"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 6., péntek

Perlekedők 102.



Sam csendben beszélgetett Sheilával, most még neki sem volt kedve a szokásos bohóckodáshoz. Időnként Annára pislogtak, aki egy pohár tej társaságában ücsörgött a kandallóhoz közeli fotelben. Nem ebédelt, és egyelőre a vacsorára sem akart gondolni, mert minden gondolatát lekötötte a férje távolléte. Hova a fenébe ment? És hol marad ilyen sokáig, amikor odakint tombolnak az elemek? Sam jóslata nem vált be, amikor a közelgő viharfelhőket látva azt mondta, hogy Robert is hamarosan visszajön. A szél lassan csillapodni kezdett és már az eső sem vont átláthatatlan függönyt a ház köré, de már órák teltek el és ez mindenképpen aggodalomra adott okot. 

Sam azóta már járt az istállóban és visszatérve elmondta, hogy az a Cliff nevű fickó is kilovagolt, mert Rob lova egyedül jött vissza. Ettől a hírtől meg félelem szorította össze Anna mellkasát. Biztosan baleset érte, megsérült, esetleg … nem, arra még gondolni sem akart. A jeggyűrűjét forgatta az ujján és ködös tekintettel a lángokat bámulta. A bejárati ajtó csapódására mindannyian összerázkódtak, Anna felugrott és kiszaladt, Samék pedig lassan követték. 

Az előtérben Cliff állt Robert mellett, aki minden tekintetben igen elgyötörten nézett ki. Ahogy a felesége hozzászaladt, kicsit eltartotta magától, hiszen minden ruhadarabjából csöpögött a víz, de Anna nem törődött ezzel. Csak szorította a férje nyakát és arcát a hideg vizes ingnek nyomta. Érezte, hogy odabent össze-vissza zakatol a férfi szíve, majd a következő pillanatban egy óriási tüsszentés csattant a fülébe. 

-Bocsáss meg! Én…– suttogta neki Robert, mire a két keze közé fogta a férfi arcát és ránevetett.
-Cssss… A lényeg, hogy itt vagy! Már annyira féltem, hogy hol lehetsz. De gyere, mert csupa víz vagy, öltözz át gyorsan! Addig hozok neked valamit enni is. És ha végeztél, ülj ide a tűz mellé… - hadart Anna lélegzetvétel nélkül.
-Hééé, nyugi! – súgta neki a férfi.  –Minden rendben. Majd eszünk később, most csak felmelegedni szeretnék, abban pedig te is segíthetnél. – mosolygott a feleségére, bár ez a mosoly kicsit felemásra sikerült, és egy újabb hatalmas prüszkölés kísérte. –Azt hiszem, megfáztam. 

-Na, menjetek! Melegítsd fel ezt a szerencsétlent! – csapott Sam is megkönnyebbülten a barátja vállára, aztán fintorogva törölte a farmerjébe vizes tenyerét. –És fürdesd meg alaposan, mert iszonyat vizes ló szaga van!  - szaglászta a kezét undorkodva. De ezt Annáék már a folyosón járva nem láthatták. Aztán Robert megtorpant, kibontakozott a felesége öleléséből és még egyszer a még némán ott ácsorgó Cliff felé fordult.

