"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 18., szerda

Perlekedők 114.



-Mit mondott dr. Morrison? – nézett a visszapillantó tükörbe Robert, hogy lássa Anna arcát, amikor annyi epekedő hét után kimondja azt a néhány megváltó szót. A felesége a gyerekre mosolygott, aztán csillogó szemekkel, de némán rávigyorgott a férje várakozó tekintetére, majd elkapta a tekintetét és csak annyit mondott:
-Az utat nézd!
-Anna, ne hülyéskedj, mit mondott? – nézett rá újra a férje, de a szemében most aggodalom volt.
-Hát, … elvileg minden rendben. – sóhajtott az asszony. –De…
-De??? – kérdezett vissza a férfi és szinte hálás volt az előttük éppen pirosra vált közlekedési lámpának, amiért megállhatott.
-Azt mondta, ne ijedjek meg, ha az első alkalommal nem lesz … szóval, ha … esetleg …
-Mit mondott? – emelte meg a hangját a férfi és a mögötte dudálóról tudomást sem véve, az asszony arcát fürkészte.
-Hát, Lana elég nagy volt és szülés közben tört-zúzott, ahogy kifelé igyekezett. Ő plasztikázta ugyan, de lehet, hogy most más lesz, mint amire emlékszünk, és lehet, hogy türelmesnek kell lenned, ameddig én újra el tudom engedni magam, mert lehet, hogy felidéződik bennem az a fájdalom és kivetítem erre a helyzetre is…. és szóval, szerinte … normális, ha eleinte nem lesz nekem jó. – fújt nagyot Anna.
-Oké! – nyögött nagyot a férfi, miközben sebességbe tette a kocsit és elindult. –Akkor megállapíthatjuk, hogy a derék dr. Morrison nem egy lepedővirtuóz. Mert akkor tudhatná, hogy neked ettől az egésztől függetlenül is jó lehet. Ez meg innentől az én felelősségem, úgyhogy … csak annyit mondj, hogy szabad kezet kapok, aztán ígérem, feledtetem veled a fájdalmat, meg dr. Morrison rémképeit is.
-Magabiztos, mint mindig mr. Pattinson – mosolyodott el az asszony, mire Robert rákacsintott.
-Csak Önért és Önnel mrs. Pattinson.
*
Már majdnem otthon voltak, amikor Anna még mindig nem tudott szabadulni a visszapillantó tükörből rá-rávillanó tekintettől. Utoljára a Lana születése előtti reggelen ölelték egymást, azóta néhány csóknál tovább nem jutottak, és olyankor is zavarba ejtően reagált a teste, és a végén már viccet csináltak belőle mindketten, pedig ma sok mindenhez lett volna kedve, de a viccelődés nem volt ezek között. A férjét akarta, a bizonyságot, hogy a férfi őt akarja nemcsak feleségként és anyaként, de szeretőként is. De ha egészen őszinte akart lenni, hát... jobban tartott ettől az újbóli első alkalomtól, mint anno attól a másiktól.
A házba lépve a nyekergő kislánnyal a gyerekszobába ment, tisztába tette, megszoptatta, aztán fel-alá sétált vele, amíg biztos lehetett benne, a gyerek már nem szenved a benyelt levegőtől. Robert egész idő alatt odakint szöszmötölt, fogalma sem volt róla, mit csinálhat, mert egy árva hang sem szűrődött be hozzá. Lefektette Lanát, halkan duruzsolva neki, hogy legyen jó kislány és aludjon egy kicsit, aztán az ajtót nyitva hagyva elindult megkeresni a férjét. 

