Mert megígértem...

100.000 !!!

wow… ünnepi meglepetés…Nektek…

Előszóban csak annyit: Köszönöm! Nagyon köszönöm, hogy ilyen elképzelhetetlenül nagy számban kattintottatok ide olvasgatni. Fel sem fogom igazából. Az azonban biztos, hogy megérdemlitek, hogy ebből a jeles alkalomból valami kis meglepetéssel szolgáljak. Remélem, nem trafáltam mellé a nagy lelkesedésben.

Puszi és még egyszer, hálás köszönet az érdeklődésetekért!

PS. Nyah, ezt írtam, akkor amikor a dolog éppen aktuális volt, de aztán mégse kaptátok meg, csak egy üresnek ható ígéretet, mert nem akartam megkavarni a dolgokat, hogy a Perlekedők aktuális részei közé besuvasszak valami oda nem illőt. Így némi késéssel, de meleg szeretettel fogadjátok ezt a kis novellácskát, átlépve a 111 ezredik kattintást. És még egyszer, nagyon köszönöm!

PaSa

***   

A Nagy Lehetőség

Rick kiterítette maga előtt a két levelet. Szürke szemei úgy cikáztak a két papírlap között, mintha két jó nőt vizslatna vágyódva. Az egyik egy kinyomtatott e-mail volt, a másik pedig az egyetem díszes fejlécével ellátott hivatalos levél, amit nemrégiben hozott el a postáról. Ma estig úgy gondolta, hogy ez a levél dönt a jövőjéről, de aztán megérkezett Jeremiah szűkszavú üzenete, amelynek az értelmében holnap reggel meg kellett jelennie egy meghallgatáson, ami eldöntheti a sorsát. A baj csak az volt, hogy szíve mélyén tisztában volt vele, egyszerűen nincs választása, magától értetődő, hogy a meghallgatásra fog elmenni, nem a nagy nehezen kisírt dékáni engedélyes utóvizsgájára. Úgy látszik a jó isten nem akarja, hogy a kommunikáció rögös útvesztőiben vesztegesse el az életét. 

De mi lesz, ha a meghallgatás csak egy újabb kudarc lesz a sok korábbi után, amiket az utóbbi időben maga mögött tudhatott? Akkor megismeri a két szék között  földre esni  konkrét értelmét, hiszen egy életre elvágta magát a főiskolán is, ezt akár készpénznek is vehette. Mr. Jordan előtt örökre elássa magát abban a pillanatban, amikor nem jelenik meg holnap reggel 9-kor a földszinti nagy előadóban. Késő este  volt már, és nem akarta zavarni az öreg profot, aki holnap reggel vagy elolvassa az e-mailjeit, vagy nem, de még ha nem is indul el feleslegesen, hogy az ő szánalmas makogásának adjon egy utolsó esélyt, akkor sem bocsátja meg, hogy a terjedelmes és és néhol kicsit terjengős levelére adott lehetőséget egy ilyen léha próbálkozás miatt veszni hagyja. 

Rick Cassidy huszonkét éves volt, de ha akart, tudott harmincnak is kinézni, és ehhez még különösebben ki sem kellett ütnie magát, bár olyankor a dolog határozottan jobban ment. Szürke szemei szinte világítottak lebarnult arcában, magas, vékony termetéhez pedig meglepően harmonikus, már-már állatiasan könnyed mozgás társult. Sötét haja meglehetősen megnőtt mostanában, többnyire ő maga is egy vékony bőrszíjjal összefogva hordta; egész teste és kinézete arról árulkodott, hogy szereti a mozgást és a szabad levegőt. Olyan ruhákban járt, amikben nem tétovázott, ha a fűre kellett leheverednie, vagy a homokba ülnie. Szükséges nyűgnek tartotta őket, és bármikor szívesen szabadult meg tőlük, ha az alkalom engedte. Semmi nem tudta úgy feldobni, mint egy éjszakai meztelen fürdőzés, kiváltképp, ha társasága is akadt. Leginkább hölgytársasága.

A szüleinél lakott, igaz, a garázs fölött kialakított kis legénylakásban, ahol még apró konyhája is volt, bár, nem sűrűn használta, hiszen bolond lett volna nem élni az anyja kényeztetésével. És a főiskolára hivatkozva elfogadta az apja havonként átutalt apanázsát is, és egészen a közelmúltig ez nem is okozott neki különösebb lelkiismereti kérdést. Mint ahogy az sem, hogy a motorja borsos szervízelési költségeit és a benzint is az apja fizette. Megtehette, a jól menő autókereskedés nagyvonalúvá tehette őt apaként is. 

Nemrégiben azonban Monica a szakításuk pillanatában a fejére olvasta elkényeztetett gyermeki hozzáállását az élethez, és bár először alaposan megsértődött a lány kijelentésein, az éjszaka hátralevő részében a súlyos mondatok mégsem hagyták nyugodni, reggelre pedig kénytelen volt belátni, hogy a lánynak sok mindenben igaza volt. De még ez sem tarthatta vissza attól a talán meggondolatlan döntéstől, hogy Mr. Jordan jóindulatát cserbenhagyva, megjelenjen a meghallgatáson, amiről pillanatnyilag csak annyit tudott, hogy hol és mikor kell ott lennie.

*

Másnap reggel nyolckor a legtisztább és legkevésbé gyűrött ingében és egy fekete farmerben, meg egy jobb napokat megélt sötét cipőben ott gubbasztott az ügynökség irodája előtti széken. Nem volt egyedül, és a sorstársai hasonló izgatottsággal tördelték a kezüket. A lezserebbek cigarettázva, lehunyt szemmel vártak a sorukra. Szívesen kért volna egy staubot, de ezzel máris seggberúgta volna a saját nagy elhatározását, miszerint arra a néhány szálra korlátozza az élvezkedést, amit egy-egy buliban szinte kötelezően el kellett szívnia. Körülnézett és megállapította, hogy néhányukkal már találkozott más meghallgatásokon is, és a szemükben ugyanazt a fásult reménytelenséget látta, mint ma reggel a saját fürdőszobai tükrében. Egyszerűen képtelen volt felpörögni, hogy a legjobb formáját hozza, elbűvölő legyen és sziporkázó. Már annak is örült, ha nem fog kínos hebegésbe torkollni a próbálkozása odabent. Egy srác lépett ki az ajtón olyan fintorral az arcán, ami magáért beszélt; aztán elhúzta a kezét a torka előtt. 

-Ezek őrültek! Szerintem nem is tudják, kit keresnek. Ez nem is meghallgatás! – háborgott félhangosan, miközben kirontott a bejárati ajtón, nyomában néhány későn érkezővel, akik közelebbi információkat akartak kihúzni belőle. Már híre ment, hogy közel háromezer jelentkezőt hallgattak meg, és ettől a suttogva terjedő információmorzsától elbizonytalanodva Rick az órájára nézett,  talán még elcsíphetné Mr. Jordant. Végül nem mozdult, mert éppen ő következett. Csak arra várt, hogy az ajtó kitáruljon, és a szikár, magas nő, aki az előbb is kiintett, most a csontos ujjaival őrá bökjön és behívja.

Az ajtó kitárult, de senki nem lépett ki rajta, csak a nevét  hallotta: Rick Cassidy! Mély levegőt vett, kifújta, aztán kellőképpen határozottnak igyekezett mutatni magát, miközben belépett és becsukta maga mögött a vastagon párnázott ajtót.

-Jó reggelt! – köszönt sokak által dallamosnak mondott hangján és hunyorogva nézett körül a szoba rendhagyó berendezését felmérve. A szemközti ablakon dőlt be a napfény és ha ez nem lett volna elég, a hatalmas íróasztalon álló lámpa fénye vakított a meghallgatáson résztvevők szemébe, mint egy vallató lámpáé. Az asztal mögött ült a csontos nő, előtte papírhalmok több oszlopba rendezve. Tisztára mint egy aktakukac, futott át rajta a gunyoros gondolat, de akkor a nő az asztal előtt álló székre mutatott, és némán hellyel kínálta. Önkéntelenül is eltakarta a szemét, de a nőt láthatóan nem zavarta, hogy ő kényelmetlenül érzi magát az arcába fordított lámpa miatt. A papírjait böngészte, hümmögött, aztán felnézett.

