"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. július 31., kedd

Skót szerelem 12. fejezet


Broden óvatosan sántikálva botorkált a dolgozószoba felé. Rowena elaludt, miután elkortyolt néhány pohár erős whiskyt. Teljesen kiborult a napló bejegyzéseit hallgatva, ezért nem is figyelt, ahogy a férfi újra és újra megtöltötte a poharát. De talán jobb is volt, hogy a megrázkódtatást az aranyló folyadékba fojtotta. Broden fejében ott zakatolt valami zavaros gondolat. Idegesítette, hogy meg sem tudja fogalmazni a nyugtalansága okát, ezért inkább felkelt és McMillan íróasztalának fiókjaiban merült el. Megbeszélték, hogy másnap korán reggel visszamennek Achnacarryba, így aztán nem is lett volna más alkalma, hogy folytassa a kutatást. Ő ugyanis a maga részéről még messze nem érezte, hogy választ kapott volna a kérdéseire.
Újra a kezében forgatta a korábban félredobott levélcsomagot. A hivatalos pecsét a feladó helyén az invernessi McGee ügyvédi iroda kissé elmosódott pecsétje volt. Vajon mi dolga volt velük, mert a levelek megőrzésének módja nem vallott hivatalos levelezésre? A dátumok alapján kiválasztotta a legkorábbit és kihúzta belőle a sűrűn telegépelt lapot. Az első mondatok után döbbenten az ölébe ejtette a levelet. Az első gondolata az volt, hogy felébreszti a lányt és megosztja vele a felfedezését, aztán mégis inkább nyugton maradt. Úgy döntött, hogy megpróbál egyedül az új információról minél többet megtudni, nehogy hiú reménykedés töltse el Rowenát.
Ahogy ült és járt az agya a félhomályos szobában, melyet csak az íróasztal lámpája próbált bevilágítani, pillantása a szemközti hajós festményre esett. Mintha kicsit csálén függött volna a helyén. Önkéntelenül is felállt, hogy megigazítsa. Mielőtt ujjbegyével odébb mozdította volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve megmarkolta a keretet és leemelte a képet a falról. Egy faliszéf fémajtaja sötétlett alatta. A képet hanyagul a földre állította és visszasietett az asztalhoz. Annyi mindennek jutottak a nyomára ebben a házban, talán szerencséje lesz és a széf kis kulcsára is rátalál valamelyik fiókban. Már majdnem feladta, amikor ujjával véletlenül kitapintatott egy kis gombot. Akár a faanyag apró göcsörtjének is hihette volna, de alaposabban szemügyre véve megért egy próbálkozást. Megnyomta és örömmel észlelte, hogy a fiók oldallapja leválik és mögüle egy apró üreg bukkan elő. Az első pillantásra üresnek tűnt, de ujjaival addig tapogatózott, amíg megérezte a kis fémkulcs hidegét. Kivette és zakatoló szívvel botorkált vissza a széfhez. Nem is nyikorgott, mintha gondosan olajozták volna. Halk kattanás után Broden zakatoló szívvel megrántotta az ajtót, amely lassan kitárult. Semmi más nem volt odabent, csak egy régi kockás füzet. Sem pénz, sem ékszerek, de még csak birtokkal kapcsolatos papírok sem. A kis füzet olyan volt, mint valami iskolás irka, benne pedig Murray McMillan szálkás írásával dátumok és összegek végeláthatatlan sorokban, havi rendszerességgel, tizenkét éven át.
Broden az összegen gondolkodott. Nem volt túl nagy, még korabeli mércével sem. De a címzett az az ügyvédi iroda volt, amelynek a levelét az előbb megtalálta. Tekintettel arra, hogy az a bizonyos Joshua McGee  megbízást kapott egy újszülött örökbe adására, nyilvánvaló volt, hogy a kifizetett pénzek ezzel lehettek kapcsolatosak. De miért fizetett McMillan tizenkét éven át? A logikus az lett volna, ha egyszeri összeggel letudja a megbízást. És vajon miért csak tizenkét éven keresztül? Mi történt azután Kaitlyn Monroeval, ahogy az apró csecsemőt nevezték az iratokban?
Visszazárta a széfet, a festményt a helyére akasztotta, a füzetet és a leveleket pedig óvatosan elsüllyesztette a csomagjában. Bizonytalanul járt az agya, miközben Rowena nyugtalanul forgolódó alakját figyelte. Joga lenne tudni róla! De miért zaklatná fel ezzel a felfedezéssel, amikor még a nagyanyja naplóját sem emésztette meg? Zavarta ugyan a tudat, hogy Rowena most gyászolja azt az apró csecsemőt, akiről ő már tudja, hogy végül életben maradt. De a gyereknek egyelőre semmi nyomát nem tudják, talán már nem is él. Ha mégis, már ő maga sem fiatal ember, talán nem tud a származásáról, talán nem is akar tudni. És mi lesz, ha megtalálja és az illető jogot formál az örökségére? Megfájdult a feje a sok megválaszolatlan kérdéstől, úgyhogy jobb orvosságot nem tudva, öntött magának is az erős italból és hosszú, égető kortyokban megitta. Szinte azonnal érezte a zsongító hatást. A tűzbe bámult és hagyta, hogy a whisky is tegye a dolgát. Hamarosan ő is elaludt.
*
Achnacarryban szinte természetellenes csönd honolt. Broden gyanakvóan nézett szét. Négy testvére és a házvezetőnő kellett volna várja, de sehol nem volt egy lélek sem. Két napig nem volt itt és máris visszarepült az időben, amikor a kaliforniai szőlőtőkék között neki kellett felhajtania a testvéreit, akik munka helyett valami jó kis szórakozást találtak maguknak.
A bejárat felől egy kocsi gumijának csikorgó hangja hallatszott és mind a ketten várakozóan fordultak az ajtó felé. Edan és Catriona egymást karolva, nevetgélve léptek be a házba, majd rögtön meg is torpantak, ahogy meglátták őket. Catriona zavartan bontakozott ki a férfi karjaiból és a nővéréhez sietett.
 – Nem is mondtátok, hogy ilyen korán jöttök. Olyan nyúzottan néztek ki. Csinálok egy jó reggelit, mert nagyon úgy fest, hogy rátok férne. Nem akarsz segíteni? – nyújtotta nővére felé a kezét és Rowena megadta magát. Biztos volt benne, hogy nagy segítséget nem jelent majd a konyhában, de tudta, hogy a húga csak lehetőséget akar adni a két férfinak, hogy a villámló tekintetek okát tisztázzák egymás között.
 – De, szívesen! – motyogta és meglepve tapasztalta, hogy gyomra hangosan megkordult, mintha tényleg nagy szüksége lenne valami laktató reggelire. Ahogy eltűntek a konyha irányába, Broden kissé ingerült hangon suttogva fordult az öccséhez:
 – Meg vagy őrülve? Mit művelsz? Két napra teszem ki a lábam és máris összejössz az egyik McMillan lánnyal, csak hogy kockáztasd az örökséged? És egyáltalán, hol vannak a többiek?
 – Higgadj le! – mordult fel az öccse. – Azt látom, hogy a nagy testvérnek még két éjszakát is szabad eltöltenie a másik McMillan lánnyal egy kihalt házban, de engem azonnal kérdőre vonsz. Ha tudni akarod, most vittük ki Duncant és Donatellát, meg a kis Leochot a reptérre. Kaptak otthonról valami hírt, amitől idegesek lettek és inkább hazautaztak. Wallace még itt van, de ma már ő is el akar utazni, csak előbb beszélni akart veled. Quinn pedig a kis barátnőjével ment be a városba – folytatta a beszámolót, gondosan elhallgatva a maga szerepét. Broden be is kapta a csalit.
 – Quinnek milyen barátnője lett az elmúlt két napban? Hiszen nem ismer errefelé egy lelket sem! – tárta szét értetlenkedve Broden. Meg kell őrülni! Ezek a kölykök pont olyanok, mint kamasz korukban. Egy pillanatra sem lehet magukra hagyni őket.
  – Bridget kisebbik lánya, Kyla bukkant fel, mert hallott a szülei meglepő közös állásáról és látni akarta, hogy tényleg nem ölik itt egymást halomra. Nagyon helyes kis jogász-tanonc. Mindenesetre kellőképpen olvasottnak mutatkozott egy olyan témában, ami az öcsköst mostanában foglalkoztatta, és hát ... tudod, a villámcsapás hirtelen érkezik. Két napja állandóan együtt vannak, jönnek-mennek. Quinnt ennyit összesen nem hallottam beszélni az elmúlt öt évben, mint ebben a két napban. Nem is fogsz ráismerni, ha hazaér. De ő legalább nem veszélyezteti az örökségét – tette hozzá fejével a konyha felé intve. Ő ugyan Rowenára gondolt, de Broden természetesen nem vette a lapot és visszalőtt:
 – Aha, ezek szerint Te viszont sikeresen beleestél a McMillan lány bűvkörébe?
