"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 22., vasárnap

Perlekedők 118.



-Dr. Lawrence várja Önt! – szólalt meg az asztal mögött ülő szőkeség, alig néhány perccel azután, hogy Robert egy mély sóhajjal leereszkedett a fotelbe. Rajta kívül senki nem volt a váróban, amiért nem győzött elég hálás lenni a sorsnak. Nem kell, hogy azonnal híre menjen, hogy dilidokira van szüksége. Mint a nagy többség, ő is úgy gondolt a terápiára, mint ami csak az őrülteknek vagy gyengéknek kell. És egyelőre egyik csoportba sem akarta önmagát sorolni. Eddig meg volt győződve róla, hogy a problémái kibeszéléséhez a legideálisabb alany a felesége, akinek mindent el tudott mondani… előbb vagy utóbb. Ha pedig mégis valami olyasmivel kellett szembenéznie, amit Annával sem akart megosztani, még mindig ott voltak a barátai, akik néhány sör mellett szívesen játszották az önjelölt terapeutát. A tanácsaikkal ugyan nem ment messzire, de már a tény, hogy beszélhetett a problémájáról, sokat segített. 

A szobában kellemes félhomály volt, mert az ablakon normál esetben betűző napsütést kellemes, lágy tónusú anyag szűrte meg. A valószínűleg az egész falat beborító ablaksor előtt állt a hatalmas íróasztal, amely jobban hasonlított egy multi cég vezetőjének munkaasztalára, eltekintve attól, hogy ezen nyoma sem volt a máshol szokásos kimért rendezettségnek. Ó, nem! Itt halomban álltak könyvek, folyóiratok, szaklapok és jegyzetek… mint egy író műhelyében. Ezt az érzést támogatta a faltól falig húzódó hatalmas könyvespolc, amely szinte roskadozott a láthatóan agyonlapozott kötetektől, és a kényelmes ülőgarnitúra, amely egyértelműen ezt a funkciót helyezte az elegancia elé. Robertnek azonnal megtetszett a helyiség hangulata. Valami személytelen és merev visszafogottságot várt, de ebből a helyből sütött a gazdájának a személyisége, a munkája iránti elkötelezettsége. Ha nem azért lett volna itt, amiért, akkor igazán jól tudta volna érezni magát ebben a környezetben… szinte otthonosan.

A terapeuta  nem az íróasztal mögött állt fel, hogy őt fogadja, hanem egy kanapéról emelkedett fel, és egy könyvet tett le éppen, amikor ő belépett. Mellette egy kis asztalkán csillogó kristálypoharak és egy kancsó friss víz állt. A fal mellett pedig egy kis hűtő, amelynek a tetején vízmelegítő, teával, kávéval. Dr. Lawrence láthatóan nem a titkárnőjével szolgáltatta fel az italokat, hanem maga volt a vendéglátó. A negyvenes férfi, akivel Stephanie beszélte meg az időpontot, mivel már régről ismerte, minden különösebb elfogódottság nélkül nyújtott neki kezet.
-Michael Lawrence,… örülök, hogy megismerhetem.
Robertnek nem kerülte el a figyelmét a jelen időben, kicsit a jövőt előre vetítő megfogalmazás.
-Robert Pattinson. Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott.
-Szóra sem érdemes. Volt egy szabad időpontom, Stephanie azt mondta sürgős lenne, így aztán mind a kettőnknek jobb,  ha nem láblógatással töltöm az időmet.  … Tudja, hogy mire vállalkozott? – kérdezte mosolyogva, miközben hellyel kínálta az egyik kényelmes, öblös fotelben, ő maga pedig a másikba telepedett. 

-Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Robert. –És ha őszinte akarok lenni, van is bennem némi ellenállás ezzel az egésszel kapcsolatban, de többen is azt mondták, csak profitálhatok egy beszélgetésből, úgyhogy … itt vagyok.
-Arra is hajlandó, hogy rendszeresen eljöjjön? – nézett rá kutatóan a férfi. -…mert azzal azért biztosan tisztában van, hogy egy óra alatt nem fogjuk megoldani a problémáját?
-Nincs problémám! – emelte meg a hangját Robert.
-Örülök, ha így érzi. – bólintott a férfi, és Robertben értelmet nyert a kifejezés, hogy valaki az elmeorvos nyugalmával nézzen. Kicsit kezdte bánni, hogy eljött. Végül is, mi történt? Boldogok Annával, nevelgetik Lanát, néha összezörrennek, mint bárki más. A szülei is csapkodták időnként az ajtókat, aztán tessék, mégis vagy harmincöt évet leéltek már együtt anélkül, hogy bárki idegennek beszéltek volna a legbensőbb gondolataikról. Ez is csak egy amerikai marhaság – döntötte el magában zárkózott angol énje dacosan és egy sóhajjal a másik férfi felé fordult, hogy a gondolatait, ha némiképpen visszafogottabban is, de megossza vele. 

