Perlekedők 110.

Robert vigyorogva, Anna vérvörösen üldögélt a kocsiban, hazafelé tartva a stábbuliról, ami az utolsó percekben robbant petárdaszerűen, megkoronázva az estét. A legtöbben akkor vették körbe őket, amikor Anna valamelyik nő parfümjétől tüsszögve egy zsebkendőért fordult a férjéhez, aki a zakója zsebébe nyúlt és egy könnyed mozdulattal kikapott onnan egy fehér csipkés szélű anyagot… a felesége tangáját, amit még a kórházból való viharos hazaérkezésükkor süllyesztett el a zsebében, amikor az előszobánál nem is jutottak tovább a szenvedély hevében. Az első döbbenetet féktelen röhögés és éljenzés követte. Az ezt követő sugdolózásból pedig egyaránt hallottak ki irigykedő sóhajokat és némi megbotránkozást férfiaktól és nőktől. Anna nem is tudta, sírjon vagy nevessen, aztán úgy döntött, az utóbbival hamarabb elül az általános vidámság, de azért a kocsiba beülve egy jól irányzott gyomrost megejtett a férje idióta vigyorát letörlendő. Anyám, ha csak egyetlen telefon kéznél volt abban a pillanatban, tuti benne lesznek már megint valami marhasággal az újságban. Robert viszont nem törődött az élcelődésekkel, a büszke hím magabiztosságával ölelte a feleségét és a gondolatai már otthon jártak, hogy a fehér csipkecsoda mellé ma este begyűjtse annak a fekete párját is.

*

Claire mosolyogva nézte, ahogy a fia és a menye nevetgélve a festőecsettel egymást kenegetik a gyerekszobának kijelölt helyiségben. Szerencsére már készen voltak, különben a játszadozásnak hála sosem készült volna el az unokája leendő birodalma. És szerencsére már a festék is elfogyott, különben érdekesen festenének ezek ketten a vacsoraasztalnál. ...Már három napja itt voltak, megünnepelték a nagy hírt, túllépve a neheztelésen, hogy másoktól kellett elsőként hallani az egészről. Ráadásul ilyen megkésve, amikor már a menyén látszik is a terhesség. Józan anyai fejjel tudta, hogy a fiának sincs egyszerű helyzete, mert a modern technikának hála szinte nem is lehetnek titkai, csak a nagymamai énje volt csalódott, hogy nem tőle hallhatta először, hogy gyermekáldás elé néz a család. És persze eleinte nyugtalanította a menyéről megjelent cikk is...

Ő aztán minden hülyeséget elolvasott, ami csak a magazinokban megjelent róluk, de mostanra már tudta, hogy melyik hírtől kell infarktust kapnia és melyikre csak legyintenie. Annát elnézve megrázta a fejét… nem, ez a nő egészen biztosan nem csalná meg a fiát. Nemcsak azért, mert most éppen a gyereke gömbölyödik a pocakjában, hanem mert minden mozdulata az iránta érzett szeretetéről mesélt. Ahogy eléje rakta a reggeli kávét, ahogy megköszönte a tányérnyi gyümölcsöt, amit a fia pucolt, ahogy csak elnézte a srácot, amint az a kutyákkal bohóckodik kint a kertben. Öntudatlanul tette a kezét a még alig domborodó hasára és közben a szeme szerelemmel volt tele. ...Miattuk nem aggódott.

Éppen elég gondot jelentettek a lányai, akik jócskán benne jártak már a korban, de nemhogy az unoka kérdése nem merült még fel, de egy stabil párkapcsolatot sem voltak képesek felmutatni. És ami igazán aggasztotta, hogy láthatóan egyik lánya sem aggódott emiatt. Ő imádta, hogy nagy családja van, a három gyerek nyüzsgése tette teljessé az életét és el sem tudta képzelni, hogy a lányai miért nem vágynak erre? Vagy ha vágynak, hogy hogy nem tesznek érte? Egyik sem volt otthonülő fajta, bár jószerivel nem is nagyon tudott róla, merre járnak, hogy telnek a mindennapjaik, de eddig még egyetlen komoly partival sem állítottak haza, és ez szöget ütött a fejébe. Richard meg… ő persze örült, hogy a kicsi lánykái még mindig csak az övéi, és nem kell osztoznia rajtuk egyetlen széltolóval sem. Pedig hát Rob és Anna a jó példa rá, hogy egy jó házassággal nem a gyereküket veszítik el, hanem nyernek vele egy újabbat. 

