Skót szerelem 8. és 9. fejezet egyben

Viharos, baljós este volt. Akár egy Agatha Christie regény megfilmesített változatában, már délután villámok szaggatták fel a látóhatárt, és ahogy leszállt a sötétség, ezek az elektromos kisülések valósággal foglyul ejtették a kastélyt és lakóit. A hatalmas ablaktáblák megremegtek az égzengésben, az esővíz pedig oly bőséggel ömlött, mintha el akarná mosni a föld színéről a masszív építményt. Az ősi falak derekasan állták az égiek ostromát, lakói pedig a természet erőinek vad tobzódásával mit sem törődve szerény vacsorájukat fogyasztották a szalonban. Bridget Morven nem húzta sokáig az időt, azonnal elfoglalta az állását, és egyszerű, de ízletes ételt varázsolt a készletekből. Broden és a többiek nem is lehettek volna elégedettebbek. Edan remek borokat talált a pincében, amelyből bőven töltögettek már a poharakba, így aztán az égzengést felerősítő Lochiel zabolátlan rohanásának dübörgése sem zavarta őket a beszélgetésben. A kastély mögött a folyó felduzzadva hömpölygött a partját szegélyező sziklák között, itt-ott fákat sodorva magával, melyek megakadtak a meder hatalmas kőtömbjeiben, majd szinte sikoltva igyekeztek kiszabadulni a fogságból. Ha bármelyikük érzett volna kedvet hozzá, a toronyszobából csodálhatta volna az őserők tombolását. De őszintén szólva sokkal csábítóbb volt a hideg kőfalak között a kellemes meleget árasztó kandalló közelsége. A desszertnél tartottak, amikor hirtelen kialudt a villany, s ezzel egyidőben valaki hangosan megzörgette a bejárati ajtót. Az első reakciójuk a döbbent csodálkozás volt, ahogy a kandalló lángjának fényénél egymásra néztek. Ebben az ítéletidőben vajon ki érezte magára nézve kötelezőnek az örökösök meglátogatását?

Wallace felállt és az előtérben uralkodó félhomályban minden sietség nélkül az ajtóhoz ballagott. Akárki áll odakint, hívatlanul érkezett. Néhány száz évvel korábban fegyverrel fogadták volna, de most sem örültek neki. Még túl friss volt az élmény, nem szándékoztak megosztani senkivel. Senki olyannal, akit nem ismertek. Egy utolsó pillanatnyi tétovázás után kitárta az ajtót és bosszúsan végigmérte az odakint ácsorgó esőkabátos alakot. Az illető a kabátot fázósan húzta össze magán, szemüvege megcsillant a kapucni alatt. Tett egy lépést a hívogató száraz fedél felé, majd észbekapott.

 – Bocsánat a késői zavarásért! Látom, maguknál is elment az áram. Úton voltam, de a kocsi megelégelte a vizet és lefulladt, nem tudtam életet lehelni bele. Meghúzhatnám magam Önöknél, amíg kicsit enyhül a vihar? – hadarta kérlelőn, és le sem tagadhatta volna, hogy a helyi nyelvjárást igyekszik keverni az angollal.

 – Jöjjön be! – lépett hátra Wallace, éppen akkor, amikor az öccse megjelent egy gyertyával a háta mögött. Annak fényénél egy ötven körüli szemüveges, jelentéktelen külsejű férfit láttak, aki megkönnyebbülten bújt ki éppen az esőkabátjából.

 – Elnézést, összevizezek itt mindent! – szabadkozott a férfi, aki körül máris tócsába gyűlt a víz. Wallace elhessegette a halvány rossz érzést, amely abban a pillanatban ébredt benne, ahogy meglátta odakint ezt a figurát, s egy kedélyes vendéglátói mosolyt erőltetett magára.

 – Akassza csak oda! – mutatott a kis beugró felé, ahol gumicsizmák sorakoztak és hasonló kabátok lógtak a fogasokon. – Jöjjön! A család a tűz körül melegszik. Gondolom, Ön is örülne egy kis melegnek. Vacsorázott már?

A jövevény ujjaival éppen hátra gereblyézte gyér vizes haját. Hálásan pislogott Wallacera. – Igen, ettem még a vihar kitörése előtt, de egy forró italt szívesen elfogadnék. Egészen átfagytam odakint. Ám előbb engedje meg, hogy jóvátegyem az udvariatlanságomat és bemutatkozzam: Edgar McCleary vagyok Invernessből.

