"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2017. február 20., hétfő

Érintés 13.

Remélem, visszaolvastatok egy kicsit, hogy fel tudjátok venni a történet fonalát. Bevallom, még nekem is szükségem volt rá. Nos, akkor folytassuk!
***  

Soha nem hittem volna, hogy Peter Gallagherben valaha is bízni fogok, de igazából nem volt más választásom. Nem volt szimpatikus alak, bár ebben a kérdésben alighanem mérhetetlenül elfogult voltam. Bántotta Melaniet, és hiába bánta meg azóta, az a régi alkalom egy életre ellenszenvessé tette a szememben. A védett lakásban történtek óta azonban tagadhatatlanul igyekezett kiköszörülni a régi csorbát.
A titokzatos nő eltűnt, mintha sosem létezett volna, így aztán mindannyian biztosak voltunk benne, hogy Charles Mendel szövetségese lehetett, még ha talán csak kényszer hatására is cselekedett. Mendel halálával ő sem bukkant fel többé, így nem is gondoltuk, hogy különösebb energiát kéne ölnünk a felkutatásába. Nem tudhattuk, hogy ez később hibának bizonyul.
Miután két újabb, és meglehetősen nagy port felverő - ügyben sikerült Melanie segítségére lennem a képességemmel, ez magával hozta azt a kellemetlen fejleményt, hogy egyes bűnözői köröknek a látóterébe kerültem. Még nem értették, mi a szerepem a társaik lebuktatásában, de felfigyeltek rám, és ahogy én nekik, ők is fenyegetést jelentettek a számomra. Peter pedig továbbra is ezekben a körökben mozgott beépített emberként. Néha furcsán nézett rám, és ettől a tekintettől őszintén szólva vigyázzállásba meredtek a szőrszálak a tarkómon. De éppen ő volt az, aki figyelmeztetett, hogy céltábla van a hátamon. Melanie töretlenül hitt benne, hogy megvédelmez, ha a helyzet úgy hozza, de én nem voltam benne biztos, hogy feláldozza-e az álcáját miattam. Amikor végül színt kellett vallania, őszintén szólva részemről leszámoltam az életemmel.

Hogy ne szaladjak ennyire előre, ott kezdem, hogy Melanieval végre összehoztunk egy kellemes vacsorát. Fehér asztal mellett, ahogy mondani szokás, bár ez esetben az abrosz piros kockás volt egy zsúfolásig tömött olasz kisvendéglőben. Nem terveztük előre, talán azért is sikerült olyan jól az az este. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Egy nehéz nap után egyszerre indultunk hazafelé az őrsről, és szinte egyszerre torpantunk meg az étterem bejárata előtt. Egymásra néztünk, és szavak sem kellettek hozzá, már tártam is ki előtte az ajtót. Odabent egy viszonylag csendes zugban kaptunk helyet, ahonnan remek rálátás nyílt a hangzavartól és olaszosan élénk gesztikulálásoktól pezsgő helyiségre. Egy kicsit olyan volt, mintha egy római vendéglő mindennapjaiból leshettünk volna meg egy pillanatot. Rajtunk kívül leginkább a new yorki olasz közösség képviseltette magát, és az egész olyan volt, mintha egy nagy összetartó család ünnepi vacsorájába csöppentünk volna bele. Az asztaloknál ülők talán valóban ismerték egymást, talán a közös gyökerek miatt voltak felszabadultabbak, máig sem tudom, de még soha sehol nem voltam részese ilyen kedélyes kiszolgálásnak és hangulatnak. Melanie szeme rutinból térképezte fel a helyiséget, aztán ellazult és szinte gyermeki torkossággal rendelt a különféle ételek közül. Én sokkal visszafogottabb voltam, egy mennyeinek ígért cappellettit rendeltem, ami tulajdonképpen egy csákó formájú hússal töltött tészta. Nem igazán voltam éhes, inkább csak a kellemes társaság ültetett az asztal mellé. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy Melanie minden falatot gondosan ízlelgetve eszegetett. Nyelve hegye minduntalan kikandikált, hogy lenyalja a szája széléről a szósz maradékát, én pedig percről percre éreztem, hogy egyre melegszik körülöttünk az étterem levegője. Elég rossz ötletnek bizonyult, hogy azt hittem, néhány pohár bor majd segít a forróságon, mivel cseppet sem enyhítette, sőt ... hamarosan már úgy éreztem, élve elégek, ha tovább maradunk. De már nem maradt időm, hogy a lánynak egy elég nyílt és illetlen ajánlatot tegyek, mert valósággal felrobbant mellettünk egy kirakati ablak, éles üvegszilánkok tömegével támadva a közelben ülőkre.