-Nagyon köszönöm, hogy kijött értem! Bár a végén már jó irányba fordultam, de talán még most is ott sántikálnék a tőkék között…
A férfi egy néma biccentéssel nyugtázta a hálálkodást, aztán kissé irigykedve nézte, ahogy a barna hajú szépség minden porcikájával gondoskodva veszi körbe ezt majmot, akit végül még utálni sem volt képes, hiszen vele becsületes és őszinte volt.
*
Anna már a vizet eresztette a kádba, amikor a férje még mindig ott csöpögött a fürdőszoba közepén és a kezéről tekerte le a kötést.
-Hagyd már a fenébe, majd a vízben leszeded, vedd már le ezt a vizes göncöt, mert tüdőgyulladást kapsz! – kezdte gombolgatni az inget és megborzongott, milyen forrónak érezte a férfi bőrét a hideg anyag mellett. Robert engedelmesen ült bele a meleg vízbe, felszisszent, ahogy kényesebb részeinek még talán túl forrónak is találta, aztán ahogy megszokta, ellazulva nyújtózott ki. Nem érezte a megkönnyebbülést, hogy ez a forróság átjárja végre, mert valami belső tűz is égett benne, és a kettő együtt szinte minden erejét kiszívta. Lefejtette magáról a koszos bandázsokat és magában nyögdécselve próbálta megmasszírozni a fájó bokáját. Végül feladta, mert a bal kezével ügyetlennek érezte a mozdulatokat, a jobbal pedig képtelen lett volna erőt kifejteni. Bassza meg! Alaposan elintézte magát. És minek köszönheti? Pontosabban kinek? Csak a saját hülyeségének. Már elindulnia sem kellett volna, aztán legalább körülnézhetett volna, hiszen mire odaért a patakhoz, már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan lecsap rájuk ez a szar idő. De ő csak magával volt elfoglalva. A többi meg… a lóra sem gondolt, megérdemli, hogy ott hagyta… az esés véletlen volt, ezen a talajon tulajdonképpen kivédhetetlen, szerencsétlen baleset.  Ennyit ért el a nagy elrohanásával. És azt, hogy Annát is nyilván kiborította, hogy hol a fenében lehet, ez látszott rajta, mint ahogy az is, hogy fegyelmezni próbálja magát. 

-Ne haragudj! – motyogta halkan, mire Anna ránézett.
-Robert! Erről az egészről majd egyszer beszélnünk kell, de … igazából nem haragszom rád, akkor sem haragudtam, amikor elmentél, de … ez így nem mehet tovább! Felnőtt férfi vagy, akinek meg kell válogatnia a szavait, nem vagdalkozhat, mint egy gyerek. Most még képesnek érzem magam arra, hogy segítsek neked ebben, de néhány hónap vagy év múlva már biztosan nem lenne nekem se türelmem ezekhez a játékokhoz. Akarnod kell a változást, mielőtt tönkreteszel mindent! – sóhajtott nagyot Anna.

Robert felegyenesedett a kádban és a feleségére nézett, aki nyugodtan állt az ajtóban és őt nézve minden indulat nélkül arról beszélt, hogy vagy megváltozik vagy nem lesz hosszú életű a házasságuk. Vett egy nagy levegőt, hogy válaszoljon, aztán még időben becsukta, hiszen valami ilyesmin agyalt ő maga is ott a patakparton. Anna csak kimondta az ott megfogalmazott félelmeit. Még meg is köszönheti, hogy ad neki esélyt a változásra, nem sértődik meg és lép le már most. A lány figyelmesen nézte, aztán egy halvány mosoly suhant át az arcán.

-Na, látod, megy ez neked! Most is sikerült visszatartanod és megrágnod, mielőtt kiköpöd. Erről beszélek. Okos fiú vagy te, állítólag szeretsz is, menni fog. – hajolt oda hozzá és egy csókot nyomott a férfi még dacosan összeszorított ajkára. –De most szállj ki, mert nem tetszik nekem a szemed csillogása. Szerzek egy hőmérőt meg valami vacsorát, addig te mássz be az ágyba. Ma már nem bulizunk, neked azt hiszem így is kijutott belőle bőven. – azzal már ott sem volt. Robert nagyot szusszanva lemerült a víz alá és a fülében dübörgő vizet hallgatva, a levegőjét visszatartva még megengedett egy gondolatot, hogy nem véletlenül ezt a nőt választotta. Egy földre szállt angyal, akinek az a keresztje, hogy az ő makacs és meggondolatlan fejét igyekezzen megóvni önmagától. El volt szánva rá, hogy ebben minden segítséget megad neki; és csak abban reménykedett, hogy híres önfejűsége nem fog neki ebben a törekvésben túl sokszor keresztbetenni.
*
Anna ösztönösen próbált elhúzódni a hőség elől, ami szinte leolvasztotta róla a pólót, amit éjszakára magára kapott. De egy nyirkos, riadtan keresgélő kéz utána nyúlt és visszahúzta. Erre ébredt fel. Robert nyugtalanul aludt mellette, teste tüzelt, szinte önkívületben hánykolódott. Amikor lefeküdtek, a férfi már lázas volt és a 39 fok aggasztónak tűnt, ezért a házvezetőnőtől kapott lázcsillapítót belediktálta. Az egésznapos feszültségre a férje jelenléte még így betegen is megnyugvást hozott, ezért ő is lefeküdt mellé és hamarosan mind a ketten mélyen aludtak. Most azonban biztos volt benne, hogy a lázcsillapító mit sem használt. 

