Perlekedők 123.

Anna felébredt,  ahogy a nyitott ajtón át Lana folyamatos hablatyolását hallgatta a félhomályban. Még nagyon korán van, nézett sóhajtva az ágy melletti ébresztő órára, aztán az oldalára fordult, hogy rávegye Robertet, ő hozza át a kislányt. De az ágy üresen ásított mellette, a férfi párnájának szélén csak az ő fejnyoma süppedt be. Az első megrökönyödést azonnal követte az emlékezés. Hiszen ő maga mondta neki, hogy jobb lenne, ha a vendégszobában aludna, vagy még inkább, ha gondolkozna, mi a fenét művel, mert ezzel a féltékenységi rohammal és a piához meneküléssel most jócskán elvetette a sulykot.

Nagyot sóhajtva felkelt és a gyerekszobába indult, ahol a küszöbön a földbe gyökerezett a lába. Robert nem a vendégszobában aludt. 

A nyitott ajtó előtt a két kutya feküdt egymásnak hátat fordítva. Őket már többször rajtakapták, ahogy a kislány álmát őrzik, tudomásul véve, hogy a gyerekszoba tiltott terület, ahova nem mehetnek be. A nyitott ajtón át aztán láthatta, hogy a gyerekágy előtti puha szőnyegen pedig ott kempingezik a férje, feje alatt egy, a nappaliból behozott díszpárnával. A takaró alól kilógott a lába, mert szinte a fejét is belecsomagolta a puha anyagba. Nagyot sóhajtott, aztán odébb tessékelte a két hű ebet, hogy bemehessen, mielőtt Lana felébreszti ezt a szerencsétlent, akinek ma alighanem majd szétrobban majd a feje és tele lesz lelkiismeret furdalással, amiért annyi hülyeséget hordott össze részegségében. Halkan kiemelte a kicsit a kiságyból és már majdnem kifelé indult vele, amikor egy kéz fonódott a bokájára.

-Ne vidd el! Ő az enyém is. – suttogta a férje a padlóról.

-Akkor gyere te is! – rántotta ki a lábát az erőtlen szorításból, aztán le sem nézve, Lanával a karjában visszament a hálószobába. A kislány álmosan, de érdeklődve nyújtogatta a nyakát a szobájában maradt apja után, majd megszólalt: Apa! 

Annának megremegett a keze. Lana először mondta ki a szót és a férje még magánál sincs, hogy meghallhassa. Ha érdemelt büntetést ezért az estéért, akkor ezt most itt és ilyen formában meg is kapta, hiszen lemaradt a nagy alkalomról.

A gyereket az ágy közepére rakta és betakarta, aztán bemászott mellé. A következő pillanatban Robert jelent meg az ajtóban, mint egy nagyra nőtt óvodás, a takaróját maga után húzva. Egy pillantást vetett rájuk, aztán bement a fürdőszobába és némi motoszkálás és vízcsurgás után egy pólóban és boxerben keveredett elő. Bemászott a takaró alá a lánya másik oldalán, aztán feléjük fordulva ő is átölelte a kislányt. Mentholos illat szállt Anna felé, a férfi nyilván fogat mosott és gyorsan le is zuhanyozott, hogy a kocsma bűzét lemossa magáról. Önkéntelenül is felemelte a kezét és megborzolta a kissé még vizes haját.

-Megszáríthattad volna, így még megfázol a végén. – súgta a félhomályban.

-Nem akartam, hogy a zajjal még jobban felébredjen. – suttogott vissza a férje, aztán megfogta Anna kezét, amikor az éppen vissza akarta húzni. A tenyerébe csókolt, majd visszafektette a saját nyakára, ahol vadul lüktetett egy ér, és egy mélyet szusszantott. A dolgok kezdtek visszatalálni a helyes útra. Itt feküdt végre a családja mellett, mintha az az egész agybajos este meg sem történt volna, és semmi pénzért nem adta volna ezeket a békés pillanatokat. Lehunyta a szemét és csalódott morrantással hagyta, hogy a felesége elhúzza a kezét, de tudomásul vette, hogy nyilván nem volt neki túl kényelmes a gyerek fölött tartani a karját. A gyerekük fölött, akit félálomban heverve hallgatott már ott a padlón is, és aki pont a ma éjszakát találta megfelelőnek ahhoz, hogy kimondja végre a szót, amitől könnyek gyűltek a szemébe: Apa…

De milyen apa ő, aki egy hülye fotó alapján elrohant eszméletlenre inni magát? Egy fotó miatt, ami tényleg csak annak mesélt regényeket, aki olyannak akarta látni. Miért nem képes leszarni a sajtó próbálkozásait és élni a maguk teremtette boldog kis burokban? Oké, egyszer már megégette magát, de az eltelt időben igazán megtanulhatott volna már különbséget tenni a múlt és a jelen között. Anna nem fogja őt megalázni a világ előtt… amíg ő maga el nem bassza ezt a házasságot az ilyen húzásaival. A gyereket ölelve aztán mégis összetalálkozott a kezük, összefonták az ujjaikat és végre megnyugodva mindannyian álomba merültek.

