Perlekedők 100.

Upsz, 100. rész? Na, ezt sem gondoltam volna, amikor belekezdtem, és még nincs is vége... Nem ígérek semmit, hogy még mennyi van előttünk, mert még én magam sem tudom. Ha még nem unjátok, részemről még elgurulgat a fonal erre-arra. Ha meg mégis unnátok, akkor azért van odalent a komiablak, hogy tudassátok. Puszik!

***  

-Anna! Van kedved egy hétvégére egy borász vendégházba elutazni  Sammel és a barátnőjével? Csak négyen lennénk és a háziak, valami ismert helyi borász, Sam ismeri valahonnan. – kérdezte Robert kicsit aggodalmasan végigsimítva a lány arcán, ami még mindig sápadt volt, bár a szeme vidáman csillogott.

-Lehet róla szó. Remélem, addigra a gyomrom is rendbe jön, mert az az indiai étterem, ahol tegnap voltunk… Tiszta ciki, meg sem kellett ennem a kaját, már a szagtól rosszul lettem.

-Hát, látnod kellett volna a csajok arcát, amikor benyitottam a női mosdóba. Csak annyit mondtam, hogy Bocs, lányok, vészhelyzet… - erre mindenki tátott szájjal lefagyott ott, ahol volt … még fotózni vagy sikítani is elfelejtettek. De már nem tudtam tovább várni rád odakint, rettentően hosszú ideig voltál bent és nem tudhattam, hogy nem ájultál-e el vagy ilyesmi… Ráadásul még a becsomagolt kaja is a kezemben volt, a női klotyó közepén. Igazán stílusos voltam, azt hiszem.

-Fene tudja, én csak a mély sóhajokat hallottam, ahogy a nyitott wc ajtóban ott guggoltál előttem, és hátra sem nézve valakitől egy vizes törülközőt kértél. Egy merő aggodalom voltál, és nőket ilyen hatékonyan mással le sem vehettél volna a lábukról. Egy gondoskodó pasi, minden nő álma. ...Amúgy még szerencse, hogy a kaját ott is felejtettük a földön, mert legalább itthon nem lettem tőle megint rosszul.

-Miért nem mondtad, hogy nem bírod az indiai fűszereket?

-Azt hittem, bírom. Ettem már indiait, bár az olaszt vagy a franciát jobban csípem. Mindegy, ezen már ne is törd a fejed. … Szóval, akkor boros hétvége? Az klassz lesz, legalább eldönthetem, hogy a magyar vagy a kaliforniai borok a jobbak.

*

-Lovaglásról nem volt szó! – morgott Robert, ahogy Sam a csillogó szőrű szürke heréltet simogatta az istállóban. A lányok a szomszédos boxban egy kiscsikótól olvadoztak. Átlesett a deszkapalánkon és elmosolyodott, ahogy Anna csücsörítve gügyögött a szinte még pelyhes apró négylábúnak. Sam barátnője, Sheila kifejezetten szimpatikus lány volt, talán azért is, mert remek hangon énekelt este, amikor előkerültek a gitárok és jammeltek egy kicsit. Nem tudta, mire számított, de az eddigi női mindig csak lógtak a nyakában, csókolgatták, harapdálták a haverját, neki  meg már elege volt a levegőben terjengő szexuális töltöttségtől. De Sheila bájosan kacér volt, időnként rácsapott Sam kutakodó, felfedező kezére, aztán amikor elvileg nem láthatták, akkor lelkesen visszacsókolt. Nem volt kellemetlen a társaságukban lenni, és ez máris remek hétvégi időtöltéssé alakította a hétvégét. 