Rick feszengve várta az első kérdést, de a nő csak nézte elmélyülten és szó nélkül. Már éppen kezdett zavarba jönni, amikor a nő felállt és a szomszédos helyiségbe benyitva csak halk duruzsolást hallott, aminek az értelmét nem tudta kibogozni, bármennyire szerette volna. Ez az egész határozottan kezdte kiérdemelni a furcsa jelzőt. Hamarosan egy másik nő csatlakozott hozzájuk, aki hosszú percekig csak nézte, mint valami kiállítási tárgyat, aztán hozzálépett és az állát az ujjai közé szorítva jobbra-balra forgatta a fejét. Másik kezével összefogta kissé hosszúra nőtt haját és tovább vizsgálgatta, mint egy ókori leletet. Végül az asztal túloldalán újra helyet foglaló nő felé biccentett:

-Meg tudom csinálni. – mondta határozottan, majd minden további magyarázat nélkül kiment. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Rick és a nő az asztal túloldalán merőn nézték egymást. Már hangyák futkostak a gerince mentén az idegességtől, hogy emiatt a szar miatt még az esélyét is eldobta, hogy valaha megszerezze a főiskolai diplomáját. Amikor már úgy érezte, hogy képtelen tovább szótlanul elviselni a feszültséget, a nő megszólalt:

-Mivel készült?

-Próza, vers, de ha kell, énekelhetek is – vont vállat a fiú. –Bár, ahhoz nem ártana egy gitár is – tette hozzá halkan.

-Nem kapott szöveget? – kérdezte a nő katonásan pattogó hangon.

-Nem. – rázta meg a fejét Rick és Jeremiah-ra gondolt, az ügynökére, aki lényegében minden információ nélkül rendelte ide ma reggelre. Már ha ügynöknek lehet nevezni egy havert, aki baráti alapon hívja fel a figyelmét időnként egy-egy érdekesebb meghallgatásra. Ezért a mostaniért egyelőre nem volt túl hálás neki. … A nő az asztalon heverő egyik dossziéból előhúzott egy  papírlapot és eléje tolta.

-Csak a zölddel megjelölt részeket!

Rick átfutotta, aztán belekezdett. Már régen megtanulta, hogy nem szabad ismeretlenül belekezdeni semmilyen szövegbe, mert akkor törvényszerűen fog hibázni. A szöveg látszólag könnyű volt, sehol idegen szavak vagy valami áltudományos sci-fi baromság, amibe belesülhetett volna. Ugyanakkor nagyon is oda kellett figyelnie, a zölddel nem jelölt sorokra is. Ugyanis azok igazították el a saját szövegéhez használt hang és hangsúly kérdésében. Romantikus maszlagnak tűnt, aztán ahogy a hangjával életre keltette, egyre inkább megfogta a szövegben megbújó érzelem és mélyebb mondanivaló. Valahonnan ismerősnek is tűnt, csak még túl korán volt ahhoz, hogy agya irodalomért lelkesedő része azonosítsa a forrást.

A nő felhúzott szemöldökkel hallgatta, és a telefonjáért nyúlt.

-Megvan! – mondta és minden további magyarázat nélkül kinyomta.

Rick, nem törődve vele, hogy a másik nem figyel rá, mondta tovább, mintha közönség előtt lenne. A nő áthajolt az asztalon és kihúzta kezéből a papírt.

-Elég lesz!  Most menjen ki és várjon egy kicsit! Majd jön egy fickó és elkíséri valahova. Csak csinálja, amit mond!

Rick kissé zavarodottan engedelmeskedett. 

-Hát, akkor viszlát! – dünnyögte halkan, de a nő már nem is figyelt rá, fürgén jegyzetelt valamit a fényképes önéletrajzára, ha jól látta az előtte heverő papírt.  Odakint leült az egyetlen üres székre a folyosón és a többiek fürkésző kíváncsisággal lesték, mit tud mondani nekik a bent történtekről. Néhány türelmetlenebb odakiáltott neki.

-Na, mi volt? Mit kellett csinálnod?

-Haver, fogalmam sincs, csak ülnöm kellett, türelmesnek lenni és a végén felolvasni valami szöveget. – motyogta bizonytalanul. Vajon a többiek tudják, miért vannak itt? Mert neki halvány fogalma sem volt róla. Úgy ült itt, mint aki valaki más helyett esett be a meghallgatásra, mint akivel elfelejtették közölni,  hogy színdarab, film vagy egy reklám  forgatásához keresnek szereplőket. Régebben soha el nem ment volna így bele a vakvilágba, de mostanában annyira nem járt szerencsével, hogy igazából nem is érdekelte, mire keresnek szereplőket. Talán Jeremiah mondta is, csak már olyan szelektíven működik a hallása, hogy meg sem jegyzi a részleteket, amíg fontossá nem válnak. 

A következő pillanatban egy alacsony kis kopasz ember állt meg előtte. Rick Cassidy? – nézett rá kutatva és neki csak bólintani volt ereje. –Jöjjön velem! – intett a kis fickó és máris elindult kifelé az épületből. Rick kissé bizonytalanul követte, meg sem hallotta, hogy a háta mögött többen felsóhajtanak: Mázlista!

-Bocsásson meg! – koppintott az emberke vállára, amikor utolérte. –Ne haragudjon, de hova megyünk?

-A stúdióba. Már nagyon várják, hogy meglegyen a főszereplő, miután az elődjét tegnapelőtt túladagolva találták a lakásán. Még szerencse, hogy alig készültek el vele az új évadból jelenetek, így viszonylag kevés megy a szemétbe. Szerencséje van fiam! Kezdőként besöpörni egy főszerepet, csak azért, mert csinos az ábrázata, ilyen csak a mesében szokott lenni. Úgyhogy csipkedje magát, mert már így is egy vagyon folyt ki a kasszából a leállás miatt.

-Főszereplő? – suttogta megrendülten Rick. –És milyen filmről van szó?

A fickó úgy fordult meg, mintha darázs csípte volna meg. –Mi az, hogy milyen film? Maga azt sem tudja, hogy miben fog játszani? Jézusom, akkor hogy a fenébe keveredett oda a meghallgatásra? 

-Az ügynököm az utolsó pillanatban szólt és már nem volt időnk beszélni a dologról. – vont vállat Rick türelmetlenül, amiért még mindig a sötétben tapogatózik.

-Hát, fiam! Akkor csapja el az ügynökét, és kösse fel a gatyáját, mert a valaha volt legnagyobb kasszasikerű tinirománc filmsorozatának főszerepét gyűjtötte be. Az elődje, hogy úgy mondjam, jól kiszúrt önmagával, amikor olyan cuccot vett az utcán, amit nem ismert, …lehet, hogy ez volt a szokásos adagja, de ez most túlságosan erősnek bizonyult. Nem tőlem hallotta, de csak idő kérdése volt a dolog. Hát,  ezért kerestek egy friss arcot a helyére, aki azért annyira hasonló, hogy a nézőknek ne legyen túl nagy törés a változtatás. Most komolyan, nem hiszem el, hogy nem tudta, mire jelentkezik. A többiek odakint annyira tudták, hogy némelyik direkt még hasonlóra is maszkírozta magát a szerep kedvéért. Ezt sem vette észre? – nyomta le a férfi egy fogorvosi székre hasonlító alkalmatosságra, amit éles fények világítottak meg és a támlája dönthető volt.

-Nem figyeltem őket. Őszintén szólva nekem tök mindegy volt, mire keresnek, kicsit lemondtam már róla, hogy bármi összejöhet. Ahogy mondani szokták, túl sok az eszkimó és kevés a fóka manapság a filmiparban. Pont azon járt az eszem, hogy lehet, hogy a legnagyobb hibát követtem el, amikor nem a vizsgámra mentem el a főiskolára, hanem ide jöttem.