A hálószobaajtó előtt megtorpant,aztán a sejtése a gyomra mélyén vált valahogy valóságossá és belökte az ajtó szárnyát. Arra számított, hogy a férje az ágyon fekve várja, esetleg már a ruháitól is megszabadult, netán már türelmetlen és harcra kész, …de a férfi nem volt a szobában. A fürdőszoba felől sem érkeztek hangok, így aztán tanácstalanul és kissé zavartan megállt. Annyira lefoglalták a kissé csalódott gondolatai, hogy meg sem hallotta maga mögött a halk lépteket, csak arra rezzent össze, ahogy két forró kar átöleli és egy finom harapás a nyakán előzi meg a szenvedélyes vallomást.
-Istenem, Anna, annyira vártam már ezt a percet, most meg úgy izgulok, hogy el ne szúrjam… nem akarok egy türelmetlen, érzéketlen hülyének tűnni és túlságosan régen voltunk együtt ahhoz, hogy finomkodni tudjak. Ígérem, hogy megpróbálom, de állíts le, ha durvának tűnnék… rendben?
-Ne agyalj rajta, csak hagyd, hogy megtörténjen! Ha nem megy, azt úgyis észre fogjuk venni – sóhajtotta a felesége nekidőlve a mögötte szinte remegő férfitestnek. Ő is tartott az egésztől, mert dr. Morrison túlontúl is érzékletesen ecsetelte neki, hogy a szülés közbeni sérülései kihathatnak ezentúl a házaséletükre is. A vizsgálat is kellemetlen volt, és el nem tudta képzelni, hogy hogyan tudják túltenni magukat mindketten ezen a fogvacogtatós kezdésen. 

-Izgulsz? – súgta a fülébe a férje, mire elmosolyodott.
-Jobban, mint az első alkalommal.
Szembefordult a férfival és megcirógatta a kicsit feszült arcot.
-Be kell valljam, voltam már férfival. – motyogta a szája szélét rágva, mire Robert elnevette magát.
-Hát, ez máris több, mint amit én elmondhatok magamról. Én viszont voltam már nővel. Úgyhogy talán rá fogunk jönni, mit kezdjünk egymással….De először is szabaduljunk meg ettől a sok felesleges gönctől – húzta le lassan a felesége hátán a cipzárt, ami a nyakától a fenekéig tárta fel a meztelen bőrt. A melltartó kapcsával bíbelődött már, amikor Anna lefogta a kezét.
-Ne siessünk! Ráadásul nem akarom, hogy mire a lényegre térünk, egy mozgó tejcsárdává alakuljak.
-Ne húzd az agyamat… nekem tetszene – mormolta a férje, de azért egyelőre hagyta a pántot, amely amúgy fantasztikusan kiemelte az asszony melleit. Anna már csak az apró bugyiban didergett előtte, amikor rajta még mindig ing és nadrág volt.
-Fázol? – simogatta meg a libabőrös vállakat, mire Anna megrántotta a vállát.
-Szerintem csak az idegességtől. …Fura ilyen pucérnak lenni, amikor te még mindig ilyen jól öltözött vagy. 

Gyors mozdulatokkal gombolni kezdte a férfi ingét, és ahogy letolta a válláról, a kulcscsontján előbukkant az apró iránytű. A szájával rátapadt és kicsit megszívta a bőrt, amely kipirosodott a szívás nyomán. Közben a kezeivel a nadrág gombolását kereste, majd határozott mozdulattal letolta a kissé merev farmeranyagot.  Robert csak állt Anna hajába kapaszkodva és hagyta, hogy kedvére élvezkedjen. Ahogy megérezte a térdeit béklyóba fogó nadrágot, elfordult, hogy az ágyra huppanhasson és magával húzta a lányt. Felkönyökölt mellette és végignézett a testén, amely már szinte teljesen visszaalakult a terhesség előtti karcsúságára, csak a mellei voltak teltebbek, mint korábban. 

-Gyönyörű vagy! – suttogta elragadtatottan és mutató ujjának begyével végig rajzolta a puha vonalakat. Anna feléje homorított és érezte, ahogy az ujj nyomában a vére felforr, és a hőség lassan az agyára is ráhúzódik. Mennyire hiányzott már ez az érzés! Amikor minden pillanat a beteljesülés felé vezet, amelyet jól ismert és hiányolt. Ez a várakozás jobban felszította a szenvedélyét, mintha Robert rohammal akarta volna bevenni. 