 – Üdvözlöm! – nyújtotta felé Wallace a kezét. – Wallace Cameron vagyok, ő pedig az öcsém,  Edan. – Miközben beléptek a szalonba, a többiek felé mutatott: – Népes családunk többi tagja és a vendégeink. Srácok, az úr Edgar McCleary. Menedéket kért a vihar elől, és egy forró italt. Egy grogot talán? – nézett a jövevény felé, aki egyetértően bólogatott. Broden pedig nagyot sóhajtva kedvetlenül bámult a tűzbe. Ha a fickó iszik Edan forró grogjából, ma már nem fog kocsiba ülni. Utálta, hogy máris egy ismeretlennel kell osztoznia a házuk kényelmén és Rowena figyelmén. A lány ugyanis előzékenyen odébb húzódott a kanapén, hogy az újonnan érkező is helyet foglalhasson.

*

Egy jó órával később mindannyian a szobáikban ültek az ágyaik tetején. A vihar töretlen lendülettel tombolt, áram még mindig nem volt, de egyiküknek sem volt kedve az alagsorban keresni a biztosítékokat. A gyertya imbolygó fénye pedig sokkal inkább ébren tartotta őket, mintsem elálmosította. Broden átkozott mindent és mindenkit. Az este nem egészen úgy alakult, ahogy elképzelte, és az ilyen eseteket menetrendszerűen követte a rosszkedve. Olyan szépen elképzelte, ahogy Rowenával kutakodnak a könyvtárban, felfedezik a családjaikat elválasztó Viszály gyökereit és más érdekességeket. Majd dolguk végeztével elkíséri a lányt a szobájához, talán meg is csókolja. Csak azért, hogy érezze, hogy tudja, milyen lehet azokat a lágy rózsaszín ajkakat megérinteni. Ehelyett itt bambult a sötétben, az ablaktáblákon lecsurgó víz játékos útját figyelve. Bezzeg Edan magabiztosan a karjába fonta a kis Catriona karját és kuncogva, sugdolózva kísérte a szobájához. Ő talán még ezt az elképzelt csókot is behajtotta. Egyáltalán nem törődött a végrendelet záradékával. Irigyelte az öccsét, akit állandóan  gúnyolt, amiért képtelen volt komolyan venni a nagy betűs élet dolgait. Most kezdte úgy érezni, hogy talán mégis neki van igaza. Ő legalább merészel részt venni ebben az Életnek nevezett játékban. Nem futamodik meg az önmaga által hajuknál fogva előrángatott kifogások miatt, mint ahogy Broden teszi. Utálta, hogy zavarosak a gondolatai, valahányszor Rowenára gondol. Egyszerre szerette volna beismerni és tagadni, hogy napok óta az ajka ívéről álmodozik. A nyakában göndörödő pihékről, a karcsú, hosszú lábakról, a gyengéden ápoló kezekről. És igen, határozottan zavarta ennek a fura idegennek a felbukkanása is, aki úgy ült közöttük, mint aki dolgozatot akar írni az estéjükből, minden apró kis mozdulatra figyelve, némán. Ha jól belegondol, azért is javasolta, hogy térjenek nyugovóra, mert a fickó csak gyűjtögette a velük kapcsolatos kis információ-morzsákat, miközben önmagáról nem osztott meg semmi használhatót. Beszélt a kocsijáról, a lehetséges hibáról, de egy szóval sem arról, hogy honnan és hova tart ebben az ocsmány időben. Hogy várja-e odahaza valaki. Mondott egy nevet, amit persze nem ellenőrizhettek le, most pedig itt szuszog a fedelük alatt. Egy idegen. Egy ellenszenves, gyanús idegen.