De ez a lovaglás... Oké, néhány filmben felült már rájuk, még úgy is festett, mint akinek ez nem okoz problémát, de szíve mélyén inkább a nézője, mint a részese lett volna egy ilyen programnak. De Anna lelkesen készülődött, az utóbbi napok rossz közérzete után végre mosolyogni is tudott szívből, igazán;  így aztán egy nagy sóhajjal az ő kedvéért megadta magát a közösségi programnak. Egy lovász vezetésével nekiindultak a hatalmas birtoknak. Eleinte a szőlőtőkék között poroszkáltak, aztán kiértek az ültetvényt övező hatalmas szabad térre, és ott nekieresztették a lovakat. Furcsa érzés volt önszántából száguldani, az izmos testet irányítani, és egy idő után meglepve érezte, hogy tulajdonképpen jól érzi magát. 

A lovak fújtatása elnyomta a környezet ezer más neszét, a madarak csicsergését, de még a száraz fű ropogását is a lovak patája alatt, csak a dübörgés tudott áthatolni ezen a zajon, de az olyan erővel, hogy szinte a testében érezte a visszhangját. Miközben mind felszabadultabban adta át magát az élménynek, felrémlett előtte a tihanyi belső tónál vett lovagló leckék minden pillanata, a víz hűvöse, ahogy körbeölelte az izzadt testét, a lábszárához verődő kellékkard kényelmetlensége, és Anna mosolya, ahogy friss vízzel kínálta az edzés közepén. A nagy álmodozás közepette észre sem vette, hogy elérték a patakot és a többiek már leszálláshoz készülődnek. Pont ennyi figyelmetlenség kellett hozzá, hogy az olajos képű lovász őt megelőzve Annáért nyúljon, és a derekát fogva lesegítse a nyeregből. 

Most először nézte meg magának alaposabban a fickót. Eddig valami felsőbbségi érzéssel szinte átnézett rajta, de ez a mozdulat, amivel tőle vett el valamit, ami az ő előjoga lett volna, figyelmesebbé tette. A pasas magas volt, szikár, napbarnított, mint a Marlboro férfiak a reklámokban, és nem is erre a szőlővel beültetett birtokra tudta volna elképzelni, hanem hatalmas marha csordák kísérőjeként. Tagadhatatlanul értett a lovakhoz… Samék úgy szálltak le, hogy eszükbe sem jutott, hogy a lovak magukra hagyva netán elkóborolhatnak, de ez a Cliff, vagy hogy a fenébe hívták, ez egy csettintéssel magához hívta az elárvult négylábúakat és levezette őket a patak széléhez, hogy ihassanak. Ott a vízhez hajolt, benedvesítette a nyakában fityegő kendőt és letörölte vele az arcát, aztán ujjaival végigszántott a sötét haján, majd ruganyos mozdulattal felállt és feléje fordult. Ahogy a szemük találkozott, Robert tudta, hogy a másik férfi szóról szóra leolvasott róla minden bosszúságot és jót röhög magában rajta. Ettől pedig ingerült lett.

Arra rezzent csak fel a néma szempárbaj közepette, hogy Anna kapaszkodik a karjába és egy fürt szőlőt tart eléje. Rámosolygott, aztán elfordult, hogy kövesse a feleségét, s végül mellette elnyúlva a takarón, erőnek erejével próbált nem arra figyelni, vajon Cliff merre jár, mit csinál és főleg kin legelteti a szemét.

Sam és Sheila a csizmáikat lerúgva a patakban tapicskoltak, Anna mellette hanyatt fekve élvezte a fák lombja közt átszűrődő langyos napsütést, aztán a kezéért nyúlt és lehúzta magához.

-Min agyalsz már megint? Próbáld elengedni magad!  Ez itt maga a Paradicsom! – mormolta a lány lehunyt szemekkel, és Robert végre kiszakadt a maga kis gondolatvilágából és mosolyogva hozzá hajolt, hogy megcsókolja.

-Te állandóan a Paradicsomban érzed magad, bárhova is menjünk.

-Ez igaz… ha együtt vagyunk, az nekem ott a Paradicsom. Miért? Ez baj? Túlságosan rád telepszem? – nézett hirtelen a lány a szemébe.