Edan nagyot sóhajtott. Tagadhatott volna, de minek? Visszatámadhatott volna, de annak sem látta sok értelmét. Adott volt a helyzet, a bátyjával együtt megperzselte őket az ellenfél tüze. Az idő fogja eldönteni, hogy elégnek-e ebben a tűzben, vagy egy kicsit megpörkölődve továbbállnak majd. Most még korai lett volna ezért veszekedniük. De mielőtt válaszolhatott volna, Broden még folytatta:
 – Azt hiszem, nagyobb bajunk is lehet a McMillan lányoknál – dörmögte az orra alatt. Valakivel egész egyszerűen beszélnie kellett a felfedezéséről, de most még túl bonyolult lett volna összefoglalni Edannak a helyzetet. Majd leülnek mindannyian és elmesélik a naplóból megtudottakat. És ha a többiek is megemésztették az újdonságot, akkor majd félrevonul Edannal és a segítségét kéri a nyomozásban. Laza és nemtörődöm srácnak tűnt a külvilág szemében, de ő tudta, hogy megbízható, titoktartó férfi, aki könnyed stílusával könnyen teremt kapcsolatokat. Talán ő az alkalmasabb arra, hogy bizonyos helyeken kérdéseket tegyen fel.
*
Broden a könyvtárban várt az öccsére, az Edmét ábrázoló festményt nézte, s közben arra gondolt, hogy talán élete legnagyobb baklövését követte el, amikor engedte elutazni Rowenát és a húgát, mielőtt őszintén beszéltek volna egymással. Nem a naplóról, hanem valami sokkal személyesebb, kettejüket érintő dologról. Skye-on már majdnem megtörtént! Már éppen megcsókolni akarta a lányt, s nemcsak a környezet és a helyzetük hatására, de egyszerűen megadva magát a vonzódásnak, amely már hetek óta fogva tartotta. Olyannyira, hogy az eltelt időben nem is gondolt mindarra, amit maga mögött hagyott, és amit néhány hete még a legfontosabbnak gondolt. De az a francos napló közbeszólt. Előbb csak a tény, hogy véletlenül rábukkantak, később a tartalma, amely túlságosan fájdalmas volt, hogy a maguk szerelmes érzéseit eléje helyezzék. Végül pedig a Murray McMillan szobájából előkerült iratok adták meg a végső döfést ennek a még csak bimbózó kapcsolatnak. Ugyanakkor – bár a fizikai kapcsolat nem teljesedhetett be még egy szenvedélyes csók formájában sem – lelkileg olyan közel kerültek egymáshoz, mint ahogy ő a maga részéről még soha senkivel. Még Jasminevel sem. De Rowena látszólag könnyedén meghozta a döntését, hogy a visszaérkezésük után azonnal elutazzon a testvérével. Ezt akár vehette volna egy észhez térítő pofonnak is, de a lelke mélyén nem tudott beletörődni. Ugyanakkor mardosta a bűntudat, hogy meghagyta a lányt abban a hitében, hogy a nagyapja meggyilkolt vagy meggyilkoltatott egy csecsemőt. Legalább ebben el kellett volna mondania az igazságot, csak ez zakatolt az agyában. Edan belépett, kezében egy üveg bontatlan whiskyvel, készen rá, hogy a bizalmas beszélgetést megkönnyítse a bátyja számára. Broden pedig tehetetlenül megrázta a fejét, hogy lezárja magában a korábbi gondolatmenetet. Az egyetlen alkalmas pillanatot elszalasztotta, jobb lesz, ha megpróbálja elfelejteni azt a végképp értelmetlen kérdést, hogy „mi lehetett volna, ha ...”.
*
 – De most tényleg, miért kellett így elrohannunk? – kérdezte Catriona már vagy ötödször, de megint csak egy sóhaj érkezett válaszul. Rowena tanácstalan volt, hogyan mesélhetne a húgának a nagyapjáról megtudott szörnyűségekről. Ugyanis arról a másik dologról, ami még a családi tragédiánál is jobban foglalkoztatta, képtelen lett volna még vele is beszélni. Hiszen saját magával kellett volna előbb dűlőre jutnia, hogy végül is akarta ő azt a csókot ott Skye-on, vagy sem. Sajnálja-e a tovaszállt pillanatot, vagy örül neki, amiért nem bonyolódott Broden Cameronnal semmi olyanba, ami csak fájdalmat okozott volna a későbbiekben. Tisztában volt vele, hogy a férfinak megvan a maga élete odaát az Államokban, így aztán értelmetlen lett volna belekezdeni valamibe, aminek úgysincs jövője. Catrionát azonban nem olyan fából faragták, aki hamar feladja, és tovább érdeklődött:
 – Brodennel kapcsolatos a dolog vagy a kutatásotokkal a nagypapa házában? Mert ha az utóbbi, akkor azért úgy érzem, jogom van tudni, ha valamire rábukkantatok. Ha meg Broden..., nos, a testvéredként megtisztelő lenne a bizalmad. Már csak azért is, mert akkor én is könnyebben nyílnék meg előtted – tette hozzá, mire Rowena azonnal felkapta a fejét.
 – Miről kellene neked megnyílnod? Csak nem keveredtél valamibe Edan Cameronnal? Jaj, Cat, hiszen tudod, hogy a hagyatéki kikötés értelmében elveszíti az örökségét, ha egy McMillan lánnyal kezd. Együtt tudnál élni a tudattal, ha miattad nem kapná meg a pénzét? Hiszen itt nem fillérekről van szó, hanem egy jelentősebb vagyonról, még ha azt ötfelé is kell osszák.
 – Nem akarják elosztani – vonta meg a vállát a lány.
 – Ezt honnan veszed? – csodálkozott a nővére.
 – A srácok arról beszéltek, hogy mindannyiuknak jobb lenne, ha egyben hagynák az örökséget. Ez akkor jelentene sok pénzt, ha például eladnák Achnacarryt, de ezt egyikük sem akarja. Egyelőre.
 – De talán Broden ...
 – Nem, még Broden sem akarja. Amikor kint voltak a nagyapjuk sírjánál, tulajdonképpen már ott megegyeztek. Azt mondják, a birtoknak elég nagy jövedelme lenne jó kezekben, hogy annak a hasznát éljék fel, vagy annak egy részét. Meg persze vannak kisebb tételek, amiktől megválhatnának, például az Invergarryben lévő ház. Most, hogy sikerült a Morvan házaspárt alkalmazni, biztosak benne, hogy a kastély jobb befektetés, mint az érte kapott pénz a bankban. Quinn is úgy gondolja, hogy szívesen itt maradna, a kutatásaira éppen alkalmas környezet lenne. És Kyla is itt lenne közel hozzá, úgyhogy ...
 – Kyla? – szakította félbe Rowena. – Ki a fene az a Kyla?
 – Bridget kisebbik lánya. Ne csinálj úgy, mintha sosem hallottál volna róla, hiszen már az interjún is említette, hogy a nagyobbik lánya tanítónő, a kisebbik pedig jogra jár Invernessben – forgatta a szemét Catriona. A nővére mintha egy másik dimenzióban mozogna, mióta visszatért Skye-ról. Most már igazán furdalta a kíváncsiság, hogy mi történhetett a szigeten. – Inkább arról mesélj, mit sikerült megtudnotok a szigeten! – váltott témát, hátha ezzel végre visszatérítheti a nővérét a jelenbe.
Rowena összeszorította a száját. Végül is ez az alkalom éppen olyan rossz, mint bármelyik másik, ha a nagyapjukról kell beszéljen. Itt legalább nem kell a húga szemébe néznie, látnia, ahogy az elborzad a nagypapa rémtettei miatt. Vett egy nagy levegőt és belekezdett.