*

Edgar McCleary kényelmesen elhelyezkedett a hideg ágyban. Sokkal rosszabbhoz szokott, hiszen már nem egyszer fordult elő, hogy a megfigyelő munkája a szabadba száműzte, vagy éppen a kocsijában éjszakázott. Most a hidegtől eltekintve, szinte főúri körülmények között hajthatta nyugovóra a fejét. Persze ezekben a régi, ősi kastélyokban nem számíthatott központi fűtésre. De volt vastag paplan és még volt a poharában is a grogból, amely az este folyamán átmelegítette dermedt tagjait. Magánnyomozóként nem kényeskedhetett. Remélte, hogy senki nem megy megkeresni az út mentén hagyott autót, mert akkor hamar rájön, hogy tulajdonképpen semmi baja. Már a kastélynál járt, amikor eszébe jutott, hogy a zuhogó esőben elfelejtette lehúzni a gyertyakábelt, hogy mozgásképtelenné tegye a kocsit. Nem akart mohónak mutatkozni, pedig szívesen evett volna egy falatot, de beérte a forró groggal, amit az egyik fickó bőven mért a korsójába. Bírta az italt, de aki ezt készítette, nem sajnálta belőle a rumot. Álmosan pislogva gondolta végig, milyen utasításokkal látta el Mr. Ansley. Figyelnie kell, és ha lehetősége adódik, felvételeket is készíteni, ha a két McMillan lánnyal bármelyik fickó bizalmasan viselkedne. Az ügyvéd valami aggodalmaskodó vőlegényről beszélt, de őt sem ejtették a fejére. Ha egy vőlegény adta a megbízást, miért kell mind a két lányt figyelnie? Vajon mibe keveredett ez a két csinos lány, amiért az öreg Ansleyt ennyire érdekli a szerelmi életük? És kik lehetnek ezek a fickók, akik le sem tagadhatják, hogy testvérek? Hallott valamit rebesgetni az utóbbi idők egyik legnagyobb örökségéről a környéken. Nagyon úgy festett, mintha ők lennének az örökösök. Talán éppen őket félti a vén betyár, hogy a vagyon idevonzza a kis pillangókat? Ha ettől félt, hát már az első pillanatra is egyértelmű volt, hogy a fiúk közül ketten már a bűvkörükbe kerültek. Nézegette a telefonját, amellyel a felvételeket készítette. Nem volt elégedett. Sem a fényviszonyok nem feleltek meg, de a lehetősége is korlátozott volt. Nem fotózhatott kedvére, így aztán a képek többsége élvezhetetlen lett, bizonyító ereje egyiknek sem volt. Így is elég átlátszónak tűnt, hogy csak azt nézi az este folyamán jó néhányszor, hogy van-e már térerő. Na, mindegy. A vendégágyat felajánlották, talán reggelivel is megkínálják majd, akkor pedig talán jobb esélyei lesznek néhány megfelelő fotó elkészítésére. Felverte a párnáját, aztán lehunyta a szemét. Nem zavarta az égzengés, üres gyomrát a grog már rég elálmosította, ideje volt, hogy megadja magát ennek a késztetésnek.

***

Broden mogorván lapozgatta az előtte fekvő gazdasági könyvet. A nagyapja aprólékosan vezette egy ideig, majd egy pontnál érezhetően érdektelenné vált a birtok ügyeivel kapcsolatban. Az öreg nem bízott a technikában – gondolt otthoni számítógépes programjára, amely a telepítésektől, az évközi gondozáson át a betakarításig minden feladatot kijelölt és az aktuális időjárási adatoknak megfelelően programozott. A könyvelést valóságos kis csapat végezte, itt pedig minden egy életunt öregember kezében futott össze. Még szerencse, hogy a leltárt az örökösök értesítése előtt megejtették, mert semmi kedve nem lett volna azzal foglalkozni a gyorsan fogyó napok hátralevő részében. Szeme időről időre visszatért a szemközt mereven őt figyelő női arcképhez. Edme McMillan valamit sugallni akart neki, vagy annak, aki ebben a székben ült, de fogalma sem volt róla, mi lehetett az. Talán csak meglódult fantáziája játéka ez – masszírozta meg a nyakát. Mint ahogy ma reggel is. A vendégük alaposan belakmározott a reggelinél, majd megkérte őket, had készítsen egy felvételt erről a barátságos családról, akik ilyen segítőkészen fogadták be a borzalmas vihar idejére. Azt gondolta, készít egy fotót a közelében ülőkről, de ez a McCleary összeterelte őket az étkező hatalmas kandallója elé, a végén már mindenki mindenkit magához ölelt, hogy beleférjenek abba a nyomorult felvételbe. Az egészben az egyetlen jó Rowena virágillata volt, amely az orrába kúszott, ahogy a lány szinte a mellére simult. Önkéntelenül is köré fonta a karját, hogy vonakodva engedje el, amikor az a fajankó végre elégedetten zsebre vágta a masináját. Nos, akkor öntötte el az a furcsa kellemetlen érzés. Először is azért, mert a lány szinte elmenekült a közeléből, de igazából a vendég feltűnően cikázó, mindent felmérő tekintetétől. El is határozta, hogy majd utána néz a fickónak, mielőtt hazautazik Skóciából.

Már éppen fel akart tápászkodni, hogy kérjen még egy csésze kávét, amikor az ajtóban mintegy varázsütésre megjelent Rowena. Kezében a már ismerős bögrével, melyet mosolyogva tett le elé az asztalra, miután gondosan aláhúzott néhány papírlapot, hogy megóvja a fényes politúrt. A köszönetet már csak a lány hátának dadoghatta el. Rowena végigsétált a hatalmas könyvespolc előtt, néha kuncogva kihúzott egy-egy láthatóan régi és értékes, de talán éppen ezért témájában már meglehetősen idejét múlt kötetet, végül meglepetten leemelt egy aprócska festményt a könyvespolcról.

