"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 23., hétfő

Perlekedők 119.



Csak egy szó erejéig…
Köszönöm lányok a kor-kutakodó kérdésemre adott válaszokat! Egészen meghatódtam, milyen sokan vallottatok. Huh, 22 válasz, egészen meg vagyok illetődve. 
Nyilván nem ildomos ebből messzemenő következtetést levonnom, de annyit azért: piszkosul irigylem a B és C kategóriába tartozókat, akik a válaszok alapján majdnem teljesen hiányoznak XDDD …És bár F vagyok, de még emlékszem rá, hogy D koromban kezdtem én is rámozdulni a romantikus irodalomra (na ja, amikor A voltam, még nem nagyon voltak; max. olyanok, mint Kertész Erzsébettől a Vilma doktorasszony. Ezt a könyvet egyébként nagyon tudom ajánlani még ma is kamasznak, felnőttnek egyaránt. És most hogy belegondolok, az általam nagyon kedvelt Quinn doktornő c. sorozat se unikum a maga nemében, Vilma doktorasszony filmben is simán lenyomná, ha valaki leforgatná azt a filmet XD)
PS: A reggeli kávék mellett akkor együtt ülünk *.*
Még egyszer, nagyon köszönöm!
PaSa (aki Golden)

***  


Anna szorongva nézte az órát. Robert kicsit morgósan indult el az első  ülésre. Nem érte váratlanul, amikor a férje bejelentette, hogy úgy döntött, felkeres egy terapeutát, mert Claire beszélt már neki róla, hogy valami ilyesmit ajánlott a fiának. Neki ugyan már csak akkor beszélt róla a férfi, amikor kész helyzet elé állította, mondván délelőtt 10-kor programja van. És hirtelen nem is tudta, hogy reagáljon rá. Azt mégsem mondhatta, hogy „na végre, drágám, már éppen ideje volt!”, mert most úgy érezte, erre igazán nincs is szükség. Oké, néha Robertnek elgurul a gyógyszere, féltékeny vagy éppen indulatos, de hát érzékeny művészlélek, és tőlük nem szokatlan az efféle viselkedés. Ugyanakkor tudta, hogy ez hamis mentegetőzés, igenis kell, hogy valaki, egy szakember felnyissa a férje szemét, nincs miért szorongania.
Fogalma sem volt róla, hogy zajlik az ilyesmi. Vajon a múltban vájkálás mennyire fogja kiborítani a férjét? Mik kerülnek szóba egy ilyen beszélgetés alkalmával, vajon Robert a kérdésekre hogyan reagál, amikor az interjúk többségétől feláll a szőr a hátán? Aggódott érte, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész, de mivel már belevágtak, hát nem volt más lehetősége, mint csendben szorítani a sikerért.

Amíg ő  a gondolataiba mélyedve latolgatta a terápia sikerét, észre sem vette, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó és a férje lép be rajta. Robert is észrevette a feleségét, ahogy a kezét tördelve ücsörög a nappali közepén. Lana nyilván aludt, mert a házban csend volt, csak a kutyák izgatott lihegése hallatszott. Lehajolt és Anna nyakába csókolt, aki ijedten rezzent össze, aztán egy megkönnyebbült mosollyal magához ölelte a fejét és nagyot sóhajtott.
-Már pont azon gondolkodtam, hogy olyan sokáig elmaradsz. – motyogta halkan. Robert kibontakozott a szorításából és megkerülte a kanapét, hogy leülhessen mellé.
-Nem is volt olyan vészes. Annyit beszéltem… nem is értem… dőlt belőlem a szó, mint a vízfolyás. Pedig amikor odaértem, meg voltam győződve róla, hogy egy szót sem fogok tudni kinyögni. Tulajdonképpen az egész nem is volt más, csak egy jó hangulatú beszélgetés. Jövő héten folytatjuk, bár elképzelni sem tudom, hogy még egyszer ennyi mindent képes legyek dumálni. Furcsa, de jó érzés volt, amikor eljöttem a manustól. 

-Tudom, hogy nem akarsz most itthon is erről beszélni, nekem ennyi elég is, ha neked nem volt kellemetlen. Attól féltem, kicsit bezárkózol, ha kérdezgetni kezdenek.
-Ez volt benne a fura, hogy alig kérdezett, mégis valahogy folyamatosan rávett, hogy mondjam a magamét. Pedig az első percekben meg voltam győződve róla, hogy ez az egész csak egy nagy sarlatánság, de talán mégsem… De azért most jó itt lenni veled és hozzád bújni. Erről jut eszembe, Lana mit csinál? Lassan ebédelnie kéne.
-Lana már evett. Éppen az előbb tettem le. Egész délelőtt kint voltunk a levegőn és most volt olyan aranyos, hogy minden hiszti nélkül lecsukta a szemeit. Így legalább nyugodtan tudtam azon törni a fejem, hogy vajon mikor végzel.
-Nos, ha őnagysága már evett és béke van, csend és nyugalom, akkor talán mi is kihasználhatnánk az időt, hogy kicsit pihenjünk. Nekem a sok duma után kifejezetten jól esne, de rád is rád fér a pihenés. 