Először fel sem fogtam, hogy mi történik, csak a sikolyokat, fájdalmas nyögéseket hallottam, és Melaniet láttam, aki a másodperc töredéke alatt vedlett vissza rendőrré. Kezében a pisztolyával valószínűtlen látvány volt, én pedig belefeledkeztem a szemlélésébe, nyilván az elfogyasztott bor tett ilyen bambává. Melanie a legközelebbi nőhöz kúszott, aki némán hevert, mint egy elhajított játékbaba, és a pulzusát tapintotta ki, miközben megfeledkezett a még valós veszélyről. Így aztán mindkettőnket sokként ért a maszk mögül felharsanó éles kiáltás, amely mindenkit a földre parancsolt. Éreztem, ahogy a hónom alá nyúlva megragadnak és olyan erővel vonszolnak a betört kirakat felé, hogy esélyem sem volt ellenállni. Melanie rettenthetetlen komolysággal fogta ránk a fegyvert, de én láttam a fájdalmas beismerést a tekintetében, hogy tehetetlen. Nem tudná megállítani a támadómat, csak ha engem is megsebesítene, ennek a kockázatát pedig nem merte felvállalni. Szerencsére a fickók nem akarták őt lelőni, egyértelműen én voltam a célpont. Én pedig szinte hallottam egy rekedtes hang utasítását: „Ha nem veszélyezteti az akciót, hagyjátok futni!” Tudtam, hogy a hang gazdája nincs a közelben, az engem vonszolók egyike beszélt vele nem sokkal korábban, az ő emlékképe volt az utasítás. Tudtam azt is, hogy viszket az ujja a ravaszon, ezért eszembe se jutott ellenszegülni. Ha Melanie csak egy parányi esélyt látna a szabadulásomra, lőne. Akkor pedig semmissé válna az utasítás és ő is célponttá válna. Ezt nem engedhettem. A távolság egyre nőtt közöttünk, majd fájdalmasan keményen értem talajt egy furgon mocskos lemezpadlóján. A fejemet is bevertem, talán pár pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, de már csak azt érzékeltem, hogy a jármű rohan alattam, én pedig újabb ütéseket szenvedek el tehetetlenül rázkódó bábuként. Amikor úgy tűnt, hogy a sebesség is csökken, az út is mintha simábbá vált volna, egy váratlan ütést mértek a tarkómra, mielőtt még alaposabban szemügyre vehetném elrablóimat.

A következő emlékem már egy pinceszerű sötét helyiség közepén megvilágított székhez kötözött zsibbadt test volt, az enyém. Éreztem, hogy vér csorog a szemem felett, és talán a szám sarkánál is, legalábbis sikerült néhány fémes ízű cseppet lenyalogatnom kiszáradt ajkamról. Körülöttem csönd volt és sötét, csak én ültem ott, mint valami egy személyes darab hőse a rivaldafényben.
Sajgott minden porcikám, leginkább a fejem. Ugyanakkor valami vattaszerű köd nyomott el bennem minden értelmes gondolatot. Rengeteget hallottam már arról, hogy a vészhelyzetben felszabaduló adrenalin micsoda energiákat képes felszínre hozni. Én ebből semmit nem éreztem. Vagy még nem voltam eléggé magamnál, hogy a helyzetem veszélyességét felfogjam, nem tudom. Lassan éledeztem, s közben első aggódó gondolatom Mel felé röppent. Vajon mi lehet vele? Hol  lehet? Megsebesült? Tehet-e bármit, hogy a segítségemre siessen, hiszen aligha tudja, hova hurcoltak? Egy vízcsepp hullott az orromra, ahogy megpróbáltam hunyorogva szemrevételezni a lepusztult környezetet. Felnéztem és csak az utolsó pillanatban sikerült lehunynom a szemem a következő hideg csepp előtt. A mennyezetet deszkák borították, azok között szivárgott át a semleges ízű víz. Megnyugodtam. Akkor innen a nedvesség, amiben szinte már tocsogtam a kényelmetlen széken, nem pedig a vizeletemben üldögélek. Orrom nem facsarta az ammónia szúrós szaga és ez most megnyugvással töltött el. Olyan megalázó lett volna egy önkéntelenül ürülő hólyag tartalmában dagonyázni. Hiszen nem is féltem. Legalábbis még nem!