-Hát, fiam… nézze, lehet, hogy jogos a félelme még így is… mert egy papír mindig jól jöhet, még ha pillanatnyilag nem is lesz rá szüksége. Mert egyszer ennek a sorozatnak is vége lesz, maga pedig lehet, hogy eltűnik a sorozattal együtt. Nem ez lenne az első eset a filmtörténetben. De nem akarom már az elején elvenni a kedvét a dologtól – motyogta az emberke, miközben gyors mozdulatokkal sminkelte a fiút.

-Hé, ugye nem akar engem is olyanra maszkírozni, mint az elődöm volt? Mert ha hasonmást keresnek kicsit fiatalabb kiadásban, akkor lehet, hogy nem is érdekel a dolog.

-Nyugi, nézzen a tükörbe… ez maga, csak felerősítem a színeit, mert a kamera csak akkor látja magát. 

Néhány percig csendben ült, aztán kíváncsian megszólalt. A kis emberke láthatóan sokat tudott, és úgy döntött, egyelőre őt használja hírforrásnak.

-Kicserélődik más is a sorozatban?

-A női főszereplőt, aki a történetben a barátnője, már tavaly lecserélték… hát ja, a nők hamarabb öregszenek – vigyorgott rá a fickó, Rick pedig az emlékeiben próbált kutatni, hogy rémlik-e a lány arca, hiszen a sorozat néhány epizódját már ő is látta korábban. Őszintén szólva nem volt túl nagy véleménnyel róla, de megfogadta, ha lesz rá lehetősége, nemcsak új arcot, de új színt is visz a sztoriba. Már, ha engedik majd kibontakozni. … A lányra emlékezett… szőke haj, babaarc, nem kifejezetten az ő zsánere. Vagy csak azért nem, mert Monicára hasonlított? De nem, nyilván Monicának is azért nem tette oda magát száz százalékosan, mert igazából arra várt, hogy egy barna hajú szépség bukkanjon fel az életében. Meg hát azért  sem, mert Monica időnként úgy viselkedett vele, mint egy józan nővér, aki csak kritizálni tudta… a ruházatáért, a hajáért, a viselkedéséért… egy szerinte rossz poénért, de még azért is, amikor hazavitte azt a kóbor kis korcsot, akit valaki az autópályán dobott ki a kocsijából. Mégis mit tehetett volna, hagyta volna elpusztulni szerencsétlen jószágot? Ráadásul a kis vakarcs hagyta magát kényeztetni, aztán felerősödve, ezer bajából egy vagyonért kikezelve lelépett egy napon, hogy ő is csak azt bizonyítsa, Rick valóban egy átverhető lúzer.

Időközben már nem is jutott el a füléig a kisöreg hangja, aki az utolsó ecsetvonások után elégedetten lépett hátra.

-Evelynnek jó szeme volt, maga tényleg úgy veheti át a szerepet, hogy ha játszani is tud, akkor azt mondja majd a közönség, hogy miért nem ez a srác volt eddig? Állt már kamera előtt korábban?

-Néhány kisebb szerepben... felejthetőek – vonta meg a vállát Rick és csodálkozva nézte magát a tükörben. Nem ez volt az első alkalom, hogy kisminkelték, de még soha nem tűnt ennyire természetesnek és igen, még ő maga is úgy vélte, klasszisokkal jobban néz ki, mint amit várt. Tudta magáról, hogy nem egy bányarém, sőt kifejezetten bírták a képét a lányok a középiskolában, azóta pedig csak érettebbek lettek a vonásai.

-Na, menjen, már várják! – csapott a vállára a kis fickó, aki időközben André néven mutatkozott be.

-Nézze, nem akarok nagyon hülyének látszani, de tényleg fogalmam sincs a dolgokról. Most azonnal forgatni fogunk? – nézett a férfira ijedten Rick, mire az elnevette magát.

-Nem, ma csak a kamera mögül akarják meglesni, bár én már most megmondom, hogy magát szereti a kamera. Aztán a fodrász és a jelmezes veszik a szárnyaik alá, és ha igaz, a partnernőjét is berendelték, hogy ismerkedjenek. Mégse mutatkozhat be neki első alkalommal az ágyban, nem igaz? – kacarászott a kisöreg. -Megkapja a következő három rész szövegkönyvét is, de ha nem ismeri a sorozatot, akkor szerintem kérjen visszamenőleg is, aztán barátkozzon a karakterével. Na, menjen, Ingrid és Joe már várják – taszított rajta kicsit a férfi és Rick máris kívül találta magát az eddig szinte biztonságot nyújtó kis szobán. 

Most látta, hogy egy másik ajtón lépett ki, nem ott, ahol André behozta, és ebben a hatalmas, hangárszerű térben maga Meseország kelt életre. Különböző berendezett helyszínek, síneken mozgó kamerák és lámpaerdők. Állt már kamera előtt, de ez minden eddigit túlszárnyaló műszaki háttér volt, bizonyítva, hogy a projekt is más kaliberű. Egy negyvenes nő és egy ősz hajú fickó beszélgettek a fiatalos nappalinak berendezett díszlet előtt és szinte egyszerre néztek rá, ahogy bizonytalanul feléjük indult. Csak nézték némán, aztán a nő elmosolyodott és a kezét nyújtotta:

-Üdvözlöm Rick, Ingrid Stone vagyok, a rendező... az úr pedig, Joe Harmon producer. Hol bujkált eddig maga, hogy még nem futottunk össze? – rázta meg kedélyesen a fiú kezét, aki zavartan zsebredugta abban a pillanatban, ahogy az üdvözlés lezajlott.

-Hát, a sminkben ... – habogott, mire a nő elnevette magát.

-Nem úgy értem, hogy az elmúlt fél órában, hanem az elmúlt években? Na, jöjjön! Be akarom mutatni valakinek, akivel igen sok időt fognak eltölteni ezentúl. A partnernője, Zoé Carpenter – fogta meg egy fiatal barna hajú nő vállát, hogy felhívja magára a figyelmét. A nő egy öblös karosszékben ült felhúzott lábakkal és olvasott. Amikor megfordult, Rickben bent szorult a levegő. Nem erre a lányra emlékezett. Fogalma sem volt róla, mikor látott utoljára egy részt, az sem kizárt, hogy egy évnél régebben, vagy csak valami ismétlést és nem az újabb részek egyikét, de ha ezt az arcot valaha is látta volna, azt biztos nem felejti el, amíg él. 

Zoé Carpenter talán nem volt szép... legalábbis abban az értelemben, ahogy a többség a klasszikus szépséget értelmezi, túl nagy volt a szája, túl érzéki, ami azonnal mindenféle tizennyolcas karikával jelzett tevékenységeket juttatott a fiú eszébe, a szeme viszont... mintha állandóan alulról pislogna fel arra, akivel beszél... és erről megint a szex jutott az eszébe. A nyakánál lejjebb már nem is mert kalandozni a tekintetével, mert még egy apró részlet hiányzott a tökéletes nőhöz, és attól tartott, Zoé ez ügyben is teljességgel megfelel a kívánalmaknak.

Amikor a lány feléje nyújtotta a kezét és meglepően mély zengésű hangján bemutatkozott, Ricknek megroggyant a térde. Még a hangja is...  Kész volt teljesen és még odáig sem jutott el, hogy a saját nevét értelmesen kiejtse. Egy ilyen bombázóval képtelenség lesz együtt dolgozni! Kizárt! Az agyában szinte semmi vér nem maradt, mindnek sietős dolga támadt az alsóbb régiókban, és ettől teljesen zavarba jött, mert nő így még nem hatott rá. Hiszen ez jószerivel kontrollálhatatlan. Jézus!... Krákogott egy kicsit, aztán egy nagy nyelés után megrázta a puha kezet, majd minden idegszálával a „feladatra” koncentrálva válaszolt:  -Rick Cassidy.