A következő pillanatban Rob fájdalmasan összegörnyedt és szinte összeesett a festékfoltos parkettán. Anna egy éles sikollyal dobta el az ecsetet és a férje fejét az ölébe véve segítségkérően kiáltott fel, bár addigra Claire is lélekszakadva sietett be hozzájuk.

*

-Vakbél… már műtik is … - motyogta Anna az izgalomtól sápadt szülőknek, akik a társalgóban ülve várták a vizsgálatok eredményét.

-Az kellemetlen, de hamar túl lesz rajta – simított végig Richard a régi hegen a hasa jobb oldalán. Ő egy álló napig rosszul volt, hol hányt, hol a wc-n üldögélt iszonyatos görcsök közepette, a láza is felszökött, mire bement a kórházba, de Robnál ez olyan hirtelen és váratlanul jött, hogy mindannyian pánikba estek, mi lehet a baj. Most szinte megkönnyebbültek, hogy ennyivel megúszták, hiszen a helyzet sokkal rosszabb is lehetett volna. 

-Menjetek nyugodtan haza, hiszen még nem is ettetek! – mondta Anna nyugalmat és mosolyt erőltetve az arcára. –A műtét után úgysem lesz a legjobb formájában. Holnap reggelre már talán nem lesz mogorva medve. – tette hozzá halkan, miközben a könnyeit igyekezett visszanyelni. Iszonyatosan megijedt, ahogy Robert egyik pillanatról a másikra, a legjátékosabb formájából a pillanat tört része alatt sápadt, verítékező, félig öntudatlan állapotba került. Először azt hitte, szívroham, és az alatt a perc alatt, amíg a férfi nyögve a hasához nem kapott, lepergett a lány előtt a közösen töltött idő majd minden pillanata, azzal a sötét felhővel borítva, hogy ennyi volt kettőjük boldogsága. Amikor az orvos kimondta a diagnózist, még megkönnyebbülni sem volt képes, mert még mindig annak a pillanatnak a rémképe tartotta fogva, ahogy arra gondolt, hogyan élhetne nélküle, és hogy a gyerekük soha nem ismerheti meg az édesapját. Érezte, hogy a szíve majd áttöri a bordáit, mert még mindig őrült iramban zakatol, nem tudva túllépni a sokkon, amit ez a hirtelen kialakult helyzet teremtett.  Aztán még látta, hogy Claire válaszol valamit, de a szavak már nem jutottak el hozzá, és csak az apósa gyors reflexe mentette meg attól is, hogy halántéka a társalgó kis asztalkájának a sarkához ne verődjön.

*

-Anna hol van? – ez volt a férfi első kérdése, ahogy az altatásból felébredt. Még a leggyötrőbb kínok között is eljutott a tudatáig, hogy vakbélgyanúval hozta be a mentő, és mire igazából megijedni lett volna képes, már a műtőbe tartott, ahol hamarosan az altatás jótékony köde borult rá. De most újra éber volt, a fájdalom ugyan nem szűnt meg teljesen, csak átalakult, de tiszta volt a tudata és a feleségét akarta. Az orvos kissé zavartan paskolta meg a kézfejét és épp csak belekezdett:

-Nyugodjon meg, nincs semmi baj, de …

-Ettől a fél mondattól a műszer majdnem leszédült az állványról, mert a férfi közel járt ahhoz, hogy infarktust kapjon. Egy szúrást érzett és még az is átfutott az agyán, hogy de sürgős volt őt kiütni, ha nem az infúzióba nyomták azt az átkozott nyugtatót, aztán hiába küzdött az ébrenlétért, a kábaság maga alá temette. 

-Szükség volt erre? – nézett a nővér az orvosra csodálkozva, mire az gondterhelten sóhajtott egyet.

-Szükség. Most az az első, hogy felerősödjön, nem hiányzik nekem, hogy tolószékben berontson a nőgyógyászatra. A feleségének se használ, ha felizgatja. A kollégák még mindig attól tartanak, hogy az izgalomtól elvetél. Nem tudom, mit hitt, amikor a férje összeesett, de az annyira megijesztette, hogy most pár napig őt is altatni akarják, ami a baba miatt nem egyszerű mutatvány. Úgyhogy higgyen nekem, mindenkinek jobb, ha a betegünk alszik még egy kicsit.

*

Anna hirtelen nem is tudta, hol van. Csak annyit érzett, hogy már régen aludta ki magát ennyire. A feje már teljesen éber volt, de a teste meglepő módon fáradt volt és nehéz. Megemelte a kezét, amibe egy infúzió volt bekötve, és ettől összeráncolódott a homloka. Infúzió? Miért? Hiszen Robert volt rosszul, nem ő… De igen! Már emlékezett… összeesett a társalgóban, nyilván ezért kapta ezt az adagot. … Robert! Mi lehet a férjével? És hol vannak az apósáék?

