Perlekedők 106.

-Azt mesélte a fodrász, Jan, hogy maga valami szépségkirálynő választást nyert. Ez tényleg igaz? – kezdeményezett valami beszélgetést Robert, amíg arra vártak, hogy a pincér az italokat hozza. Az elegáns belgrádi szállodai étteremben, ahol a hazautazás előtti estét töltötte a stáb, a többiektől külön ülve beszélgettek. –Persze, ezt ne úgy értse, hogy értetlenkedek, mert maga valóban gyönyörű, csak érdekesnek találtam a dolgot. – tette hozzá, mielőtt Bojana úgy értelmezi a kérdést, hogy nem látja elég szépnek egy ekkora sikerhez.

-Nem, nem igaz… illetve, hát az első udvarhölgye voltam a nyertesnek – vont vállat a lány, mintha ez csak egy semmiség lenne, amire szót sem érdemes vesztegetni, s a mozdulattal akaratlanul is aranyló barna, sima vállára terelte a férfi figyelmét. –De sosem akartam ebből különösebb hasznot húzni. Tudja, én szinte csak véletlenül indultam azon a versenyen… nem, nem is ez a jó szó rá, szóval… dacból, mert … az akkori barátommal éppen szakítottunk, és én neki akartam bizonyítani, hogy mit hagyott kicsúszni a kezei közül. Pedig nyilván az ember nem a szépségéért kedvel valakit vagy szeret ki az illetőből. Az utódom ugyanis egy kifejezetten átlagos lány volt, aki azóta már a második gyereküket várja, szóval… ezt én aligha tudtam volna neki megadni, mert én még fiatalnak érzem magam az anyasághoz. De ott voltam a dobogón és akkor rá kellett döbbennem, hogy Milánnak teljesen mindegy volt, hogy milyen helyezést érek el, ő már csak arra a másik lányra figyelt minden idegszálával. 

Robert elgondolkodva nézte a fiatal nőt, akinek a külseje tökéletes volt, a modora szintén, hatalmas barna szemei értelmes, kíváncsi és meleg tekintettel figyelték az őt körülvevő világot. Az eltelt hetekben egyszer sem vette észre, hogy a stáb tagjaival túl közvetlen vagy éppen túl távolságtartó lett volna. Az ideális munkatárs, segítőkész, pontos és lojális, bárki ezt mondta volna róla. Ilyen külső és belső tulajdonságokkal felvértezve pedig most mégis egy magányos fiatal nőnek tűnt, akit bármelyik férfi vigasztalni próbált volna. Bármelyik, még ő is… ha… és ennek a HA-nak itt nagyon hangsúlyosnak kellett lennie. Neki felesége van, aki ráadásul a gyereküket várja otthon, nyilván segítségre szorulva és a férjére várva, a kényszerű távolságtól boldogtalanul, szóval mindenképpen jobban teszi, ha nem Bojana bársonyos bőrét nézi elmélázva, hanem arra gondol, hogy két nap múlva az ő Annája mellett lesz végre. 

-Igaza van… - bökte ki végül - …én is azt vallom, a szépség még nem minden, kell valami más, valami több, ami két embert összetartson. –Biztos tudja, hogy én nős vagyok, és a feleségem… rendkívüli lány, illetve hát most már asszony – mosolyodott el az apró nyelvbotláson – aki számomra gyönyörű, és akinél szebbet biztosan láttam már életemben, de …aki mellett ennyire önmagam lehetek, és aki akkor is megért és elfogad, amikor sokszor még én magam sem, szóval, ilyen nő csak ő van.

Bojana ráemelte hatalmas pillákkal keretezett meleg barna szemeit és halványan elmosolyodott.

-Szerencsés asszony lehet. …Miért nincs itt magával?

Robertet váratlanul érte az utóbbi időben maga által is sokszor feltett kérdés.

-Terhes – próbált rövid magyarázatot adni, mire a lány megrántotta a vállát.

-Attól még itt lehetne. A terhesség nem betegség. És Szerbia nem a világvége; ha bármi problémája lenne, itt is jó kezekben lene.

-Hát igen, én is ezt mondtam neki, de akkor meg azt mondta, hogy nem akarja elterelni a figyelmem a forgatáson, és ebben lehet is valami, mert korábban azért előfordult – próbált könnyed hangot megütni a férfi, de ő maga is érezte, hogy ez elég erőltetettre sikerült. –De mindegy is, a munka véget ért, megyek haza… aztán majd talán a következő alkalommal sikerül meggyőznöm, hogy tartson velem. Még nem voltunk ilyen helyzetben, ki kellett próbáljuk, hogy utólag hogy vélekedünk a döntésünkről. Szerintem mostanra már ő is belátta, hogy jobb lett volna, ha velem jön.

-De most még nincs itt … - mélyült el Bojana hangja, ahogy lassan felemelte a fejét és a férfi szemébe nézett.