*
Catriona csendben ült. Szinte megsemmisült a hallottaktól. Sosem volt a nagypapa egy gyöngéd nagyapó, mint például a barátnője, Anne ősz szakállú nagyapja, aki egykoron a Mikulást játszotta el minden évben a közösségi házban; de amiről most Rowena beszámolt, az egy teljesen ismeretlen, és igen kegyetlen férfit festett elé. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen rémtettekre lehetett képes. A nagyi szegény hozott egy rossz döntést életében, amikor férjes asszonyként engedett a szerelem csábításának, de aztán visszatért a családjához. Persze, ő sem mentette fel a románc miatt, de hát erre nem a kétségbeesésbe hajszolás, hanem egy válás lett volna az ésszerű megoldás. Még azokban az időkben is. Ő maga már nem is emlékezett a szigeten lévő házra, csak arra, hogy sosem szerette, mert életében nem járt még olyan huzatos helyen. De hogy ott valóságos börtönben éljen a nagyi és titokban hozza világra a gyermekét, aki aztán másnapra eltűnik, mintha sosem lett volna, ez rosszabb volt mindennél, amit elképzelt. Már megértette, hogy miért választotta inkább az öngyilkosságot, bár Rowena szavai még azt is sejtetni engedték, hogy talán a halálában is közreműködött a nagypapa. Soha, senkitől nem hallott a kis Kaitlynről, ami már önmagában árulkodó volt. Az öreg McMillan vagy megfélemlítette az alkalmazottait, vagy elbocsátotta őket, de soha senkinek a száján nem csúszott ki még véletlenül sem az apró gyermek neve, mintha sosem létezett volna. Kíváncsi lett volna, hogy Broden mit szólt a felfedezéshez, és vajon hogyan adta tovább a testvéreinek. Hiszen szegről végről ők is rokonai voltak annak a csöppségnek. Erről aztán eszébe is jutott a másik fontos kérdés:
 – Végül mi történt köztetek Brodennel odakint a szigeten?
Rowena majdnem leszaladt az útpadkára a váratlan kérdéstől. Azt hitte, a húga majd a tragédiával kapcsolatban tesz fel további kérdéseket, amikre még ő maga sem tudta a válaszokat, erre így beletenyerelt a kérdések kérdésébe. Végül úgy döntött, őszinte lesz.
 – Nem történt semmi. Egyszer majdnem megcsókolt, de abban a pillanatban akadt a kezünkbe a napló, és a pillanat elszállt. Jobb is, hogy így történt, mert ennek a kapcsolatnak úgysem lehetett volna jövőre. És ezt jobb, ha Te is észben tartod, amikor Edan jóképű fizimiskáján felejted a tekinteted. Broden hamarosan visszautazik az Államokba, mert ott várja őt a saját világa, a gazdasága. Edan pedig ... nos, ő egy szabad szellem. Ahogy megismertem, mindig is úgy élt, ahogy neki tetszett. Nem a megfelelő férfi a Te számodra sem.
Catriona ezzel szívesen vitába szállt volna, de ismerte már annyira a nővérét, hogy tudja, mikor kell ráhagyni. Nem mesélte el neki, hogy Edan is azt tervezi, itt marad Skóciában. Idővel pedig majdcsak kiderül, hogy jók-e a megérzései a férfival kapcsolatban. Közben éppen hazaértek, és a ház előtt ott állt Scott Monroe kocsija. Nem akart tanúja lenni a fickó és a nővére közti vitának, így inkább fogta a csomagját és köszönés nélkül elment a férfi mellett. Már az ajtót nyitotta, amikor meghallotta Scott gunyorosan édeskés hangját:
 – Drágám! Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar vigasztalást keresel a szakításunk után. Na, de hogy éppen egy Cameron karjában, ezt még én sem feltételeztem volna rólad – mondta a férfi és felkacagott. Catriona legszívesebben visszafordult volna, hogy lekarmolja az arcáról a hamis megbántottságot. De tudta, hogy ezt megteszi majd a nővére is.
 – Scott! Nem hiszem, hogy nekünk bármiről is lenne beszélgetni valónk. De a Cameron házban tett kirándulásunkról aztán végképp semmi – ment el a férfi mellett Rowena. Scott utána kapott. A lány úgy nézett a karjába csimpaszkodó kézre, mint valami undorító ragadványra. – Azonnal engedj el! – sziszegte neki, mire Scott látványosan lefejtette róla az ujjait.
 – Hát, pedig azt csiripelték a madarak, hogy nemcsak Achnacarryban jártatok, de Te még az egyikükkel egy külön kis kirándulást is tettél a családi birtokra. Gondolom, viszonoztad a meghívást egy másikkal, csak tudod, az azért mégis furcsa, hogy ez már egy kettesben töltött kirándulás volt. Az emberek akár azt is hihetik, hogy románc szövődött köztetek. Mintha láttam is volna egy fényképet, amin éppen átölel. Skye pedig a tökéletes helyszín, ahol el lehet bújni a kíváncsi tekintetek elől. De azt kell mondjam, hogy a pletyka már szárnyra kelt és a hírek eljutottak a közjegyzőhöz is. Mr. Ansleynak pedig törvény szabta kötelessége érvényt szerezni az örökhagyó utolsó kívánságának. Kár volt kivetned a hálódat szegény Broden Cameronra, mert így veszélybe sodortad az örökségét is – mosolygott önelégülten a férfi, amiért a terve ilyen tökéletesen működni látszott.
 – Korán örülsz, Scott! – nézett a szemébe Rowena. –Ha kell, írásban nyilatkozom róla, hogy semmi nincs köztünk. Soha nem fogod rátenni a mocskos kezed a Cameron örökségre, hiába reménykedsz benne. Az önkormányzat meglesz enélkül a pénz nélkül, és Te sosem fogod legyőzni Gavin McDougalt a képviselői székért folytatott harcodban. Egyszerűen azért, mert egy gátlástalan szerencsevadász vagy és egy ilyenre ennek a városnak nincs szüksége – vágta diadalmasan az egyre inkább elsötétülő szemekbe a lány, aztán, hogy fokozza a drámai hatást, hatalmas dörrenéssel bevágta a férfi orra előtt az ajtót.

2018. július 27., péntek

Skót szerelem 11. fejezet


A férfi előre pörgette a lapokat, majd találomra hangosan olvasni kezdett egy oldalt: „Amikor Seumas házába költöztem, az életem óriási változáson ment át. Végre boldog lehettem! El sem tudom mondani, milyen boldog. Újra szeretett nő voltam. Nem háziasszony, nem egy buta, lenézett nő, egy dísztárgyként mutogatott feleség, hanem egy istenített kedves. Soha nem lett volna szabad hozzámennem Murrayhez, hiszen mindig is Seumas volt az igazi. Ebben már teljesen bizonyos voltam. A szívem mindig is tudta, de a családom nyomásának képtelenség volt ellenállni. Ők elrendezték az esküvőt, az én érzelmeim senkit nem érdekeltek. De most végre ott voltam, ahova tartoztam, ahova mindig is vágytam. Csak a gyermekem hiánya mérgezte meg ezeket a csodás napokat. Azt hittem, ezzel a lépéssel rábírhatom Murrayt a válásra, de olyan feltételhez kötötte, amit anyaként nem vállalhattam. Soha nem hittem volna, hogy ily módon zsarol majd, ez is azt bizonyítja, hogy fogalmam sem volt, ki az az ember, aki mellett élek. Visszatértem hozzá, mert egész egyszerűen nem tehettem mást. Engedelmeskedtem az akaratának, annak ellenére, hogy tudtam, ez maga lesz a földi Pokol.”
Rowena könnyes szemekkel hallgatta a férfi érzelemdús hangát. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még Brodent is megrázta az asszony szavaiból sugárzó reménytelenség és boldogtalanság. Mindig is sejtette, hogy a nagyszülei házassága nem lehetett szerelmi házasság, és nem győzött hálás lenni a világ fejlődésének, amiért manapság már nem így intézték a dolgokat. A saját szülei házasságát is a két család rendezte el, de ott legalább megvolt a fiatalok között a kölcsönös rokonszenv, amely a házasságban szeretetté nemesedett, s talán szerelemmé is. Sokszor gondolt a meghitt estékre, a szüleik egymás iránti gyengédségére. Igen, ők szerencsések voltak, de az őket megelőző generáció – legalábbis a nagyszülei esetében – még nem.
Broden feléje nyújtotta a naplót, hiszen végül is ki más lett volna a legilletékesebb, hogy a bejegyzések között kutakodjon, de megrázta a fejét. Képtelen lett volna hangosan felolvasni a nagyi szavait. Már ezek az első mondatok is megrázóak voltak, és sejtette, hogy a lapokon még sok-sok szomorúság öltött a betűkben testet. A férfi mintha szavak nélkül is megértette volna a kérését, bólintott és tovább lapozott. Pár oldalt szótlanul átfutott, aztán jelentőségteljesen Rowenára nézett és hangosan folytatta: „Bevallottam Murraynek, hogy várandós vagyok. Nem ostoba, azonnal tudta, hogy a gyermek nem lehet az övé. Némán fogadta a hírt, semmi dühkitörés. Ez pedig nála mindig rosszat jelent. Rettegek, hogy mit talál ki, az azonban biztos, hogy inkább meghalok, de ezt a bébit nem vetetem el, hiába kérette ide az öreg Molly McMurphyt! Tudom, hogy az előkelő családok őt hívják, ha valami nem a terveik szerint alakul, de nincs az a földi hatalom, amely engem erre a végzetes lépésre kényszeríthetne.”