-Hát, gyerekek, azt hiszem, megmenekül a sorozat. Jude halála után azt hittem, lehúzhatjuk a redőnyt, de azt hiszem, Rick megmenti nekünk a fizetésünket, és nem mellesleg a házamra felvett kölcsönt, úgyhogy holnap reggel itt találkozunk és gőzerővel folytatjuk a munkát. Most nyugodtan menjetek haza! Rick holnapra itt lesz az ügyvéd, hozd a menedzsered és aláírhatjátok a papírokat is. Zoé, te pedig légy szíves, világosítsd fel ezt a szegény fiút, hogy mi vár rá, mert a híreim szerint eddig nem volt túl nagy rajongója a sorozatnak. Itt egy kis olvasni való is, ha netán álmatlanul töltenéd az éjszakát. Sziasztok! – intett búcsút az asszony és a producerbe karolva nevetgélve távozott.

Rick nagy levegőt véve kapta vissza a tekintetét a lányra és még éppen elkapta, ahogy Zoé kíváncsian vizsgálja a vonásait, sőt... tulajdonképpen tetőtől talpig végignézett rajta, mint valami díjnyertes lovon a manézsban.

-Mi van? – nézett zavartan körül a fiú.

-Semmi... csak ... nem hittem volna, hogy két nap alatt kerítenek valakit, aki szemrebbenés nélkül átveszi majd Jude helyét.

-Nézd, én rebegtethetem a pilláimat, ha akarod, de nekem ez egy meló. Ennyi. Megmondják, mit kell tennem és megcsinálom. Nem fogok lelkizni rajta, hogy egy drogos sráctól maradt rám a karakter. Nem erre számítottam ugyan, de ez van, hát, ezt fogom csinálni.

-Wow, de nagy arca van itt valakinek… mégis mire számítottál öcsi? Azért kezdő létedre egy főszereppel kínáltak meg, függetlenül attól, hogy csak bele kell bújj valaki más cipőjébe.

-Öcsi? – hunyorgott rá a fiú, gondosan figyelmen kívül hagyva a sértésszámba menő folytatást. Ez a liba… lehet, hogy eszméletlen szexi, de ettől függetlenül ha valaki itt szélesvásznú, akkor az éppen ő. Miért gondolja, hogy ő nem képes többre, mint valaki más levetett cipőjébe beleugrani?

-Hány éves vagy? – gyújtott rá a „liba” közben, és ha lehet azok a dús ajkak még szexibbek lettek a köztük füstölgő vékony cigarettától.

-Huszonkettő, …de szerintem itt tilos a dohányzás – tette hozzá körülnézve a fiú.

-És? – nézett rá már megint azzal a lapos pillantással a lány, amitől hajlamos volt dudort növeszteni a nadrágja elejére, függetlenül attól, hogy Zoé Carpentert egy megjátszós tyúknak látta. Csalódott volt ugyan, hogy a lánnyal kapcsolatban  csupa baromfiudvarhoz kapcsolódó terminológia jutott az eszébe, de optimista fiú volt, és bízott benne, hogy előbb-utóbb leszállítja a lányt a magas lóról.

-Csak annyi, hogy lehetsz te a sorozat sztárja, ha miattad leég a stúdió, hamarabb éred el az utazási magasságot, mint gondolnád.

-Hm, vicces… - hümmögött a lány, de azért elnyomta a cigarettát az egyik közeli kameraállványon, aztán zsebrevágta a csikket. …-Simán néztelek volna akár harmincnak is – dünnyögte újra azzal az istenverte pillantással vizslatva. Rick megrázta magát, aztán hogy a lány épp elfordult, lesöpörte az állványról az árulkodó hamut. 

-És te mennyi vagy? – tette fel közömbösen a kérdést, miközben szinte sejtette, hogy nem fog örülni a válasznak. Csak a még kiforratlan, fiatal lányok tudnak ilyen gőgösek lenni, amikor többet képzelnek magukról, mint amik.

-Én is huszonkettő vagyok. – nézett rá kihívóan a lány, mire Rick elvigyorodott.

-Csak szeretnél. A tested alapján lehetnél, de az agyad alapján még bőven kiskorú vagy. – grimaszolt rá a fiú, mire Zoé szeme elsötétült és láthatóan csak nagy önuralommal tudta visszafogni magát, hogy ne vágjon vissza valami sértéssel.

-Nem fogunk tudni együtt dolgozni. – jelentette ki hirtelen, aztán előkapta a telefonját. –Fel is hívom Ingridet, hogy keressen valaki mást.

-Hívd! – tette keresztbe a karját Rick és várakozóan nézte, ahogy a kis díva a telefon programjai közt keresgél.

-Ki is hangosítom neked, hogy halld, holnap már ide se kell jönnöd. – sziszegte Zoé, mire Rick intett neki, hogy csak tessék. Igazából bármilyen jó nő is volt ez a kis fruska, nem kockáztatott egy tinivel, akinek gondolta. A francnak se hiányzik, hogy a végén a rendőrök vigyék el.

-Szia Ing! Nem tudok ezzel a pasival forgatni, nem találjuk a közös hangot.

-Zoé! Ne hisztizz! Ricknél jobbat nem találunk, ha még hónapokig keresünk, akkor sem. – érkezett a válasz… aztán egy kis szünet után  Ingrid folytatta. –Kikezdett veled?

-Nem, azt nem, csak szemtelen. – biggyesztett durcásan a lány.

-Akkor lehet, hogy éppen ez a te bajod  - kuncogott a nő. -Ki vagyok hangosítva? – kérdezte hirtelen komolyra váltva.

-Igen. – nézett gúnyosan a fiúra Zoé, mivel azt hitte, ebben a percben fognak utilaput kötni a pasi lábára, de ő lepődött meg a legjobban, amikor a folytatást meghallotta:

-Rick! Kérem, ne haragudjon Zoéra, még kislány, aki hajlamos meggondolatlanul zargatni az anyját. Maga tökéletesen megfelel nekem, és egy percig se izgassa magát egy tizenhét éves gyereklány hisztijén. Próbáljanak összebarátkozni, mert nem lesz egyszerű dolguk, viszont én tudom, hogy a lányom, amilyen meggondolatlanul képes viselkedni, annyira jó, ha bekapcsolják a kamerát. Maguk remek páros lesznek, de nekem meg odaég a vacsorám. Úgyhogy… ahogy már korábban mondtam, holnap reggel találkozunk. Zoé, te pedig emeld fel a feneked és siess haza, mert különben csinálhatsz magadnak vacsorát. Szervusztok! – zárta le az egyoldalú beszélgetést az asszony és bontotta a vonalat.

Rick vigyorogva nézett a lányra, aki most alighanem tetőtől talpig bíbor színben pompázott, az arca mindenesetre úgy lángolt, hogy a fiú már-már attól félt, agyvérzést kap. Ám ez azért nem tartotta vissza, hogy némileg barátságosabban, mint az előző percekben, de éreztesse a lánnyal, hogy kettőjük közül ő az idősebb és a megfontoltabb.

-Szóval tizenhét vagy? Gratulálok! Nem könnyű kor. Az ember már azt hiszi elég felnőtt hozzá, hogy mások is annak lássák, közben meg lépten nyomon leleplezi önmagát. Mint te ezzel a hisztivel. De semmi vész! Kezdjük előlről! … Szia! Rick Cassidy vagyok.

Zoé figyelmesen nézte a fiút, akit láthatóan nem rázott meg az új információ, hogy a rendezőnő egyben az ő mostohaanyja. Mint ahogy az sem, hogy csak tizenhét éves. Pedig imádta volna húzni az agyát, mert fiatal volt ugyan, de pontosan tudta, hogy milyen hatással van a férfiakra. Még Ricknél jóval idősebb férfiakra is. És tisztában volt azzal is, hogy mit látott a fiú szemében az első percekben. Vágyat. Színtiszta férfivágyat, ami pontosan rárímelt arra az érzésre, ami őt öntötte el, amikor a szürke szemekbe nézett. Szóval, mégiscsak igazat mondott az anyjának. Nem fognak tudni együtt dolgozni, mert ahol a mélyben ilyen erők munkálkodnak, ott kettőjüknek esélyük sincs, hogy a sors kerekét más irányba tereljék. Úgy döntött, őszinte lesz.

-Szia! Zoé Carpenter! Szeretném, ha lefekhetnék veled, de nem akarlak bajba sodorni.