Éles nyikorgással kinyílt mögöttem egy ajtó. Megfeszültem, felkészülve mindenre, amit ebben a helyzetben csak vizualizálni voltam képes. Egyértelmű, hogy sokkal kevesebb rendőrsztorit kellett volna üres estéimen a tv-ben bambulnom, mert elég széles skálán mozgott a képzeletem, ami a hamarosan bekövetkező kihallgatás, esetleg kínzás képeit illette. De egyáltalán ... Miért vagyok itt? Kik ezek? Miért éppen én kellettem nekik? Információkat akarnak kicsikarni belőlem? Mit mondhatnék? Képes vagyok hallgatni?
Közben az érkező megkerült engem, majd lovaglóülésben leült tőlem két-három méterre. Engem elvakított a lámpa, az ő arca viszont árnyékban maradt. Egész testtartásából sugárzott azonban az erő és a fenyegetés. A hangja mély volt és mintha spanyol akcentussal beszélte volna az angolt, ugyanakkor tökéletes nyelvtani helyességgel. Ha bevándorló is volt, vagy jó iskolákat végzett, vagy régen élt már az országban és honfitársaitól eltérően igyekezett asszimilálódni.
-Gondolom, felesleges udvariaskodásnak tűnne, ráadásul azt hihetné, gúnyolódom, ha azt mondanám: örülök, hogy megismerhettem – szólalt meg egy angol lord udvariasságával.
Mit lehet erre válaszolni? Inkább meg sem szólaltam. Ő biccentett, mint aki pontosan átérzi a helyzetemet.
-Sajnálom, ha a fiúk esetleg durvák voltak, de ahogy mondani szokás, a cél szentesíti az eszközt. Maga fontos a rendőrségnek, én pedig tudni szeretném, hogy miért. Segíti őket, de nem ismeri magát senki a mi köreinkben, tehát nem közülünk való besúgó. Mégis, úgy hallottam, meglepően sokat tud a viselt dolgainkról. Nagyon szeretném tudni, hogy honnan. Ha besúgó van köztünk, aki magának adja le a drótot, akkor azt ki fogom szedni abból a jólfésült figurájából. Még ha utána már nem is lesz olyan jól fésült – tette hozzá apró vállrándítással és kissé gunyoros hangon, mint aki viccesnek tartja már magát az elképzelést is. Nem is csodálkoztam. Akkor hát bekövetkezett. Hiszen kezdettől fogva tisztában voltam vele, idővel fel fog tűnni valakinek, hogy szinte minden kihallgatáson ott vagyok én is, miközben a rendőrség nyilvánvalóvá tette, hogy nem tartozom a kötelékükbe. Előbb-utóbb fel kellett tűnjön valakinek, vagy el kellett jusson az alvilág főnökeihez az információ, hogy az embereik féltett kis titkai előttem nyílt titkok. Tulajdonképpen csak az volt meglepő, hogy ilyen hosszú idő telt el, mire végre valaki a kulisszák mögé akart nézni.
-Nem értem, miről beszél – nyögtem nehezen forgó nyelvvel. Tisztában voltam vele, hogy a tagadásnak ez a gyermeteg módja biztos út egy kiadós veréshez, de mi mást mondhattam volna.
-Látom magán, hogy tudja, ez rossz válasz volt. Megértem. Nyilván nehéz őszintének lennie hozzám. De had tegyek valamit világossá. Vagy elárulja, amire kíváncsi vagyok, vagy soha többé senkinek nem fog mondani semmit – érkezett a homályból egy megértő atya érzelemmentes válasza. A hangja szinte barátságos volt, annak ellenére, hogy a szavaiból életveszélyes fenyegetés áradt.