-Én arra gondoltam, kipróbálhatnánk végre a masszázskádat. Amíg Vancouverben voltunk, elkészültek a beépítésével, de még fel sem avattuk. A végén kiderül, hogy csak felesleges pénzkidobás volt – biggyesztett Anna, de a szeme csillogása elárulta, hogy a szíve mélyén egyetlen pillanatig sem tartja pénzpocsékolásnak a formatervezett kis medencét.
-Gondolatolvasó vagy, akárcsak dr.Lawrence… lehet, nem is hozzá kéne járnom, hanem veled kéne kibeszélnem a problémáimat.
-Vannak problémái mr.Pattinson?
-Boszorkány, pont ez a technikája a jó dokinak is, de most azt kell mondjam, mégiscsak van egy problémám, egy igen jelentős, mondhatni ágaskodó problémám. Úgyhogy nyisd meg légy szíves a vizet, én addig gondoskodom hűsítő italokról és valami hangulatvilágításról. Fürgén, kisasszony, nehogy a gyermekünk belekavarjon a probléma megoldásába. Túl nem élném.
*
Robert a második alkalommal talán nem a legjobb hangulatban érkezett, talán dr. Lawrence kisugárzása volt más, de valahogy zárkózottabb volt, nehezebben nyílt meg. Már a reggel furcsán indult, mart Anna kacarászva mesélte neki, hogy álmában is mesélt. Sok mindent nem tudott ugyan kihámozni a hablatyolásából, de az tisztán kivehető volt, hogy a monológjában újraélt valami régi történetet, amikor első ízben szembesült vele, hogy az élete egy csapásra megváltozott, hogy a képével tapétázták ki a fél világot. Nyilván a tudatalattija már az ülésre készült. De talán csak az volt a baj, ahogy a fickó felvázolta a további feladataikat.
-Két kérdésre keressük a választ: - mondta Lawrence komolyan, az ujjbegyeire koncentrálva, ahogy mind a tízet akkurátusan összeillesztette. -1, van, aki nehezen viseli a sikert, ugyanakkor hatalmas exhibicionizmus is munkál benne, ez a kettősség is lehet frusztráló… és 2, Anna birtoklása… később ez kiterjedhet egy lánygyerekre is, úgyhogy már csak ezért is érdemes a dolog mélyére ásni.

Már a kérdések felvetése is görcsbe rántotta a gyomrát. Az első pontosan rárímelt az éjszakai álmára, a második pedig lényegében a feleségével való ismeretségük első pillanataitól nyomasztotta. Nagyot sóhajtott, ahogy próbálta megfogalmazni a gondolatait, de ez messze nem azzal a könnyedséggel sikerült, mint a múlt heti visszaemlékezések.
-Azt hiszem, arra nem én fogom megadni a választ, hogy mi a fenéért akarok állandóan kiállni a közönség elé és produkálni magam, annak ellenére, hogy közben legszívesebben elbujdosnék. Nyilván magyarázhatnám azzal a más tudatállapottal, amibe zenélés vagy forgatás közben kerülök. Olyankor csak a pillanat van, még egy párbeszéd közben sem szakadok ki a magam kis világából, és szerencsére nem látom magam kívülről, mert akkor biztos, hogy begörcsölnék. Ez segít át azokon a jeleneteken is, amikor le kell vennem magamról a ruhát, annak ellenére, hogy nem vagyok kibékülve a testemmel. … Ez hülyeség, így nem is igaz. …Nincs nekem semmi bajom a testemmel, csak angol vagyok és ebben a kérdésben nyilván egy kicsit merevebb az átlagnál. De a feleségem a megmondhatója, hogy egyáltalán nem vagyok prűd, és …  jaj, bocsánat, ez aligha tartozik a tárgyhoz.

