"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 7., szombat

Perlekedők 103.



-Legalább egy kis kávét igyál! – emelte Anna felé Robert a kis kancsót, amiben meglepően finom kávé illatozott, de a lány sápadtan rázta a fejét.
-Majd egy kis narancslét inkább.
-De egyél is valamit… Anna! Mi a baj, mert már napok óta nem eszel?…
A lány felállt, odalépett mellé és az ágy szélére telepedett. Simogatta Robert arcát, aki ettől elfelejtette, hogy éppen kérdezett valamit. Békésen megreggeliztek, illetve hát leginkább csak a férfi evett, aztán fáradtan hátradőlt.
-Olyan gyenge vagyok, mint egy csecsemő. Nem hiszem el, hogy az evésben úgy elfáradok, mintha követ törtem volna.
-Nagyon lázas voltál és az sokat kivesz az emberből. De most már hatnak a gyógyszerek és hamarosan talpra állsz.
-Remélem is, mert szeretném már rendesen megszorongatni az ápolónőmet – kacsintott rá a férfi, mire Anna egy kis mosolyt nyomott el a szája sarkában.
-Azt a kis bögyös szöszit?
­-Tényleg a szöszi… mondom, hogy itt járt.. na mindegy, de nem rá gondoltam, hanem rád. …Egész belebetegedtél az aggodalomba. Ez is az én hibám. Pihenned kéne, de igazából merő önzésből nem küldelek haza. Sokkal jobb még aludni is úgy, hogy itt vagy a közelemben. Mondjuk, kitalálhatnák a kórházi franciaágyat, mert az a kanapé nem lehet túl kényelmes.
-Pedig az, csak mostanában nem alszom túl jól. 

A nyíló ajtóra odakapták a fejüket, de csak az orvos jött vissza mindenféle papírokkal a kezében.
-Megvannak a legfrissebb laboreredmények, meg a többi vizsgálatról is… és azt hiszem, már nem kiabálom el, ha azt mondom, túl vagyunk a nehezén. Még egy-két napot szeretném, ha maradna, mert akkor garantált, hogy pihen, de a hétvégét már otthon tölthetik. Az ajánlatom pedig még mindig áll, bármikor kaphat egy ágyat maga is – nézett Anna felé, aki elpirult, aztán megrázta a fejét.
-Nem köszönöm, ez a kanapé itt tökéletesen megfelel.
-Hát, akkor további szép napot, még mielőtt hazamegyek, majd benézek, a kollégám pedig egy fél óra múlva várja – biccentett neki az orvos, aztán kifordult az ajtón.
Robert kissé összezavarodva nézett utána.
-Milyen kolléga vár téged? Van valami, amit nekem nem mondtak el?
-Nem, dehogyis! – tette megnyugtatóan a kezét a férfiéra Anna. –Csak tudod, engem is idegesített már ez az állandó émelygés és gyengeség, meg étvágytalanság, úgyhogy gondoltam, ha már itt vagyok veled, kihasználom az időt és beszélek valakivel. 

-Ja, akkor jó! – fújta ki a levegőt Robert. –Már azt hittem valami gáz van… De akkor semmi akadálya, hogyha hazamegyünk, akkor újra nekiálljunk egy baby-projektnek, mert mostanában kifejezetten elhanyagoltuk a dolgot.
-Emlékeim szerint elhanyagolásról szó sem volt – vigyorgott az asszony, mire a férfi magához húzta:
-Nem számolok utána, hány napja henyélek itt, de ez a néhány nap már komoly elhanyagolásnak tűnik a szememben.
-És mit csinálunk, ha összejön? – nézett rá hirtelen valami váratlan komolysággal Anna.
-Hát, … örülünk? – puhatolózott Robert, nem is értve, mire gondolhat a lány.
-Persze, örülünk… csak… te nemsokára megint dolgozni fogsz, utazni fogsz, én meg… - harapta el a monda végét.
-Te meg jössz velem. – mondta a férje olyan természetességgel, mintha nem is létezhetne más opció.
-És ha megszületik?
-Életem, előbb hozzuk össze, aztán majd gondolkodunk tovább is. – grimaszolt a férfi, mire Anna felállt és a táskájából elővett egy kis dobozt. Egy ideig hátat fordítva forgatta a kezében, aztán egy mély sóhajjal megfordult, visszaült mellé és a férje ujjait rákulcsolta a dobozra.