Broden nem mondta ki hangosan, de egy pillanatra együttérzett Murray McMillannal. Megtudni, hogy a felesége egy másik férfi gyermekével várandós, elég kemény ütés lehetett. Egy dolog a hűtlenség, de egy gyerek ... Hangosan azonban csak annyit mondott: –Azt hiszem, elérkeztünk a titok nyitjához. Nem akarja folytatni?
Rowena egyetértően bólintott, így aztán a férfi lapozott és folytatta: „A legrosszabb félelmeim váltak valóra. Skyra akar költözni. Mindig is gyűlöltem azt a helyet. Nem elég, hogy a világ egyik leghidegebb helye, de az a ház olyan nyomasztó. Nincs benne egy barátságos helyiség sem. Ott neveljem fel a gyerekeimet? Ott szüljem meg ezt a picit távol mindenkitől? Elfogadta, hogy elküldtem Mollyt, de azt képzeli, hogy titokban tarthatja a terhességem. A lelkem pedig lázong, hogy hónapok múlva úgy térjünk vissza, mintha az ő gyereke lenne. De nincs választásom. A szobalányok már csomagolnak. Istenem, ilyenkor olyan gyorsan tud cselekedni. Nincs senki, akivel Seumasnak üzenhetnék. Szegény drágám! Ő is azt képzeli majd, hogy tényleg visszatértem Murrayhez.”
Itt volt tehát a válasz a szigetre költözés körülményeit illetően. Az utazás pedig valóban nagyon gyorsan lebonyolódhatott, mert a következő oldalon már ezt írta Edme: „A megérkezés sokkoló volt! Nem tudom, mikor adott erre parancsot, hiszen alig néhány hét telt el, de őrült módon átalakította a házat. Sosem volt egy barátságos zug, panaszkodtam is régebben emiatt. Amikor a szobámba akartam menni, karon fogott és a toronyszoba feljárójához vezetett, mondván, mostantól az lesz az én lakrészem. Nem tiltakoztam, mert ennyivel is távolabb lehettem tőle, de odafönt egyszerűen nem kaptam levegőt. Mintha egy babaszobába léptem volna. Mindenütt csipke és hófehér anyagok. Ezen a vidéken teljességgel idegenül hatottak. Ráadásul gyereklányként is komolyabb szobám volt. Abszolút alkalmatlan volt rá, hogy ott szüljem meg majd a gyermeket és ott is neveljem fel, de bíztam benne, hogy idővel hathatok rá. A gyerekeket a saját szobája mellett helyezte el, nem törődve vele, hogy még szükségük lett volna az anyjuk közelségére. Esténként nem engedte, hogy mesét mondjak nekik. A vacsora végeztével úgy küldött aludni mindannyiunkat, mintha én magam a harmadik gyereke lennék. Semmi tekintélyem nem maradt a fiam és a kislányom előtt. Mintha csak egy gyengeelméjű felnőtt lennék. Annyira megalázó!”
Néhány lappal odébb a férfi újra hangosan folytatta a felolvasást: „Drága Ionám súlyos tüdőgyulladást kapott. Nem is csodálom, ezen a helyen képtelenség vigyáznunk magunkra. Az orvos csak hümmög és a fejét csóválja, miközben az én kis drágámat a láz emészti. Vissza kellene térnünk a városba, mert itt nem fog meggyógyulni, de olyan gyenge, hogy talán az utazást sem bírná ki legyöngült kis szervezete. Egész éjjel imádkoztam érte és telesírtam a párnám, amiért nem lehettem mellette. Marion ugyan megbízható házvezetőnő, de én vagyok az édesanyja, nekem kellene ringatnom. Hogyan lehet ilyen kegyetlen egy apa a saját lányával?”
A név említésekor Broden Rowenára pillantott. A nő könnyes szemmel bólintott. Ó, igen, a papa sokszor mesélt a kishúgáról, aki egészen fiatalon meghalt. Hát akkor itt történt! Látta a lány szemében a bővebb információ utáni éhséget és tovább olvasott: „Az orvos azt mondta, Iona nem éli meg a reggelt. A terhemtől már alíg bírom megmászni a lépcsőket, s talán ezért, vagy a közelgő vég miatti kegyeletből Murray megengedte, hogy a gyerekszobában töltsem az utolsó napokat. Most itt ülök és fogom apró kis kezét. Az öntudatlanságig lázas, hiába a szerek, amiket dr. Gordon maga adott be neki. A lelkem egy része vele hal ma éjjel. Olyan tehetetlen vagyok! Inkább halnék meg helyette én!”
Broden letette a naplót. Egyszerűen innia kellett. Nem azért, mert kiszáradt a torka, hanem a felindultságát leplezni. Elképzelte a kétségbeesett, magára maradt nőt, aki ezen a kies helyen a zsarnok férje ellen küzd, miközben az életét jelentő gyermekét veszíti el. A gyermekét, aki miatt visszatért a férjéhez, tudva, hogy örök boldogtalanságra kárhoztatja önmagát. Micsoda fintora a sorsnak, hogy szinte feleslegessé vált az áldozata. Persze, még ott volt a kisfia, de egy fiú többnyire úgyis az apjának a felügyelete alá került akkoriban, hiszen ő volt az örökös. Felhajtott egy pohár italt, a másikat Rowena kezébe nyomta. Szerette volna átlapozni azoknak a tragikus napoknak a naplólenyomatát, de valami morbid kíváncsiságtól hajtva tovább olvasott: „Nincs kegyetlenebb ember a férjemnél! Még el sem temettük az én angyalkámat, de Keith-t már el is küldte egy bentlakásos iskolába. Drága kicsi fiam! Nem élem túl, ha valami bajod lesz ott a távolban, hiszen még te is olyan kicsi fiúcska vagy, akinek az édesanyja mellett lenne a helye. Murray napok óta nem szól hozzám. Néha nem is tudom, hogy a gyász vagy a közelgő szülés miatt. Egy normális házasságban most egymásnak jelenthetnénk vigaszt, de mi csak egymást hibáztatjuk. Soha nem lett volna szabad a kicsikkel erre a szörnyű helyre jönnünk! Tudom, hogy a látványomat már csak azért sem viseli el, mert eddig csak valami megfogalmazhatatlan fenyegetést jelentett neki a hasam, de hamarosan élő valósággá, egy apró gyermekké változik. Aki, ha az Isten szeret engem, Seumas vonásait örökli majd. Máskor arra gondolok, talán a bábát sem hívja el. Hagyni fogja, hogy szenvedjek, hogy úgy szüljek, mint valami állat, magamra hagyva, rettegve, segítség nélkül. Az a Murray McMillan, akinek az utóbbi hónapokban megismertem, így tenne. De talán nem vállalja a szóbeszédet, hiszen mindenki tudja, hogy a cselédek pletykáinak végül is nem lehet gátat szabni. Előbb-utóbb megtudná a világ, ha így tenne. Istenem! Már csak abban reménykedem, ez az apró gyermek lesz megmentőm, mert a róla való gondoskodás értelmet ad napjaimnak.”
Rowena már nem is próbálta eltitkolni a megindultságát. Szinte látta maga előtt az apját, ahogy kisgyerekként útnak indul az ismeretlenbe, távol a szüleitől, a szülői ház biztonságától. Még ha nem is volt egy szeretetteljes légkör, amelyben élt, mégis csak a családja volt, nem pedig idegenek. Soha nem sejtette, hogy annak a melegszívű embernek ilyen nehéz gyerekkora lehetett. Ha tudta volna, akkor – ha ez egyáltalán lehetséges lett volna – még jobban szerette volna. Miközben ő a gondolataival volt elfoglalva, Broden némán lapozgatott a naplóban. Aztán talált egy részt, ami miatt újra hangosan folytatta: „Ó, az igaz szerelem gyümölcse még születésében is kedves! A legkönnyebb vajúdásom volt. Murray végül elhívta a bábát, de szinte nem is volt szükségem a segítségére. Ő azt mondta, azért, mert ez már a harmadik szülésem, de én tudtam, hogy ez az én kis kincsem ajándéka volt. A legszebb baba, akit láttam. Apró, szabályos és rózsás arcú. Mint egy kis tündér. Azt kívánom, hogy Kaitlyn legyen a neve. Kaitlyn Cameron. De persze ez képtelenség. Ha kicsit erősebb leszek, eljön a pap megkeresztelni és a Kaitlyn McMillan nevet fogja kapni. De Seumas tudni fogja, valahányszor csak találkozunk majd a városban, hogy ez a tökéletes gyermek az ő vére. Most is itt szuszog mellettem. Még aludni is hagyja a mamáját. Annyira fáradt vagyok! Majd holnap kitalálom, hogyan tudnám az igazi apja tudomására hozni a létezését. Üzennem kell Seumasnak, de fogalmam sincs, kiben bízhatnék meg. Az emberek félnek Murraytől, akitől az életük, a megélhetésük is függ. A félelmükből kovácsol magának hűséget. De talán lesz valaki, aki megszán egy anyát.”