-Nem, nincs itt … - motyogta Robert elmerülve a meleg csokoládé tekintetben, aztán megrázta a fejét, mintha valami transzból ébredne. –Azt hiszem, rendelnünk kéne! – vett mély levegőt, és a szíve mélyén kicsit bánni kezdte a lovagias gesztust, amivel ennek a lánynak a kitűnő munkáját akarta meghálálni. Csak reménykedni mert benne, hogy az este végére sem fog elgyengülni és olyan hülyeséget csinálni, amivel tönkretehet valami mindennél fontosabbat.

*

-Igazán köszönöm az ebédet, és a fiúk is – nézett Anna a két elégedett eb felé, akiknek Matthew egy-egy pár virslit könyörgött ki az apjától, mondván, igazán megérdemlik a közös játék után. Doug egyetértően tette hozzá a rendeléshez a kutyák adagját.  Most egy kicsit feszélyezetté vált a búcsúzkodás a kocsi mellett, aminek platóján már ott lihegett a két kutya.

-Hát, nekünk most mennünk kell. Viszlát!  – motyogta Anna és a kilincs felé nyúlt, hogy beszálljon, mire a férfi a keze után nyúlt és maga felé fordította.

-Anna! Ha máskor is van kedve megfuttatni őket itt a parton, itt a számom – húzta elő a farzsebéből a tárcáját és egy névjegyet nyomott a lány kezébe. –Hívjon és jövünk… Matt biztosan imádná, nekem meg nem kellene kutyát vennem a srácnak – kacsintott vidáman, mire Anna a kezdeti meglepettség után elkuncogta magát.

-Oké! Hívni fogom. – mosolygott a párosra, aztán beült és szinte azonnal indított is. Zavarba hozta a férfi nyílt érdeklődése. Talán nem tette elég nyilvánvalóvá, hogy férjes asszony? Mi a fenének kellett engedni, hogy az arcáról leolvasható legyen a férje hiánya, talán Doug úgy értelmezte, hogy szüksége van egy vigasztaló férfira? Ebben igaza lehetett, csakhogy ő kizárólag Robertre tudott ezügyben gondolni.  

*

Georgina Spider elégedetten nézegette a fotókat, amiket az elmúlt percekben készített a telefonjával. Hihetetlen szerencséje volt. Hiába na, értelmet nyert a mondás, hogy a siker érdekében jókor kell lenni jó helyen. Egészen véletlenül beszélt meg találkozót egy barátnőjével itt a parti pizzázóban, és ő volt a legjobban meglepve, amikor a nő a kutyákkal és a férfival meg egy kisgyerekkel letelepedett a terasz szélénél egy asztalhoz. Azonnal megismerte, bár az idegen férfi jelenléte egy pillanatra összezavarta, de aztán alaposabban megnézte a barna hajú lányt és megnyugodott, tényleg a színész felesége. A terhesség még nem látszott rajta, talán nem is arról volt szó, csupán egy nőgyógyászati probléma miatt beszélt azzal az orvossal. A sajtóban azóta mindenesetre senki nem erősítette meg és nem is cáfolta a híreszteléseket, amiket ő maga indított az útjára azzal a cikkel. Nem bizalmaskodtak a férfival, nyilván egy gyerek előtt nem is tehették volna, de azért izgalmas kérdéseket vet fel, mit keresett itt Anna, amikor élete párja valahol Európában forgat éppen. Egy pillanatra arra gondolt, tulajdonképpen gonosz egy foglalkozást űz, hiszen a képeivel, a szavaival esetleg házasságokat, családokat törhet össze, aztán megrántotta a vállát. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra!

*

-Köszönöm a kellemes estét! – állt meg Robert a lift előtt, ameddig elkísérte Bojanát.

-Nem kell még véget érjen! – suttogta a nő enyhén elpirulva, de egyenesen a férfi szemébe nézve, aki azonban megrázta a fejét.

-Ne! Ne mondja ezt! Én nem tehetem, magának pedig nem rám van szüksége…

-Ezt maga nem tudhatja… mindenesetre, ha meggondolná magát, a 313-asban lakom. Egyedül. – mondta Bojana, aztán belépett a liftbe és a férfit nézte, amíg becsukódott köztük az ajtó.

-Huh, távozz tőlem Sátán! – nyögött fel Robert, ahogy a kísértés szűnni kezdett. Három hét alatt egyszer sem érezte a lányon, hogy akarna tőle valamit. Miért nem maradhatott ez így az utolsó estére is? Kínos volt a küzdelem önmagával és a szituációval, utált visszautasítani bárkit is, de hát ebben a helyzetben mást nem tehetett. Nyilván. Egy kéz nehezedett a vállára és idegesen rezzent össze. De csak az egyik kameraman volt az.  Michael már nem volt egészen színjózan, ez látszott  rajta.

-Hát, azt figyeltem, beránt-e magával, vagy ellent tudsz állni. Erős vagy barátom. De egy hülye is, ha engem kérdezel. Micsoda nő! Mit nem adnék érte, ha tudnám, mi a szobaszáma…

Robert már majdnem rávágta, hogy 313, de szerencsére még időben becsukta a száját. Bojana aligha lenne hálás érte, ha rászabadítaná ezt a marhát. Ezért aztán inkább a fickó felé fordult.

-Nem iszunk még meg egy sört, mielőtt aludni megyünk?