 – Ez vajon hogy került ide? – mutatta Broden felé a festményt, aki tanácstalanul megvonta a vállát az aprócska kép láttán. Fogalma sem volt róla, mit ábrázol. A lány azonban azonnal megismerte a családi legendáriumból elhíresült McMillen házat Skye szigetén. A hatalmas ház egy része egyben világítótoronyként is szolgált a hajósoknak, mutatva az utat a viharos tengeren a menedék felé. A sors iróniája, hogy mégis ott, azokon a baljós sziklákon lelte halálát a nagyanyja. Még a festő ecsetje is tajtékos hullámokat vetett a fehéren világító épület aljában, visszaadva a valóságban is folyvást haragosan ostromló áradatot.

 – Miért, mi ez a hely? – kérdezett vissza Broden, csendesen gyönyörködve a lány nyakának ívében, ahogy vizsgálódva az apró festmény fölé hajolt.

 – A nagyapám háza Skye-on – szusszantott a lány. – Annak fényében, amit a Viszályról mesélt, meglehetősen furcsa, hogy pont itt látom viszont. De talán a nagyi adta emlékül a maga nagyapjának.

 – Hogy örökre arra emlékeztesse, ott tért vissza a férjéhez? Elég kegyetlen ajándéknak tűnik. Ráadásul ott lelte a halálát is, úgyhogy mindenképpen búskomorrá tehette azt, aki csak rápillantott – mormogta a férfi, egy pillanatra átélve a nagyapja szenvedését. Furcsa érzés volt, hogy az öregnek bárki fájdalmat tudott okozni. Ő a maga részéről mindig úgy hitte, hogy Seumasnak nincs is szíve. Vagy ha van, akkor kizárólag olyan élettelen darab lehet, mint Skócia ősrégi sziklái.

 – Igaza lehet – vont vállat a lány és visszatette a képet a polcra. – Akkor ez is egy újabb talány az őseink tettei körül – simított végig még utoljára a fájó emlékeket felidéző kis festményen, majd kis szünetet tartott és úgy folytatta: –Igazából az jutott az eszembe, hogy lenne-e kedve eljönni velem oda? Talán találunk ott is valamit, ami a Viszályra utal. A házvezetőnőnk például sokáig emlegette a nagyival kapcsolatban, hogy szerinte az okozhatta a vesztét, hogy minden gondolatát papírra vetette. De soha senki nem látta a naplóit, úgyhogy mégsem hiszem. Itthon a kastélyban mindenesetre semmi nyoma nem volt naplónak. Talán odakint a Házban, nem tudom. Bár, a nagyapám aligha tűrte volna el a létezésüket, ha tudomást szerez róluk. De talán a nagyi elrejtette őket, nem gondolja? – nézett izgatottan, kíváncsi szemekkel a férfira, akinek már újra meglódulóban volt a fantáziája. Most kivételesen nem Rowena csábos alakját nézte, hanem valami belső mozit, amelyben az a boldogtalan asszony élete minden jó és rossz döntését papírra veti, hogy több emberöltővel később az utódaik megérthessék tettének mozgatórugóit. Hazudott volna, ha azt állítja, nem akarja látni azokat a naplókat.

 – Remek ötlet. Akár már ma elmehetnénk. De talán jobb lenne, ha nem csapatostul törnénk a házra. Csak mi ketten, mint rangidős testvérek. Ha nem találunk semmit, nem dúlja fel egy horda Cameron az ősi McMillan fészket. Ha pedig rátalálnánk a nagyanyja naplóira, akkor kettőnk titka maradhat akár, ami bennük van.

 – Megegyeztünk! – mosolygott a lány, és tekintetében máris a kaland várakozásteljes izgalma csillogott. Broden pedig felállt és indult, hogy beszéljen a testvéreivel. Döntöttek, és eltökélt volt, hogy útnak is indulnak, mielőtt Rowena meggondolja magát és megfutamodna.

Rowena arcára bizonytalan árny suhant, ahogy a férfi elhagyta a könyvtárat. Reggel óta érezte a bizsergést, amikor a családi fotó kedvéért összepréselődve Broden Cameron átölelte. Az ujjaiból szinte villamos kisülések bizsergették a bőrét. Ő pedig nyílt ajánlatot tett most a férfinak, hogy kettesben keressék fel a nagyapja szigeti házát. Ha volt is valaha, most biztosan elment az esze! Még egy pillantást vetett a nagyanyjára és szeretettel elmosolyodott. Ilyen érzés volt, nagyi? – suttogta halkan, majd a húga keresésére indult. Biztos volt benne, hogy Catrionának nem lesz ellenére még egy nap a jóképű Edan Cameronnal.