Előkotorta a telefonját és a férfit nézve a sürgősségi számot hívta. Röviden beszámolt róla, mi történt és hol vannak, aztán várta a segítséget. Addig is felöltözött és vizes törülközőkkel próbálta némiképp enyhíteni Robert lázát.
A kocsi némán, de villogóinak erős fényével jelezve érkezett meg egy fél óra múlva. Az orvos csak egy pillantást vetett Robertre, aztán fölé hajolva a szívverését vizsgálta, majd gondterhelt arccal fordult a lány felé.
-Szerintem tüdőgyulladás… kórházba kéne vinnünk.


Anna bódultan csak bólogatni tudott. Még mielőtt megérkezett a mentő, ő legalább egy boxert húzott Robertre, hogy ne legyen annyira kiszolgáltatott helyzetben. Ha kórház kell, akkor kórházba fogják vinni. Most, azonnal! – gondolta összeszorult torokkal, miközben keze fürgén járt és a holmijukat dobálta az utazótáskába, amíg a személyzet a férfit próbálta szállítható állapotba hozni. Csuklóit lekötötték a hordágy széléhez, mert folyamatosan csapkodott és féltek, hogy a bekötött infúziót is kitépné. Mire Robertet kivitték az ajtón, már ő is ott ment a nyomukban. Sam álmos arccal keveredett elő a szobájukból, de azonnal éber lett, ahogy a menetet meglátta.
-Mi a túró van? – nézett riadtan a mentősök után.
-Tüdőgyulladás. Nagyon magas a láza, nem is nagyon tud magáról. Vele megyek. Majd beszélünk – hadarta Anna, aztán kilépett a hűvös éjszakába és beült a férje mellé a mentőautóba, aztán némán imádkozta végig az utat a kórházig, hogy a jelenleginél nagyobb baj már ne érje őket.
*
Robert úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger, aztán merő viccből még vissza is tolatott. Lényegében mindene fájt. A feje, a torka, az egész belseje, és ha ez nem lett volna elég, akkor az izmai, a bokája és keze is csatlakozott a fájdalom tengeréhez. Időnként köhögés rázta meg félig ülő, félig fekvő helyzetben rögzített testét. Meg akarta dörzsölni a halántékát, és meglepve vette észre, hogy egy áttetsző cső kígyózik a kézfejétől az ágy melletti állványig. Kórházban vagyok! – vonta le a nyilvánvaló következtetést a steril környezet láttán. A szobában az ablak alatt egy kanapé állt, amelyen valaki nemrég még feküdhetett, erről árulkodott a gondosan összehajtott takaró és a párna, amely még őrizte az ott alvó fejének lenyomatát. Mellette egy kis asztal, amin telefonok hevertek, és a sarokban az utazó táskájuk. Akkor Anna is itt van velem. – nyomott el egy megkönnyebbült sóhajt, aztán kíváncsian a nyíló ajtó felé nézett. De nem Anna állt az ajtóban, hanem egy csinos, szőke kis nővér, aki hatalmas kék szemeivel úgy nézett rá, mintha nem hinne a saját szemének.
-Bocsánat! – suttogta halkan és már surrant is volna ki, amikor a férfi karcos, rekedt hangja megállította.
-Elnézést! Meg tudná mondani, hol a feleségem?
-Én nem, én csak… mindjárt szólok egy nővérnek. – dadogta a szőkeség és már be is csukta maga után az ajtót. 

Robert a szemét forgatva nézett utána. Dinka liba. Akkor mit kerestél itt babám, ha nem te vagy a nővér? Körbenézett. A fürdőszoba ajtó alig pár lépés lett volna, de előbb fel kellett derítenie, hogy a karjába csöpögő folyadékot rejtő tasakot miként vihetné magával. Ahogy elfordult, rátámaszkodott a másik kezére és ettől hirtelen rájött, hogy mi volt a fura eddig. A kezén egy Benetton-kék merevítő kötés díszelgett. Ledobta magáról a könnyű takarót, aztán meglepve látta, hogy a bokáját is egy hasonló szerkezet fedi. Jól megy a hálóingemhez – grimaszolt az apró kék karikás mintát vizsgálgatva, aztán visszahajtotta magára a takarót, ahogy az ajtó újra kinyílt. Anna!