Ricknek torkán akadt a nevetés a kendőzetlen őszinteségtől. Talán mégis igaza volt ennek a fruskának, nem fognak tudni együtt dolgozni. Aztán  úgy döntött, nem fog piszkálódni, úgy csinálni, mintha benne fel sem merült volna a gondolat. Végül is, dicséretre méltó volt a lány őszintesége. Ő nem biztos, hogy elő mert volna jönni a témával. Ezért aztán feltette az egyetlen kérdést, ami közelebb vihette mindkettőjüket a megoldáshoz:

-Mikor lesz a születésnapod?

*

Négy hónappal később a stáb Zoét ünnepelve énekelte el a Happy Birthdayt, miközben a lány egy nagy levegővétellel fújta el az összes gyertyát. Joe egy pohár pezsgőt nyújtott oda neki, miközben a pincér-szerepet vállaló kollégák mindenki másnak körbehordták a teli poharakat. Amikor már mindenki ott szorongatta a kezében a poharat, Ingrid a lánya felé emelve köszöntőt mondott. Szavait hangos ováció követte,majd Joe Harmon kért szót.

-Hihetetlen munkát végzett mindenki az elmúlt hónapokban. És kicsi lány, köszönöm, hogy ebben a munkában a legjobb formádat nyújtottad. Ennek a ténynek, és annak, hogy Ricket hozzánk sodorta a szerencse … köszönhetjük, hogy a sorozatot a múlt évi fiaskó után újra jelölték a legjelentősebb tv-s díjra, az Emmy-re, méghozzá hat kategóriában. Ezzel azt hiszem, nemcsak Zoé, de a sorozat is nagykorúvá vált. Gratulálok!

Az éljenzés elnyomta a két főszereplő Zoé és Rick óvatos koccintását és a fiú hangját, ahogy a fülébe súg: -Nagykorú vagy! Most már hivatalosan is.

A mosolyánál csak az a cédula volt valóságosabb, amit a lány kezébe csúsztatott.

-Nálad vagy nálam? – nézett rá Zoé azzal a pillantással, ami a sorozatban is kiválóan érvényesült a remek operatőri munkának hála. Rick el tudta képzelni, hogy kamaszok százai nyúlnak magukhoz magányos szobájuk mélyén részről részre, ahogy ők a történet szerint is egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

-Nálad! – olvasta el a papírra írt címet a lány, aztán megpörgette az ajándékként kapott kis kocsi kulcsát az ujján. –De akkor én vezetek.

-Mintha nem ezt tennéd, amióta csak betettem ide a lábam! – sóhajtott drámaian a fiú, aztán összegörnyedt, ahogy Zoé játékosan oldalba bokszolta. Ingrid őket nézte és megcsóválta a fejét:-Gyerekek! – aztán összehúzott szemekkel nézte, ahogy a két fiatal kézenfogva kisettenkedik a stúdióból. Megcsóválta a fejét, aztán maga elé meredve mélyet sóhajtott. Nagykorúak! Sikeresek. És láthatóan szerelmesek is egymásba az első nap óta. Csoda, hogy a mai napig vártak. Már csak abban bízott, hogy a kapcsolatuk elég tartós lesz ahhoz, hogy a lánya boldog, és a sorozat továbbra is sikeres legyen.

Valamivel később a garázs feletti kis szobában Rick épp olyan óvatos mohósággal ölelte Zoét, mint ahogy hónapokkal ezelőtt belevágott a Nagy Lehetőségbe. Az akkori döntése, amivel hátat fordított a Mr.Jordan által nyújtott mankónak, annyi mindent hozott neki már ilyen rövid idő alatt is, hogy hirtelenjében nem is tudta, hogyan rangsoroljon. De aztán a lány éhesen csókolta meg, és ettől azonnal döntésre jutott, a szerelem került az első helyre… hogy a siker és a népszerűség is vele járt? Hát, minden nagy lehetőségben rejlenek bónuszok.

VÉGE

Perlekedők 125.

Befejezés...

A hatalmas ház nappalijában pattogott a tűz, az óriási karácsonyfa ágain szikráztak a törékeny héjú üveggömbök, ahogy a vöröses fény rájuk vetődött. A házat körülvevő gondozott pázsit vizesen csillogott az óriási ablakokból ráeső fényben. A zongora hangjai már elhaltak, mindenki az ajándékokkal volt elfoglalva, nem is gondolva rá, hogy a legnagyobb ajándék az, hogy itt lehetnek mindannyian egészségesen és boldogan. Egy nagy család, amely hosszú évekig szerteszét szóródott a nagyvilágban, de mostanra szinte kivétel nélkül itt élhettek egymás közelében. Senkit nem zavart, hogy az ünnepet eső és nem fehér hótakaró köszöntötte.

Az eltelt években Robert minden próbálkozása ellenére nem sokat fejlődött abban a tekintetben, hogy ne akart volna bárkit felkenni a falra, aki egy rendezvényen belelesett az asszony dekoltázsába; a dolog legfeljebb annyiban változott, hogy most már a lányai okán is volt lehetősége időnként meggondolatlan kijelentésekre. Dr.Lawrence lemondóan (és némiképp vigyorogva) törődött bele, hogy az eltelt évek alatt a beszélgetésekkel töltött órákon leginkább csak Robert gyónásait hallgathatta, amiket aztán a páciense rendre meg is magyarázott, és egyre ritkábban talált fogást ezeken a magyarázatokon; míg végül a terápia szinte baráti eszmecserévé változott, ahol a jó doki is megosztotta a férfival a későn született lánya miatti aggodalmait. A végén ezek az ülések egyre többször zajlottak hangulatos kis sörözőkben, míg végül mindketten megállapították, hogy nincs baj egyikőjükkel sem, csak túlfejlett bennük a családjuk nőtagjaiért érzett aggodalom a farkasokkal teli világban. 

Egy igazán különleges évet tudhatnak maguk mögött – nézett szét a társaságon Robert, ahogy a kandalló mellett melegedve egy konyakot kortyolgatott. A Nate vezényletével felállított karácsonyfa ugyan a nappali egy jelentős részét elfoglalta, de azért a népes család  minden tagja kényelmesen elfért a hatalmas szobában. Pedig amikor megvették ezt a házat, morgott, hogy felesleges fényűzés egy ilyen nagy kaszárnya, de ma kifejezetten örült, hogy a Pattinson klán minden tagját vendégül láthatja. Anna nyilván ugyanilyen boldog volt a tudattól, mert elhalmozta a családot mindenféle földi jóval, csak úgy roskadozott az ünnepi asztal a finomságok alatt. Igaz, Anna nővére is a segítségére volt a majd két napos sütés-főzésben, és most mindketten örömmel fogadták a család többi tagjának elismerését a különleges és ínycsiklandó fogások élvezete után.

Ötvenhat évesen nemsokára nagypapa lesz, de ettől egy kicsit sem esett depresszióba, mint oly sokan a kollégái... a valamikori kollégái közül, akik nehezen birkóztak meg az idő rohanásával. Nem érezte az évek súlyát, és bár azt a bizonyos szimpátia-úszógumit nem sikerült leadnia a kisebbik lánya születése után, de még mindig jól tartotta magát, ahogy azt a felesége volt olyan édes tegnap este is megjegyezni a zuhany alatt. Londonban a vízzel spórolni kell! – ez gyakran jutott eszükbe, de talán csak a különleges épített zuhany inspirálta őket, mindenesetre házaséletük sok meghitt pillanatát élvezték a gyönyörű fürdőszobában. 

Mondjuk, a szótól – nagypapa - még megcsikordultak a fogai, de ez elsősorban annak szólt, hogy kicsit korainak tartotta Lana részéről a döntést. Lana... márciusban költöztek be ebbe a házba London Barnes és Richmond negyedeinek határán, közel a nagyszülőkhöz, stílusosan a Book streeten. A hatalmas telek már igazi ritkaságnak számított a környéken, és a zölddel dúsan befuttatott masszív kőépület terméskő falai valami időtlen eleganciát és kitartást sugalltak. Aztán alig tologatták a helyükre a bútorokat és rakták fel az utolsó képeket, amikor az ő pici lánya és Jeremy Galloway kéz a kézben eléjük álltak és bejelentették, hogy a nyár elején össze akarnak házasodni. 