-De, azt hiszem, ez is szorosan hozzá tartozik az egyéniségéhez. A származásunk és a neveltetésünk elnyomhatatlanul előtör belőlünk, és ebben nincs semmi rossz. Maga egy nagyon kreatív ember, sokféle önkifejezési móddal… gondoljon a zenére, a filmezésre, a rajzolásra, az írásaira… és akiben ilyen élénk a vágy, hogy megmutassa a világnak a gondolatait, az érzéseit, az nyilván nem egy alapvetően zárkózott ember. Csak azt gondolja, de miért gondolná helyesen? Nem jelenteném ki, hogy egy exhibicionista alkat, mert ennél azért nyilván visszafogottabb, de zárkózottnak semmiképpen nem gondolnám. Első lépésként a lényének ezt az oldalát kell elfogadnia. Amit nagyjából ki is pipálhatunk azzal, hogy újra és újra kamera elé áll. De akkor még itt van a második kérdés, amit meg kell vizsgálnunk. Azt mondta, időnként talán túlzottan féltékeny…

-Hát, igen… előfordul, hogy rosszul reagálok egy váratlan helyzetre, hajlamos vagyok félreérteni jeleket, miközben tudom, hogy ez hülyeség, mert abszolút bízom a feleségemben. És ez valóban okoz  problémát nekem is, talán neki is. De én talán rosszabbul élem meg, mert dühöngök, és közben tudom, hogy feleslegesen és ezért magamra is dühös vagyok.
-Erre könnyű lenni ráfogni, hogy maga társfüggő… és kereshetném is azonnal az okokat a kamaszkorában, amiről a múlt alkalommal beszéltünk. Sokat volt egyedül, sokszor kellett önálló döntéseket hoznia egy olyan korban, amikor még reálisabb lett volna a maga feletti irányítás. Ennél fogva ma is maga akar irányítani, és vannak dolgok, amiket nem tud, ez pedig elbizonytalanítja. Ennek a fajta szorongásnak a jellemzője a másikhoz való tapadás, a magánytól való félelem, amikor képtelen összeszedni az erejét, hogy egy kicsit eltávolodjon a párjától, s ezzel őt is több levegőhöz juttassa és persze önmagát is. 

-De mi van, ha nekem nem igényem az a bizonyos több levegő? – szúrta közbe Robert.
-Mindenkinek szüksége van erre a több levegőre, különben a kapcsolat fojtogatóvá válik. Persze nem a szerelem első szakaszában, hanem később, amikor a rózsaszín köd felszáll. …Ha érzékeltetni akarom a maguk helyzetével… ha a felesége teljes egészében alárendelné magát a maga házasságról alkotott képének és otthon maradna a gyerekkel, vagy gyerekekkel, egy idő után elvesztené a külvilághoz fűződő csatornáit, teljesen magára lenne szorulva, mondjuk ki... függne magától. Őt nem ismerem személyesen, de ha egy érett, aktív személyiség, akkor ez őt nem elégítené ki. Vagy frusztrálná a kialakuló helyzet, vagy kiutat keresne belőle, ami nyilván konfrontációhoz vezetne Önnel. És ugyanoda lyukadunk ki… maga elbizonytalanodna, tévesen a felesége érzelmeivel kapcsolatban, pedig ő szeretné magát, csak éppen vágyna egy kis saját élettérre is. 

-Miért van olyan érzésem, mintha mégiscsak ismernék egymást Annával? – dünnyögte halkan Robert az orra alatt.
-Csak én is nős vagyok. Példálózhattam volna a saját házasságommal is, de akkor nem biztos, hogy felismeri a sajátjával összecsengő párhuzamokat.
-Oké, és ha elismerem, hogy … esetleg… én ilyen … hogy is mondta… társfüggő vagyok, akkor mi a megoldás? Szeretem Annát és biztonságban akarom tudni, önző módon leginkább a közelemben. … Igen, azt hiszem, ennyit be kell ismerjek, ez még a saját számomra is nyilvánvaló.

-Nos, a megoldáshoz az kell, hogy beszéljenek róla. És hogy maga meg is hallja, fel is tudja dolgozni, amit a felesége mond. Biztos vagyok benne, hogy a felesége nem minősíti magát, amikor a saját vágyairól beszél. Amikor elmondja, hogy ő mit szeretne, mondjuk, mit vár a házasságuktól, az egyfajta én-üzenet… az róla szól, nem magáról, nem ítélkezik, nem hibáztat, csak elmondja őszintén, mik a vágyai. És ha ezt megteszi… képes megtenni… akkor az egy nagyon jó és a maga problémájára is segítséget nyújtó dolog. A bennünk felbukkanó érzelmek elfojtása, netán tagadása ugyanis komoly bajok forrása lehet. Ilyenkor veszik észre, hogy egyre ingerlékenyebbek, gyakrabban veszekszenek. Ennek következtében egyre több lesz a kommunikációjukban a tabutéma, hiszen amit magunkba fojtunk, arról mástól sem szívesen hallunk. És amikor a másik azt kéri, legyünk hozzá őszinték, akkor kényelmetlenül érezzük magunkat, hiszen önmagunkhoz sem vagyunk azok. Ennek a megoldása pedig ezeknek az én-üzeneteknek a küldözgetése. Persze, ez sokkal nehezebb, mint így első hallásra gondolná az ember, hiszen éppen az a bajunk, hogy tagadásban vagyunk, ezért méricskéljük a mondandónkat, hogy mit mondjunk el és mit rejtsünk el. Szóval, ezek az én-üzenetek akkor segítenek, ha ezáltal a másik jobban megismerheti a mi pillanatnyi állapotunkat, ezáltal pedig meg tudja fogalmazni az arra adható válaszát; mert egy merev ellenállással nem lehet mit kezdeni, annak csak bezárkózás a következménye.
Látom, hogy kicsit értetlenül hallgat, úgyhogy próbálom egy példával megvilágítani. Teszem azt, mond a feleségének valami bántót, esetleg még a hangját is felemeli közben… mire általában az a reakció szokott születni, hogy miből gondolod, hogy velem szemben ezt a hangot megengedheted magadnak? Ez általában további szóváltást eszkalál. Ha azonban csak annyit mond, hogy „ilyenkor megalázottnak és tehetetlennek érzem magam”, az elmondja önnek, hogy nem jó úton jár egy békés megegyezéshez. Ebben a válaszban benne van az útmutatás a megoldás felé, csak meg kell hallania. Ilyenkor ugyanis szembesül azzal, hogy a saját érzelmei a másik félben milyen érzelmeket szülnek, és ez néha mellbeverő lehet.

