Perlekedők 107.

-Hiányoztam? – cirógatta játékosan Robert a felesége hasán az érzékeny bőrt, mire Anna kéjesen nyögött egyet, miközben feléje homorított.

-Néha.

-Mit csináltál nélkülem?

-Unatkoztam és ez nem tetszett nekem. Úgyhogy arra a következtetésre jutottam, mégiscsak el kellett volna mennem veled Szerbiába.

-Csak azért, hogy szórakoztassalak? – hajolt rá a férfi és az orrával is bejárta az ujja előbbi útvonalát.

-Azért is – sóhajtott Anna - ...meg azért is, mert éjszakánként nem volt kihez bújnom. ... Neked nem is hiányoztam? – pattan ki hirtelen a szeme és a kezét a hasa és a férfi szája közé csúsztatta.

-Néha – mosolyodott el Robert.

-És mit csináltál olyankor?

-Beszélgettem a többiekkel.

-Az ágyban? – kuncogott a lány, mire Robert komolyan ránézett.

-Nemcsak az ágyban hiányzol, ugye tudod?

-Te sem... ha majd lesz időd olvasgatni, akkor elkészültem a fordítással. Stephnek már odaadtam, neki nagyon tetszett.  De aztán nem volt más dolgom, mint nézni, ahogy valaki a medencét pucolja, másvalaki a kertet rendezgeti, a takarítók meg idebent... olyan feleslegesnek éreztem magam, ... mint aki tényleg csak egy játékszer a hálószobában. 

-Anna! - komolyodott el a férfi, ahogy rájött, hogy eddig tartottak az édes percek, most komoly témákra terelődik a szó; és ehhez nem érezte elég kipihentnek magát.

-Ne Annázz itt nekem! – ült fel a lány. -Amikor lementem a parra a kutyákkal és az a kisfiú játszani kezdett velük, odajött az apja és felismert.

-Ne is törődj vele, biztosan egy rajongó a felesége, de ...  – vágott közbe türelmetlenül a férje.

-Nem, félreértesz, nem azt tudta, hogy a Te feleséged vagyok, hanem hallott régebben énekelni a Crazy Catsben; és megkérdezte, hogy mostanában hol énekelek, mert a barátaival szívesen törzshelyet változtatnak, ha... szóval, érted.  És erről eszembe jutott, hogy néhány hónapig még nyugodtan felléphetnék. Tudod, amíg a gitárt még magam elé tudom fogni – mosolyodott el a végére.

-Ne kezdjük már megint ezt a vitát! Komolyan, már szakállas. Nem fogsz a gyerekemmel a hasadban abban a rossz lebujban énekelni! – feküdt hanyatt a férfi és a karját a szeme elé rakta, hogy az asszonynak esélye se legyen kismacska-nézésével levenni őt a lábáról.

-Trevor biztosan örülne, ha tudná, hogy beszélsz a klubjáról. Semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik a városban. – dacolt vele a lány.

-Oké, nem lebuj, de nem is neked való.

-Robert! Elegem van belőle, hogy egyedül üljek itthon a négy fal között és arra várjak, hogy hazaérj. Vagy éppenséggel arra, hogy ez a kis lókötő megszülessen és onnantól a pelenkázás foglalja le minden percemet.

-Honnan tudod, hogy egy lókötő és nem egy boszi? – kapta fel a fejét a férfi. –Netán voltál orvosnál is és tudsz valamit, amit én még nem?

-Nem tudok – sóhajtott Anna – de most nem is ez a lényeg, hanem, amit mondtam.

-Na látod... még orvosnál sem voltál. Látod, mennyi mindent csinálhatnál? Orvoshoz mész, kitalálod, hogy hol legyen a gyerekszoba,  milyen legyen, mestereket hívsz, hogy megcsinálják, berendezed, tornára mész... és ha még marad egy kis energiád, akkor engem vársz. Már el is ment az egész nap...

-Jézusom, te viccet csinálsz ebből az egészből.

-Nem kicsim, az a vicc, hogy ezen siránkozol hetek óta. Most őszintén... ha bármibe belekezdesz, néhány hónap múlva abba kell hagyd egy időre, az pedig pont annyit jelent, hogy tök feleslegesen pocsékoltad rá az energiáid. Viszont nem is gondolsz olyan dolgokra, amikre lassan kéne. Ha itthon vagyok, én segítek neked mindenben, de tudtad, hogy sokszor leszek távol és most azt kéne kitaláld, olyankor hogy birkózol meg a dolgokkal. ... A zenével meg akkor is foglalkozhatsz, ha nem állsz színpadra. Én is szoktam. Írj számokat... aztán legfeljebb a fiókba kerülnek, de előfordulhat, hogy megkeresnek mondjuk egy filmmel, amihez fel lehet használni... és akkor már csak rá kell szabni az adott sztorira. Szinte irigyellek, ahogy ezt végig gondoltam.

