emberek tucatjait izzasztottam meg, vajon miért nem látom a saját jövőmet Melanie mellett? A kapun kilépve Peterbe botlottam. Sötét tekintettel támaszkodott a kocsijának, láthatóan várt valakire. A háta mögött nagy sebességgel kanyarodott be egy kocsi a sarkon és egyenesen felénk robogott. Igazából végig sem gondoltam, mit teszek, csak önkéntelenül előre lódultam. Mire kinyújtattam felé a kezem, már láttam, ahogy a kocsi sötét belsejéből egy fegyver csöve nyúlik ki. A sorozat már a fejünk fölött fütyült el. Peter káromkodott és lelökött magáról, hogy a fegyvere után kapjon, én még a tüdőmet próbáltam újra megtölteni friss levegővel, mert az aszfaltra csapódástól bennem is bent rekedt a szufla. Végül csak ültünk egymás mellett és a gyorsan távolodó kocsi után pislogtunk, miközben a kapitányságról emberelk tódultak ki az utcára. Valaki odakiáltott, hogy hívjon-e mentőt, de Peter türelmetlenül intett, nem kell.

-Sajnálom! – motyogtam, mire értetlenül nézett rám.

-Mit?

-Miattam kerültél abba a helyzetbe, hogy le kellett leplezned magad. Most már nem nyugszanak, amíg el nem kapnak.

-Ez mindig benne van a pakliban. Egy ideje már mindenki gyanús volt. Túl sok információ szivárgott ki. Csak idő kérdése lett volna, hogy előbb-utóbb engem kezdjenek figyelni. Aki közel kerül a tűzhöz, az mindig kap a szikrából is.

-De talán akkor a te feltételeid szerint alakultak volna a dolgok – vontam meg a vállam. Hibásnak éreztem magam a Peter után indult hajtóvadászatért.

-Mondtam már, ne emészd emiatt magad! – morrant rám, aztán feltápászkodott, majd végül a kezét nyújtotta: -Állj fel, elég szerencsétlenül festesz odalent! – vigyorgott rám feszülten. Melanie érkezett futva, és akkor – számomra meglepő és megdöbbentő módon – Peter nem ment elé, hogy magához ölelje, biztosítsa róla, nem esett baja, hanem beült a kocsiba és ráadta a gyújtást. Kiintett Melanienak, hogy minden rendben, aztán elhajtott. Mindketten értetlenül néztünk utána.

-Mi történt? – fordult hozzám a lány, de a szemében semmi személyes aggodalmat nem véltem felfedezni. Ha a kapitányság dolgozója lettem volna, már nyilván nyomtatványokat tolt volna az orrom alá, hogy felvegye a vallomásomat. Hirtelen úgy éreztem, nem tudom tovább elviselni a közelségét. Bármit is hittem az eltelt hetekben, hónapokban, a vonzalmam egyoldalú volt és nem Peter tehet róla, hogy a dolgok nem alakultak úgy, ahogy reméltem. Melanie rendőr volt elsősorban, a nőt háttérbe szorította benne a kötelességtudat. Könnyebb volt ebbe a gondolatba kapaszkodnom, mint tudomásulvenni, hogy egyszerűen nem vagyok az esete. Megrántottam a vállam:

-Valaki rálőtt Peterre. Nyilván Manuel emberei.

-És hova ment? – húzta elő a telefonját. Nem kerülte el a figyelmem, hogy egyetlen nyomásra máris kicsengett. Gyorstárcsázás Peterhez – ez azért kell, hogy jelentsen valamit – futott át az agyamon. Peter nem tette meg azt a szívességet, hogy felvegye. Én csak a vállamot vonogattam. Volt egy sejtésem, de nem gondoltam, hogy szerencsés lenne megosztanom éppen Melanieval. Peter tisztában van vele, kik vadásznak rá. Nyilván rövidre akarja zárni a dolgot, ha nem akar egész életében a háta mögé lesni. 

-Michael! Valaki mérje be Peter telefonját! – kiáltott oda Mel egy hirtelenszőke nyomozónak, aki rohant teljesíteni az utasítását. Ennyit arról, hogy nem szólok neki, gondoltam fanyarul. Nem hülye nő, egy pillanat alatt átlátja azt, amit én csak az érintéseim kapcsán tudok meg a barátjáról. Ő meg nyilván ismeri még a gondolatait is.