-Szia! – mosolyodott el a felesége, de nem tudta nem észrevenni, ahogy letelepedett mellé az ágy szélére, hogy a szemei körül a fáradtság kék karikái árnyékolják a bőrét.
-Szia! – motyogta neki és bekötött kezével Anna keze után nyúlt. –Mióta vagyunk itt? … Tulajdonképpen hogy kerültünk ide? … Ezek miatt talán erős túlzás volt, nem? – emelte meg a kezét és a lábát.
-Nem a bokaficamod és a csuklód miatt vagy itt, hanem a tüdőgyulladásod miatt, amit abban a borzasztó időben összeszedtél odakint. És hogy az első kérdésedre is válaszoljak, két napig ijesztgettél itt mindannyiunkat, mert képtelenség volt lenyomni a lázad. Volt már, hogy jeges borogatást raktak rád mindenütt, mert az orvos már azt mondta, hogy a fagyási sérüléseiddel is kisebb bajt okoznának, mintha az agysejtjeid kezdenének pusztulni. Megnyugtattam, hogy azokban nem tud a láz nagy kárt tenni. 

-Kösz! – vigyorodott el a férje. –És te hogy vagy?
-Hát, én nem vagyok beteg – vont vállat Anna és egy pillanatra félrenézett, aztán visszamosolygott a férjére és folytatta: -csak fáradt, de ha végre megteszed azt a szívességet, hogy nem beszélsz önkívületedben és nem csapkodsz minden érintésre, akkor majd én is jobban alszom.
-Megütöttelek? – nézett rá riadtan a férfi, mire Anna elmosolyodott.

-Nekem volt annyi eszem, hogy nem mentem a közeledbe, de volt, aki kénytelen volt, és neki behúztál egyet. Nyugi, nem nagyot, és még ő mentegetőzött, hogy neki kellett volna vigyáznia, szóval még nem ment híre, hogy verekedős vagy.
-Azt hittem, álmodtam. – nyögött Robert. –…hogy valaki kikötötte a kezeimet és csak szabadulni próbáltam.
-Na, igen, az volt a mentős… és még aznap éjjel itt az egyik ápoló. – magyarázta Anna.

-Huh, legalább férfiak voltak? Már azt hittem, az a kis szöszi, aki az előbb itt járt. Olyan ijedten nézett, hogy már attól tartottam, neki mostam be egyet.
-Kis szöszi? Nincs is kis szöszi az ápolónők között. Szerintem azt is csak álmodtad.
-Nem. Ez biztos valóság volt. Amikor felébredtem, nyílt az ajtó, egy szöszi volt, bögyös, nagy kék ibolya szemekkel. Kérdeztem tőle, hogy nem tudja-e hol vagy, mire bocsánatért habogott és kihátrált.
-Jellemző, még véletlenül se egy bányarém, mi? Hát, majd megkérdezem a lányokat, de én úgy emlékszem, egyikükre se illik a személyleírásod. …Jól vagy?
-Hát, ez a köhögés még nem esik jól, meg kicsit kocsonyásnak érzem a csontjaimat, de azt hiszem, kezdek helyrejönni. Sőt, ha jól belegondolok, egészen biztosan rendben leszek most már.
-Miből gondolod? – nézett rá értetlenül Anna, mire a férje a kezéért nyúlt és az ölébe tette.
-Ja, hogy… - sötétedett el az asszony szeme. –Hát, édesem, erről egy ideig ne is álmodj. Semmit nem csinálhatsz, amitől csak egy kicsit is kimelegednél, úgyhogy … 

