Perlekedők 112.

Sziasztok!

Igen, igazatok van, kicsit (khm) belehúztam… néhány hónap úgy telt el hőseink életében, mint egy pillanat, apró, jelzésértékű pillanatképekkel. Gyarapodik a Pattinson család és lehet, nem is nagyon fogom már ezt az idillt tovább tupírozgatni.

Nem tudom, mi van… valahogy hirtelen túl sok lett a srác körüli álmodozásomból, a nyilvánvaló imádatból, aminek egy-egy kivetített jelenetét eddig „papírra” vetettem. Mert most igazán nem tudom, miről írhatnék még… nyilván lenne még egy-két gyerekük, mert a srácot könnyen elt tudom képzelni apaszerepben (Aminal Sound System éppen azt énekli, csinálj sok-sok gyermeket! J ) , lenne néhány ostoba beszólás miatti perpatvar és édes kibékülés… mert képtelen lennék szakításig feszíteni a húrt, és nem akarok tragédiáról sem írni, már csak azért sem, nehogy bevonzzam a bajt. Tudom, hogy vannak még lezáratlan dolgaik, mint például az Ügyfél megfilmesítése, még oda kellett volna ítélnem Robnak az Oscart, ilyenek… Anna is megtalálhatta volna a helyét az anyaságon túli világban, vannak rokonaik, barátaik, akiknek az életébe belepillantani a hőseink szemén keresztül érdekes lehetne, de most valamiért nem igazán megy. A gondolataim elkalandoznak más történetek felé, némelyiknek nem is feltétlenül ez a szürkeszemű lenne a hőse. Bolondos kis ötletek, amiknek még magam sem látom a végét (persze, mikor láttam?)… némelyik csak játék a szavakkal, ahogy a kutyám bolondozását nézem… De összességében azt hiszem, ha őszinte vagyok, elfáradtam…

2011. március 31-én megszületett ez a blog… akkor még nem Robról szólt, de miatta kezdtem bele, mert a felbukkanásával felszakított bennem valamit, ami onnantól kezdve egy visszafojthatatlan ingerként kívánkozott ki belőlem, fittyet hányva az eredendően bennem lévő gátlásosságra. Ezért nem tudok neki elég hálás lenni, mert egy olyan utazásra vitt tudtán kívül, ami segített magamban sok mindent elrendezni. Aztán mint annyi másban, itt is elvetettem a sulykot, leírtam mindent, ami az eszembe jutott, sokszor még azt is, ami nem nekem jutott az eszembe, csak számomra úgy tűnt, jókor bukkantam rá egy-egy gondolatra, mert éppen rárímelt arra, ami éppen foglalkoztatott. Remek móka volt, bár nem mindig kísérte kacagás. 

Két éve lényegében naponta ezzel foglalkozom, néha nem is értem, hogy sikerült… még azt sem mondom, hogy belefáradtam, mert ez így nem lenne igaz. Csak éppen… lazítani akarok… próbálok… és közben reménykedem, hogy a napi megfelelés kényszere nélkül talán emelni tudom majd a színvonalat is, mert ami mostanában megszületett a billentyűkön, én is érzem, hogy laza ujjgyakorlat volt csupán, csapongó gondolatok többé kevésbé sikeres formába öntése. Nem áltatom magam azzal, hogy ha ennek a történetnek a végére pont kerül, akkor majd harcba szállok az irodalmi Nobel-díjért, hiszen nyilvánvalóan több hiányzik ahhoz, mint elhatározás. Magamat ismerve nem valószínű, hogy krimi-írásra adnám a fejem, vagy filozófiai fejtegetésekbe kezdenék. Nyilván meglátom majd a romantikát a következő próbálkozásban is, és nyilván a boldog végkifejlet lebeg majd a szemem előtt, bármibe is kezdjek. Ilyen vagyok és az ember ne is próbáljon szembeszállni önmagával, mert abból ritkán sül ki valami jó. 