Anna a szemeit forgatva kászálódott le az ágyról. Amilyen jól indult a konyhában ez a buli, úgy ellaposodott a végére. Ha nem lett volna benne egy izgalmas rész, hát, kifejezetten csalódott lenne. Annyi mindenesetre már bizonyossá vált előtte, hogy a férjével ebben a kérdésben nem tudnak civilizált emberek módjára egyességre jutni. Még nem tudta, hogy behódolni fog, esetleg lázadni, de hogy fognak még emiatt összeszólalkozni, abban már most biztos volt.

*

Robert nézte a feleségét, ahogy a konyhában tett-vett. Még őbenne sem ülepedett le az előbbi beszélgetés, Anna is nyilván csak időlegesen állt el a folytatástól. Járt az agya, hogy mit találhatna ki megoldásként, de most tényleg annyira fáradt volt, hogy esélye sem volt a a tuti megfejtésre. Bear megbökdöste a kezét, mire automatikusan megsimogatta a fejét, de a szemét nem vette le a kissé hangosan pakolászó lányról. 

-Szerintem hagyd, majd eszünk valamit a városban, esetleg a parton. – szólalt meg halkan, mire Anna megpördült és a kezében levő serpenyőt egy kisebb hangrobbanás keretében letette a pultra. –Jó.

-Gyere ide! – nyújtotta ki feléje a kezét, mire az asszony, ha vonakodva is, de azért lassan odaaraszolt hozzá. A férfi a két lába közé húzta és magához ölelte. Mintegy az asszony hasába beszélve megszólalt:

-Ne veszekedjünk! Még csak most értem haza, annyira szerettem volna már veled lenni, és te így fogadsz. – a fojtott hangból világosan érezhető volt a panasz. –Megértem, hogy szar dolog lehet egyedül, értem azt is, hogy valami értelmes elfoglaltságra vágysz, csak azt kérem, ne erőltesd ezt a klubbos dolgot. Ki fogjuk találni, hogy mi legyen a megoldás, ígérem... de veszekedve nem fog sikerülni. Csak azért ragaszkodsz ehhez olyan rögeszmésen, mert ezt ismered és nem is sejted, mennyi más lehetőség van előtted. 

-Chhh ... – hallotta a feje fölül és egy halvány mosoly átsuhant az arcán. Már az is eredmény, hogy Anna nem vitatkozik, ez az apró hang meg... ennyihez minden joga megvan. Okosnak és bátorítónak hangzott, amit mondott, de tulajdonképpen fogalma sem volt róla, mi lesz a megoldás. Csak időt akart nyerni. Kicsit mozdult, hogy a feleségét a térdére ültethesse és úgy ölelte magához, miközben apró csókokkal a nyakában kezdett kalandozni.

-Komolyan gondoltam, tényleg. Meg fogjuk oldani, ígérem. És most menjünk le kicsit a partra kiszellőztetni a fejünket. Ez a két mihaszna is futhat egy nagyot, mi meg bekapunk egy pizzát, ha már ott vagyunk. Na, mi a véleményed?

-Oké, séta, szellő és pizza. De csak hogy tudd, tudom ám, miben mesterkedsz. Húzod az időt, aztán ha már gurulok, vagy a porontyod is megszületik, akkor már úgysem lesz időm, hogy ilyesmin törjem a fejem. Úgyhogy vedd tudomásul, egy pillanatra sem hittem el ezt a szánalmas szöveget segítőkészségről és mindenféle lehetőségekről.

-Mernék én előtted sumákolni? – ráncolta a férfi a homlokát, de Anna szigorú tekintetétől hamarosan elvigyorogta magát. –Hát, ez van, túl jól ismersz... de azért vald be, még így is szeretsz!

-Ez a te szerencséd... – sóhajtott Anna, aztán felállt, hogy magára kapjon valamit, amiben a partra is lemehet.

*

Robert kiegyensúlyozott a pizzákkal a terasz szélén lévő asztalhoz. A kutyák azonnal felélénkültek, de Anna határozottan visszaparancsolta őket az asztal alá. A férfi hozott még egy jeges teát és egy kólát, aztán nagyot szusszanva leült ő is.

-Már az idejére sem emlékszem, amikor itt voltam utoljára – nézett a végtelen víztömegre, amely hangos morajlással futott ki nem messze tőlük a partra. –Van a természetnek ebben a zabolátlan vadságában valami őserejű, ami vonzza az ember tekintetét – majszolta az első szeletet, miközben tényleg még mindig a vizet nézte és a távolban felbukkanó szörfösöket.