-Látom eldöntötte, hogy teljesen feleslegesen jött el ide – hunyorított rá a fickó, aki nyilván a gondolatolvasás képességével is rendelkezett, és Robert egy mosollyal fojtotta el a már-már szája szélén kibukó mondatokat.
-Ennyire látszik rajtam, mire gondolok? – kérdezte egy kis grimasszal. –Hát, ez rossz hír a színészi képességeimnek.
-Mindenkinek ez az első reakciója. Sajnálom, ha ezzel a belső kis lázadását így ledegradáltam, de így van. De azt maga is elismerte azzal, hogy eljött idáig, hogy valami nyomasztja, amit szeretne a helyén kezelni. Lehet, hogy csak idegileg túlpörgött, túl sok benyomás érte, amiket még nem volt módja feldolgozni. Talán, ha beszél róla, akkor az segít elengedni a felesleges problémákat és a valósakra koncentrálni. Ezek az utóbbiak talán nem is tartoznak rám, ez menetközben kiderül.  Én kész vagyok meghallgatni és van is akkora tapasztalatom, hogy segíthessek eldönteni, merre induljon tovább. De az utakat magának kell kijelölnie. Nem látok a veséjébe, nem akarom hipnózis alatt a kis titkait kifürkészni. Arról beszél, amiről szeretne. Nekem az a dolgom, hogy felhívjam a figyelmét, ha valaminek túl nagy hangsúlyt ad, ami azt egyébként nem is érdemli meg. Aztán ezen akár vitatkozhatunk is, ha meg tud győzni, azzal is csak azt bizonyítja, hogy nincs szüksége mankókra. Úgyhogy ez a beszélgetés, ezek a beszélgetések higgye el, nem lesznek a kárára semmilyen szinten. Ez pusztán csak egy módja az „akarsz beszélni róla?”-féle baráti beszélgetéseknek. Mert csak az a fontos, hogy az ember ne fojtsa magába a gondolatait, hanem ossza meg valakivel. Mint például az előbb azt, amitől grimaszba torzult az arca. Mondja ki nyugodtan, aztán legfeljebb vitatkozunk rajta. Én nem fogok magára hagyni mindent, ezt is megígérhetem. 

Robert arcán átsuhant egy halvány mosoly, ahogy konstatálta, hogy dr.Lawrence igen éles szemű ember, láthatóan az ő legkisebb rezdülése sem kerüli el a figyelmét , de még nem adta meg magát és a nyugtalansága némi ideges felhangot adott a kérdésnek, amit a férfihoz intézett:
-És mit szeretne hallani? Úgy értem, mivel kell kezdenem? Még sosem voltam ilyen helyzetben, ez nem olyan, mint egy meghallgatás, mert ott nem magamról kell beszélnem, hanem szakmai kérdésekről. De maga nyilván a családomról szeretne hallani, a gyerekkoromról…
-Úgy gondolja, hogy a gyerekkoráról érdemes beszélnünk ahhoz, hogy a nyugtalanságára megtalálja a választ? – kérdezett vissza a férfi.
-Mindig ott találják meg. – vont vállat Robert, mire a másik férfi elmosolyodott.
-Ne a filmekből induljon ki!
-Nos, olyan családom volt, amilyet minden ember szeretne. – vágta ki dacosan Robert. A szüleim nem váltak el, fiatalon ismerkedtek meg és a mai napig szeretik egymást, vannak testvéreim, akikkel a kapcsolatom igazán szeretetteljes, és soha nem kényszerítettek olyasmire, amit én magam ne akartam volna. Viszont megadtak minden segítséget… és ez a mai napig sem változott. – hadarta szinte indulatosan. 