*

Anna kopácsolásra ébredt. A munkások már megérkeztek és odakint dolgoztak, de vajon ki engedte be őket? Lana is eltűnt az ágyból, és ami meglepte, a férje sem feküdt már mellette a fejére húzott takaróval, amit az esti elhajlás után várt. Felkelt, magára kapott egy melegítőt és csak úgy kócosan a családtagjai keresésére indult. Robert a hifi fülhallgatójával a fején a konyhában sertepertélt. Próbálta ugyan kizárni a kinti zajokat, de még így is meg-megvonaglott az arca egy hangosabb művelettől. Lana nem volt vele.

-Lana? – kérdezte meg a háta mögött Anna kicsit hangosabban, hogy a férje észrevegye a jelenlétét, mire a férfi összerezzent, lekapta a fejéről a fülhallgatót, majd megfordult és egy bögre kávét nyújtott oda neki. A lány már a színén látta, hogy ebben alighanem még a kanál is megáll, de azért elfogadta, csak a bögre karimájáig felöntötte tejjel.

-Visszavittem az ágyába és a kakaója után visszaaludt. Őt bezzeg nem zavarják ezek a hangok – fintorgott fájdalmas arccal.

-Sajnálom, hogy nem ébredtem fel, hogy beengedjem őket. – mormolta Anna, mire a férfi legyintett.

-Nem is kellett. Dean is itt volt már, amikor megjöttek. Ő engedte be őket. Gondolom, kíváncsi volt, mi van itt. Kirúgtál vagy kitartott a hülyeségem ma reggelig és összerúgom a port Dennis-szel. De nem volt verekedés… még ő kért bocsánatot, ha úgy érezzük, hogy túllépett egy határon. Mondjuk, én határozottan úgy érzem, de azt mondtam neki, hogy semmi gond. Amit aligha hitt el, amikor rám nézett.

Hát igen. A látvány önmagáért beszélt. A szeme, amit a kinti beszélgetés idején nyilvánvalóan a fejére tolt napszemüveg takart, olyan véreres volt, mintha kötőhártyagyulladása lenne. Sápadt volt és enyhén megroggyanva járt, mint akinek a gyomrát még mindig fájdalmas görcsök rántják össze. Összességében igen beteg ember képét nyújtotta, ami nem volt túl hír azoknak, akik ma még dolgozni is akartak volna vele.

-Dean egyébként hozott egy új aksit a kocsidba, már bele is tette. Azt mondta, hogy a régi már úgyis megért a cserére. És közben olyan szemrehányóan nézett rám, mintha rólam beszélt volna. De az az igazság, hogy tudom magamtól is, hogy már megint elszúrtam a dolgokat. Férjként és apaként is.

-Apaként? – nézett rá a felesége és úgy, hogy Robert ne lássa, óvatosan a lefolyóba csurgatta az ihatatlanul erős kávét.

-Hát, milyen apakép vagyok én? Jézusom, remélem Lana nem fog emlékezni rá, hogy az apját csaprészegen látta.

-Nem látott csaprészegen, mert aludt. Éjjel meg te is aludtál. Talán nem is tudja, hogy ott mellette.

-De tudja… azt mondta, hogy Apa… - motyogta a férfi maga elé meredve.-Én meg pont egy ilyen történelmi pillanatban vagyok tökrészeg. Már majdnem azt hittem, hogy csak álmodtam, de ma reggel megint mondta.

Anna elmosolyodott, aha, itt van a lelkifurcis fázis… de nem sajnálta, mert talán az ilyen percek és gondolatok kicsit helyrerázzák azt a gyönyörű csomagolásban rejlő zakkant agyát. Miközben szendvicseket készített, felpislogott a férfira, aki az ablakon túl folyó munkálatokat nézte. Még ilyen meggyötörten is szépnek látta a vonásait, a csípőjéről lazán lógó melegítő alsó pedig pikáns gondolatokat juttatott az eszébe.

-Olyan balfácán vagyok! Nekem kéne odakint azt a nyomorult kerítést csinálnom. Annyira férfiatlan dolog, hogy nem is konyítok az ilyesmihez. Nekem még ahhoz is mesterembert kell hívni, hogy egy képet feltegyek a falra.