-Nem vagyok biztos benne, hogy segít, ha most vadászatot indítotok Manuel emberei után. Peterre kéne hagynod, hogy lerendezze ezt a dolgot – morogtam, mire egy fagyos pillantást kaptam.

-Egy társamat majdnem elvesztettem, amikor azt kérte, hagyjam rá a dolgokat. Még eggyel nem fogom ezt átélni. Főleg nem Peterrel.

-Szereted – jelentettem ki halkan, mire úgy torpant meg, mintha kígyó marta volna meg.

-Ez most hogy jön ide? Netán a híres megérzéseid egyike? – kérdezte, és a hangjából képtelen volt elrejteni a gúnyt. Miért reagál így? – kínzott a kérdés.

-Nálad volt. Le akartatok feküdni. Ha nem zavarlak meg... – hagytam abba, ahogy Melanie szája elnyílt a felháborodástól.

-Ehhez semmi közöd! – sziszegte halkan.

-De! De van közöm – nyögtem kétségbeesetten. Nem volt több dobásom, a mai nappal alighanem ki is írom magam a kapitányság állományából, úgyhogy mindent egy lapra tettem fel és végig akartam mondani, ami már hetek óta szorongatta a torkomat. –Azóta tetszel, hogy Balin összefutottunk. Nem annyira a közjó érdekében tettem kockára az életem azzal, hogy felfedem magam és a képességem a kihallgatásokon, hanem miattad. Bármit vállaltam volna, hogy a közeledben lehessek. Tudtam, hogy Peter az életed része volt, de úgy tudtam, csak volt. Mostanában azonban már világos, hogy még nagyon is az. Nem baj. A te döntésed. De tudnod kell, hogy érzek, mielőtt itt hagyom ezt a kócerájt. Azt hittem, ez az egész annyira nyilvánvaló, mint hogy a nap keleten kel fel, de úgy látszik, hogy az élesszemű nyomozónő rövidlátóvá válik, ha saját magáról van szó. Kedvelem Petert. Legalábbis most már talán igen. Az életemet mindenesetre neki köszönhetem, és miattam vadásznak rá. De még ez sem gátol meg abban, hogy felfedjem az érzéseimet. Mert mellette sosem leszel boldog. Mindig ott lesz köztetek a múlt árnyéka, az az apró gyerek, aki nem születhetett meg az ő durvasága miatt. És nem hiszek abban, hogy valaki homlokegyenest megváltozzon. Most talán azt hiszi ő is, te is, hogy megszelidült, de a szíved mélyén neked is tudnod kell, hogy régen is voltak ilyen csendes időszakai. Aztán robbant, mert a benne feszülő renegeteg feszültséget másképpen képtelen feloldani. És ha akkor megint te leszel az útjában, újra megsérülhetsz.

Idáig jutottam, amikor az előbbi szőke nyomozó rohant ki az épületből.

-Megvan! – kiáltott oda Melanienak, aki egy megrebbenő pillantással még rám nézett, aztán sarkon fordult és beugrott Michael kocsijába. A srác szinte abban a pillanatban kilőtt a járda mellől, aztán már csak a kerekek csikorgását hallottam, ahogy elforudltak az utcasarkon. Ott maradtam egyedül és bénán néztem, ahogy még két kocsi ered a nyomukba. Ennyi volt. Vesztettem – vettem tudomásul a tényeket. Kiterítettem a kártyáimat, de Melanie számára nem volt elég nagy a tét. Felnéztem az épületre, ami egy ideig azzal hitegetett, hogy ide tartozom. Talán nem a téglaburkolatra kellene neheztelnem, amiért ez nem volt igaz, hiszen Melanie volt az, aki nem érzett irántam semmit. Jobb, ha ezt tudomásul veszem és továbblépek – döntöttem el. Gondolatban felidéztem a bank egyenlegemet, ami köszönhetően a tanácsadói státuszomnak, jobban állt, mint amennyire pillanatnyilag szükségem lehetett. A döntés a villámcsapás váratlanságával született meg bennem. Irány a reptér és irány Bali!