Na, hogy rövidre zárjam ezt a suta magyarázkodást… A tempó valószínűleg most fog igazán felgyorsulni, hogy valami (akár időleges) lezáráshoz érkezzen el Robert és Anna története, ezért előre is bocsánatot kérek azoktól, akik szerint még sok elmesélni való rejlik a történetükben. Igyekszem valami elfogadható keretbe zárni a hőseim életét, hogy a hiányérzet mellett azért lehessen bennem, bennünk egy kis elégedettség is. 

Aztán, ha majd kikerül a  V É G E ! felirat, nem tudom, hogyan lesz tovább. Valószínűleg megszűnik a napi frissek áradata, amiért előre is elnézést kérek. Tudom, hogy jól esik minden reggel egy meghatározott oldalra nyitni, várni és megkapni a „napi adagot”, ezzel én sem vagyok másként … de higgyétek el nekem, ha azt mondom, értetek is próbálok megújulni. Aztán ha újra elkapna a gépszíj, ismertek már annyira, hogy úgysem tudom a „fiók”-ban tartani azt, ami már elkészült.

És miután sikerült itt elkennem mindenki szája szélét, következzen a mai fejezet, mert azért még nincs Vége ;)

Puszik! PaSa

* * * *

-Ne gyere be! – mondta Anna szája, de a szeme szinte könyörgött: -Maradj velem! – ahogy a bejáratnál beleültették egy kerekesszékbe és miközben a recepciós Morrison doktort hívta, egy másik nővér utasításokat sorolva gyors léptekkel tolta máris a szülőszoba felé. Robert hosszú lépteivel szinte futott mellettük és igyekezett megfejteni a felesége igazi akaratát. A kérdést végül az egyik nővér döntötte el, aki a férfi kezébe nyomta a kórházi ruhát és szinte belökte egy öltözőfülkébe. Ezalatt Annáról lesegítették a csinos estélyi öltözéket, a kecses szandált, kapott egy hálóinget és hamarosan felkerült a vizsgáló asztalra, ahol aztán az érkező dr. Morrison koncentrálva vizsgálódott.

-Elfordult. – jelentette ki gondterhelten, miközben Anna két görcs között is arra gondolt, hogy ezt ő vizsgálatok nélkül is meg tudta volna mondani. Elég a hasára ránézni, hiszen most is pontosan látszik, hogy a kölyök könyöke és lábai nem függőleges irányban dudorodnak ki, hanem szinte a két oldalán.

-És ez mit jelent? – sziszegte gyöngyöző homlokkal.

-Nem tudom. A méhszáj még nem tágult, a magzatvíz sem folyt el. Én azt mondom, nincs még itt az idő. Várjunk, amíg a gyerek eldönti, hogy indulni akar. Itt maradnak és ha bármi változás történik, akkor minden adott lesz hozzá, hogy belekezdjünk. De én nem siettetném a dolgot. Nincs semmi értelme egy császármetszést csinálni, hátha magától befordul a szülőcsatornába.

-De akkor miért görcsöl ennyire? – nyögött egy újabbat a lány.

-Itt vagyok kincsem! – robbant ki az öltözőből Robert tetőtől talpig világoskék műtős ruhában. –Mi történt eddig? – nézett az orvosra, aki a kesztyűt húzta le éppen a kezéről. De mielőtt az megszólalhatott volna, Anna paskolta meg a férje kezét.

-Semmiről nem maradtál le, még korai volt a riadó. Pillanatnyilag még nem is úgy fekszik, hogy ki tudjon jönni. Megvárjuk, hogy beforduljon, mert ha nem teszi meg ezt a szívességet, akkor császár lesz. – foglalta össze neki Anna a tényeket. A férje – ha lehet – még sápadtabb lett.

-Császár? Úgy érted… műtét?

Anna az éppen érkező görcsből lassan ellazulva megvonta a vállát.

-Hát, legalább szép kerek feje lesz.

-Kerek feje … - motyogta a férfi, miközben az orvost figyelte, aki úgy készülődött, mint aki rögvest veszi a kalapját és hazamegy.

-És akkor most mi van? – nézett a körülöttük állókra  tanácstalanul. –Kicsim, akkor lehet, hogy nem is szülünk ma éjjel?