-Naaa, azért egy csókot biztos lehet… - dőlt előre a férfi, aztán bekötött kezével a felesége hajába túrt és közelebb húzta. A polcon ijesztő pityegésbe kezdett az egyik műszer, mire Robert gondolkodás nélkül húzta le az ujjáról az árulkodó csipeszt.  A csók elmélyült és amikor éppen a legédesebb lett volna, kirobbant az ajtó; és egy orvossal az élen két nővér esett be rajta.
Az eléjük táruló látványtól megtorpanva nézték az önfeledten csókolózó párost.
-Khm… - köszörülte meg a torkát vidáman az orvos. –Mr.Pattinson! Már aggódtunk, hogy egy gyors sorozat után hirtelen kiegyenesedett a szívgörbéje. Nem veszített el véletlenül valamit?
Anna pirulva bontakozott ki a férje öleléséből és a kanapéra költözve próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem pillanatokkal korábban zavarták volna meg élete egyik legfantasztikusabb csókját, amit a férjével válthatott. Robert zavartan keresgélte a félredobott kis alkatrészt, amit aztán az orvos az ujjára csiptetett, egy ideig figyelte a készülék által rajzolt görbét, aztán kikapcsolta a műszert és leszedte a férfiról a hozzá vezető kábeleket.
-Örömmel látom, hogy már sokkal jobban van. Okozott néhány izgalmas órát mindannyiunknak, de úgy tűnik, végre eldöntötte, hogy vonzóbb út a gyógyulás, mint a lázas önkívület. Nem is csodálom, egy ilyen csinos feleség mellett – villant a tekintete Annára, aki zavartan gyűrögette a blúza alját. –Így is van rendjén, amikor az emberre még olyan nagy dolgok várnak, mint Önre – vigyorgott rendületlenül az orvos, mire Anna szeme megrebbent és alig láthatóan megrázta a fejét. Robert az egészből semmit sem vett észre, de belepirult a dicséretként értelmezett mondatba. 

-Köszönöm, hogy átsegítettek a nehezén! – nyújtott kezet az orvosnak, aki barátságosan megrázta, aztán a nővéreket maga előtt terelve kifelé indult. Az ajtóban még visszafordult:
-Beszélgessenek nyugodtan, hamarosan hozzák a reggelit, talán most már Ön is megpróbálkozhatna vele. Hamarabb tér vissza az ereje is, ha valami rendeset eszik, nemcsak az infúzióra hagyatkozik. És hát magára is ráfér kedvesem! – biccentett Anna felé, aki elpirulva rábólintott.
Amikor egyedül maradtak, Robert aggódva nézett rá. –Nem ettél rendesen? Hééé, ki fog engem gyógyítani, ha te gyengülsz le? Na, majd most együtt; meglátod, rögtön megjön az étvágyad, ha látod, hogy eszem meg előled a legjobb falatokat. – próbálta elviccelni a dolgot, de közben az agya azon járt, hogy Anna nemcsak sápadt, de mintha az utóbbi időben tényleg fogyott volna. Már a borházban is úgy kellett belediktálni az ételt… igen, az indiai étterem óta alig evett…-Még mindig nem jó a gyomrod? Anna! Ezzel nem lehet viccelni! Most itt vagyunk, időnk is van, vizsgáltasd ki magad! A kedvemért!
A lány megrázta a fejét beleegyezése jeléül, de mielőtt a száját kinyithatta volna, megérkezett a reggeli.
 

4 megjegyzés:

csez írta...

O.K. Várok még! ;)
De remélem, ez az új *majom* Robert már semmit nem csinál egy reggeli alatt, ami megakadályozhatná a nagy újság kitudódását.... :P
Tetszett!
K&P

Gabó írta...

Szóval akkor .... jön a nagy feladat!
Csak még Rob nem tud róla. :)
Gondolom megvárják a nagy hírrel míg testben összeszedi magát, hogy lélekben tudjon örülni!
Rendes feleség Anna, mert amíg kedvencünk hánykolódott az ágyban, addig kivizsgáltatta magát. Azt hittem el akarja sunnyogni a dokit! XD
Vagy lehet el is sunnyogta, csak mondjuk elájult a folyosón? Jobb helyen nem is tehette volna! :D
Kiváncsi leszek hogyan reagál majd ez a "majom". ;)
Hálás köszke!

Névtelen írta...

Helló!
Régen írtam már, de változatlanul szorgalmasan olvasgtom a részeket (általában reggeli kómában, rögtön ébredés után), és tetszik a történet továbbra is, szeretném, ha még sokáig velünk maradhatna Rob és Anna.
Kíváncsian várom a nagy bejelentést. Örülök, hogy összejött a baba :)
puszi,
laura

Névtelen írta...

:D Kedvenc főhősünk meggyógyult :) Remélem Anna megvárja a reggeli végét :D
An