*

Ültem a bambusztető alatt, előttem szinte összefolyt a táj, ahogy az esőfüggönyön át bambultam magam elé. Mintha a távolban egy apró pont megmozdult volna, szemem önkéntelenül is ráfókuszált. Követtem a színes pötty mozgását, láttam, ahogy egyre növekszik. Valaki közelített a kunyhóm felé. Hetek óta az első látogató, szinte már örültem neki. Önkéntes száműzetésem idővel már nem a megnyugvást hozta el, hanem inkább érlelte bennem a várakozó feszültséget. Megérkezésem óta a lehető legminimálisabbra szorítkoztam az emberi kapcsolatok terén, így aztán tisztában is voltam vele, hogy a helybéliek már elkönyveltek afelé bogaras különcnek. Puchetnek üzenetet hagytam, de az öreg a mai napig nem jelentkezett. Szerettem volna tudni ennek az okát, de mégsem kezdtem nyomozásba, nem kerestem fel őt. Ha valaki, ő pontosan érteni fogja a viselkedésemet. A színes pöttyről időközben kiderült, hogy mély narancsszínben pompázó ernyő. Kíváncsian meresztettem a szemem, hátha rájövök, ki az, aki dacolva a szakadó esővel, felkeresett remeteségemben. Nő. Ennyit sikerült megállapítanom, ahogy az idegen elérte a házhoz vezető ösvényt. Rég volt lovagiasságom azonnal felhorgadt bennem, és körülnéztem, hogy mivel tudnám megkínálni, ha végre célba ér. A kunyhómban rend volt, köszönhetően annak, hogy lényegében két ruhadarabbal rendelkeztem. Az egyik odakint lógott az esőben, hogy majd megszáradva lágyabb legyen, mint a legdrágább öblítőben öblített new yorki gönceim. A másik pedig rajtam volt. Egy önkéntelen mozdulattal a hónaljam felé szagoltam, oké, ez még belefér. Nem voltam büdös. Ember szagom volt, és ezt ezen a szigeten senki nem érzi visszataszítónak. A színes foltról időközben kiderült, hogy fiatal lány, végtelenül kecses, sötét hajának kissé vörörses színt kölcsönzött a színpompás ernyő. Nagy kerek sötét szemei kedvesen felcsillantak, ahogy észrevette, hogy őt figyelem.

-Bocsássa meg a zavarásom! – hajolt meg, és én elismeréssel adóztam a koordinált mozdulatnak, ahogy az ernyőt továbbra is úgy tartotta, hogy a bőséges égi áldástól megóvja. Én már a helyében biztos, hogy vendéglátómra borítottam volna róla a vizet. A hangja olyan volt, mint a szélhárfa az eresz alatt, kedves, csilingelő.

-Jöjjön be, itt mégis csak szárazabb – mutattam a kunyhó belseje felé, ő pedig egy kecses mozdulattal fellépett a lépcsőre, kibújt a papucsából és összecsukta az ernyőjét. Igazi nő! Ennyi mindent egyszerre hibátlanul véghezvinni, erre csak egy nő képes. Nem értettem magam, miért lettem hirtelen izgatott, de zavaromban egy puha kendő után keresgéltem, amivel vékony, átázott ruhájában némi melegséget kínálhatok neki. Amikor megtaláltam, egy pillanatra átfutott rajtam, mennyire nem illik a kopott szürke szín ehhez a kis paradicsommadárhoz, de végül egy zavart kis mosoly kíséretében felé kínáltam. Hálásan elmosolyodott és érte nyúlt. Ahogy a válla köré terítette, olyan volt, mintha a kendőm hazaérkezett volna.

-Köszönöm!

-Biztos, hogy engem keresett? – kérdeztem tétován, mert egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy egy ilyen bájos szépség engem keressen.

-Puchet bácsinak küldött üzenete miatt vagyok itt – mondta halkan és szemén kis felhő suhant át.