-Összehoztuk… már ha hinni lehet ennek a vacaknak.
Robert még levegőt is elfelejtett venni. Lázas igyekezettel bontotta ki a kis dobozt és a kezébe csúszó hőmérőszerű kis hengert nézte tágra nyílt szemekkel. A közepén jól láthatóan ott virított két sötétkék vonal. …Ennyi lenne? Ez a két vonal döntene most a sorsukról? Széles mosoly kúszott az arcára, aztán egy váratlan és meglepően erőteljes mozdulattal magához húzta a feleségét és megcsókolta. Ebben a csókban minden benne volt, amit csak szerelmes férfi elmondhat az érzéseiről annak a nőnek, aki ebben a pillanatban a világot készült a lábai elé teríteni. 

-Gyerekünk lesz? – suttogta a végén a lány szájába, aki a könnyeit nyelve csak bólogatni tudott.
-Gyerekünk lesz! – motyogta még mindig hitetlenkedve a férfi, aztán a lány apró kezét a tenyerébe véve, kettőjük közös simogatásával üdvözölte azt a picinyke lényt ott, mélyen bent az anyai ölben, ahol eddig csak neki volt szabad bejárása. –Gyerekünk lesz! – ismételgette szinte megbűvölve, és nem törődve a kopogással újra Anna szájára tapadt.
-Bocsánat! Azt hittem, ez itt egy kórterem, nem pedig egy örömtanya. – szólalt meg játékos felháborodással egy mély hang és Sam nevetve csukta be maga mögött az ajtót. –Még kamaszként is elfelejtette magára zárni az ajtót, ha nővel volt. – idétlenkedett tovább, de azok ketten tudomást sem vettek az érkezéséről, csak csókolták egymást egyre vadabbul. Sam végül megelégelte és megköszörülte a torkát. –Csak azért nem mondom, hogy menjetek szobára, mert nyilván éppen azt csináljátok. De ez egy kórház, az istenért! 

 A másik kettő végre levegőt vett és kuncogva fordultak feléje.
-Oké, akkor te leszel a keresztapja, mert te érkeztél elsőnek. Gratulálok! – nyújtotta felé a kezét Robert, és Sam egy pillanatra zavartan Annára nézett: -Ez megbolondult? Vagy ti most tényleg itt csináltátok? …
Anna pirulva rázta meg a fejét, aztán az órára nézett és kibontakozott a férje öleléséből.
-Mennem kell, várnak. Drukkolj nekem… nekünk! Szia Sam! – azzal kilibbent az ajtón.
-Mi van? – nézett utána a férfi. –Állásinterjúra ment, vagy mi?
-Aha, a legklasszabb állás, amit csak el tudsz képzelni. – vigyorgott rá a barátja. Sam feladta, ezek ketten pompásan megtalálták egymást, egyformán lököttek, pedig Annáról azt hitte, ő azért józanabb, de úgy látszik Rob rossz hatással van rá.
-Örömmel látom, hogy sokkal jobban vagy. Amikor legutóbb láttalak, éppen behúztál egyet a mentősnek. Telefonáltam azóta párszor, de Anna sírva mondta, hogy még nem vagy jól, aztán nem akartam zavarogni, viszont felhívtam a srácokat, hogy gáz van… azok meg eljöttek, úgyhogy ha nem baj, itt vannak ők is. Nem is tudom, lehet-e téged egyáltalán látogatni, de az előbb úgy láttam, most már megmaradsz. 

