"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 21., szombat

Perlekedők 117.



Három hete forgattak már és mostanra a stáb legjobb szórakozása lett a csetepatéikat nyomon követni. És mostanra jutottak el oda, hogy ezek a kisebb-nagyobb csatározások nem maradtak a forgatási helyszínen, hanem magukkal vitték a szállodába is, sőt időnként a Lanával töltött órákra is. Dean, aki idáig legfeljebb a szemeit forgatta, úgy döntött, itt az idő, hogy valaki a családból beavatkozzon, mielőtt a fiatalok egy sikeres filmet és egy sikertelen házasságot tudhatnak maguk mögött. Előkotorta hát a telefonját és amíg fél szemmel durci Marcit figyelte, beütötte a szülők számát. Amikor a vonal túlsó végén bejelentkeztek, nem is nagyon vette hosszú lére, csak annyit mondott:
-Claire, azt hiszem Vancouverbe kéne jönnie. – és Robert anyja tudta, hogy ez azt jelenti, perceken belül kap egy repülőjegyet a legkorábbi kanadai járatra.
*
-Meglepetés! – mosolygott Claire Lanával a karjában, amikor a lakókocsi ajtaja kinyílt. Anna örömmel nyúlt a kislány után és közben egy puszit nyomott az anyósa arcára.
-Ki a franc az? Nem igaz, hogy már vége a szünetnek! – hangzott az ingerült kérdés a kocsi belsejéből, mire Anna egy beszédes grimaszt vágott, aztán az anyósára kacsintva válaszolt:
-A lányod.
-Riley! Ha nem lettem volna a múltkor elég világos, Lanát nem hozhatja ide ki, legfeljebb, ha baj van. Úgyhogy most a maga érdekében remélem, hogy valami gond van, különben … oh, szia anya! – akadt el a szózat közepén a férfi, ahogy az édesanyját meglátta. –Micsoda meglepetés! Nem mintha nem örülnék neked, de az unokádnak semmi keresnivalója idekint. Nem mondta a bébicsősz?
-Drága fiam! Ismerhetnél már annyira, ha nekem valaki azt mondja nem, akkor csakazértis… ezt az egyet azt hiszem, beléd is sikeresen átörökítettem. …Amúgy nem szándékoztam itt megöregedni, csak beköszöntünk. Azt mondják, egy fantasztikus állatkert van a városban. Ha nem lennénk a szállodában, mire visszaértek, akkor biztosan ott leszünk még. Na, szervusztok, mi megyünk is – nyújtotta kezét a kislányért, aki meglepő engedelmességgel kapaszkodott vissza a nyakába. 

Robert fején át is futott a gondolat, hogy Lana biztosan neheztel rá, amiért tegnap a kezére csapott. De még mindig jobb, ha a kisasszony haragszik, mintha valami végzetes baleset érné, mert nem tanították meg neki idejekorán, hogy a konnektor nem játék.
Egy héttel ezelőtt Lana úgy döntött, megpróbálkozik az önálló járással és ebben olyan sikeresnek mutatkozott, hogy azóta bejárta már az egész lakosztályt és ki is próbált benne mindent, amit nem kellett volna. Hiába na, a szállodák elsősorban nem a tizennégy hónaposok igényei szerint vannak berendezve. Eleinte büszkék voltak rá és kacarászva figyelték a próbálkozásait, aztán ahogy egyre magabiztosabb lett, ők úgy vesztették el a humorérzéküket. Anna volt a türelmesebb, képes volt tizedszer is elmondani valamivel kapcsolatban, hogy Nem szabad!, Robert a harmadik alkalomnál úgy döntött, az a sokat emlegetett türelme már cafatokban lóg a pici lányának köszönhetően, és megpróbált egyértelműbb lenni. Lana persze azonnal megsértődött és az anyjánál keresett menedéket, aki elkövette azt a hibát, hogy vigasztalni kezdte, és innentől a kislány az apjával dacos lett és engedetlen. A legfájóbb az volt, amikor az esti mesénél Lana legörbülő szájjal mondott Nem-et az apjának, amikor puszit akart adni neki. Robert nem volt hálás a feleségének a változásért és ez állandó vitákat szült köztük. Aztán ahogy az lenni szokott, ezek a viták túlnőttek a gyereknevelés kérdésén és a forgatáson is ott kezdték egymást oltogatni, ahol erre csak módjuk volt. 