-Ó, az öreg lókötő! Képes volt egy ilyen gyenge virágszálat útnak ereszteni ebben az időben? – kedélyeskedtem halvány megkönnyebbüléssel, amiért a szépség tényleg hozzám jött, ráadásul a rég eltűnt kisöreg is életjelet adott végre magáról.

-A nagybátyám fél évvel ezelőtt meghalt.

A bejelentés valósággal letaglózott. Maga a hír is, de igazából a hang, ahogy a lányból halkan, őszinte fájdalommal  szakadt ki.

-Bocsásson meg! Nem tudtam. Mi történt?

-Öreg volt. Tudta, hogy közeleg a vég és elvonult a hegyekbe. Egy barátját kérte meg, hogy gondoskodjon róla a halála után. A család már csak a sírjához zarándokolhatott el.

-El tudna vinni hozzá? – kérdeztem halkan, mire egy néma bólintás volt a válasz. –Kér egy teát? – próbálkoztam ismét, mire ismét egy bólintás volt a válasz. Ha volt valami, ami ezen a szigeten ragadt rám, az a teakészítés művészete volt. Otthon, New Yorkban egy filtert lógattam a vízmelegítőből kiöntött kissé zavaros csapvízbe. Itt a legtisztább hegyi forrás vizét forraltam az apró gázégőn, és az otthoni müzlistálkámhoz hasonló csészébe töltöttem az illatos teafüvekre, ha egyedül voltam. Most azonban előkotortam a tálkákhoz tartozó kis kannát és abba szórtam a füveket. Gyógynövények illata keveredett szárított gyümölcsök aromájával, ahogy a forró víz felkavarta őket. Mire leülepedett, már ki is oldotta az ízeket, amikért rabja lettem ennek az italnak. Átnyújtottam a csészét a lánynak, a kezünk összeért. Nem kaphattuk el, ha nem akartuk, hogy kilöttyenjen a tea, így aztán valósággal belepirultam az akaratlan vallomásba, amit megleshettem. Amióta itt voltam, nem érintettem meg senkit, a reptéri alkalmazotton kívül, így most kiélesedve fogadtam be a lány moziját. Idegenkedett ettől a látogatástól, mégis eljött, mert a nagybátyja iránti tisztelet és szeretet erre késztette. Nem tudtam elég hálás lenni a körülmények ilyetén összejátszásának. Ugyanakkor belém villant egy gondolat. A lány tudta, hogy kit keressen, nekem azonban fogalmam sem volt róla, ki ő.  Mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólalt.

-Megbocsáthatatlanul udvariatlan voltam. Elfogadtam a teáját, amikor még be sem mutatkoztam. A nevem Rosée. Francia név, harmatot jelent – tette hozzá, miközben a pír az arcáról a nyakára kúszott. Aranybarna bőre valósággal lángra kapott. Az örökkévalóságig el tudtam volna nézni, de nem akartam még jobban zavarba hozni.

-Gyönyörű név, akárcsak a viselője – bukott ki mégis a számon. Nem akartam bókolni, de hát ez v olt az igazság.

-Köszönöm! – szorította arcához a csészét a lány, talán, hogy legyen mentsége a pirulásra. Közben az eszem csak azon járt, hogy még életemben nem láttam ilyen bájosan piruló női arcot. Még Melanie szépsége is szoborszerű volt emellett az élettől viruló arcocska mellett. Melanie! Itt tartózkodásom első napjaiban ő töltötte ki a gondolataimat, aztán a magány és az ébren átvirrasztott éjszakák, a magamban helyükre kerülő dolgok szinte kitörölték őt is, annak ellenére, hogy miatta rohantam át a fél világon, hátha itt megnyugvást találok. Tulajdonképpen ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy így is történt. Persze, fogalmam sem volt róla, mi történne, ha egyszer csak itt állna előttem ragyogó valóságában és beteljesítené az álmaim. Azokat a régieket persze, amiket mostanra már kamaszos rajongássá degradáltam le magamban.