Rowena elgondolkodva ráncolta a homlokát. Kaitlyn McMillan? Soha az életben nem hallotta ezt a nevet. Igaz, azt sem tudta, hogy az apjának lett volna egy kishúga Ionán kívül. Mi történt ezzel a gyermekkel? Hogyan lehetséges az, hogy névtelenül tűnt el a családjuk történetéből? –Sok van még? – kérdezte csendesen, mire a férfi megpörgette a hátralévő lapokat, aztán némán megrázta a fejét. Hát, remélhetőleg választ kapnak erre a kérdésre is, és talán a nagyi halálának körülményeire is.
 – Folytassuk? – nézett rá a férfi, ő pedig beletörődően bólintott. Már eddig is megdöbbentő titkokról lebbent fel a múlt fátyla. Szenvedett ezektől a titoktól. Válaszokat kell kapjon, hogy enyhüljön a fájdalom.
Murray tehette, senki más! Azt mondta: a kicsi bölcsőhalálban meghalt az éjszaka, és még ki is gúnyolt, hogy milyen alkalmatlan anya vagyok, hiszen fel sem ébredtem. De még mindig kába vagyok. Tudom, hogy ez nem normális. Szerintem beadtak nekem valamit dr. Gordonnal, és amíg én magatehetetlenül aludtam, elpusztították az én drága pici babámat. Őrültnek nevezett. Bolondnak, akit be kell zárni, mert a gyász megzavarta az ép eszemet. De én tudom, hogy Kaitlyn egészséges baba volt, az én fáradtságomat pedig nem indokolja a szülés sem, hiszen minden olyan könnyedén zajlott. Tudom, hogy ők követtek el ellenünk valamit! Tudom! A könnyeimtől már alig látom a papírt. Istenem! Egyedül vagyok, olyan egyedül!„ – Itt az írás szinte már olvashatatlanná vált Edme könnyeitől. Mind a ketten megrendülten hallgattak. Rowena próbálta eszébe idézni, amit a bölcsőhalálról valaha is olvasott. A kis Kaitlyn még egy olyan korban született, amikor nem voltak olyan eszközök, amik a bébi légzését felügyelték volna. Ha a nagyi aludt, talán tényleg fel sem riadhatott az anyák ősi ösztönével, hogy figyelje a kicsit. Vajon a szülés tényleg olyan simán zajlott? Egy komolyabb vérveszteség elég erőtlenné tehette a nagyanyját, hogy teste kívánja a pihenést. Ráadásul lelkileg nagyon megerőltető időszak állt mögötte. Egyetlen pillanatig sem hibáztatta az asszonyt, de nem tudta, nem akarta elhinni, hogy igaza lehetett és a nagyapja vetemedett valami szörnyűségre a nem kívánt gyermekkel szemben. Gondolatban mindenesetre feljegyezte magának, hogy megpróbál utána keresni dr. Gordon működésének és a bábáknak, akik akkoriban ezen a vidéken működtek, bár elég bizonytalannak érezte, hogy ebben a titkoktól terhelt történetben érdemi információk birtokába juthat.
Felnézett és látta, hogy Broden gondterhelt arccal lapozgat oda-vissza a könyvecskében. – Mi a baj?
 – Már csak egyetlen bejegyzés van – mutatta felé a férfi a lapokat. –A kicsi halála után Edme McMillan már nem érzett erőt magában, hogy az érzéseit papírra vesse, de aztán itt ez a dátum és ez a néhány sor... utána soha többé semmi... azt hiszem, ezek a búcsúszavai: „Az árnyékok mindenütt velem vannak. Visszatértem a Sátánhoz, mert azt mondta, soha többé nem láthatom a kicsikéimet, ha ellenszegülök az akaratának. Megtettem hát. És mára Iona halott, Keith-t nem láttam már majd egy éve. Drága Kaitlynomat úgy kaparták el a parton, mint valami kölyökkutyát, csak egy kis domb emlékeztet apró tökéletességére és arra a boldog percre, amikor a karomban tarthattam. Néha hallom a gőgicsélését. ... Álmomban Iona és Kaitlyn együtt játszanak a parton. Édes kis Ionám, félek, hogy megfázol! Talán Keith is megérkezik az esti hajóval. Vacsora előtt lemegyek a partra. Én leszek a fény, amely mutatja az utat a hajósoknak. Együtt leszünk végre oly sok idő után! Izgatott vagyok, mert Marion nem vasalta ki az ünneplő ruhámat, pedig a gyermekeim érkezésére szép akarok lenni. Talán Seumas is velük jön. Dr. Gordon ma is hozott cseppeket. Többnyire kellenek a cseppjeim, mert azok segítenek aludni, de ma nem kell, mert ma sokáig fent leszünk, ünneplünk. Holnap aztán korán kelünk, kint leszünk mindannyian a szirteken. Nézzük majd, ahogy a sirályok halásznak. Hogyan lehet ennyi energia a gyermekekben? Én fáradt vagyok, nagyon fáradt. De hallom a hangjukat. Már várnak...”
Rowena kicsit csalódottan sóhajtott fel. Nem kapott válaszokat. Hacsak azt nem, hogy a nagyanyja a sok bánattól meggyötörten valószínűleg belebolondult az őt ért fájdalomba. Ezek az összefüggéstelen sorok egy megtört lélek jajkiáltásai voltak, ahogy együtt látja maga előtt az összes gyermekét, élőt és holtakat. Szinte látta maga előtt a nagymamáját, ahogy kibomlott hajjal, hálóingben, amit ünneplő ruhának hisz, lent bolyong a sziklákon, ahol a hullámverés magával ragadja. Felállt. A sírással küzdött, de nem akart Borden előtt kiborulni. Halkan csak annyit mondott: – Köszönöm!
 A férfinak nem kellett megmagyarázni, hogy azt köszöni meg neki, hogy átvette tőle a felolvasás súlyát. Ledobta a naplót a szőnyegre és karjába húzta a reszkető nőt. Olyan szorosan ölelte, mint aki magába akarja olvasztani, átadni az erejét és a nyugalmát. Még ha ez a nyugalom látszólagos is volt, hiszen őt sem hagyta hidegen az a tragédia, ami ezek között a hideg falak között évtizedekkel ezelőtt lezajlott. 
 – Sírjon! Sirassa meg őket nyugodtan. Ha nem tartanák férfiatlan dolognak, én is azt tenném a maga helyében. Még így ismeretlenül is lélekbe markoló az a szenvedés, amiben Edmének része volt a férje mellett. Pedig boldog asszony is lehetett volna. A nagyapám oldalán. –  Tudta, hogy ezek a szavak nem feltétlenül vigasztalóak, de a szíve mélyén érezte, hogy igazak. És annyi hazugság után az igazság mindennél fontosabbnak tűnt.

2018. július 22., vasárnap

Skót szerelem 10. fejezet


Rowena forgolódni akart, de a fekvőhely mérete erre nem volt alkalmas. A fejére húzta a puha tollpárnát, majd elkeseredetten felült és a közeli alakot leste a sötétben. A tűz már nem égett, a levegő érezhetően lehűlt, Broden a két szembefordított fotelben feltett lábakkal, ülve aludt. A feje lekókadt, de ez sem akadályozta meg abban, hogy fülsértően horkoljon. A férfi szája – nyilván a kényelmetlen póztól – kinyílt és ezért adta ki azokat a hangokat, amelyek nem hagyták aludni a lányt. Lábujjait fázósan görbítette be a takaró alatt, és ezzel el is dőlt a dolog. Óvatosan felkelt és igyekezett csöndben megrakni a tűzet. Elrebegett egy apró fohászt, aztán a gyufát a gallyak közé dugta. Már majdnem a körmére égett, amikor a kis ágacskák végre lángra kaptak. Lassan, óvatosan táplálta az egyre erősödő lángokat, míg végül belekaptak egy vastag száraz fahasábba. A sikertől elégedetten felegyenesedett, tenyereit megdörzsölte a lángok felett, aztán megfordult, hogy visszamásszon a lúdtollpaplan rejtekébe. Broden ébren volt és őt figyelte.