Anna tűnődve nézett az anyósa után. Túlságosan jókor érkezett, az időzítése nem is lehetett volna remekebb, aztán meglátta Dean vigyorát, ahogy bepakolta őket a kocsiba és a bizonyosság gyökeret vert benne. Nem ez volt az első alkalom, amikor egy harci helyzet közepén megérkezett a Mama és beszélt hirtelenszájú kisfiával, aki onnantól érezhetően visszavett a hisztis énjéből. Ezek szerint Dean keze volt ezekben a váratlan anyai látogatásokban. Nem mintha megorrolt volna érte, mert az anyósa látogatása után Robert sokkal könnyebben talált vissza a régi énjéhez. Ettől függetlenül úgy érezte, a hihetetlen hangulatingadozásairól beszélniük kell, és szükség esetén egy szakember segítségét kérni, mert érezte, hogy ő maga is egyre kevésbé képes tolerálni a férje kirohanásait. 

-Estére van valami program? – szólalt meg mögötte a férje.
-Nem, semmi különös. És most, hogy a mamád itt van, nyilván egy közös vacsora a legtöbb, amit tervezhetünk. – mondta látszólag nyugodtan, aztán hagyta, hogy a férje feledve  a korábbi szóváltásukat, gyengéden masszírozni kezdje a vállait.
-Ettél valamit, amióta visszajöttünk? Mert lassan vége a szünetnek és nem akarom, hogy étlen-szomjan csináld végig a délutánt. – gyúrta ki az asszony vállából a merevséget, és Anna végül ráhajtotta a fejét a vállán nyugvó kézre.
-Még nem ettem, de te sem. Menjünk a büfébe, hátha maradt még valami a sáskahad után, meg egy kis friss levegő is jót fog tenni.
-Igazad van! – lépett az ajtóhoz a férfi és kilépve a kezét nyújtotta Annának, hogy biztonságosan leléphessen a kissé mocorgó lépcsőn. A lovagias gesztus a korábbi morgolódás után váratlan volt és Anna elképedve konstatálta, hogy a férfi, az esti fejmosás várakozásában máris rajta van az úton az igazi énjéhez vezető göröngyök között. Claire egy varázslónő – döntötte el magában, és Robertbe karolva az anyósa iránti szeretetét a férjére sugározva rámosolygott. –Köszönöm!
Aztán a stábtagok csodálkozására a férfi megcsókolta, nem törődve azzal, hogy ezek után a fodrásznak és a sminkesnek is lesz dolga bőven.
*
-Fiam! Azt mesélték a verebek, hogy tőletek hangos a forgatás. – szólalt meg Claire, miközben látszólag egy magazint lapozgatott, aminek a címlapján a fia és a menye szerepeltek egy képen. Ott mellesleg éppen csókolóztak a forgatáson. ...Az asszony jól időzített, Anna a kislánnyal és a bébiszitterrel elment sétálni.
-Ezt a verebet véletlenül nem Dean-nek hívják? – kacsintott rá Robert. –Már régóta tudom, hogy neked kémkedik. Remélem, honorálod a fáradozásait?
-Oké, csak viccelj! Egyébként Dean nem kémkedik... és csak jót akar. És még mindig jobb, ha ő szól nekem, mintha Anna panaszkodna, nem? Tudod, most nem mint az anyád, hanem mint nő mondom neked, egy idő után ő is meg fogja unni az állandó hangulatingadozásaid.
-És ha én unom meg, hogy sugdolóztok a hátam mögött? – húzta fel a szemöldökét a fia, de ez nem az a vidám grimasz volt, hanem kifejezetten bosszús.
-Ezt a dacos kamaszos éned mondta, úgyhogy meg sem hallom. – biggyesztett az anyja és lecsapta a magazint. –Néha tényleg nem tudom, hogy az a baj, hogy kölyökként visszafogtad magad és most pótolod az akkor elfojtott vagdalkozást, vagy van valami, amit önmagadnak sem vallasz be?
Robert úgy fújtatott, mint aki már nagyon unja ezt a beszélgetést.