Köpni nyelni nem tudott, mert ez nem olyan volt, mint amikor a jóképű fiú bálba vitte a lányát, hanem most valami végleges és egyszerre szörnyű, de ugyanakkor csodálatos változást jelentett az életükben, az idő törvényszerű, de kíméletlen múlását, amivel addig nem is próbáltak szembenézni. Lana felnőtt, elvégezte a testnevelési egyetemet és minden idegszálával egy férfit akart, aki már nem ő volt. Még a száját se húzhatta el, mert a srác minden előzetes balsejtelme ellenére nem ejtette idő előtt teherbe a lányát, az együtt töltött majd tíz év ellenére se sokszor ríkatta meg, és amikor mégis sikerült, abban Lanának ugyanúgy megvolt a maga szerepe, úgyhogy nem hibáztathatta érte csak a fiút. De azért belegondolni, hogy a kis fruska feleség lesz, ez nehezen emészthető hír volt a számára.

Azért öröm is volt ebben a hírben, mert a fiatalok Londonban készültek megkezdeni közös életüket, mivel Jeremy az angol vízilabda válogatott mellett kapott állást, Lana pedig úszóedzőként dolgozott a lakásukhoz közeli uszodában. A szolíd családi körben lebonyolított esküvőn így is vagy nyolcvan vendég volt jelen, köszönhetően Jeremy népes családjának, akik a tengerentúlról érkeztek, és egész idő alatt nem győzték szóvá tenni a csodálkozásukat, amiért a fiatalok a napfényes Kaliforniát képesek voltak London éghajlatára elcserélni. A nagy napra megérkezett a friss diplomás mérnök Nathan is Los Angelesből, aki a vizsgái és a diplomája védéséig még ott maradt, de már úgy érkezett, hogy a jövőjét ő is Londonban képzelte el. És magával hozta Elisa Stuartot, aki angol cserediákként éppen hazatért volna és volt annyira fontos a fiuknak, hogy már csak miatta is London mellett döntsön.

És ott volt Emma Rose Pattinson, aki ebben a nagy kavarodásban kicsit későn, de mégiscsak megérkezett ebbe a családba, és most nyolc évesen egy művészeti iskolába járt, néha pedig a West End-en lépett fel gyerekszínészként szülei féltő támogatása mellett. Az ő születése maga volt a csoda, mert már nem is gondoltak rá, hogy valaha gyereksírástól zengjen a házuk, amikor Anna egy reggelen potyogó könnyekkel apró cipőcske formájú sütiket szaggatott ki édes linzertésztából, mire a család tagjai előkeveredtek a szobáikból. Értetlenül nézték, amíg a reggeliző asztalra nem tett ki még egy tányért... és minden tányér mellé egy-egy ültető kártyát. A látszólag felesleges tányérka mellett ez állt: Emma Rose. A család értetlen csodálkozásától kísérve Robertre nézett és szeme csillogásából a férje csalhatatlanul ráérzett a nagy hírre. Magához ölelte és a gyerekei szeme láttára olyan forrón csókolta meg, hogy a kamaszok egészen zavarba jöttek a szüleik szerelmének ilyen látványos megnyilvánulásától. 

Robert még az előző karácsony előtt befejezte az utolsó filmjét és bejelentette a visszavonulását. Nem zárkózott el ugyan attól, hogy kisebb szerepekkel megkeressék, de egyelőre teljes erőbedobással az írásnak szentelte magát.
Ahogy berendezkedtek, feneketlen dokumentumtárának mélyéről előbogarászta a már korábban megkezdett életrajzi ihletésű regényét és a napjait hónapokon át ennek szentelte. Amikor a történet végére odagépelte a Vége feliratot, mielőtt még meggondolhatta volna magát és hagyta volna érvényesülni könnyen elbizonytalanodó angol énjét, álnéven elküldte néhány kiadónak. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a postafiók címre, amit megadott, két komoly ajánlat is érkezett. Mostanra pedig a karácsonyfa alatt ott lapultak a név szerint dedikált példányok, és ha hinni lehet a könyvesbolti statisztikáknak, akkor a karácsony előtti forgalomban jól szerepelt  a könyve. A siker további ötletekre ihlette és lankadatlan lelkesedéssel írta az újabb történetét. 

Anna pedig végül csak elérte, hogy zenepedagógiai végzettséget szerezzen és Emma iskolájában gitározni taníthassa az érdeklődő gyerekeket. Robert szeretettel nézte, ahogy a három nagy gyerek mellett úgy forgolódik, mintha nem is az anyjuk, hanem a nővérük lenne, és az érzései alighanem kiültek az arcára, mert a felesége odalépett hozzá, kivette a kezéből az időközben kiürült poharat és szájon csókolta.

-Csak óvatosan mr. Pattinson azokkal a bűnös, de bizsergető gondolatokkal, mert túl sokan vagyunk most a házban ahhoz, hogy feledve háziasszonyi teendőimet, felráncigáljam az emeletre – súgta a fülébe és Robert felnevetett. A boszorkány! Mint mindig, most is tökéletesen ráérzett a hangulatára, és játékossága a tanuság rá, hogy benne is lett volna egy kis csintalankodásban, ha valahogy el tudták volna terelni a többiek figyelmét  magukról. De ez most esélytelennek tűnt. 

Adél és Josh már vagy tizenöt éve Londonban éltek, itt születtek meg az ikerfiaik, de a mai napig nem házasodtak össze. Nem a papír tart össze bennünket – mondta egyszer Adél egy kacsintás kíséretében, arra utalva, hogy ők bezzeg hamar hivatalossá tették a kapcsolatukat, és Robert volt olyan udvarias, hogy nem mutatott rá, hogy annak a papírnak a megléte vagy nemléte abszolút nem befolyásolta volna a szerelmüket. Ő egyszerűen boldogabb volt tőle, hogy Annát a feleségeként mutathatta be,  mindenféle körmondatok és magyarázkodások nélkül. Lehet, hogy vaskalapos és régimódi, de ez így volt kerek a számára. 

Anna apja túl a nyolcvanon még mindig fess öregúr volt, már rég felhagyva a diplomácia világával. Londonban élt egy kis lakásban a belvárosban és legkedvesebb szórakozásainak egyike volt óraszám a Hyde parkban üldögélni kedves kutyájával Pixellel, a koromfekete labradorral. A karácsonyi ajándéka is Pixelhez kötődött, aki nemrégiben apa lett, és az egyik csokoládébarna kölyke Emma ajándéka lett, aki el sem engedte a bájos kis kutyabébit, amióta csak a díszes dobozból kibontotta. Robert is örült az új családtagnak, mert Bear és Bernie elvesztése óta nem verte fel kutyaugatás a ház körüli, néha szinte nyomasztó csendet, és már eldöntötte, hogy szerez egy menhelyről egy vagy két kutyát. Pixel  érkezése félig-meddig el is döntötte a kérdést, hogy a kis apróság mellé kevésbé szerencsés sorstárssaI közül is válasszanak majd barátot.

Robert szülei is velük voltak még, bár Richardot nem kímélte az idő, két infarktus után nehezen mozgott és Claire minden percben aggódva leste, hogy a hosszúra nyúlt ünneplés nehogy sok legyen a számára. Amikor eldöntötték, hogy hazaköltöznek, nem is volt náluk boldogabb ember a városban. Oly sok éven át hiába reménykedtek benne, hogy Robert meggondolja magát és mégiscsak visszatér a szülőföldjére, és amikor már feladták ezt az álmot, akkor egy nap bejelentették, hogy néhány héten belül költöznek. Így legalább a három gyerek közül egy a közelükben volt öregségükre, mert Lizzy és Victoria is az Államokban telepedett le családjaikkal. Victoria New Yorkban, Lizzy pedig Chicagóban. Victoria férje belsőépítész volt, aki most Nathannel összehajolva vitatkozott valami tervrajz felett, amely a fiú felújításra szoruló lakásának rajza volt Michael extravagáns ötleteivel. A fiú a lelke mélyén igazi merev angolsággal hagyománytisztelő megoldásokat képzelt el, de Mike érvelésének hála, egyre inkább kezdte megérezni a tervekben rejlő lehetőségeket. Lizzy férje jazz-zenész volt, és pillanatnyilag ő volt az egyetlen, aki nem volt jelen. Lemaradt a gyertyagyújtásról, mert egy hóvihar miatt törölték a járatát, de a család Lizzyvel izgult, hogy hamarosan ő is csatlakozhasson az ünneplőkhöz.