-Szóval, itt hagyom magával Remit, néhány alapvető kérdésre neki kell megadja a válaszokat. Ha nem szeretne vele beszélgetni, akkor választhat engem is. Most ugyan sürgős dolgom van, de azt hiszem, Remivel egyébként is jobban járna. Ő türelmesebb, tudja – állt fel egy apró sóhajjal. Egy másik sötét alak állt meg mellette, egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy már káprázik a szemem az éles fénytől, aminek a csóvájában ültem. Aztán magunkra maradtunk Remivel. A fény kicsit odébb mozdult, kevésbé lett bántó. Néhány pislogás után megpróbáltam szemügyre venni a türelmes beszélgetőtárs ábrázatát: Peter Gallagher kék szemének figyelmeztető pillantásával találtam szemben magam.

Már éppen meg akartam szólalni, amikor hozzám lépett és milliméterekre az arcomtól suttogni kezdett.
-Ha élve akarod megúszni, eszedbe se jusson nyilvánvalóvá tenni, hogy felismertél. Manuel emberei figyelnek odakintről, még ha nem is hallanak mindent, ami idebent elhangzik, de biztosan akad köztük, akiknek feltűnne, ha ismerősként üdvözölnél.
Hátravetettem a fejem, ami kívülről akár úgy is tűnhetett, mintha dacosan ellenkeznék. Későn jutott eszembe, hogy Peternek esetleg egy ütéssel kell honorálnia a viselkedésemet, de nem ütött, csak kiegyenesedett, aztán az ajtó felé távolodott. Még hallottam, ahogy odaveti valakinek:
-Megmondtam neki mire számíthat. Kapott egy kis gondolkozási időt, amíg elszívok odakint egy cigit. Addig Moira vigyen neki egy kis vizet, hátha attól beszédesebb lesz – morogta, mire valaki beleegyezően mormogott és megnyitottak egy csapot. A homályból egy nő lépdelt felém. Moira – a nő, akivel utoljára Marionál ültem szemben, miután Melanie hangján találkára hívott.
Teljesen összezavarodtam, aztán hagytam, hogy egy szívószálat dugjon sérült ajkaim közé és mohón megszívtam. Csapvíz volt, klóros és rossz ízű, de mégis mennyei mannaként mosta át a számat és torkomat.
-Köszönöm! Tehát Moirának hívják? – próbáltam beszélgetni vele, mire rám villant a tekintete és válasz nélkül magamra hagyott. Próbáltam összerakni ezt az információt és a közelmúltban történteket. Én annak idején azt hittem, Mendel bűntársa a nő, de ezek szerint ő csak egy apró csavar volt egy hatalmas gépezetben, melynek működését valószínűleg ő maga sem látta át. Kapott egy utasítást, amit végrehajtott. Ennyi volt a dolga és nem is volt többre kíváncsi. Talán pontosan tudta, hogy a tudatlansága az egyetlen dolog, ami megvédheti. A rendőrségtől és a saját társaitól egyaránt. Akkor viszont Mendel volt része egy nagyobb egésznek.