*

A szél olyan erővel tépte Broden kabátját, már-már attól tartott, vitorlaként ragadja magával a viharos tengerre. Sérült lábát nehézkesen vetette meg a partmenti mohos sziklákon, mint egy harcban sebeket szerzett ősi harcos, szürke szeme a tajtékos vizet fürkészte, mintha a vikingek hajóit várná felbukkanni a távolban. Ha Rowena nagyanyja ilyen időben jött ide ki, esélye sem lehetett az életben maradásra. A víztömeg olyan erővel ostromolta a partot, hogy azon csodálkozott, még nem mosta el a föld színéről, beleveszve a szürkészölden tomboló hullámsírba. Amikor megérkeztek, a lány kimentette magát, hogy lakhatóvá tegyen két szobát, ő pedig bolond fejjel úgy gondolta, ez remek alkalom az időutazásra. Látni akarta a vad partot, ahova még sosem jutott el, de amelyről annyi mindent olvasott. Olvasmányai hősei életre is keltek képzeletbeli vetítővásznán, és a metsző szélben szinte érezni vélte a szablyák szúrását, ahogy az esőcseppek utat találtak az öltözékén. Bolond ötlet volt ebben az időben a séta, mégsem tudott ellenállni a vágynak, hogy a maga őserejének teljében láthassa a tájat. Ez volt az igazi Skócia! Mindeddig azt hitte a tavak szélén magasodó zord hegyek, a vadakban gazdag erdők, vagy a hanga borította rétek jelentik Skóciát. Nyilván azok is. Azt a Skóciát, amelyet ő ismert. Ezt a senkinek nem engedelmeskedő, mások akarata előtt meg nem hajoló Skóciát még ő sem ismerte, de azonnal a rabja lett. Egy pillanatra átfutott a fején, micsoda bolond ötlet, hiszen itt aztán semmit nem tudna kezdeni, mert ezen a vad tájon talán még zöldségek sem maradnak életben, nemhogy hőn szeretett szőlőtőkéi. De azért állta a vihar erejét és magába szívta, mintha feltölthetné őt is. Ezen a tájon erős emberek éltek, és itt nemcsak fizikai erejükre gondolt. Nem kevés lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki itt élje le az életét. Itt nem voltak divatos üzletek, a kényelmet kiszolgáló szolgáltatások. Csak egy komor kőépület volt és a mindent maga alá hajtó őserő. Ő mégis látta mindebben a szépséget. Kíváncsian fordult a ház felé, amely tulajdonképpen egy régi világítótorony és a hozzá tartozó kisebb erőd volt. Épp olyan megtörhetetlen,  mint körülötte a táj. A torony fehérsége mára hozzászürkült a mellé épített épülethez, zöld mohafoltok színezték. Furcsa! Nem tudta elképzelni a lány nagyapját, ahogy betölti a hajósok védőszentjének szerepét, nyilván nem is volt az. Egészen biztosan megvolt erre az embere. Elhatározta, hogy utána jár, hogyan került egyáltalán a család birtokába az épület, de most elsősorban a nagymama naplójának keresésére érkeztek – emlékeztette magát. Amikor biztos volt benne, hogy biztonságban visszasántikálhat a házhoz, elindult. De meg mert volna esküdni rá, hogy a sziklák között egy fehér ruhás nő nyújtja segítségkérőn felé a karjait. Megborzongott. Ritkán gondolt kísértetekre, s azok is inkább a saját múltjának szereplői voltak. De ez a nő úgy festett, mint Rowena, és ez szinte megrémítette. Eszébe jutott a festmény a saját nagyapja könyvtárában és elhessegette a rossz érzést. Képzelgett, de a nő már valóban kísértet volt, nem egy hús-vér segítségre szoruló asszony.