Felhúzta magát az ágyban és meglepve látta, hogy nem a ruhája van rajta, hanem egy kórházi hálóing. Körülnézett, de csak egy nagy csokor tarka virág volt a mellette levő szekrénykén, a ruháit sehol sem látta. Igazán szép szoba, ahol virággal várják a gyógyulni vágyókat – konstatálta az elegáns kórházi környezetet, ami leginkább egy osztályon felüli szállodára emlékeztette. Aztán észrevette a nővérgombot és megnyomta.

*

Robert a nővérpult előtt állva a legkedvesebb formáját próbálta hozni – igen nagy eltökéltséggel és erőlködve -, hogy végre rábírja ezt a szőke boszorkányt, hogy engedje a feleségét meglátogatni. Eddig egyetlen alkalommal tudta ezt kiharcolni, akkor is a nővér tolta el odáig. Az apja éppen jókor érkezett, mert a nagy csokor virágot, amit kért, hogy hozzon, rögtön magával is tudta vinni. Mára már nem volt hajlandó a tolószékbe ülni, a saját lábán akarta meglátogatni, mert az orvos szerint Annát már nem altatják, hamarosan fel kell ébredjen. 

Ő maga, amikor abból a kábításból felébredt, ami előtt Annát kereste, szerencséjére nem volt a közelében senki, aki újra meg tudta volna szúrni, és válaszoltak végre a kérdésére is, hogy Annára is ráfér egy kis pihentetés. Nem is értette, ezt miért nem lehetett elsőre is normálisan a tudomására hozni. Persze, azonnal látni akarta, de ebbe senki nem akart beleegyezni, sem a saját, sem Anna orvosa, így megint kiakadt, megint kapott egy kis nyugtatót, aztán már három nappal volt túl a műtéten, mire végre meglátogathatta.

A lány nyugodtan aludt, keze meg-megrebbent a takarón, ő megsimogatta, megcsókolta a száját, de a műszerek semmi reakciót nem mutattak, őt pedig minden tiltakozása ellenére szépen visszatolták az ágyába. Aznap meglátogatta a felesége orvosa és elmondta, hogy a megrázkódtatástól  félő volt, hogy elvetél, ezért az altatás, de semmi baj, hamarosan csökkenő adaggal spontán fel fog ébredni. Azóta erre várt. És ma el kellett jönnie ennek a pillanatnak, ő pedig ott akart lenni. Ezt nem tagadhatják meg tőle!

Sylvia nővér körülnézett, aztán halkan odasúgta: -Dr.Vega hamarosan meglátogatja Önt, és utána egészen biztosan felmehet hozzá. Addig egyikünk sem hagyhatja el az osztályt, egyedül pedig nem engedhetem fel, értse meg!

-Rendben! – bólintott Robert beletörődően, és már majdnem megfordult, hogy a szobájába menjen. A varratok még húzták, így a járása néha bicegősre sikerült, ezért nem kapkodta el az indulást. Ez alatt a háta mögött megszólalt a nővérhívó gomb, és Sylvia az idős Mr.Winter szobájába indult. Robert pedig rekordsebességgel érte el a liftet, aztán türelmetlenül várta, hogy az megérkezzen. Sylvia éppen kilépett a szobából, amikor a férfi után becsukódott a lift ajtaja. A nő tanácstalanul nézte, aztán megrántotta a vállát. Tulajdonképpen semmi értelmét nem látta, hogy a férfit napok óta nem engedik a feleségéhez. Őt se hibáztathatja senki, hiszen egyedül van, ha az egyik szobában van dolga, nem láthatja, mi történik odakint…  aztán csendben reménykedett, hogy mire a főorvos megérkezik, a férfi is visszaér.

*

Robert az ötödik emeleten megálló liftből kilépve azonnal látta, hogy a felesége szobájának az ajtaja csukva. Még mindig aludna? Körülnézett, de senki nem foglalkozott vele. Néhány asszony sétált fel-alá, egy nővér pedig a komputerre meredve elmélyülten olvasott valamit. Így aztán határozottan lenyomta a kilincset és besurrant a szobába.