-Jobban már nem is lehetnék – vigyorgott még mindig idétlenül, csillogó szemekkel Robert és Samben egy pillanatra felrémlett a gyanú, hogy talán megint lázas, hogy így csillognak a szemei. Mintha mindjárt sírva fakadna.
-Biztos, hogy…? – kérdezte óvatosan, aztán a barátja mellé lépett és a homlokára tette a kezét. Nem volt lázas, sőt, kifejezetten hűvös volt a homloka, de megszívta közben az orrát… akkor mégiscsak könnyes a szeme… -Hééé, mi van?
-Hívd be a többieket, aztán majd mesélek – vigyorgott töretlenül Rob, mire Sam kitárta az ajtót a barátaik előtt. Tom, Marcus és Bobby aggódó arccal léptek be, aztán sorra felvidultak, ahogy látták, a barátjukat nem gépek lélegeztetik, hanem az ágy tetején trónol és valami hihetetlen vidámság csillog a szemében. Ennyire örülne nekik?
-Hozod itt a frászt mindenkire! – csapta hátba Marcus a „beteget”, aztán sorra lepacsiztak vele és leültek a kanapéra, mint fecskék a villanydrótra. 

–Azt hittük, a filmtörténet szegényebb lesz egy csinos pofázmánnyal. – grimaszolt Bobby, mire Robert kedélyesen a középső ujját mutatta fel neki, aztán hanyatt dőlt és nagyot sóhajtott.
-Minden oké, a hétvégére már haza is mehetek. És most nagyon boldog vagyok.
-Lehetsz is. Sam már olyanokat mondott, hogy lehet, túl se éled. – motyogott Tom, mire Sam egy beszédes grimaszt vágott.
-Nekem is Anna mondott valami hasonlót. De hát nő, és a nők szeretnek túlozni.
-Tényleg, Anna hova ment? – kérdezett rá Marcus, mire Sam megvonta a vállát: -Valami állásinterjúra. Rob az előbb mondta, hogy valami elképzelhetetlenül klassz állás. Gondolom a stábjában lesz valami dolga, mert másnak ez a töketlen nem tudna így örülni. De még nem mondta el, mi az, úgyhogy… - és várakozóan fordultak mindannyian a barátjuk felé.
-Gyerekünk lesz! – ismételte el a férfi a mostanra már igencsak a szájára álló rövidke mondatot és úgy ragyogott közben, mint egy búra nélküli százas körte.  A barátai ledöbbenve, ki-ki a maga vérmérséklete szerinte reagálva bambultak vissza rá.
-Gyereketek lesz? – ismételte hitetlenkedve Sam, Marcus meg egy halk Bassza meg!-et eresztett meg, míg Tom és Bobby csak bólogattak, mintha az egyetértésüket kérte volna. 

-Gyerekünk lesz! – bólogatott Robert. Ha ennek a vacaknak hinni lehet – mutatta fel a corpus deliktit a két sötét csíkkal. Tom ránézett a hozzáértők tudományosságával:
-Semmi kétség, itt a két kékség! Siennáé is ilyen volt.
-És akkor terhesen ment állásinterjúra? – értetlenkedett Bobby, mire a többiek egy emberként förmedtek rá: -Hülye! …Az anyaság lesz az a klassz állás – forgatta a szemét Tom, amiért ezt a nyilvánvaló dolgot is magyarázni kell.
-És én leszek a keresztapja – jelentette ki Sam, akinek végre leesett, mit akart mondani Robert az előbb azzal a mondattal.
-Nana, majd sorsot húzunk! – fenyegette meg Marcus a mutatóujjával, mire Sam segítségkérően Robertre nézett.
-De hát azt mondtad, aki először belépett…
-Így igaz, srácok! Bocs! Tényleg mondtam ilyet. De majd szépen sorban mindegyikőtökre sor kerül – kacsintott rájuk, mire Tom elröhögte magát.
-Azért várd csak meg, hogy az elsőn túllegyetek!

3 megjegyzés:

csez írta...

Azt hittem, már ellébecolja a csajszi.... O.o
Helyesek voltak! ;) A csapat is XDD
Tetszett!
K&P

Névtelen írta...

Végre! Nagyon aranyosak voltak! És a fiúk? Mindenki keresztapa lesz? Hűha! Lesz dolguk Annáéknak :D!
An

zso írta...

Nekem is tetszett .Kölcsön kinyír visszajár, a kétszavas komidra.