-Nem kell. Azt még én is meg tudom csinálni – grimaszolt Anna, mire Robert felsóhajtott.

-Na, kösz… így még nagyobb balfasznak érzem magam.

Anna nagyot sóhajtott és letette a kenőkést a kezéből, aztán a férje felé fordult és maga felé fordította a fejét.

-Nem azért mondtam, hogy még nagyobb balfasznak érezd magad. Nem várom tőled, hogy mindenféle férfiasnak mondott dolgokkal foglalkozz… úgymint barkácsolás, foci a tv-ben vagy autószerelés. Én el tudom fogadni, ha téged ezek a dolgok nem érdekelnek. Akkor te miért nem tudod elfogadni?

-Mert ilyenkor szokott felbukkanni egy izmos kar, amelyik eszedbe juttatja, hogy más férfiak viszont ilyesmiket is meg tudnak csinálni.

-És azok a férfiak nem tudnak gitározni, zongorázni, gyönyörű hangon mesét olvasni a lányunknak, énekelni… vagy csak úgy rám nézni, hogy a legszebbnek érezzem magam a világon. Nem tudnak úgy csókolni a tenyerembe, hogy abból az egy csókból értsem az összes el nem mondott gondolatukat.

-Mit mondtam el neked éjjel? – emelte fel az említett kacsót Robert, és a körmével végigkarcolta a lány tenyerének életvonalát, miközben úgy nézte a felesége kezét, mint valami javasasszony, aki tenyérjóslásból él.

-Hogy sajnálod és nem csinálsz többet ilyet. Hogy szeretsz és bízol bennem. Hogy nem foglalkozol azokkal, akik pár dollárért hajlandóak vihart kavarni a biliben....

-Huh, ennyi mindent mondtam? Egyetlen árva puszival? - csókolt bele újra a kérdéses kis pracliba.

-Ennyi mindent mondtál, igen.- zárta a tenyerébe a felesége a csókot.

-És te mit mondtál? – suttogta halkan a férje, mire Anna rákacsintott:

-Hogy hiszem, ha látom. – kacarászott, aztán visszafordult a pulthoz, hogy befejezze a reggeli elkészítését, de Robert visszafordította maga felé, és felemelte az arcát, hogy a felesége a szemébe nézzen, amikor bevallja neki, hogy szereti. És hogy alaposan megcsókolhassa, amiért ő is érezteti vele a szeretetét.

-Jaj, Anna! – sóhajtott egy mélyről jövőt a férfi. –A dokinak igaza volt, én teljesen tőled függök. Bármit csinálsz, az engem egy pillanat alatt képes kontrollt vesztett őrültté tenni. Ez néha jól sül el, de néha utálom magam érte, és fogalmam sincs, mit tehetnék ellene.

-Csak próbálkozz, aztán egy idő után belejössz… szerintem. – vonta meg a vállát az asszony.

*

Másnap a forgatáson Jonas Harper vigyorogva fogadta Robertet. –Mi volt ez az egész Annával? Eddig úgy tudtam, hogy pasiknak biztos tipp csajozni egy kisgyerekkel a karjukon, de a képek alapján úgy tűnt, hogy ez fordítva is működik. Bár, nem is csoda, semmi sem ébreszti fel gyorsabban a pasikban a hímet, mint egy segítségre szoruló nő.

Robert ránézett, szólásra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta. A filmet még be kell fejezni, nem teheti meg, hogy elküldi a búsba ezt a hülyét, főleg hogy előtte még ki is üsse. De mégsem akart szó nélkül továbblépni a dolog felett, így aztán egy acélos tekintettel végigmérte a fickót.

-Tudod Jonas, azt hiszem igazad van, semmi sem ébreszti fel bennem jobban az agresszív hímet, mint ha a feleségemre megjegyzést tesznek, főleg ilyen tiszteletlen megjegyzést. Úgyhogy, ha jót akarsz, vigyázol a szádra, mert aztán Cassandra is segítségre szoruló nő lesz, amikor téged kell ápoljon. – mosolygott rá a negyvenes fickóra, akinek lehervadt a vigyor az arcáról. Jézus az égben! A híresen szelíd Rob Pattinson egy verést helyezett kilátásba, ha élcelődnek vele? Hova tart ez a világ, ha már ilyesmit kell megérjenek. De biccentett, tudomásul véve a másik érzékenységét és Robert hátára csapva az öltöző felé indult.

-Befogtam! Gyere, rakassuk fel a vakolatot, mert lassan ránk várnak a többiek!