-Hát, nem tudom, hogy te mit csinálsz, Robert, de lehet, hogy én nem fogok szülni. Úgyhogy akár el is mehetsz arra a vacsorára, aztán majd visszajössz és elmeséled, mi volt a menü, amiről lemaradtam.

-Nagyon vicces. – motyogta a férfi, aki teljesen elveszett ebben a bizonytalanságban. Ez sokkal rosszabb, mint arra gondolni, hogy akár órákon belül a kezük közé szoríthatják végre a porontyukat – gondolta fásultan. Amíg magára rángatta ezt a nevetséges kék rongyot, dolgozott benne az adrenalin, erősnek érezte magát, aki játszva megküzd a szülés véres, fájdalmas valóságával, de a várakozással, a tétlenséggel nem tudott mit kezdeni; szinte pillanatról pillanatra érezte, ahogy megy ki belőle az elszántság. Leroskadt a felesége mellett székre és a kezét simogatva nagyot sóhajtott. A következő másodpercben úgy érezte, mintha satu szorítaná össze az ujjait, különösen azt, amelyiken a jegygyűrűjét is hordta.

-Jézusom, Anna, eltöröd az ujjamat – akarta mondani, de az asszony arcára nézve benne akadt a hang. Anna szinte homorított a szülőágyon és a kíntól kaparta maga mellett a műbőr borítást. A hasa pedig egészen extrém változáson ment keresztül. Robert döbbenten nézte, ahogy odabent valami nagy és szögletes jól láthatóan helyet változtatott. Jézus! – suttogta lélegzetvisszafojtva, mire dr. Morrison is visszafordult, aztán már tartotta is a kezét, hogy a nővér újabb kesztyűt húzzon rá. Robert  elképedve nézte a kis Alien tornamutatványát és szinte rosszul volt a felismeréstől, hogy odabent azért nem egy üres térben forgolódik ez a kis dinnye, hanem nyilván Anna belső szerveit is átrendezi közben. Elképzelni sem tudta, milyen fájdalmas lehet ez. 

-Jó, nagyon jó! – motyogta vizsgálat közben az orvos, mire Robert úgy döntött, hogy elkapkodták az orvosválasztást, ez a faszi nyilvánvalóan egy őrült. Mi a franc jó van ebben, ami itt történik? De mielőtt orrba nyomta volna a kedélyesen örvendező szakorvost, az végre mondott valami értelmeset is.

-A gyerek úgy döntött, itt az idő. Most már magukon múlik, hogy segítenek-e neki a helyezkedésben. Szerintem próbáljanak meg sétálgatni egy kicsit. Ő már irányba ált, és ha most a saját súlyánál fogva is lefelé kényszerül a szülőcsatornába, akkor talán még ma magukhoz ölelhetik a kis huncutot. – mosolygott a derék doki, aki nem is sejtette, hogy Robert a felmenőit sértegeti gondolatban.

-Fel tudsz kelni? – nézett a férfi Annára, aki feltámaszkodva simított végig a hasán.

-Ha ez egy perccel is közelebb visz a szüléshez, akkor irány a lépcsőház, még emeletet mászni is hajlandó vagyok.

A férje karjára támaszkodva lemászott a szülőágyról, az egyik nővér egy köntöst terített rá, Robert pedig egy puha kis törülközővel az arcát törölgette meg. Aztán, amikor azt hitte, a többiek nem látják, a sajátját is. Hát, ez elég horror volt mára – gondolt vissza az előbbi igen látványos és láthatóan fájdalmas trükkre, amit a gyerekük végrehajtott.

*

Hajnali fél négyre boldog, kimerült mosollyal, némán cirógatták az Anna hasán szuszogó Lana Elisabeth Pattinsont, aki három kiló nyolcvan dekával és ötvenegy centijével olyan volt, akár egy kis szumóbirkózó. Attól a perctől kezdve, hogy megtalálta a külvilágba vezető utat, a kislány rohamtempóban tört a célja felé. Az orvos időben történt beavatkozása ellenére Anna úgy döntött a szülést követő néhány hosszú percben, hogy ha az életben többet nem enged férfit,... a férjét a közelébe, az sem túl nagy veszteség. Úgy érezte magát, mint aki szétszakadt, és mint akinek minden csontja összetört, mert az orvos Robert hangos rosszallásával nem törődve, szinte ráfeküdt, hogy a kis gombócot a kijárat felé préselje. Hogy odalent milyen állapotban lehetett, azt el tudta képzelni, bár inkább nem gondolt rá, mert még a gondolat is fájdalmasnak tűnt. 