Meglepte, hogy bár eddig úgy érezte, szinte érzi a felcsapó hullámok jéghideg cseppjeit, ahogy az épület falát áztatják, az mégis meglehetősen távol állt a szakadéktól. A szárazföldtől az „Óriás” névre keresztelt meredek sziklafal és a támogatását jelentő zöld lejtős fennsík választotta el, s ugyanakkor kötötte össze vele. Előtte a vad, viharos tenger, mögötte a szelíd öböl, a kis kikötő és a fehér tetőtér-beépítésű házakból álló házsor. Az a néhány család valaha talán a McMillan birtok személyzeteként építette a kis házsort, majd az évek múlásával helyi halászok, vagy talán kalandra éhes londoniak vették meg nyaralónak. A vékony mezsgye, a szeles fennsík innen olyan keskenynek tűnt, mint amin autóval meg sem kísérelhetnék az átkelést. A valóságban biztonságosan széles volt, akár egy kétszer háromsávos autópálya a leállósávokkal együtt. Amikor megérkeztek, a szél még nem tombolt ilyen erővel, s csak most kezdte érezni, mennyire elszigeteltek lesznek itt a következő napokban. A kocsihoz érve, a csomagtartóból kiemelt két nagy szatyrot, hogy a maga módján ő is segédkezzen a vacsorához. Kissé kellemetlenül érintette, hogy a csomagok nagy részét a lány már behordta, amíg ő odakint nézelődött. Soha nem volt az a férfi, akit kiszolgálnak, és erre még sérülten sem tartott igényt. Szeretett férfi lenni egy kapcsolatban, akkor is, ha az csak amolyan férfi-nő barátság volt is. Ezen a ponton kissé elkalandozott, hogy miként minősítse a lánnyal való kapcsolatát, de amikor a házba lépve az első dolog, amit megpillantott, Rowena kerek feneke volt, ahogy a kandalló előtt szorgoskodik, egy halvány csuklással kísérve beismerte maga előtt az igazságot. Ez nem csak amolyan férfi-nő barátság. Meg sem kísérelte felcímkézni, de éppen elég barátja volt odahaza még a nők között is, hogy tudja, ez nem az.

 – De jó, hogy visszajött! Már nem is emlékeztem, mennyire viharos idefönt az idő – csacsogott a lány, miközben egy újabb vékony gallyacskát próbált lángolásra bírni. A kandalló szélére már kikészített két pohár whiskyt és most úgy döntött, az egyikkel megpróbálja feléleszteni a tüzet, ahogy a nagyapjától látta. Murray McMillan ugyan nem házias akart lenni annak idején, hanem mérgében vágta a poharát a tűzbe, de az úgy lobbant fel, mintha egyenesen a pokol bugyrából érkezett volna az ereje. Gyerekként egészen megrémült, de talán nem is a tűz erejétől, hanem a nagyapja dörgő hangjától, ahogy azt üvöltötte Rowena apjának: Sosem fogom elismerni! Rowena azóta sem tudta, mire gondolhatott a nagyapja, de olyan indulat tombolt akkor benne, hogy attól a naptól kezdve tulajdonképpen képtelen volt már a szerető nagyapát látni a férfiban. Nem mintha korábban kiérdemelte volna e címet. A trükk bevált, a majd harminc éves ital pillanatokon belül fáklyákká változtatta az addig csak parázsló fadarabokat. Kiegyenesedett és hátralépett, mert szinte elemésztette a hirtelen támadt hőség. Amikor megfordult, örült, hogy van mire fognia az arca pirosságát, mert Broden Cameron úgy nézte őt, mint valami éhes farkas a zsákmányát. – Fogalmam sincs, hogy bírták ki a nagyszüleim idefönt. Vagy másfél évig éltek itt, mielőtt a mama... – halkult el a hangja, ahogy a tragédiára gondolt. –Talán az időjárás is hozzájárult, hogy nem látta értelmét az életének. A papával kettesben ezen a helyen ... erősebb lelkeket is próbára tenne a dolog, a nagymama pedig mélyen érző nő volt. Azt mondják.

Tudta, hogy csak fecseg össze-vissza, de legalább lefoglalta magát a beszéddel, különben odarohant volna a férfihoz, hogy a széltől kócos hajába túrja az ujjait. Határozottan  meggondolatlan lépésnek kezdte érezni ezt a kirándulást.

 – Azt hiszem, jól tettük, hogy hoztunk magunkkal ennivalót, mert a házban semmi mást nem találtam, csak erős italokat. Rebesgették, hogy a papa is sokat ivott, amikor itt éltek. Nem tudom, miért erőltette rá a mamára ezt a helyet. Tudom, hogy ő nem szerette a házat, mint ahogy azóta sem szerette a családból senki más sem. – Rowenából csak úgy dőlt a szó, maga sem tudta miért. Addig szerencsétlenkedett a kandallóval, hogy tulajdonképpen egyetlen szobát sem tett rendbe éjszakára. Sőt még a nappalit sem. Még minden bútort leplek borítottak és por, de most úgy érezte, ennél a helyiségnél jobbat erre az egyetlen éjszakára úgysem találnának. Itt pedig már legalább lobog a tűz. Szívből remélte, hogy a férfi is beéri a kissé rövid kanapé vagy a két összetolt fotel kényelmetlenségével.