-Együtt? – kérdezett vissza bamba vigyorral a másik, mire Robert értetlenül próbálta kibogozni, mivel kapcsolatban kérdezhette ezt. Aztán ő is felnevetett.

-Már úgy értem, együtt igyunk valamit, aludni magamban szeretnék.

*

A repülőn ülve lehunyt szeme előtt Anna jelent meg, akivel sikerült végre az indulás előtt beszélnie. A közelgő viszontlátás örömétől feldobva rengeteg mesélnivalójuk volt mindkettőjüknek. A felesége éppen arról mesélt, hogy a minap lement a kutyákkal a partra és egy kisgyereknek sikerült az, ami még egyikőjüknek sem, hogy a két szőröst annyira lefárassza, hogy aznap még enni se nagyon akartak, csak aludni a ház hűvösében. Jót nevetgéltek a dolgon, és csak amikor letette a telefont, akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen merész vállalkozás volt Anna részéről ez a magányos tengerparti séta. Oké, a kutyák talán megvédték volna, ha papik vagy rajongók veszik üldözőbe, de hát az sem lett volna igazán hálás hír, ha azért kerülnek az újságba, mert valamelyik kutyájuk megharap valakit, aki túl közel merészkedett a lányhoz. 

Ő maga inkább nem dicsekedett a búcsúest kis közjátékával. Végül is, nem volt miről… győzködte magát.

*

-Áááá… nem akarom abbahagyni! – ordított a kicsit rekedtes férfihang, és Robert úgy állt meg a bejárat előtt, mint akit mellbe csaptak. Még a levegő is pontosan úgy szorult ki a mellkasából. Direkt nem árulta el, melyik járattal jön, meg akarta lepni Annát, de pillanatnyilag ő volt meglepve, sőt sokkolva. Mi az isten van odabent? –Ez fantasztikus! Gyere velem! – hörögte az előbbi hang. –Gyere! Oh igen! Még! Még! … Anna nevetése tisztán kivehető volt a pasi önkívülete közben. Mi a fasz van odabent? – nézett a két kutyára, akik vigyorogva néztek vissza rá. Klassz, még a kutyák is kiröhögik! Egy pillanatra átfutott a fején, hogy megfutamodik, nem akarja látni…, de aztán felszívta magát és halkan lenyomta a kilincset. Ebből verekedés lesz… gondolta felbőszülve és próbálta elképzelni a heves párocska vajh a lakásnak melyik pontján heverhet az orgazmustól fáradtan. 

De odabent az üres nappaliban csak a villódzó tv képernyő fogadta, ahol Ty Pennington bohóckodott, valami új családi ház hátsó kertjébe megálmodott kalandparkban. A nagy házátalakítás … gondolta kissé nyugodtabban. Ő is szerette nézni a pasi műsorait, de az előbb nem is gondolt rá, hogy ezt a rekedtes hangot bárhol felismerné. Hát, úgy látszik, mégsem. Elpirult, amiért az előbb azt feltételezte, Anna tudva arról, hogy ma érkezik, itt orgiázott volna egy pasival… basszus, Pattinson, megértél a gumiszobára – nyögte elgyötörten.

Zörgést hallott a konyha felől és arrafelé indult. Anna kerek feneke fogadta, ahogy a mélyhűtőben fagylalt után kotorászott. Mielőtt megszólalt volna, a két kutya a lány mellé sorakozott. Ők is nagyon szerették a nyalánkságot. A lány nevetve megpaskolta Bernie fejét, ahogy szinte belehajolt a hűtőrekeszbe, aztán odébb tolta és a kezében lévő kanállal hadonászva magyarázni kezdett.

-A gazdinak egy szót se erről, megértettétek? Különben is az utolsó doboz… mire hazaér, már nem fogunk lebukni, hogy egy hete szinte csak ezen élünk. De ő a hibás. Ha nem lennék terhes, nyilván nem enném nagykanállal a világ egyik legfinomabb fagylaltját. Igaz, hogy akkor nektek sem jutna – csicsergett a két mihasznának, miközben két kis rozsdamentes tálba szedett nekik a hideg finomságból, aztán ismét megmutatta a kis francia bugyit, ami a hátsóján feszült, ahogy a kövezetre lerakta a tálakat. Robert eddig a pillanatig tudott kitartani. A mosoly már az arcára kúszott, a csomagjait már a bejárat mellett lerakta, úgyhogy most két szabad kezével, amikkel az előbb még a fojtogatást tervezte, átölelte a feleségét.

-Meglepetés!

Anna egy éles sikollyal pördült meg a karjai között és már a nyakába is költözött. A csók, amivel üdvözlésként fogadta a férjét, többet követelt. Amikor levegőt vett, csak annyit suttogott: -Lebuktam.

A férje pedig elmosolyodva csak annyit válaszolt rá: -Nem is tudod, mennyire… Aztán felkapta a feleségét és a hálószobába indult vele. Anna az utolsó pillanatban még felmarkolta a fagylaltos dobozt, mire Robert elvigyorodott: -Helyes, hozd csak magaddal, de ezen most osztozni fogunk,… megkívántam és már azt is tudom, hogy honnan akarom lenyalogatni.