Az eső közben úgy állt el egyik pillanatról a másikra, mintha odafönt hirtelen elzártak volna minden égi csapot. Még csak nem is csepergett. A nap visszavette a birodalmát és a meleg pára kellemetlenül borult a vidékre. Éreztem, ahogy lenvászon ingem a hátamra tapad és hirtelen mindennél jobban szerettem volna megmártózni a távolban kéklő óceán vizében. Rosée-n is látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de rájöttem, hogy ennek sokkal inkább a beszélgetésünkben beállt hosszúra nyúlt csend lehet az oka.

-Mikor kísérne el a sírhoz? – kérdeztem, mintha ezzel vissza tudnám tartani az éppen készülődő lányt. Nem akartam, hogy elmenjen! Nem akartam egyedül maradni. Magammal, a zavaros, most minden korábbinál jobban összekuszálódott gondolataimmal.

-Holnap elkísérem – ígérte halkan, aztán a kezébe fogta a papucsait és mezítláb nekiindult a keskeny ösvénynek. Néhány lépés után megtorpant. –Köszönöm a teát! – kiáltott vissza nekem, én pedig alig tudtam leplezni a képemre kúszó vigyort. Zavarba hoztam. Majdnem úgy ment el, hogy nem is köszönt. Nyilván nem ilyen hebrencs, udvariatlan kis fruska. Nem! Én vagyok rá ilyen elsöprő hatással. A gondolat büszke pávakakassá tett. Már nagyon régen nem éreztem így. A new yorki nők, de még Európa nagyvárosaiban is, mindig is azt éreztették velem, hogy érezzem megtiszteltetésnek, hogy szóba álltak velem. Időnként az orromnál fogva vezettek, aztán dobtak minden különösebb indok nélkül. Pillanatnyilag Melaniet is ebbe a csoportba soroltam. De ez a lány! Minden mozdulata, minden rezdülése arról árulkodott, hogy szimpatikusnak talált. Legszívesebben magamhoz öleltem volna az egész világot. Már ezért az egy érzésért is megérte visszatérnem a szigetre.

*

Puchet sírjánál megilletődötten álldogáltam. Rosée nem akart megzavarni, ezért kicsit távolabb leült egy kődarabra és láthatóan a gondolataiba mélyedt. Útközben sokat mesélt a nagybátyjáról és ezeken a történeteken keresztül egy egészen más ember alakja rajzolódott ki, mint akire én emlékeztem. Egy szerető rokon, gondoskodó nagybácsi. Rosée szülei már nem éltek és a nagybátyja vette őt szárnyai alá, iskoláztatta; cserébe pedig ez a fiatal lány gondoskodott róla. Apjaként tisztelte és őszintén gyászolta. Én meg csak álltam ott, mint egy gyerek, aki magára maradt a világban a magam furcsaságával. Már nincs kit kérdeznem, már nem kapok válaszokat. Ijesztő volt. Puchet pontosan értette, mi történik velem és rajta kívül egyetlen ember volt, akinek őszintén beszélhettem a másságomról. Melanie tudomásul vette. Kihasználta. De nem nyújtott segítséget a mindennapos rémálmok feldolgozásában. Igazságtalan vagy vele! – róttam meg magam, de ettől még nem éreztem másként. Persze, ha viszonozta volna az érzéseimet, ha csókolóztunk volna, ha csak egyetlen egyszer is szeretők lehettünk volna, vajon az változtatna az érzéseimen? – ez a kérdés gyötört, miközben végigsimítottam a kőhalmot, ami régi mesterem sírját borította.

-Köszönöm, hogy elhoztál! – léptem Rosée elé, és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. Elfogadta, bár az arca már hamarabb lett rózsás, mint ahogy ujjaink összeértek volna. Édes kicsi lány! Mennyire védtelen volt velem szemben! Az a néhány másodperc, amíg felhúztam, elég volt, hogy tudjam, az éjszakát ébren, a gondolatai között velem töltötte. Megfogott ez a vonzalom, nem eresztett, képtelen voltam közömbösséget színlelni, miközben mélységes örömmel töltött el. Hazafelé kéz a kézben lépdeltünk, némán, mint akik már mindent elmondtak egymásnak, ami fontos lehet. A házam előtti ösvényre lépve éppen nyitottam a számat, hogy meghívjam egy teára, amikor egy túlontúl is ismerős alak emelkedett fel a lépcsőmről. A döbbenettől valósággal gyökeret eresztettem. Rosée meglepetten követte a pillantásom, aztán zavartan kibontakozott a kézfogásból és sietősen elköszönt. Vissza akartam tartani, de közben örültem, hogy nem lesz tanúja a várhatóan kínos beszélgetésnek sem.