 – Jó! Akkor együnk valamit! – jött meg végre Broden hangja is. Fogalma sem volt róla, mennyire látványosan esett rabul a lány bájainak, de határozottan zavarban érezte magát miatta. –Majd vacsora közben kitaláljuk, hol kezdjük a kutatást – rázta le végre a kabátot magáról. Hanyag mozdulattal a kandalló előtti egyik fotel támlájára dobta, majd megindult a könyvespolc előtt, lassan, mindent felmérve a tekintetével. Amikor elérte az íróasztalt, ujjai játékosan doboltak rajta egy ideig, aztán a lány felé indult. – Nézzük, mi ehetőt pakolt be Bridget!

*

A csirkesült és a hideg sült kolbász fűrészporként forgott a lány szájában. Próbált enni, de nem igazán volt étvágya. De nem szólt, mert Broden – vele ellentétben – jó étvággyal vágta magának a falatokat. A férfi gondolatai nem az étel körül jártak, ujjai szinte robotszerűen kezelték a kést és villát. Komótosan rágott és nyelt, hogy közben dolgozhassanak az agysejtjei. Ahogy a szájához emelte a következő falatot, megdermedt a mozdulat közben.

 – Azt tudjuk, hogy egy házassági krízis okán költöztek ide. A nagymamája visszatért a férjéhez. De vajon feleségként is visszatért hozzá? – bökött a késsel Rowena irányába. A lány megrántotta a vállát. Zavarba ejtő kérdés volt. Ha valamit, hát a nagyszülei házaséletét nem akarta maga elé képzelni. Ugyanakkor a férfi megállapítása helytállónak tűnt. Az biztos, hogy egy kapcsolatban a megcsalás tönkreteszi a bizalmat. És ugyan mi más lehetne bizalmasabb az együttlétnél? Vajon a nagyapja olyan férfi volt, aki kényszeríti a feleségét? Nem, ezt azért nem tudta elképzelni róla.

 – Ki tudja? Itt volt vele. Ez máris több, mint amit sok feleség akkoriban megtett, hiszen az asszonyok többnyire csak akkor követték a férjeiket a vadászházba, ha vendégeik voltak. Egyébként a férfiak birodalma volt a vidéki birtok.

 – Én arra gondolok, hogy vajon a szobájukat is megosztották? – mutatott rá a zsíros késsel Broden a kérdés lényegére.

 – Oh, azt nem hiszem – pirult el a lány, végképp megértve a kérdésben rejlő intimitást. – Otthon sem közös szobájuk volt. A mama szerint ez az előkelő körökben így volt hagyomány. A férj, ha ... kedvet érzett ... nos, ha a házastársi jogait... izé... – nyögött egyre jobban elpirulva, de a férfi kisegítette:

 – Szóval csak akkor feküdtek le egymással, ha a férjnek éppen olyan kedve volt? És ritkán volt olyan kedve? És éppen ezért külön szobájuk volt? – A férfi hangja nem volt gunyoros, inkább tárgyilagos, de szemének csillogása elárulta, hogy jól mulat a lány zavarán.

 – Úgy valahogy – fújt nagyot Rowena.

 – Borzasztó házasságok lehettek ezek – merengett el egy pillanatra a férfi. Számára fontos volt a felesége közelsége. Egészen addig a napig, amíg bizonyosságot nem nyert, hogy Jasmine-nek bárki közelsége megfelelt. Onnantól már ő sem ragaszkodott ahhoz, hogy osztozzanak a hatalmas baldachinos ágyon. Sőt, szinte undort érzett – elsősorban önmaga iránt – amiért még mindig vonzónak tartotta az asszonyt és már csak azért sem akarta a közös ágyat, mert nem volt biztos önmagában, nem nyúlna-e utána, megkockáztatva, hogy még nagyobb hülyét csinál magából.

 – Ha végzett, megágyazok itt a tűz előtt – zökkentette ki a lány hangja. Önkéntelenül is körbenézett, de csak egy kényelmetlen kanapét látott és két öblös fotelt.

 – Hát, végül is csak egy éjszakára jöttünk – motyogta bizonytalanul. – De azért alaposan át kellene kutatnunk a hálószobákat. Én vállalom a nagyapjáét, ha nincs ellenére, hogy egy idegen kutakodjon a holmija között.

 – Maga nem idegen! – nézett rá merőn a lány. – Már úgy értem, a két családnak közös titka van, és ha maga bukkan rá, az ugyanolyan, mintha én tettem volna. Bár, nem hiszem, hogy a Papa szobájából kerülne elő bármi bizonyíték a felesége hűtlenségével kapcsolatban. De akkor én nézem át a Mama szobáját. Az egy emelettel feljebb van.