Anna már nem aludt. De még mennyire nem aludt! Az ágya szélén ült és éppen a melltartóját próbálta bekapcsolni. Robert szeme éhesen söpört végig a felesége testén. Ahogy ült, az ölében már egy kisebb labda gömbölyödött, otthon még nem is látta ennyire nyilvánvalónak a terhességét, a mellei pedig… eddig sem volt oka panaszra, de a gyerekük máris tett róla, hogy ott is még jobban kigömbölyödjön. Egész egyszerűen fantasztikus volt és ezt a megállapítást a teste szinte ugyanebben a pillanatban hagyta jóvá. Halkan a lány mögé lépett és odanyúlt, hogy segítsen bekapcsolni az apró kis kapcsokat. Anna halk sikollyal pattant fel, aztán felismerve, hogy ki a hívatlan látogató, máris felmászott az ágyra, hogy a férje nyakába költözhessen. Robertbe beleszúrt a fájdalom, de egy halk nyögésen kívül nem mutatta. Anna azonban meghallotta.

-Jézusom, de hülye vagyok! Bocsáss meg! – úgy engedte el, mintha izzó parazsat érintett volna, de a férfi a kezéért nyúlt és visszahúzta.

-Semmi baj, csak még húzódik egy kicsit. Ha kiszedik ezeket a madzagokat, már nem lesz ilyen kellemetlen. Remélem. … Uramisten, te ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt. Mondták, hogy nagyon megviselt téged is, azért altattak pár napig. De istentelenül hosszúnak tűnt nélküled az idő, és már nem akartam tovább várni, hogy valaki nagy kegyesen a saját feleségem közelébe engedjen. … Jól vagy? – simogatta meg az asszony arcát.

-Jól! Nemrég ment el az orvos. Azt mondta, hogy holnap reggel már hazamehetek, de ha téged még nem engednek, akkor inkább beköltözöm hozzád. Abban már nagy gyakorlatom van.

-Jah, gondoltam már rá, hogy kórházi részvényeket kéne vennem, mert annyit járunk ide, hogy igazán stílszerű lenne. De holnap reggel már én is hazamehetek, úgyhogy már csak ezt az egy éjszakát kell kibírjuk. Nem lesz könnyű, mert gyönyörű vagy Mrs. Pattinson. És hogy érzi magát a gyerekünk?

-Hát, nem tudom, mit csinált, amíg aludtam, de most mintha ő is be akarna hozni valamit, szinte megállás nélkül mocorog. – simított végig a hasán Anna, aztán elsápadt és elkerekülő szemekkel nézett a férjére, akinek a szíve ettől az ijedt tekintettől majdnem kiugrott.

-Mi a baj?

-Mozog – suttogta áhítattal a lány, mire Robertnek is leesett, hogy ez egy merőben új információ. A történtek előtt a kicsi még nem sok jelét adta a jelenlétének. Anna lefeküdt az ágyra és megpaskolta maga mellett a matracot.

-Ha ide tudsz feküdni… - és Robert már némi grimaszolással, de el is helyezkedett mögötte, aztán kezének szétterpesztett ujjaival szinte betakarta a felesége pocakját. Így feküdtek, nem is igazán tudva, mire várnak, de egyszer csak enyhe remegés futott végig a tenyere alatt.

-Érezted? – suttogta Anna.

-Ez volna az? – suttogott vissza a férfi, aztán észrevette, hogy a lányon borzongás fut végig. Az ő pizsamája, amit az apja hozott néhány napja, nyilván nagyobb védelmet jelentett, mint Anna bugyija és a melltartó. A takarót magukra húzva tovább dédelgette a kis pocaklakót, aki egy kis szünet után újra végighullámzott a tenyere alatt. –Vajon mit csinálhat ilyenkor?

*

Claire halkan lenyomta a kilincset. Az elmúlt napokban mindennap járt bent a fiánál, Richard egy nap többször is, de Annára épp csak ránéztek, mert kommunikálni úgysem tudtak volna vele. De ma úgy érezte, az orvos tegnapi tájékoztatása alapján, hogy talán már ébren találja. A lány azonban nem volt egyedül. Egy ismerős pizsama fordított neki hátat, ahogy az ajtóban állt. Lábujjhegyen közelebb ment és a fiatalokat nézte, akik a kórházi szabályokat kijátszva összebújtak egy kicsit, hogy megnyugodjanak az átélt izgalmak után. Nem talált ebben semmi kivetnivalót. Aztán meglátta a fia tenyerét, ahogy még álmában is a menye pocakját simogatja, és nagyot sóhajtott. De jó is fiatalnak, szerelmesnek és boldognak lenni! Richard annak idején éppen így simogatta az ő hasát, amikor a gyerekeik mocorgását akarta érezni.  Mosolyogva, halkan kiment és közben az járt a fejében, remélhetően a férje nem lármázza fel a kórházat a fia után kutatva.