*

-Melanie! – csak ennyit tudtam kinyögni. Pontosan úgy festett, mint azon a napon, amikor először láttam meg őt ennek a szigetnek a repterén. Vörös, göndör hajával szeszélyes játékot űzött a szél, zöld szeme pedig meglepetten tapadt Rosée gyorsan távolodó hátára. Gyönyörű volt, mégis kicsit idegen feszes farmerében és fehér pólójában. Rosée tarka könnyű ruhája sokkal jobban illett ehhez a helyhez.

-Bocsáss meg! Nemm is sejtettem, hogy zavarok. Azt hittem... nos, mindegy is, mit hittem, nyilvánvalóan tévedtem – mondta csendesen.

-Nem zavarsz, dehogy, csak ... egy sírnál jártunk. Egy régi kedves barát sírjánál, aki az alatt az idő alatt halt meg, amíg New Yorkban voltam.

-Sajnálom – suttogta halkan.

-Hogy találtál meg? – kérdeztem kíváncsian, miközben már egy teát készítettem, noha azt sem tudtam, vajon Melanie kér-e belőle. Nekem mindenképpen szükségem volt rá. Valami erősebbre is szükségem lett volna, de már hónapok óta nem ittam, és keményen eltökéltem, hogy nem térek vissza régi, rossz szokásaimhoz. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ilyen meglepetések érhetnek.

-Nem volt nehéz. Peter ötlete volt, hogy talán elutaztál, amikor otthon nem értelek el. És igaza volt, a reptéren még emlékeztek is rád, mert csomag nélkül utaztál. Az ilyesmi manapság már önmagában is gynaús – nevette el magát, de a nevetése kissé kényszeredett volt.

-Peter! Hát persze! A jó öreg Peter ... – hagytam nyitva a mondatot, hogy Melanie is érezze, tőle várom a folytatást, valamiféle magyarázatot.

-Ezt nem értheted. Peter és én ... valamikor jó páros voltunk. Akkoriban túlságosan feszült volt, a terepmunkában előfordul, hogy valaki túlságosan is átvedlik azzá, akit játszani kénytelen.  

-Te tudod – nyújtottam felé a csészét.

-Ne gúnyolódj! – figyelmeztetett. –Tudom, hogy talán úgy érezhetted, közöttünk elindult valami. Talán úgy is volt. De Peter felbukkanásával a dolgok megváltoztak. Múltunk van, amit nem tudunk meg nem történtté tenni, de mind a ketten tanultunk az akkori hibáinkból. Kell adjunk magunknak egy esélyt, különben életünk végéig kísérteni fog a gondolat: mi lett volna, ha ...

-Nekem ne bizonygasd! A Te döntésed, a Te életed. Igazából én voltam az, aki többet képzelt a kettőnk kapcsolatába, mint ami ténylegesen volt. Ezért pedig nem neked kell elnézést kérned.

-Kedves lánynak tűnt – próbált témát váltani Melanie. Hálás is lettem volna érte, ha nem éppen Rosée-ra tereli a hangsúlyt.

-Igen, az – ismertem el. –De nincs köztünk semmi. Ő egy jó barát – motyogtam, aztán talán férfihíúságom sebeit nyalogatva hozzáfűztem: -Még. –Ahogy mondtad, nagyon kedves lány, és úgy érzem, nem vagyok közömbös neki. Majd az idő eldönti, lesz-e, lehet-e ebből bármi más, mint barátság – tettem hozzá.

-Akkor még maradsz? – kérdezte kíváncsisan.

-Miért? Miért mennék vissza? Szükség van ott rám? Neked van rám szükséged? – tódultak a kérdések az ajkamra. –Itt mindenem megvan, ami a nyugodt élethez kell. Az utóbbi időben már nem éreztem magam annyira élesnek a kihallgatásokkor sem, egyszerűen elfráadtam, azt hiszem. Most nyugalom van körülöttem, és ez nagyon jó érzés.