 – Nem bízták a véletlenre – húzta el a száját Broden.

 – Micsodát? – értetlenkedett Rowena.

 – Hogy táplálják magukban a történtek miatti lelkiismeret-furdalást és dühöt. Engem még egy emelet sem választana el az asszonytól, akit vissza akarnék hódítani, ha ő maga is hajlandó rá. De a maga nagyanyja aligha akart újra McMillan asszony lenni. A látszatot megőrizték, de ez itt maga lehetett a jeges pokol – borzongott össze a férfi.

 – Talán úgy volt, és talán holnap ki is derül – rántotta meg a vállát a lány. Próbált szolidárisan viselkedni, de a szíve mélyén nem értette, hogyan volt képes a nagyanyja visszatérni a férjéhez, amikor ebben a börtönben kellett leélje az életét. Murray nagyapa nyilván keményen megbüntette a hűtlen asszonyt, és Rowena viszolyogva gondolt rá, hogy itt a világtól elzártan, talán még erőszakosan is viselkedett, hiszen nem látta senki, aki miatt vissza kellett volna fognia magát. Talán a nagyi ezért is menekült a hullámsírba, mert nem tudta elviselni, hogy merő szenvedés legyen a hátralevő élete.

Amíg ilyen borús gondolatok foglalkoztatták, kezei szinte automatikusan tették a dolgukat. Óvatosan leemelte a lepleket és igyekezve, hogy minél kevesebb port bolygasson meg, összegyűjtötte őket a sarokban. Felszaladt az első emeletre és a vendégszobából magával hozta a vastag tollpaplanokat, majd egy újabb körben a párnákat is. Broden a tűz előtt ült egy karosszékben, majd zavartan feltápászkodott.

 – Bocsásson meg! Nem vagyok valami nagy segítség, pedig nekem kellene cipekednem, de igazság szerint fáj a lábam. Talán nem kellett volna kimennem a sziklára. Nem igazán túracipő – emelte előre a gipszet. Rowena gondterhelten pillantott rá.

 – Szerintem csak elfáradt. Ha holnap reggel is úgy érzi, hogy fáj, akkor beviszem a kórházba és megröntgeneztetjük.

 – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – tiltakozott azonnal a férfi. – Sokat járkáltam és a terepviszonyok sem kifejezetten használtak. Csak ennyi történt. Ha egy kicsit pihentetem, minden rendben lesz. Nyugodjon meg, biztosan tökéletes munkát végzett, csak én nem vagyok egy szófogadó jó beteg. Igazság szerint az elmúlt két napban még az injekciót is elfelejtettem beadni magamnak. Talán a poggyászból nem hagytam ki, de az agyam annyi mindenen járt, hogy az sem lenne meglepő.

 – Jézusom! Ezzel ne játsszon! – kiáltott fel a lány. – Hol a csomagja?

 – Még a kocsiban.

Rowena válasz nélkül indult kifelé. Orra alatt morgolódott ugyan a felelőtlen, nemtörődöm férfi betegről valami korántsem hízelgőt, de azért ment, hogy behozza a csomagot. Amikor visszatért, a két fotel már összetolva terpeszkedett a kandalló egyik oldalánál. A kanapét pedig közelebb húzta a férfi a tűzhöz. Első pillanatra már-már romantikusnak tűnt a berendezés, de aztán észbe kapott, hogy az álmodozás helyett orvosként viselkedjen. A férfi ölébe ejtette a táskát.

 – Vegye elő! És nagyon ajánlom, hogy benne legyen, mert ha nem, akkor az időjárással és a sötéttel nem törődve azonnal visszaindulunk. – Amikor a férfi tiltakozni akart, olyan szemekkel nézett rá, hogy Boden inkább engedelmesen túrta fel a táskáját. Hamarosan őszinte, megkönnyebbült mosollyal emelte fel a vérhigítót tartalmazó injekciós dobozt. Rowena kissé gonoszkás mosollyal nyúlt érte.

 – Legyen az a büntetése, hogy ma az orvosa adja be Önnek!

Broden nagyot nyelt. Az egy dolog, hogy ő esténként a saját fenekét szurkálta, hogy megelőzzön egy trombózist, de Rowenával nem akart ilyen bizalmas helyzetbe kerülni egy teljességgel kihalt házban. De nem volt más választása. Végül megadóan bólintott és miközben a lány kezébe nyújtotta az egyszer használatos kis fecskendőt, gombolni kezdte a farmerét.