 – Mint egy igazi kis cserkész – suttogta a férfi, mintha a sötétség ezt követelné tőle, holott ketten voltak a kihalt házban, és mindketten kellően éberek ahhoz, hogy a hangos beszéd ne zavarhassa őket.
 – Miért? A tűzrakás nem olyan nagy dolog! – jelentette ki a lány, homályban hagyva, hol szerezte meg a tudást.
 – Hát, a testvéreim között nem is egyet találna, aki vitába szállna ezzel a kijelentéssel – kuncogott Broden, aztán már nem volt kedve kuncogni, amikor újra felrémlett előtte a tűzet élesztgető lány kívánatos alakja. Ahogy a lángok belekaptak a fába és ő elindult vissza a meleg takaró felé, a hátulról érkező fény olyan domborulatokat mutatott meg az amúgy szűziesen zárt, hosszú hálóing alatt, amelyektől minden egészséges férfiember szája vágyakozóan kiszáradt volna. – Horkoltam? – kérdezte inkább, bár tisztában volt vele, hogy a válasz Igen lesz. Mindig horkolt, ha ülve aludt, és ez sokszor előfordult otthon a birtokon, ha az állatoknál maradt kint éjszakára, vagy a ritka, fagyos éjszakákon át próbálta melengetni a legkényesebb töveket. Az emberei ugratták is eleget, de ott férfiak vették körül és volt ennél nagyobb bajuk is olyankor. Még Jasmine-nek ígérte meg, hogy megoperáltatja az orrsövényferdülését, de valahogy soha nem volt alkalmas az időpont. Igazság szerint egyszerűen félt a műtéttől, mint valami kisgyerek.
 – Nem volt vészes – szépítette a lány a korábbi kínlódást, amikor még a tollpárna sem tudta elnyomni az orrhangú fűrészelés hangjait.
 – Füllent, de azért köszönöm! – mosolyodott el a férfi és sokatmondóan a kanapé végébe dobott párnára bökött. – Még az alatt is hallotta, igaz?
Rowena elnevette magát. Így próbálja védelmezni egy férfi hiúságát.
 – Tényleg nem volt annyira vészes. Egyszer volt egy betegem, egy kis francia bulldog. Jean volt a neve és hangosabban horkolt, mint egy szakasz baka. Na, az tényleg borzasztó volt. Ráadásul velük amúgy is mindig sok a gond, úgyhogy inkább virrasztottam mellette egész éjjel. Amikor a gazdája eljött érte, kérdeztem is, hogy hogyan tud mellette aludni, mire azt válaszolta, hogy amíg nem volt otthon a kicsi Jean, nem aludt egy szemhunyást sem, annyira hiányzott neki a megnyugtató horkolása hangja. Én orvos létemre többször attól féltettem, hogy megfullad szegény pára, de a gazdája szerint az lenne a nyugtalanító, ha csendben lenne.
 – Akkor én nem voltam olyan hangos? – nevetgélt a férfi. Tulajdonképpen mulatságos dolog volt, hogy a lány állandóan valamelyik négylábú pácienséhez hasonlította az elmúlt napokban.
 – Nem, maga csak egy volt abból a szakaszból – nevetett most már a lány is. Az ablak felé lesett, ahol a sűrű csipke mögött már derengett az ég alja. – Hajnalodik.
 – Ha nem álmos, akár fel is kelhetünk – tornáztatta meg a nyakát a férfi. Eleget aludt már ahhoz, hogy érezze a fotel kényelmetlenségét. Rowena egyetértően bólintott.
 – Arra gondoltam, hogy kezdjük a hálószobákkal. Maga nézze át a nagyapám szobáját, én pedig felmegyek a nagyiéba. Ha bármit talál, elég egyet kiáltania, hallani fogom és jövök – adta ki a lány az utasítást, miközben gyors mozdulatokkal kapkodta magára a kihűlt ruhadarabokat. Amikor ki kellett volna bújnia a hálóingből, a maradék holmit a hóna alá kapva kifelé indult. Broden csalódottan bámult utána. Aztán egy mély sóhajjal eltolta maga elől az egyik fotelt és lerakta a lábát. Rowena kényelmesen átöltözött az éjszakához, ő azonban úgy tért nyugovóra, ahogy volt. Feltápászkodott, várta a fájdalom első jeleit, de a lába rendben volt, csak a térde gémberedett el kicsit. Murray nagypapa szobája felé indult és remélte, a közelben talál egy jól felszerelt fürdőszobát is, bár a  víz biztosan jéghideg lesz. De az talán nem is akkora baj – gondolta fanyarul.
*
Már órák óta kutakodtak, de még minden eredmény nélkül. Broden a sötét, nagy darab bútorokkal berendezett férfiszobában semmi érdekeset nem talált. Akár egy szerzetes is élhetett volna itt, annak sem lett volna kevesebb nyoma. Murray McMillan puritán életvitelű ember lehetett. Szobájába csak a McMillan klán színeit viselő ágytakaró, és a kisasztalon maradt félig üres brandys üveg hozott némi színt és életet. A nagy ágy a fal mellett lapult, de nem a fejrésszel, hanem az egyik oldallal simulva hozzá. Árulkodó póz, hogy csak egyetlen lakója volt a szobának. Az íróasztalban üres levélpapírok, beszáradt tinták, néhány régi levél gumival átfogva, melyek valószínűleg elég érdektelenek voltak ahhoz, hogy a hagyatéki eljáró se törődjön velük. Broden türelmetlenül lökte félre őket, pillantásra sem érdemesítve a feladót, valami hivatalosnak tűnő pecsétet. Egy gazdasággal foglalkozó könyv és egy régi útinapló került még elő a fiók mélyéről. Utóbbi talán még érdekes is lehetett volna, ha most nem valami egészen mást vágyott volna találni a férfi. Sehol semmi Seumasról. Persze, ebben nem is nagyon reménykedett. Hiszen ki őrizget bármit is az ellenségéről? De sehol egy kép a családról, a feleségéről, az unokáiról sem. Talán csak a temetés után a családtagok hordták szét ezeket az ereklyéket? – morfondírozott a férfi, aztán megunva a hiábavaló keresgélést, Rowena nyomába indult.
A lány a felette levő, hasonlóan komor szobában ült az ágyon és egy könyvet olvasgatott. Megtalálta volna és nem is szólt? – horgadt fel a férfiban a rosszallás. A szoba egyébként éppen csak egy fokkal volt nőiesebb, mint az első. Talán csak a függönyök és a rózsás ágytakaró hoztak némi vidámságot a sötét bútorok és kárpitok közé. Ahogy belépett, Rowena zavartan felpattant.
 – Megtalálta? – bökött Broden fejével a könyv felé. Rowena szelíden elmosolyodott.
 – Nem, ez valami egészen más. Kislányként az egyik kedvenc könyvem volt. Aztán a nagyi egyszer karácsony előtt mesélt nekem a nehéz sorsú gyerekekről, akik senkitől nem kapnak ajándékot, és arra biztatott, hogy adjak valamit a kedvenc  holmijaim közül. Ő majd eljuttatja az árvaházba. Ezt a könyvet adtam neki, de a könyv úgy látszik, sosem jutott el a rendeltetési helyére.
 – Vajon miért nem? – motyogta a férfi. Rowena tanácstalanul rántott egyet a vállán, majd a könyvet az ágyra dobta.
 – Itt nincs semmi! – sóhajtott keserűen. A Mama nem tudom, mivel töltötte a napjait, mert itt nincs semmi, ami segíthetett volna elűzni az unalom óráit. Otthon olyan gazdag könyvtáruk volt. De itt még tollakat sem találtam, vagy levélpapírt, úgyhogy teljes csőd – húzta el a száját csalódottan. Brodent nézte, aki végigsétált a fal mellett, belesett minden festmény alá és öklével időnként a falat ütögette.
 – Á, menjünk inkább, együnk valamit! – lépett ki mellette a szobából, aztán néhány lépés után megállt és a férfi után kiáltott: -Broden! Ezt meg kell néznie!
A férfi úgy sietett ki a szobából, majd átesett a küszöbön. Rowena néhány lépésnyire állt az ajtótól egy másik vastag tölgyfaajtó előtt, melyet vastag acélpánt és egy lakat védelmezett az illetéktelen behatolókkal szemben.
 – Mi van itt? – forgatta a férfi a kezében a méretes lakatot. Rowena éppen kilesett az egyik ablakon.