Robert egyszerűen csak boldog volt. Megszületett a lánya, aki elmondhatatlanul szépnek tűnt a szemében, úgyszólván tökéletesnek. Sötét sűrű haja már sejtette, hogy az anyjáéra fog hasonlítani, és a ma éjjel izgalmai után érezte, hogy valószínűleg a temperamentuma is. Anna a szülés alatt hősiesen küzdött a fájdalommal, bár eltitkolni nem tudta, nyilván nem is akarta. Szeme sarkából kicsurrantak az erőfeszítés könnyei, torkából egy-egy mély nyögés, de azon túl, hogy még az életet is kiszorította a kezéből, nem kiabált, nem sikoltott. Ezért nem tudott neki elég hálás lenni, mert még elképzelni sem tudta, hogy birkózott volna meg ő maga az asszony hangos fájdalmával.

Bár az orvos biztatta, hogy jöjjön oda mellé és nézze, ahogy a kis fekete fejtető felbukkan, de erre nem volt képes és talán jobb is volt, mert számára meglepően véres volt a születés maga. Az a magzatmázzal  és vérrel borított kis maszat, aki az orvos kezei között hangos visítással fejezte ki rosszallását a számára is kalandos és sokkoló új helyzettel kapcsolatban, önmagában is ijesztő volt, nem akarta tudni, hogy mit takar el szemei elől a kék függöny, ami mögött az orvos ténykedett. A köldökzsinórt azonban ő maga vágta el, bár sosem hitte volna, hogy erre képes lehet. Oké, a keze remegett kicsit, és majdnem kiszúrta a saját szemét, ahogy igyekezett a könnyeket kidörzsölni belőle, még mielőtt az ollót letette volna.

És most csak könyökölt Anna mellett az ágyon, nem látva, hogy az orvos mit csinál még a függöny túloldalán, csak a felesége összerezzenéseiből gondolta, hogy további kellemetlen perceket él át. De ha ezen túl lesz, akkor az életük legszebb napjai kezdődnek, vigasztalta önmagát és halkan Annát is. Lanát a nővér leemelte Anna pocakjáról, ami azonnal mindkettőjükben hiányérzetet keltett, és úgy hallatszott, Lana sem örült neki, hogy a puha, meleg és ismerős illatú testtől, a két cirógató kéztől és a méhben már ismerőssé vált hangoktól elszakítják. Mind a ketten arra fordították a fejüket és mosolyogva nézték, ahogy a melegvíz alatt lassacskán a kis maszatból egy rózsaszín visító kismalac válik.

*

Claire a körmét rágva toporgott a férje mellett, aki nagyokat nyelve hallgatta a fia élménybeszámolóját. Amikor végre átvehette a telefont, az addig őt feszítő kérdésözönből egyetlen egy jutott csak eszébe.

-Kire hasonlít? – szipogott csillogó szemekkel, mire Robert elnevette magát a túloldalon.

--Szerintem Anna kicsinyített mása, ő meg azt mondja, tisztára én vagyok, csak sötét hajjal, szóval a mi gyerekünk. …De anyu, szerintem ne telefonon beszéljük meg… gyertek és nézzétek meg a saját szemetekkel! Anna papáját is hívtam, ő már holnap gépre ül, gyertek együtt!

-Jövünk fiam, jövünk! Felhívom George-ot, és amilyen hamar csak lehet, jövünk. Mondd meg Annának, hogy gratulálunk és ne aggódjon egy pillanatig sem. Már úton van a segítség!

Robert ettől az utolsó mondattól kicsit összerezzent. Lehet, hogy az anyjával majd beszélnie kell, hogy igazán örülnek a látogatásuknak, és egészen biztosan jól fog jönni néhány jótanács is, de Lana elsősorban a kettőjük gyereke, és nekik kell megbirkózniuk az új kihívásokkal.