Peter aligha szívta végig a staubot, mert számomra legalábbis, túl gyorsan érkezett vissza. Dzsekijét ledobta a fal mellett egy székre, aztán körbejárt, akár valami vadászó medve. Az ujjait ropogtatta.
-Bocs, de attól lesz élethű a dolog, ha egy kicsit vérzel – nézett rám Peter talányosan. Sejtettem, hogy egyszerre élvezi a helyzetet és aggódik, hogy netán lebuktatom.
-Tedd, amit tenned kell! – morogtam.
-Ha a fogsorod közé veszed az ajkad, egy viszonylag gyengébb ütéstől is felreped – érkezett a szakmai jó tanács. Önkéntelenül is kipróbáltam, mire Peter sem késlekedett. Az ütés – szerintem – erős volt, semmi óvatosság nem volt benne. Igaz, nem szoktam hozzá, hogy pofán csapjanak. Biztos voltam benne, hogy Peter a Melanie iránti érdeklődésemet honorálta vele. Ha csak kettőnk között játszódott volna a játszma, nem izgatott volna annyira a dolog, bár biztosan rossz néven vettem volna az egyenlőtlen feltételeket. De Peter most beépített emberként nem játszhatta a puhány alakot. A társai nyilván figyelik, a főnöke eredményt vár el tőle. Érdekes érzés volt, ahogy a félelem jeges érintése a gerincemet borzolta. A következő ütésre végképp nem készültem fel. Peter ökle a szemöldökömet érte. Az érzékeny, vékony bőr azonnal megadta magát. Éreztem a fémes ízt a szám szélén és a szempillámon egyensúlyozó kis gömb zavarta a látásomat. Peter látványos, jó munkát végzett, miközben – ha egészen őszinte akarok lenni – a fájdalom nem is volt olyan erős. A szék karfájára támaszkodva a fülembe suttogott:
-Jönni fognak hamarosan a cégtől, de Manuel visszatértét meg kell várjuk. Őt akarják, és csak remélni merem, hogy nem kap előbb a pisztolyához, mint ahogy Melaniék lecsapnak rá. Ha van ötleted, amivel húzhatod az időt, tedd meg, de figyelmeztetlek, ne feszítsd túl a húrt, mert Manuel keze elég hamar eljár. És ő nem a látványra, hanem a fájdalomra utazik.
Odakintről zajongás hallatszott, öblös hangú röhögés, egy halk női sikoly. Moira alighanem egy vaskos tréfa áldozata lett. Készen állt a tervem. El fogom kápráztatni ezt a sunyi disznót, megkérem, fogja meg a karom, és a fejére olvasom az összes eddigi bűneit. Persze, ha hajlandó lesz. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek nem szeretik, ha beléjük látok. Lehet, hogy Manuel kíváncsiságát tökéletesen kielégíti, ha valamelyik emberével demonstrálom az adottságom.
-Ne szúrd el, mert nem biztos, hogy a segítségedre lehetek! – motyogta Peter, mielőtt a zajongó társaság betódult az ajtón. Manuel szem azonnal rám villant, aztán kérdőn Remi-Peterre. Ő hanyagul megvonta a vállát:
-Azt mondja, hajlandó beszélni, de nem biztos, hogy hinni fogsz neki.
-Fiam, fiam! – ült le velem szembe fejét csóválva a férfi. Kifejezetten utáltam az atyáskodó hangsúlyát. Volt benne valami, ami gyerekkorom szeretett apai emlékeinek meggyalázását jelentette. Nem voltam a fia, és keményen elhatároztam, hogy ezt megértetem vele is.
-Na, mondja! – mosolygott rám Manuel, de ez a mosoly hátborzongató volt.
-Van egy képességem – kezdtem bele.
-Remek. Nekem is. Például, messziről kiszúrom, ha valaki szórakozni akar velem, és időben elveszem ettől a kedvét – nyomta ki magát Manuel, ahogy felállt, és megtornáztatta a csuklóját.
-Nem viccelek! Be tudom bizonyítani – siettem elfeledtetni vele éledező harci kedvét.
-Hogyan? – vakkantott rám türelmetlenül.
-Had fogjam meg a kezét... vagy bárki másét – tettem hozzá, és nagyon reméltem, nem Petert fogja elém lökni áldozati bárányként. Róla ugyanis sok mindent nem szerettem volna elmesélni még nekik sem. –Az érintés útján belelátok az emberek gondolataiba, az emlékeikbe.