-Megértelek – hajtotta le a fejét. – Otthon csak az őrültek háza lenne a részed nap nap után. Nem is kérlek, hogy gyere vissza. Most még nem. De nem tudom elképzelni, hogy a hátralevő életedre beérnéd ezzel a paradicsomi nyugalommal. Te is tudod, hogy az adottságod nagy hasznunkra volt. Képes lennél úgy élni, hogy tudod, ha hazajönnél, segíthetnél?

-Ennek kissé érzelmi zsarolás szaga van – figyelmeztettem halkan. Melanie keserűen elmosolyodott.

-Nem tagadom. Bármire képes lennék, hogy visszagyere.

-El sem hiszed, mennyire örültem volna neki, ha ezt hallom tőled. Persze, akkor nemcsak a munkával kapcsolatban reménykedtem ebben az egyetlen mondatban. De az ember tanulja meg elfogadni azt, ami megadatott neki.

-Ennyire nehéz lenne velem a munka?

-Most még nagyon –ismertem el halkan. New Yorkban inkább meghaltam volna, mintsem ilyen őszintén beszéljek neki az érzelmeimről, de itt, Bali zöld dzsungelében önkéntelenül jöttek számra az őszinte szavak. Kell-e ennél több bizonyság, hogy most vagyok ott, ahol lennem kell?

Melanie óvatos mozdulattal letette a csészét, amelyből egy kortyot sem ivott.

-Igazából tudtam, hogy hiábavaló eljönnöm ide. Talán, ha Peter... de nem, értelmetlen azon agyalni, mi lenne, ha... Remélem, hogy megtalálod itt a boldogságod! – ölelt meg váratlanul és csodálatos zöld szemei mélyén ott láttam csillogni a könnyeket.

-Köszönöm! Sokat jelent nekem a jókívánságod – ringattam meg ebben az ölelésben, amely most sokkal inkább olyan volt, mint testvérek között.

-Akkor menj utána, mielőtt még félreérti a felbukkanásomat! – lökte el magát játékosan és kicsit mellbe taszított. Rosée! Igen, mindenképpen utána akartam menni. Hogy ne kelljen egyetlen éjszakát sem azzal a gyötrődéssel töltenie, amelyet olyan jól ismertem én magam is: hogy a szívemnek kedves ember vajon miért azzal a másikkal tölti az idejét, nem velem? Néztem Melanie szabályos vonásait, de igazából Rosée egzotikusan bájos arcát láttam magam előtt.

-Hol szálltál meg? – kérdeztem, miközben már az ösvény felé tereltem a nőt, akiért néhány hete még azt hittem, a szívem szakad meg, ha nem lesz az enyém.

-A reptér mellett, abban a kis motelben – válaszolt.

-Jó, akkor elkísérlek egy darabon. Megfogadom a tanácsodat – grimaszoltam felszabadultan. Útközben némán ballagtunk egymás mellett. Ahogy elértük a várost, leintettem egy taxit és bemondtam a címet. Hosszas tekergés után kicsit előbb állítottam meg a kocsit. Már csak ez a rövid séta maradt nekünk, ki akartam élvezni minden pillanatát. Néhány lépés után Melanie megtorpant és megragadta kezemet. Vártam a letaglózó emlékképeket, de csak valami furcsa ürességet éreztem, nem láttam a filmjét. Zavarodottan ráncoltam a homlokom, hiába próbálva belesni elméje mélyére. Arra eszméltem, hogy ő maga mosolyogva engedi el a kezemet.

-Minden gondolatodban ott van ez a lány. Annyira ott van, hogy nem is hagy helyet más gondolatnak. Az enyémeknek végképp nem. Menj! – adott két puszit, aztán megfordult és elment. Én pedig mentem. Mentem volna felszólítás nélkül is, mert a lábam szinte magától lépdelt arrafelé, amerre Rosée várt rám.

Ryan Donovan vagyok, huszonhat éves. Fantasztikus év van mögöttem, hihetetlen, megmagyarázhatatlan történetek,... és végre megtaláltam az utamat.

VÉGE!