A férfi eközben végre letornázta a bokáiról a nadrágot és feljebb húzódott mellette, aztán ráborult és megcsókolta. A csók szinte a lelkéig hatolt, és csak kapaszkodott Robert kemény testébe, hogy minél közelebb érezze magához. De Robert nem akart sietni. Amikor elszakadt a puha és követelőző szájtól, lejjebb csúszott és a lány vágytól reszkető testének minden porcikáját cirógatta, csókolgatta, itt-ott egy-egy apró harapással terelgette valami vadabb és még érzékibb játszadozás felé. Anna szinte önkéntelenül nyílt meg neki, de még mindig nem jött el a pillanat. Amikor a csókok, finom kis nyalintások és a férfi fogainak karcolása a legérzékenyebb pontját is elérte, már a a hajába kapaszkodva próbálta felhúzni magához.
-Gyere, mert lemaradsz a tűzijátékról! – nyögte a férfi fülébe, aki elvigyorodott.
-Talán az elejéről, de hidd el, a java még csak akkor kezdődik.

Ettől függetlenül helyezkedni kezdett, és megfeszülő csípővel vette tudomásul, hogy még mindig nem lesz könnyű dolga. Anna szűk volt, és forró, amitől majd az eszét vesztette, de a lány hullámzó csípője sem tudta rábírni, hogy egyetlen erőteljes mozdulattal törjön előre. Nem akart fájdalmat okozni, de tisztában volt azzal is, hogy neki már nem sok kell ahhoz, hogy átbillenjen a határon. A tétovázása pillanatait használta ki a felesége, hogy a lábaival még közelebb húzza, mélyebben vonja magához.  Robert majd megőrült. Nem igaz, hogy ez nem fáj neki! – futott át az agyán, de Annára nézve csak az extázist látta, nem pedig a gyötrődés könnyeit és ez volt az, ami őt is átbillentette a magára erőltetett önuralom határán. Szabad utat engedett az eddig visszafogott mozdulatnak, előretört és szinte ezzel egy időben össze is omlott, képtelen lett volna akár csak egy pillanattal is tovább kitartani. Anna torkából fojtott nyögés tört elő, amit egy csókkal csendesített, aztán óvatosan újra mozogni kezdett, lassan és érzékien, kihasználva szerelmük nedveit, hogy lustán és állhatatosan simogassa belülről az álmából ébredező hüvelyt, mint ahogy a tenger nyaldossa finoman a parti fövenyt.

Ez a gyengéd figyelem volt az, ami felszabadította végképp Annában a félelem görcseit és végre teljes szívével ott volt és élvezett minden érintést, talán még teljesebben, mint a szülést megelőzően bármikor. Robert pedig egyszerűen csak hazaérkezett, és élvezte a fogadtatást.
-Nem fáj? – simította ki Anna arcából az izzadt tincseket, mire a felesége álmatag tekintettel elmosolyodott.
-Azt hiszem, köszönetet kell mondjak dr. Morrisonnak…
-dr. Morrisonnak? – emelkedett meg a férje szemöldöke csodálkozva.
-Igen, neki… ugyanis … sokkal intenzívebben érezlek, mint korábban bármikor; és nem fáj, sőt… azt hiszem telhetetlen fehérmájú nőszemély leszek, aki folyamatosan magában akar téged… - sóhajtotta és újra a férfihoz préselte magát. A melltartó már rég nem fedte kebleit és a tej lassú kis erecskében megindult a teltebbik melléből. Robert gondolkodás nélkül lenyalta, aztán érezve, hogy újra erőre kap, egy ördögi vigyorral megcsókolta.
-Oké, fogalmazd meg a köszönőlevelet… én is aláírom.

2 megjegyzés:

csez írta...

Ha már ilyen jól bánsz a szavakkal, az én köszönő komimat is megírhatnád, én meg aláírom....
O.o K.O.!!! XDD
K&P
U.i.: családtervezés?! :P

Névtelen írta...

Ok. Nem tudok mit írni. Eleinte azt gondoltam,hogy megint ott vagyok velük az autóban és vigyorgok, mint egy hülye.... Aztán rájöttem,hogy ez nagyon ciki így! XD Mm., hogy ők és én.... egy ágyban!!
Szóval jó volt ez Jucus. Pusszantlak.