 – Odafönt is lennie kell egy szobának. Annak a bejárata lehet, mert máshogy nem lehet oda feljutni. Én nem sokat jártam ebben a házban, de abban biztos vagyok, hogy odafönt még sosem. Nem is emlékeztem erre az ajtóra. Igaz, ha a szüleimmel eljöttünk ide, csak néhány órát maradtunk, sosem aludtunk itt.
 – Hát, kulcs nélkül aligha fogunk feljutni oda – fintorgott a férfi. – Hacsak...
 – Hacsak? – kapaszkodott ebbe a szóba a lány.
 – Hacsak le nem verjük a lakatosmunkák eme dicső darabját – tartotta kezében a lakatot a férfi. Rowena szinte reménytelennek látta a dolgot, de azért engedelmesen leballagott a földszintre, hogy a konyhában valami megfelelő szerszámot keressen. Kis idő múltán diadalmas arccal emelt a magasba egy kétkilós kalapácsot.
 – Próbálkozzon! – nyomta Broden kezébe, aztán újra lefelé indult. –Amíg kinyitja, én csinálok teát és valami szendvicset. Ha szerencsénk lesz, már odafönt reggelizhetünk.
Broden a fejét csóválva nézett utána: – Próbálkozzon! – utánozta kissé eltúlozva a lány hangját. Hát mi ő? Lakatos? Kovácsmester? De azért engedelmesen meglendítette a nehéz szerszámot és teljes koncentrálással a lakatra csapott.

Rowena lehunyt szemmel, idegesen hallgatta a fentről érkező erőteljes csapások csengő-bongó hangját. Sosem fogják kinyitni. De vajon erre rá tudja-e ébreszteni Brodent is, vagy itt fogja hallgatni a csapkodását, amíg a férfi teljesen bele nem fárad? Mindent felpakolt egy tálcára és a lépcső felé indult. Annyira koncentrált, hogy a forró teával teli kancsó le ne csússzon, hogy észre sem vette, hogy a csörömpölés egy ideje elhallgatott. Amikor felért, először zavarodottan nézett a sötéten ásító lépcsőfeljáróra. Ez az előbb is itt volt? Aztán  ráeszmélt, hogy ez rejtőzhetett az ajtó mögött. Az ajtó mögött, amely most nem volt sehol. Csak a szétvert zsanérok és a szemközti oldalon valami formátlan fémdarab árulkodott róla, hogy Broden alighanem hozzáértően forgatta a nagy kalapácsot, akárcsak Thor, a mondák és Marvel-képregények hőse.
Óvatosan, hogy a szűk feljáróban is elférjen, felfelé lépdelt a tálca terhével. Még néhány lépés és az ámulattól megtorpant. Broden egy hamisítatlan női budoár  közepén üldögélt egy valószínűtlenül törékeny kis széken, mint Rodin Gondolkodója. Körben világos színek, melyek még annyi év elteltével sem tűntek fakóbbnak, mint amilyenek akkoriban lehettek, amikor egy törékeny nő volt ennek a szobának a lakója. Csipkék, finom kelmék, légies, fehér bútorok, talán franciák, mert ennyi bájt csak az öreg kontinens élvhajhász Franciaországa volt képes élettelen tárgyakba sűríteni. Nyilvánvaló volt, hogy a lakat évtizedek óta elzárta ezt a lakrészt, ahol minden úgy maradt, ahogy a nagyanyja utolsó napjaiban lehetett.
Rowena agyán kellemetlen gondolat suhant át: – Talán nem is kegyeletből lett lezárva ez a rész. Talán bezárva tartotta itt őt?
Nem kellett magyarázkodnia, hogy kikre gondol, a férfi pontosan tudta! Hozzáértő módon kutatott, mint aki nem először keres valami nyomot egy női hálószobában. Félretolt az asztalkán néhány hajkefét és apró üvegcsét a férfi. Utóbbiból kihúzta a dugót és beleszagolt. Francia! Senki más nem tud ilyen rafinált illatszereket készíteni – ebben biztos volt.
Rowena letette a tálcát és kivette a férfi kezéből az apró üvegcsét.
 – Még sosem hallott olyanról, hogy nem szagolunk bele egy ismeretlen üvegbe? Mi van, ha valami bódító szer van benne? Netán méreg?
 – Érdekes, hogy ezt mondja – motyogta a férfi, aztán a lány felé fordította az üvegcse címkéjét: Poisson d’Amour. – Mielőtt az orvosságos táskájáért rohanna, ez csak egy parfüm. Egy kicsit régi, de nem romlott meg. Talán a nagyié volt?
 – Ki másé lehetett? – suttogott Rowena. Ugyanakkor a szoba annyira nem illett a nagyanyjához. A maga módján hagyománytisztelő, klasszikus ízlésű asszony volt, legalábbis az otthoni ház berendezése erről árulkodott. Nem tudta róla elképzelni, hogy ilyen évszázadokkal ezelőtti budoárban érezte volna jól magát. Már-már olyan volt, mint valami főúri körökben forgó kurtizán szobája. A kilátás tagadhatatlanul csodás volt, de a többi akár egy babaszobában.
Broden is éppen az ablakon bámult ki. Érdekes szoba volt. Az ablakok sokkal alacsonyabban kezdődtek, mégsem voltak ajtónyi méretűek. Kettő közülük nyitható volt, a középső nem. Ha igaz, hogy a nagymama öngyilkos lett lent a sziklákon, miért nem ezt a módját választotta a halálnak? Csak egy apró mozdulat, egy kis egyensúlyvesztés, az eredmény pedig garantált. Ebből a magasságból lezuhanni a biztos halált jelentette volna. Félretolta ezt a gondolatot, amit nem oszthatott meg a lánnyal, ha nem akarta túlságosan felzaklatni, és inkább leroskadt az ágyra. Már-már bizalmasan megpaskolta maga mellett. –Jöjjön, együnk valamit, aztán aprólékosan végigvizsgálunk mindent!
Rowena két tányérral a kezében leült mellé. Broden éhesen harapott a szendvicsbe. Nagyokat harapott, akkurátusan megrágta, lenyelte. Észre sem vette, hogy egy figyelő szempár nem képes elereszteni a látványt. Amikor már nem mart bele az éhség a gyomrába, Rowenára nézett, hogy egy kis teát kérjen tőle. Akkor vette észre, hogy a lány szinte megbabonázva nézi őt. Letette maga mellé a tányért és óvatosan két keze közé fogta Rowena arcát. A száját fixírozta. Vajon milyen lehet a csókja íze? Óvatosan ráhajolt és egy leheletnyi csókot nyomott a lágyan elnyílt ajkakra. Mámorító volt. Lassan hátrahanyatlott, magával húzva a lányt is és egy újabb, kissé merészebb csókkal csábította. Rowena a férfi hajába kapaszkodott. Egyszerre akarta megadni magát az érzésnek és kíváncsiságnak, milyen lehet ebből az ambróziából még többet kapni, s ugyanakkor eltolni magától, mielőtt olyan területre tévednek, amelyet egyikük sem akarhatott igazán. Nem, ha még maradt egy csöpp józan eszük. Broden óvatosan kifeszegette a vékony ujjakat a hajából és kinyújtotta a fejük felett az ágyon. Már egész testével a csókot támogatta, szinte tolta fölfelé a lányt, s egyszer csak azt érezte, hogy a női test megfeszül alatta. Nem kellett megszólalnia, hogy tudja, Rowena itt akarja abbahagyni. Nem örült a fejleményeknek, de megértően igyekezett megadni neki a szabadságot. Várta, hogy egy pofon csattan az arcán, de a lány hasra penderült alatta és kezeivel félredobálta a csipkés kis párnák halmát. A férfi meglepetten figyelte. Mi az ördög bújhatott belé? De máris megkapta a választ, ahogy a lány lelkesen a magasba emelte a zsákmányát. Ott volt a napló! A nagyi a legjobb helyre dugta. Szinte szem előtt hagyta, tudva, hogy aki kutat utána, a legnyilvánvalóbb helyen úgysem keresné. A szenvedélyük elröppent. Olyan hirtelen csapott le rájuk a felfedezés izgalma, hogy a korábbi szexuális izgatottságot nyom nélkül mosta el. Most egyikük sem tudott haragudni a másikra. Sem azért, mert belekezdtek, sem azért, mert hirtelen vége lett. A válaszok elérhető közelségbe kerültek, és ez most minden másnál fontosabbnak tűnt.