-Beszéljek inkább Annával? – kérdezte az anyja.
-Csak azt ne! Nincs semmi baj! Kettőnk között tényleg semmi! ... És hogy kamaszként mit fojtottam el és mit nem... azt most már késő lenne elemezgetni, nem gondolod?
-Nem hiszem, szívem. Sosem késő! Egy jó szakember biztosan kiszedné belőled, ami tudat alatt nyomaszt. És akkor tehetnél a dolog érdekében, de így csak egyre rosszabb lesz. Neked talán fel sem tűnik, de ezek a hangulatingadozásaid egyre sűrűbbek és egyre erőteljesebbek lesznek. Tudom, hogy nagy a nyomás rajtad, ...de kicsim... családod van... miattuk is utána kéne járni ennek a dolognak.
-A családom... imádom őket és ezzel tisztában is vannak.
-Na igen, imádod őket.... az újság is megírta – emelte fel a lesipuskás fotót, amit az előbb nézegetett. De akkor mi az az ajtócsapkodás a forgatáson, hm? 

-Munka közben az ember más lelki állapotban van, olyankor egészen másként reagálunk, ez normális.
-Jézusom, te még ma is éppen úgy megmagyarázol mindent, mint annak idején. – emelte égnek a szemeit Claire. –Akkor gondolj arra, miért orrolt meg rád a saját lányod? Türelmetlen voltál és hangos, sőt a kezére is ütöttél...
-Veszélyes dolgot művelt. – vágott közbe Robert. –Még mindig jobb, hogy én csaptam a kezére, mintha az áram csapja meg.
-Szép szóval is el lehet érni, hogy egy gyerek szót fogadjon. – tromfolt az anyja.
-Oké, ezen már nem tudok változtatni, akkor talán idegesebb voltam, mint máskor. Így alakult. Majd legközelebb századszor is szépen kérem a kisasszonyt, fogadjon szót. ...Egyébként szerintem én is kaptam a seggemre annak idején – motyogta a végén halkan, de az anyja hallása még mindig remek volt.
-Hát, azt hiszem, nem eleget – kacsintott a fiára.

Robert rávigyorgott, aztán hirtelen elkomolyodva elfordult. Nem nézett az anyjára, csak bámult kifelé az ablakon, a szálloda melletti park irányába, aztán halkan beszélni kezdett.
-Szerinted valami baj van velem? ... valami olyasmi, ami miatt egy pszichomókushoz kéne fordulnom?
Claire szorosan mögé állt és átölelte. Az ő pici fia! Felnőtt férfi, családdal, felelősséggel és egy csomó bizonytalansággal.
-Szerintem nincs semmi baj, de... egy szakember megnyugtathatna, hogy tényleg nincs. Anna tényleg szeret téged és mindenben melletted áll. Egy ilyen asszonnyal vállvetve le tudnátok győzni, ha mégis lenne valami a háttérben. ...Szerintem egy próbát megér... magadért, értük...

2 megjegyzés:

csez írta...

Oh.... :o
Mit gondoltál ki?! Az elején még viccesnek tűnt a forgatási csetepaté, de a vége.....?! Oh! :o
Nagyon kíváncsi lettem! ;)
K&P

zso írta...

Örülök, hogy nem engeded el őket olyan könnyen egy új történet miatt.