A Pattinson klán, ha összeült, hangos volt és vidám. A szeretet csak úgy sugárzott belőlük és beburkolt mindenkit, aki a családhoz tartozott valamilyen módon, legyen az rokon, barát vagy akár kolléga. Aki csak ismerte őket, elismerte, hogy ez a legerősebb fegyverük a világgal szemben és ennek köszönhetik a sikereiket is. És ez a szeretet csak egyre nőtt, ahogy a család bővült, és ez a tudat izgatott várakozássá tette azt a napot, amikor Robert az elsőszülött unokáját a kezébe veheti majd. Mert már régen elmúlt belőle a bizonytalanság. Most minden sejtjével érezte, hogy rengetegen szeretik és annak a kis jövevénynek az érkezése csak újabb szeretetet és sok új kalandot jelent majd. Amelyekben a társa, mint már annyi éve, Anna lesz, aki egy napon megállt a szállodai szobája ajtaja előtt és a félreértésre reagálva felháborodott hangon javította ki: mr. Pattinson, én nem a masszőze vagyok!  Hogy időközben mégis az lett? Ezért csak hálát adhatnak mindketten a Sorsnak – húzta magához a feleségét újra, és nem törődve a körülöttük duruzsoló családdal, végigsimított a boldogságtól kipirult arcon és megcsókolta. A csókjában ígéret volt és tudta, hogy a felesége be is fogja hajtani ezt az ígéretet.

VÉGE

 

Perlekedők 124.

… és telnek az évek …

Lana számolta magában a másodperceket. Ennyit simán ki kell bírnia a nyápicnak – tartotta az öccse fejét a víz alatt, amikor az apja hangja harsant a feje fölött.

-Lana Elisabeth! Bele akarod fojtani Nate-et a medencébe? Nem mindenki született halnak!

Lana elengedte az öccse fejét, aki prüszkölve bukott a felszínre, és miközben a vizet rázta ki a hajából, méltatlankodva szólalt meg:

-Még bírtam volna.

-Ja, de apa nem bírta nézni – világosította fel a nővére, aki a helyi úszócsapat egyik legsikeresebb versenyzője volt tizenöt éves korára. Apró termetét az anyjától örökölte, csak csodás szürke szeme és a temperamentuma származott az apjától, aki ezt az utóbbit is leginkább Anna rovására írta.

-Apa! Különben is leér a lábam – tiltakozott Nathaniel Thomas Pattinson ugyanazokkal a szikrázó ezüst szemekkel, és a félig lehunyt hatalmas szempillákkal, melyekről most még csöpögött a víz. Tizenhárom éves korára már 170 centi volt és mintha minden egyes nappal nőtt volna. Őt inkább a szárazföldi sportok érdekelték, leginkább minden, ami labdával volt kapcsolatos… a focitól a kosárlabdáig, vagy a strandröplabdáig. És most szilárdan elhatározta, hogy megbarátkozik a vízilabdával is, de ehhez először is a vízzel kellett volna, amitől érthetetlen módon egy kicsit tartott. Talán az a váratlan pottyanás, amikor a medence partján Lana és a barátnői belelökték még négy éves korában, talán az okozta a víziszonyt, ami elég kellemetlen volt itt az óceán partjához közel. Ezért aztán megkérte a nővérét, hogy segítsen összebarátkozni az ő számára irigylésre méltóan természetes közeggel. Persze, nem számítottak rá, hogy az apjuk félreérti a helyzetet.

A medence szélére kapaszkodva kinyomta magát a partra és még éppen elkapta az anyja elismerő pillantását. Anyák! Zavarbaejtően tudnak viselkedni. 

Anna nem is titkolta, hogy imád gyönyörködni a fiában. Mintha Robertet látta volna kamaszkorában. Azokban a napokban fogant meg ez az édes kölyök, amikor a medence körüli kerítés készült. Volt néhány furcsa nap, amikor a férje a féltékenységével bosszantotta, aztán persze az összekapásból békülés lett és annak legékesebb bizonyítéka kilenc hónap múltán egy újabb Pattinson csemete. Nehéz időszak következett, mert a kicsi nem volt olyan kiegyensúlyozott csecsemő, mint a nővére. Talán Robert örökké pesszimista angol énje köszönt vissza az alig néhány hetes bébiből, bármennyire is abszurdnak tartották ezt a nagyszülei. De Nate mindenért reklamált. Ha letették, az volt a baj, ha felvették, akkor az… mintha soha nem tudnák eltalálni a pillanatnyi hangulatát. Aztán Lana, aki kezdetben kicsit sértett volt, amiért osztoznia kell a szülein, úgy döntött, hogy kezébe veszi az öccse okítását. Képes volt a kiságya mellett a rengeteg mondókát újra és újra elmondani, a babaházát odavonszolta és az öccse szeme előtt játszotta el az életüket, sokszor egy üvöltő gyereket is felvonultatva a családi színjátékban, nem törődve a fülébe ordító csöppséggel. És végül egy idő után Nate feladta és érdeklődően figyelte inkább a nővérét, mint aki mindent meg akar jegyezni abból, aminek ott a gyerekszobában szem- és fültanuja lehet. Amikor pedig önjáró lett, Lana befogta és a színjátékai aktív részesévé tette őt is. 

Nate már majdnem hat éves volt, amikor rádöbbent, hogy a babaházon és a konyhán kívül léteznek izgalmasabb és férfiasabb elfoglaltságok is. A labda bűvölte el és néha a házba keveredő mesteremberek szerszámai. Amikor először ütött az ujjára a kalapáccsal, a felháborodott visítás helyett összeszorított fogakkal koncentrált jobban, hogy a következő balesetet elkerülje. Amikor előbb Bear, aztán Bernie is az örök vadászmezőkre távoztak, az apjával együtt ásták meg a sírt, aztán a kisfiú valóságos kis emlékművet eszkábált a sír fölé. A fürészt és kalapácsot ügyesen forgató kis kölyök pedig kellemes hangon dudorászott az orra alatt, miközben elmélyülten dolgozott. Türelme ugyan nem volt, hogy hangszeren játszani is megtanuljon, de az éneklés úgy tűnt, a vérében van.

...és az évek csak telnek tovább...
 

Az iskolai bál egy hülyeség! – morgott magában Robert, amikor a lánya és a felesége már egy jó órája bevették magukat a fürdőszobába és neki szigorúan megtiltották, hogy benyisson. Nate-re nézett, aki elmélyülten bűvölte maga előtt a monitort, amin valami műszaki kütyü elektronikájának a rajza volt. Ez a kölyök is hogy képes ilyesmikkel foglalkozni? – forgatta meg a szemét és jobb ötlet híján leült a zongora mellé.

A következő pillanatban feltárult a hálószobájuk ajtaja és két nő lépett ki rajta.A feleségét még csak megismerte, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert amikor bement, akkor is így nézett ki, de az a másik… Nate is felnézett és elvigyorodott:

-Hú, dögös vagy Lan!

-Nem dögös! – csapta nyakon a fiát Robert.