-Kísérteties – motyogta Robert. –Néha úgy érzem, mintha szem- és fültanuja lett volna néhány korábbi szóváltásunknak.
-Higgye el nekem, ezek a dolgok nagyon hasonlóan zajlanak minden ajtó mögött. De visszatérve ahhoz, hogy Ön hajlamos időnként a túlzott ragaszkodásra… mit szokott ilyenkor mondani a felesége?
-Hát, nemrégiben adott egy interjút, amiben úgy állította be, hogy ő feladta önmagát ebben a kapcsolatban.
-És ez sértette Önt?
-Igen, azt hiszem, nagyon bántott.
-És miért?
-Mert tudta, amikor feleségül kértem, hogy én ilyen ragaszkodó típus vagyok. Most ráadásul van egy gyerekünk, aki amúgy is minden idejét lefoglalja, aztán persze szeretnénk még további gyerekeket, tehát igazán lenne dolga otthon, nem kellene azon járjon az agya, hogy visszatérjen az énekléshez meg hasonlók. 

-Ezt érdemes lett volna most magnóra vennem, hogy visszajátszhassam magának.
-Annyira gáz volt? – nézett rá egy kétségbeesett grimasszal Robert.
-Igen, azt hiszem fogalmazhatunk így is. – mosolyodott el dr.Lawrence. –Robert! Maga csak a saját vágyairól beszél, a saját elvárásairól és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a felesége mit szeretne. Ez nem egy társkapcsolat, hanem egy társfüggőség. És ha így folytatja, akkor a felesége vagy elhagyja, vagy hozzáidomul az elvárásaihoz egy csomó elfojtással a lelke mélyén, és magának lesz egy frusztrált felesége, ami … szóval, nem a legjobb kilátás a jövőjüket nézve.
-Akkor, ahogy maga mondta az elején, el kell távolodnunk egymástól? Ez a megoldás? … De mi van, ha ez az eltávolodás végül ahhoz vezet, hogy érzelmileg is távol kerülünk egymástól?

-Miért is? … Nézze, én nem arról beszélek, hogy szeresse kevésbé a feleségét! Én azt mondom, hogy tanulja meg szeretni azokat a dolgokat is, amik a feleségének szereznek örömet. Ő nem a maga bosszantására vágyik más elfoglaltságok után is, hanem a saját örömére… ami végső soron a maga öröme is lehet. És ezzel a gondolattal fejezzük is be mára! Most menjen haza és próbálja meg az eddigiek szerint figyelni a beszélgetéseiket. Küldözgesse az én-üzeneteit, de ne felejtse el meghallani a feleségéét sem. Egy hét múlva találkozunk. Addigra biztosan adódik néhány olyan szituáció, amiben fel tudja használni mindazt, amiről ma beszélgettünk. Viszontlátásra! – nyújtott kezet Robertnek, aki bólogatva és az előttük álló estére gondolva kifelé indult.

 

4 megjegyzés:

csez írta...

Mindig elámulok, milyen mélyre ásol egy-egy témában, hogy aztán teljes magabiztossággal használd fel a történeteidben!
Ez tök jó lett!!!
K&P

Gabó írta...

Mesterien húzod ki Robertből a szavakat, gondolatokat!
*sóh
Érdekes volt!

zso írta...

Lányok a klubban! Hát érdekes volt, így olvasni róla.
nagyon jó lett, tetszett.

vusi írta...

Köszönöm a mai beszélgetést Doktornő! ;)