-Egy pillanatig sem érzem úgy, hogy sok lennél néha, nyugi, sőt… Néha megijesztesz, mert még a munkámat is mögéd tudnám sorolni, ha arra kérnél. Lehet, hogy egy idő után hiányozni kezdene, de most még elképzelhetetlennek tartom. …Igazából ez ijeszt meg… hogy ennyire függök tőled… azt hiszem, totálisan összetörne, ha egy napon bejelentenéd, hogy eleged van belőlem. Ez pedig nyilván gyengeség, és én …amúgy is olyan bizonytalan vagyok… ez ezzel a gyengeséggel párosítva… szóval, ijesztő. 

-Tudod, túl nagy felelősséget raksz annak a nyakába, akinek ilyeneket mondasz – suttogta Anna, aztán elmosolyodott. –Ne is beszéljünk ma ilyen komor dolgokról! Szeretlek! És ha ugyanazt érzed, amit én, amikor ezt mondod nekem, akkor ettől erősnek érzed magad. Úgyhogy lazíts, és szeress! Nézd meg, Sam el sem engedi Sheilát. Még a végén megérjük, hogy szerelmes lesz… muris lesz bosszantani a korábbi macsót.

-Te csak hagyd a macsókat! – fenyegette meg játékosan Robert, és önkéntelenül is a lovász felé pislogott, aztán látva, hogy az lehunyt szemekkel rágcsál egy fűszálat, hirtelen elengedte a korábbi füstölgő gondolatait és minden idegszálával Annára koncentrált. 

-Jól érzed magad? – simogatta meg gyengéden.

-Nagyon jól! – mosolygott a lány. –Nyugi már, mondtam, hogy az az átok indiai kaja volt a bűnös.

-Nem is ettél belőle, mégis három napig sápadoztál utána. – csóválta meg a fejét a férfi.

-Mindegy. Túl vagyok rajta. Most éppenséggel majd éhen halok. Kár, hogy nem hoztunk magunkkal kaját, mert most egy ökröt is meg tudnék enni.

-Bélpoklos… - hajolt rá Robert és megcsókolta. Aztán Sam hangját hallották, aki indulásra nógatta őket is, mondván, hogy majd éhen hal. Felszedelőzködtek, aztán Robert tartotta a lovat, amíg Anna nyeregbeszállt, végül ő is felmászott a magáéra. Nem volt ez annyira könnyed, mint Cliff mozdulatai, de úgy döntött, nem foglalkozik a pasival tovább. Egy órán belül otthon lesznek, a ló megy az istállóba a lovásszal együtt, ő pedig egészen biztosan kitalál majd valamit, amivel elkápráztathatja szíve hölgyét.

Egy ideje gyenge galoppban ügettek a mezőn, már egészen közel jártak a szőlősorokhoz, amikor hangos pukkanás hasított a levegőbe. A lovak idegesen megugrottak, de mindannyiuknak sikerült időben megfékezni őket.

-Ne már! – morgott Cliff. –Ilyenkor, ha kint vannak a lovak, sosem szoktak a varjakra lövöldözni.

A következő hangos csattanásra Anna kancája ijedten rángatta a zablát az ismétlődő és mind közelebbről hangzó éles hangoktól. Robert már éppen a kantár után akart nyúlni, hogy a maga sokkal nyugodtabb lovához húzza őket, amikor a kanca kitört és vad vágtával távolodott. Anna minden erejét megfeszítve próbálta visszafogni, aztán tehetetlenül hagyta, hogy a ló magával ragadja. Robert ilyen hamar nem is tudott volna reagálni, ráadásul az ő lova is a hirtelen kialakult helyzettől csökönyös és nyugtalan lett. Naná, az izmos Adonisz bezzeg megsarkantyúzta a lovát és már Anna nyomában porzott mögötte a talaj. 

Ahogy mindketten eltűntek a patakpartot övező kis erdő fái között, Robert gyomra sösszeszorult.