Rettegek tőle. Engem is el fog pusztítani. Tudom. Megöl a zsarnokságával, a kegyetlenségével. Mint ahogy a gyerekeimmel tette. Sosem fogja megbocsátani, hogy beleszerettem Seumasba, majd kihordtam az ellenségévé lett egykori legjobb barátja gyermekét. De én sem fogom neki megbocsátani soha, hogy elvette őt tőlem, elpusztította, pedig Seumas kedvéért le tudtam volna mondani róla. Hagytam volna, hogy az apja mellett nőjön fel, szeretetben. Mert itt, ebben a fertelmes börtönben őrá is csak a szenvedés várt volna. Néha már azt hiszem, Keith is jobban járt, hogy elűzte ettől a háztól. Ártatlan kicsi angyalkám, tudom, hogy hamarosan találkozunk.” – ez volt az utolsó bejegyzés a napló könnyekkel áztatott lapjain. Broden mégsem tudott hinni abban, hogy Edme öngyilkosságba menekülve próbált volna a gyermeke után menni. Isten az égben! Született egy gyermeke Seumas Camerontól, itt hordta ki, távol a világtól, és amikor megszületett, a férje elvette tőle és elpusztította azt az ártatlan csöppséget? – rázkódott össze a férfi. Micsoda kegyetlen bosszú volt ez az öreg McMillantól? És hogy tudták ezt annyi éven át titokban tartani? Egy féltestvér, akiről azt sem tudják, fiú volt-e vagy lány, de valamilyen rejtélyes oknál fogva máris rokoni érzelmekkel viseltetett iránta. Az ő apja egyke volt, de Seumasnak lehetett volna még egy gyermeke, s talán ez a szerelemgyerek megváltoztatta volna az öreg mogorvát. Az ő számára pedig egy nagybácsi vagy nagynéni lehetett volna. Talán némi barátságos hang Achnacarry mindig rideg falai között. Kemény felfedezés volt ez a naplókeresés kalandjában. Ösztönösen az utolsó bejegyzést keresték, a múltat ráértek felderíteni. És az utolsó néhány sor máris micsoda tragédiák sorát villantotta fel. Bele sem mert gondolni, mi mindenre bukkanhatnak még.
Egymásra nézve ültek dermedten. Rowena szívét hideg járta át. Az ő nagyapja nem tehetett ilyen szörnyűséget! Jó, sosem volt az az igazi, melegszívű nagyapó, akit kívánt volna magának, de ezek a sorok itt most gyilkosságról árulkodtak. Egy ilyen ember mellett kellett leélnie az életét a nagyinak? Már nem is csodálkozott rajta, hogy inkább a viharos tengert és a sziklákat választotta.
 – Azt hiszem, most innunk kellene valami erőset – állt fel a férfi és kezét Rowenának nyújtotta. A lány úgy kapaszkodott belé, mint aki meg sem tudna állni a lábán a támasza nélkül. És ez alighanem így is volt. Lassan, óvatosan araszoltak lefelé a lépcsőkön, nem is szóltak egymáshoz. Rowena mélységes szégyent érzett a nagyapja miatt, Broden pedig azon törte a fejét, hogyan tudna valami többet megtudni arról a szerencsétlen csecsemőről.
*
 – Kísérteties volt az a fönti szoba – sóhajtotta Rowena, miközben mustárral kente meg a szeletelt kenyeret és egy vékony szelet marhasültet,  majd salátát fektetett rá. Oda sem figyelt, mit csinál, a kezei automatikusan tették a dolgukat. Úgy tűnik, ez valami évezredes beidegződés, hogy krízis helyzetben egy nő azonnal ételt készít, gondoskodik, holott egyikük sem volt igazán éhes.
 – Inkább olyan babaszoba, de furcsa volt, ez tény – motyogta Broden már az első falatokat rágva.
 – Á, a nagyi nem volt ilyen csipkés hófehérbe öltöző. Lovagláshoz még nadrágot is húzott, pedig ez akkoriban azért még nem volt általános. Ráadásul az egész házban nem is láttam a keze nyomát. Sehol egy kézimunka, pedig gyönyörűen hímzett. Unaloműzésként nem igaz, hogy ne hímzett volna éppen valamit, mielőtt meghalt. Legalább a babának. De odafönt nincs semmi félbehagyva. Sehol egy könyv, pedig szeretett olvasni. Abban a szobában még egy szekrény sem volt, amiben a ruháit tartotta volna. De a fiókos kis komódban ott a rengeteg csipkés fehérnemű. Annyira abszurd. Olyan, mintha ez a ház, de leginkább az a szoba lett volna a börtöne. Bezzeg a Papa még egy dolgozószobát is használt, pedig ez elvileg egy nyaraló, egy vadászház. De onnan se került ki semmi a Mamához.
 – Talán csak akkor csináltatta a nagyapja a dolgozószobát, amikor ideköltöztek – ötletelt a férfi.
 – Lehet – hagyta rá a lány. – De akkor is. A nagyi rab volt ebben a házban. Érzem. Még egy vendég is több nyomot hagy maga után.
Broden elmélázott, ő vajon milyen nyomait hagyta rajta Rowena házán? A lány azonban folytatta: – Fel sem foghatom, miért tért vissza hozzá. Nem tudom elképzelni, hogy ne ismerte volna a Papa sötét oldalát és ne tudta volna, mi vár rá. Egy ember nem fordulhat ki ennyire önmagából; tudnia kellett, hogy a férje bosszút fog állni.
 – Elég nagy sokk lehetett az öregnek, hogy a legjobb barátja és a felesége... – dünnyögte Broden. Próbálta elképzelni a helyzetet. Jasmine ugyan nem a legjobb barátját választotta, de ettől a seb ugyanolyan élénken lüktetett. Nem tudta elképzelni, hogy a fájdalom erősebb lehetne. – Egy férfi büszkeségét így megalázni ... , ki tudja, mit vált ki a leghiggadtabb férjből is? – próbálkozott újra, de Rowena egyértelműen a megboldogult nagymama pártján állt.
 – Akkor váltak volna el! Az apám az anyja nélkül nőtt fel egy szeretet nélküli házban. Csoda, hogy egyáltalán normális felnőtt lett belőle. De tudom, hogy a gyerekkorában sok árnyék volt és az anyám jelentette neki az igazi családot, meg persze később mi, a lányai és anyu.
Broden a saját gyerekkorára gondolt. Az ő szülei elváltak, de ezt megelőzően sok-sok boldogtalan évnek kellett eltelnie, mire Kaliforniában rendeződött a sorsuk. És még így sem lettek az a képeslapokba illő, összetartó család. Széthullottak, mert fogalmuk sem volt róla, hol nőnek az igazi gyökereik. Itt, ezen a vad tájon, ahol az érzelmek is vadabbak voltak, vagy Kalifornia szelíd lankáin, ahol – ha nem is mindig őszintén, de – sokkal többet mosolyogtak az emberek? Ott még ő maga is bevándorlónak számított a birtok, a rengeteg munka és elismerés ellenére is. Bár azt próbálta elhitetni önmagával, hogy oda tartozik, de Jasmine összetörte benne ezt az álomképet. Az öccsei visszajöttek Angliába, de sejtette, hogy talán az ikrek kivételével a többiek sem érzik túl jól magukat a bőrükben. Kimondva vagy kimondatlanul, de mindannyian vágyakoztak valami után, amit megfogalmazni sem tudtak, pedig a hiánya meghatározta a mindennapjaikat. Kényelmetlen kérdések voltak ezek, s nem azért volt itt, hogy a saját lelkét elemezze. Megrázta a fejét, mintha így szabadulhatna a gondolataitól. Lenyelte az utolsó falatot és egy hajtásra megitta a maradék whiskyét.
 – Ne ítélkezzünk, amíg nem olvastuk a napló korábbi oldalait is! – állt fel, és a kandallópárkányra tett bőrkötésű könyvecskéért nyúlt. Rowena nem tiltakozott. Talán könnyebb lesz Broden érzelemdús hangján hallani, mi vezetett a valamikori tragédiához. Nézte a férfit, ahogy visszaül a karosszékbe és a tűz felé nyújtja a lábait. Úgy festettek, mint valami öregedő házaspár, akik egy borús napon a kandalló előtti olvasgatással akarják elütni az időt. Még eszébe jutott, hogy fel kellene hívni a család többi tagját, hogy még egy éjszakát töltenek a házban. Catrionát, aki némán, de beszédes tekintettel integetett utánuk, amikor elindultak. Tudta, hogy a húga valami regényes románcra gondolt, amikor bejelentették, hogy Skyra utaznak, és most kicsit sajnálkozva gondolt rá, hogy a valóságban nem erről van szó. Hogyan fogja elmondani neki, amit találtak? Elmondja-e egyáltalán valaha? Vagy hagyja meg legalább az ő hitét, hogy a McMillan család ősei nemes tartással viselték egykoron a botrány következményeit?