-Szórakozol velem? – ráncolta össze bizalmatlanul a szemöldökét.
-Be tudom bizonyítani – ismételtem magam.
-Remi! – intette mellém Petert. Basszus, ez a legrosszabb, amit tehetett – gondoltam magamban, de Manuel folytatta: -Szabadíts ki az egyik kezét! – intett felém. Remi láthatóan aggodalmasan  engedelmeskedett. Ahogy előre nyújthattam a jobb kezem, szinte csikorogtak az ízületeim. Teljesen elgémberedett a karom, ezért az ujjaimat is megtornáztattam. Manuel félretolta Petert, majd közelhúzta a széket és leült rá.
-Hogy csináljuk?
-Megfogom a kezét – motyogtam, és igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy elfintorodjak a kissé nyirkos tenyér érintésétől. Úgy ültünk ott, mint két barát, kéz a kézben. Manuel merőn nézett engem, én lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a férfi erőszakos emlékei átmossanak. Néhány kevésbé erőszakos emlék is felbukkant a vértenger szélén. Peter nem viccelt, a főnöke valóban örömét lelte a fájdalomokozásban. Egy hosszú, sötét hajú csinos lányról szóltak a szelídebb emlékek, aki a közelmúltban ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját. Manuel lánya. A királylány, akit csupa megfélemlített barát és barátnő vett körbe élete egyik legnagyobb ünnepségén, megannyi őszintétlen gratuláló. Kevesen voltak a meghívottak között, akik szívből együtt örültek a lánnyal, aki nem tehetett róla, kinek az ivadéka. A party egy csodás parkkal körülvett hatalmas házban zajlott, amelyet fegyveresek őriztek. Úgy döntöttem, ez a legbiztonságosabb emlékkép, amiről beszélhetek az apának. Nem akartam a leszámolások és kétes ügyletek szövevényes ügyeiben turkálni. Talán az érintett nem a legmegfelelőbb módon reagál. Nem, egy gyerekzsúr biztonságosabb terep lehet.
-Mi van, kis mágus! – dörrent rám Manuel, miközben valósággal kirántotta a kezét a tenyeremből. –Szórakozol velem, fiú. Nincs tapperolás! Vagy mondasz végre valamit, vagy másképpen bírlak beszédre.
-A lánya születésnapi partiján pávák sétáltak a parkban – szóltam közbe, mielőtt végképp felhúzza magát.
-Remi! – dörrent rá Peterre, aki idegesen figyelt. –Moiránál van egy magazin, amiben megjelentek a képek. Hozd ide azonnal!
Pár pillanat múlva már a kérdéses lapot lapozgatta. Ujjával csettintett egyet, mire az egyik embere egy szemüveget nyújtott feléje. Orrára biggyesztette az aranykeretes szemüveget és a magazinba mélyedt. Végül diadalmasan fordította felém a lapot. -Ebben láttad, te kis tetű a képet, mi? – kérdezte gunyorosan. A fotón néhány fiatal lány szerepelt, kivétel nélkül idősebbnek sminkelve, mint ahány évesek lehettek. Mellettük egy páva éppen kiterítette tollazatát, megrázva a pávaszemektől telehintett palástot. Basszus, szóval benne volt az újságban! Akkor ezzel aligha sikerült elnyernem a bizalmát.
-Várjon! Én ezt a magazint még sosem láttam, de ... megpofozott egy pincért, mert leöntötte a lánya egyik barátnőjének a ruháját.
Manuel unott tekintete egy pillanatra felélénkült.
-Kitől hallottál erről?
-A keze ... – biccentettem feléje.
-Hülyeség! Mondj nekem valami olyasmit, amiről nyilván nem beszélt senki, sem a lányom, sem az idióta barátai.
-Elkésett az ünnepségről, mert véres lett az inge és az öltönyéhez illőt egyenesen az üzletből hozatta. A szobalánynak pedig még ki is kellett vasalnia, mielőtt felvette – hadartam egy olyan részletet, amely az emlékei között bőven tartalmaztak obszcén szavakat és kellő mennyiségű dühöt. -Ráadásul az ember, akit kihallgatott, nem tudott információval szolgálni, mert megállt a szíve, mielőtt megtörhette volna.