Anna elmosolyodott a vágyódó hang hallatán: - Sűrűbben is lejöhetnénk. Te bemész a deszkáddal, mi meg itt várunk rád.

-Nincs kedved kipróbálni? – nézett rá egy pillanatra a férfi, mire megrázta a fejét:

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Talán majd egyszer, ha már túl leszünk ezen – simított végig a hasán, amely még alig láthatóan domborodott csak.

-Tényleg. Igazad van... gondolnom kellett volna rá! – motyogta a férfi és a felesége kezét nézte, amely a szíve alatt feküdt. -Bár, azt mondta nekem valaki, hogy a terhesség nem betegség, igazából semmi különös kíméletre nincs szüksége egy terhes nőnek a hétköznapi óvatosságon túl.

-Gondolom, az illető már szült egy-két gyereket és igen nagy tapasztalatról tett tanubizonyságot.- húzta el a száját Anna, mire Robert csuklóból válaszolt.

-Nem. Ő még talán fiatalabb is volt nálad. A forgatáson, Szerbiában.

-Ja vagy úgy! – biggyesztette el a száját Anna. –Akkor nyilván tudta, miről beszél. Hát, én inkább vigyázok. Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha valami baja esne csak azért, mert önző módon ki akartam próbálni valamit, ami hónapokkal később is ugyanolyan érdekes lett volna.

-Igazad van. – motyogta Robert, aztán megsimogatta Anna arcát: -Köszönöm!

-Mit? – kerekedett el a lány szeme.

-Hogy vigyázol rá, helyettem is, hiszen én... fura, néha olyan kívülállónak érzem magam. Még annyira nem valóságos ez az egész.

-Hát, gondolom, ha majd jobban látszik, akkor téged is emlékeztetni fog dolgokra. Addig meg itt vagyok neki én. – mosolyodott el Anna és jóízűen beleharapott a következő szeletbe. –Hetekig csak salátát ettem, de amikor lent voltunk a kutyákkal legutóbb, akkor Doug meghívott itt pizzázni... bár, akkor kicsit fűrészpor íze volt, most mintha finomabb lenne. Nyilván a társaság teszi... – vigyorodott el, de Robertnek keményen villant a szeme: 

-Doug?

-Jaj, ne csináld meg! – forgatta meg a szemeit Anna. –Meséltem róla. Annak a kisfiúnak a papája, aki a kutyákkal játszott. Meghívtak ide ebédelni és hát nem mondhattam nemet.

-Egy: nem meséltél holmi Dougról, csak a kisfiúról. Kettő: mondhattál volna nemet.

-De azt elmondtam, hogy egy kisfiú volt, igaz? Kisfiúk meg nyilván nem egyedül lődörögnek a tengerparton. És tulajdonképpen nem is akartam nemet mondani. Kedvesek voltak és ezzel is eltelt egy óra az örökkévalóságból – grimaszolt az asszony.

-Kösz, akkor arra számítsak, hogy merő unalomból mindenféle Doug-okkal fogod tölteni az idődet? – emelte meg Robert a hangját, mire Anna mérgesen szusszant egyet:

-Jézusom! Túlreagálod. Nincs szó többesszámról és különben is, inkább mesélj arról a kis okoskáról, aki oly sokat tud a terhességről, holott nyilván nem a sorstársam.

-Klassz terelés lett volna, édesem, de maradjunk csak Dougnál – gyöngyözött hirtelen a férfi homloka még az ötlettől is, hogy a Bojanával töltött estéről meséljen. Már a véleményét is kár volt szóba hozni! – döntötte el magában.

Szerencsére Bear és Bernie ezt a pillanatot választották, hogy felfigyeljenek egy közelgő kutyára és halk mordulással megmoccantak az asztal alatt. Robert éppen felállt, hogy még egy üdítőt hozzon, amikor Anna ideges hangja csattant: -Ül! ... és a férfi úgy tottyant vissza, mintha a vezényszó neki szólt volna. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár kuncogott a jeleneten, Robert viszont cseppet sem találta viccesnek.

-Viselkedj Anna! – sziszegett a feleségének, mire Anna a szemét forgatva jegyezte meg:

-Nem neked mondtam, hanem a kutyáknak, mielőtt elrohannak és magukkal vonszolják még ezt a nyomorult asztalt is, de nagyon örülök, ha legalább te hallgatsz rá – kapaszkodott a kissé imbolygó asztalba, mert Bear ugyan simán elfért alatta, de a felálló Bernie lényegében a hátára vette a könnyű bútordarabot.

-A francba! – nyögött fel a férfi, aztán a pórázokat szorosan megmarkolva magával húzta le a homokra a két kutyát. –Gyere, menjünk, mielőtt még nagyobb cirkuszi látványosság leszünk! – szólt oda Annának, aztán a válaszát meg sem várva a parkoló felé indult.