-Kösz apa! – fintorgott a lánya, aki tizenhét évesen úgy festett most, mintha már nagykorú lenne. Remélhetően az este résztvevőinek hímnemű tagjai nem esnek ebbe a tévedésbe. Mikor lett abból az édes pici lányból felnőtt nő? – rökönyödött meg, ahogy a ruha dekoltázsára esett a tekintete. Basszus, ebben a rongyban ki nem teszi a lábát itthonról! Anna is megőrült, hogy megengedte megvenni ezt a ruhát? Bár, valahonnan ismerős darab volt és elnyílt szájjal eszmélt rá, hogy ezek nem is vettek ruhát, hanem Annáéban feszít ez a boszorkánypalánta. És legalább olyan jól is áll rajta, mint az anyján. Bár, nyilván bevették itt-ott, mert karcsúság ügyében a lányuk most kenterbe verte az édesanyját is. Az úszástól izmos háta és karjai mintha megszelidültek volna ebben a jelmezben, mert valahogy nem volt képes ruhaként tekinteni erre a felnőttesen kihívó darabra. Hiszen az ő lánya sortban jár és könnyű pólókban, blúzokban, nem selyemruhákban.

Annára nézett, hogy a szemére vesse, amiért még segédkezett is a lányuk átváltoztatásában, de aztán inkább befogta a száját. A felesége az előre haladott terhességének jeleként domborodó pocakjára tette a kezét és éppen végigsimított a nemsokára érkező újabb csemetén, aki a várakozások szerint egy újabb boszorka lesz. Arcán egyszerre suhant át a hasában rejtőző gyerek iránti szeretet és a lánya miatti büszkeség, és ettől Robert annyira szépnek látta, hogy hirtelen el is vesztette a fonalat, hogy mit akart mondani. A következő pillanatban pedig megszólalt a csengő. 

A kapu előtt egy nyitott sportkocsi állt és Jeremy Galloway kicsit izgatottan kapkodó tekintete villant a kamerába. A tizenkilenc éves Jeremy, aki lassan két éve rontja náluk a levegőt, amióta egy edzőtáborból a lánya elvarázsolt tekintettel tért haza. Ott ismerkedtek meg, a fiú vízilabdázott és attól a nyártól kezdve levakarhatatlan volt Lana mellől. Robert kinyitotta a kaput, aztán kisétált a bejárathoz.

Hamarosan ott állt előtte a fekete hajú, kék szemű, deltás Jeremy. Úgy döntött, hogy még mielőtt meglátja a lányát, jobb, ha tisztázzák a dolgokat.

-Tudom, mi zajlik a fejedben … és a gatyádban. – morogta halkan, hogy csak a fiú hallhassa a mondandóját. –És jól jegyezd meg, hogy amit a lányommal csinálsz, azt csinálom én is veled.

-Nyugi, fiúk! – szólalt meg mellette a felesége. –Nem mondta komolyan – hunyorított Jeremyre.

-De, halálosan komolyan mondtam. – fortyant fel Robert, mire Anna a karjára tette a kezét, és a fiúhoz fordult.

-Azt akarta mondani, hogy érezzétek jól magatokat.

-Nem ezt akartam mondani! – tiltakozott a férje, de aztán félreállt, hogy ez a nyikhaj végre ne mellette nyújtogassa a nyakát, hanem teljes valójában megcsodálhassa az ő gyönyörű lányát. A fiú szemében felcsillanó csodálat nem tette boldogabbá. Csak lassan a testtel, te kis kakas! – gondolta a nála is magasabb srácra nézve, aztán egy mély sóhajjal helyet adott, hogy Jeremy felköthesse Lana vékony csuklójára a báli virágdíszt. Ettől és a lányát körüllengő illattól csak még aggodalmasabb lett. 

-Pont olyan illata van, mint neked – súgta Anna fülébe, aki félrehajtotta a nyakát, hogy a férje meggyőződhessen az igazságról. Valóban az ő parfümjéből szórtak egy keveset Lanára, akihez úgy tűnt, legalább annyira illik ez az illat.

A következő pillanatban megjelent mellettük Nathan is egy tiszta farmerben és felgyűrt ujjú apró kockás kék ingben.

-Szia! – köszönt oda a srác Jeremynek, akivel összepacsiztak, és Robert elhűlve nézte, hogy a fia majdnem olyan magas, mint a srác. Basszus, ezek simán a fejemre nőnek, már éppen itt az ideje, hogy legyen megint egy bébi, aki mellett nem érzem majd vén fószernek magam – dohogott a nemlétező bajusza alatt. 

Közben Lana és Jeremy elköszöntek és lassan kihajtottak a kapun. Robert sóhajtva képzelte el, ahogy a sarokra érve a fiú tövig nyomja majd a pedált. Nem volt elég átgondolt dolog ez a gyerekvállalás – döntötte el magában. Fogalma sem volt róla, hogy ahogy nőnek, azzal arányosan egyre többet idegeskedhet miattuk.

-Apa, miért vagy ilyen ideges? – szólalt meg mellette Nate.

-Fiam, a nővéred ma hirtelen nő lett a szemem előtt, és ez sokkolt egy kicsit. De semmi baj, majd összeszedem magam.

-Akkor jó, én is indulok, mert buli lesz Jacksonéknál és megígértem Riának, hogy együtt megyünk.

-Helyes fiam! Érezzétek jól magatokat!

Anna a szemét forgatva karolt mindkettőjükbe.

-Igen? Lana fiúja életveszélyes fenyegetést kap, Nate-et meg még buzdítod is? Ez gusztustalan hímsoviniszta hozzáállás, vedd tudomásul!

-Oké, nem is akarom tudni, hogy anya most mire gondol, de kéne egy huszas a taxira – nyújtotta ki a kezét a gyerek az apja felé, aki elengedve a feleségét, a zsebéből kikotort némi pénzt, aztán kis gondolkodás után még egy tízest hozzácsapott.

-Aztán csak ésszel! – intett a gyerek után, aki vigyorogva a kapu felé indult. 

Amikor magukra maradtak, Robert átölelte Annát… úgy, ahogy régen, a háta mögött állva, a pocakját dajkálva. A lassan csukódó kapuszárnyakat figyelték, aztán szinte egyszerre sóhajtottak fel.

-Kegyetlen gyorsan múlik az idő! – sóhajtott Anna. –Igazából eleinte nem is örültem, hogy már megint bevonzottuk a gólyát, e mellé a két nagy lakli mellé, de most már örülök, mert talán becsaphatjuk magunkat még egy kicsit a fiatalság illúziójával, amit ez a pici jelent majd.

-Miről beszélsz, tündérem? – simogatta meg Robert a pocakot, amire a lányuk odabent egy erőteljes rúgással válaszolt. –Még mindig fiatal vagy… és én sem vagyok még öreg… csak ez a két lókötő nő ki lassan a fészekből, de azért szerintem még van pár jó évünk. – nyomott egy puszit a nő fejére. –Na, gyere, helyezzük magunkat kényelembe, mert hosszú lesz az este, mire ezek ketten hazavetődnek. Eddig valahogy nem is foglalkoztam vele, hogy egyszer ez a korszak is eljön, de most kezdem megérteni anyámat, hogy miért ült néha a nappaliban virrasztva, hogy hazaérjek. Igaz, amikor Vic és Lizzy mentek el otthonról, akkor meg apa döntött úgy, hogy az éjszakát olvasással tölti. Ezért jó, ha van fiú is, lány is, mert akkor legalább együtt virraszthatunk. 

Befelé indultak és Anna kuncogva csípett a férje derekába. -Felszedtél.

-Ez csak szimpátia úszógumi – hessentette el a felesége kezét Robert. –Ha szültél, majd én is leadom.

Anna egy vidám grimasszal jegyezte meg: -Ahhoz mozogni is kéne!  Játszhatnál néha Nate-el.... a kosarazás jó zsírégető. Vagy eljárhatnál futni, mint régen.

-Hát, szívem... már nem kergetnek a nők, mint régen, úgyhogy nem kell már annyira edzésben lennem – koppintott az asszony orrára Robert.

-Nem kergetnek? – forgatta meg a szemeit Anna.

-Nem. De ha valamelyikük nagy ritkán mégis, akkor inkább bevárom, mert udvarias embernek nevelt az anyám.

-Azt hiszem, agyoncsaplak – sóhajtott az asszony.

-Dehogy csapsz! Hiszen szeretsz... – suttogott a fülébe a férje, aztán a forró levegőt a forró szája követte, ahogy elmerült a nő finom illatában és megcsókolta a nyakát. Ezzel az érvvel pedig Anna sem tudott, de nem is akart vitába szállni.