A filmekben roppant mulatságos, ahogy az ösvény fölé benyúló ág leveri a lovast a nyeregből, de Annát képzelve a helyébe, már korántsem tűnt annyira viccesnek az elképzelés. Néhány izzasztó perc elteltével felbukkant Cliff, a nyergében Annát ölelve. Valamivel később a fák közül a távolban előbukkant Anna lova is. Robert első megkönnyebbülését a váratlanul rátörő tehetetlenségtől való idegességgel vegyes féltékenység írta felül. A pillanat tört része alatt bújt elő újra a kisebbségi érzése, és a szeretett nő iránti birtoklási vágya, keveredve valami irracionális, de pillanatnyilag az elméjét elborító szégyenérzettel, amiért nem ő lehetett a megmentő. 

Cliff közben lépésben közeledett, kiélvezve minden percet, amit ez a barna hajú szépség az ölében tölt, akinek a pasija közben olvadt ezüstként villogó szemekkel követte minden mozdulatát. A hülye hólyag! Mit képzel? Ennyi jár neki, amiért ő mentette meg a lányt egy csúnya eséstől. Szerencsére a bokrok eltakarták őket, mire utolérte, így a többiek nem tudhatják, hogy semmi szükség nem volt rá, hogy kiemelje a nyeregből és maga elé ültesse, mert addigra a nő már ura volt a helyzetnek és a lónak. De nem tudott ellenállni a késztetésnek és egy határozott mozdulattal megállította őket és a nőt, akit mindenki csak Annának hívott, áthúzta magához. Remélte, hogy majd riadt madárkaként simul az ölelésébe, de csalódnia kellett, mert ez a madárka nyilvánvalóan jól érezte magát a fészkében és még az ijedtség sem bírta rá, hogy egy idegen férfi ölelését élvezze. Mindegy, ő a maga részéről örült annak is, hogy a karjával a melle alatt átölelve magához szoríthatja pár percre. 

Mire a többiekhez visszaértek, már Anna lova is ott harapdálta a száraz füvet mellettük. Cliff leugrott a nyeregből és mielőtt érte nyúlhatott volna, már Anna is átvetette a lábát a nyeregkápán. Apró termetéhez képest határozottan ugrott le a ló mellé a fűbe, de nem a saját kancája, hanem Robert nagy heréltje felé indult. A férfi már éppen le akart szállni, amikor a lány rászólt:

-Maradj! Mögéd akarok ülni! – azzal csizmájával a Robert által üresen hagyott kengyelbe lépett és a férfi kezébe kapaszkodva feltornázta magát a férje háta mögé. Szorosan átölelte és arcát a naptól forró inghez tapasztva mélyet sóhajtott. A korábbi ijedtség most tört elő belőle és keze reszketését érezve Robert félig megfordult a nyeregben, aztán szorosan átölelve maga elé húzta. Álltak egy ideig némán, összeölelkezve, aztán Anna kicsit kényelmesebben elhelyezkedett, és ők ketten lépésben megindultak az istálló felé. Cliff a kanca kötőfékjét elkapva követte őket, végül Sam és Sheila megkönnyebbült arccal követte a társaságot.

*

Az istállónál Robert szállt le elsőnek, aztán Annát a ló hatalmas teste és a maga zaklatottan doboló szíve közé szorítva leengedte maga mellé. Nem szóltak egyetlen szót sem, csak álltak összekapaszkodva, amíg mindkettőjük testéből lassan távozott a feszültség. Mikor végre egymásra mosolyogtak, Sam is nagyot sóhajtott.

-Látnotok kellett volna az arcotokat! Kész regény volt mindkettőtöké… Na, minden jó, ha jó a vége, éhen halok! Remélem, nemcsak jó borok lesznek, de valami ütős kaja is, mert ehhez a vadnyugati élethez nem igazán illene egy franciás semmiség vagy egy saláta.

A többiek nevetve értettek egyet vele és lassan megindultak a ház felé.

-Egy félórát adjatok, addig lemossuk magunkról a préri porát! – nézett feléjük Robert, mire Sam elvigyorodott.

-Fél órát? Most nem is tudom, mit mondjak… Sheila, mi a véleményed egy félórás pihenőről?

A lány a szemét forgatva csapott a férfi hátára. –Ne nagyzolj, még soha nem bírtad fél óráig!