Manuel megdermedt. Ez már nyilvánvalóan olyan információ volt, amiről csak egy nagyon szűk kör tudhatott. Egyértelműen elképedt.
-Ilyen nincs! Ilyen nem létezik? Mi a franc vagy te? Valami gondolatolvasó? Pedro! Fogd meg a kezét! – lökte elém az egyik emberét.
-Összetörte a kocsit, amikor az előbb elmentek valahova. De maga nem abban a kocsiban ült.
Manuel valósággal félrelökte Pedrót. –Ilyen nincs! Te egy valóságos kincs lehetsz a zsaruknak. Hogy a fenébe csinálod? Talán dolgozhatnál nekem. Akkor biztosan tudnám, ha valamelyik emberem kidumál a családból. Te lehetnél az én személyre szabott hazugságvizsgálóm. Mennyit kérsz? Első részletnek talán elég lenne az is, hogy meghagyom az életedet – röhögött öblös, mély hangon a férfi. Zavarban voltam. Nem fogadhattam el az ajánlatát, még időlegesen sem, de tudtam, az életem múlhat a válaszon. Az mentett meg, hogy Manuel újra leült velem szemben és hitetlenkedve ismételgette:
-Ilyen nincs!
-De van! – harsant az ajtóból egy ismerősen csengő hang, Melanie Bolton hangja. Egész hadsereg vette körül. Senki nem értette, hogy tudtak ilyen zajtalanul a közelünkbe férkőzni, csak az lehetett, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a főnök és a köztem lezajló párbeszédet. A mutatványom minden más érzéküket elnyomta, ahogy győzedelmeskedett a kíváncsiságuk. Peter óvatosan hátrált, kezeit felemelve, megadásra készen. Manuel pedig lehunyt szemekkel igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Tudta, hogy pillanatnyilag vesztésre áll, de biztos volt abban is, hogy legkésőbb egy órán belül a jól fizetett ügyvédei kihozzák. Egy problémája lehetett csak, én túl sokat tudtam. A szeme Pedróra villant, aki megértette, a kocsi összetörését most kell törlesztenie. A pisztolyához kapott és még mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, rám lőtt. Peter villámgyors reflexe mentett meg, aki még éppen elérte a lövésre nyújtott kart. A lövedék célt tévesztett, fájdalmas horzsolást okozva a halántékomon, de elkerülve a létfontosságú szerveim. Pedro pedig holtan rogyott össze a válaszként felharsanó össztűznek köszönhetően. Drága koccanás volt, futott át az agyamon, még mindig sokkolva a közvetlen életveszélytől. Manuel tágranyílt szemében a felismerés dühös állatként gomolygott: a mindig megbízhatónak hitt jobb keze, Remi volt a besúgó, akit éjt nappallá téve keresett eddig. A kígyó a mellén fészkelt, és ő nem vette észre. Úgy látszik, berozsdásodott. De a tekintete egy gyilkos ígéret volt, hogy ezt a leleplezést Peter még megkeserüli.
Melanie határozottan bilincselte össze a férfi kezét, a többiek pedig engedelmes birkanyáj módjára terelték ki a bandatagokat.

2017. február 7., kedd

Az a bizonyos "pofám leszakad"-helyzet :(

Roppant szégyellem a nagy hallgatást! El sem hinnétek, milyen sokszor jut eszembe, hogy tartozásom van az errejárók felé. De ... nem mentegetőzésként, de zajlott az élet, ezer feladat volt, amik kicsit háttérbe szorították a friss írást. Mindenesetre ígérem, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Még egy kis türelmet kérek, már belekezdtem az írásba, de ilyen hosszú hallgatás után többet érdemeltek 2-3 oldalnyi terjedelemnél. Úgyhogy hajrá, olvassátok újra az elejét, hogy képben legyetek a folytatásnál!
Addig is egy kis zene  :)