Dr.Lawrence elgondolkodva nézte. –Ez tényleg irigylésre méltóan hangzik. …Milyen érzés volt kiszakadni ebből a szerető családi háttérből?
-Nem szakadtam el, a mai napig rájuk számíthatok a legjobban.
-De sok ezer mérfölddel távolabb él, nem találkozhat velük nap mint nap. Mert azért azzal ne áltassuk magunkat, hogy az internet pótolni tudja az ölelésüket.
-Ezzel emberek milliói vannak így. A gyerekek felnőnek és elhagyják a szülői házat. Az lenne beteg dolog, ha még mindig a régi kisszobámban gubbasztanék és onnan próbálnék férfinak látszani, nem?
-Nem feltétlenül… van, aki így boldog, de összességében igaza van, a szülőktől való leválás az első lépés a felnőtté válás útján. Maga elég korán rákényszerült.
-Tizenkilenc évesen azért már tudtam önálló döntéseket hozni. Nem tartanék ott, ahol, ha mindig valaki másnak a szavát követtem volna. Szívesen vettem mások tanácsait, de a döntéseimet mindig én hoztam meg. Így nem is hibáztathatok senkit, ha esetleg azok nem voltak jó döntések.
-Nyilván. De más tizenkilenc évesek még épp csak elkezdik a főiskolát, lányokra hajtanak, elbliccelik az órákat, buliznak. Maga meg döntéseket hozott és igyekezett azoknak megfelelni. Én azért azt mondom, ez elég korán felelősségre nevelte.
Robert önkéntelenül is visszagondolt a kamasz éveire, amikor a modellkedéssel próbálkozott, aztán a színjátszó szakkörre… -Már sokkal korábban is tudtam igent vagy nemet mondani. Ugyan a szüleim példája lebegett sokszor a szemem előtt, de azért tudtam, hogy mit akarok és mit nem akarok csinálni.

-Mire gondol? – nézett fel rá a férfi, miközben töltött egy pohár vizet magának és közben kérdőn Robert felé biccentett.
-Tizenöt évesen valaki leszólított, hogy jó fényképarcom van, lenne-e kedvem ifjúsági magazinoknak modellkedni. És hülye lettem volna kihagyni, ha ez azzal járt, hogy időnként elbliccelhettem a sulit. Annyi zsebpénzem volt, amennyiről a többiek nem is álmodhattak, mégsem szórtam két kézzel, hogy felvágjak előttük, mert már akkor is tudtam, hogy ez az időszak nem tart örökké. – hálásan nyúlt a pohár víz után, amit a férfi kitöltött, és egy hajtásra ledöntötte.
-Jó lehet már gyerekként tudni, hogy mi akar lenni felnőtt korában! – sóhajtott Lawrence, és kicsit merengve elnézett Robert mellett, aki ettől úgy érezte, hogy még ez az okostojás se tudhat mindent. 

-Fogalmam sem volt róla, hogy mi akarok lenni. Zongorázni tanultam, mert a szüleim szerint volt hozzá tehetségem, a gitárt meg én szerettem, de amúgy gátlásos voltam és visszahúzódó, erre tini magazinok címlapjáról köszönt vissza a képem és lányok sóhajtoztak utánam. Én csak nem akartam az osztály lúzere lenni. Imádtam olvasni, színházba, moziba járni, a koromhoz képest komoly dolgokkal foglalkozni, és ez a többi srác szemében hülyeség volt, lányos gyengeség. Utáltak a csinosnak mondott képemért, legszívesebben beverték volna, mert persze kamasz voltam, aki beszólogatott nekik, hogy így kompenzálja az ellenszenvüket; de a modellek között találtam pár barátot… legalábbis akkor azt hittem, és végre úgy éreztem, tartozom valahova. Persze, ezek sem voltak hosszú életű barátságok, és idővel az irigység is belekevert a dolgokba, de ez nem is érdekelt annyira, mert bocsánatos emberi hibának tartottam.

-Maga is irigy volt valakire? – kérdezett hirtelen közbe a fickó.
-Hát, talán csak arra a pasira egy dél-franciaországi kis bárban, aki délután négykor már spicces volt és csak a maga kedvére verte a billentyűket; az én szememben ez volt a szabadág. De nyilván hülye voltam és csak tizenhat éves, úgyhogy idővel megértettem, hogy ő sem volt szabad. A mindennapi taposómalomban próbált a felszínen maradni, és még csak nem is élvezte, mert a pia ködében erre nem is lett volna képes.
-Maga egyáltalán nem is iszik?
-Ó, dehogynem. Néha kell, nem? Igaz, hogy nem bírom különösebben, úgyhogy nyilván nem az ital fogja elvinni a pénzem.

-Könnyű lehetett a kamaszkora, hiszen nyilván a lányoktól is folyamatosan megkapta a megerősítést.
Robert lemondóan nézett vissza rá. Ennyi telik csak tőle, ilyen általános és persze hibás következtetések? Fel sem merült benne, hogy a férfi részéről ez igenis egy tudatos taktika, a felháborodására apellálni és így szedni ki belőle a mondandóját.
-Egyáltalán nem volt könnyű. Népszerű voltam, mert láttak pár újságban, de igazából nem engem bírtak, hanem azt a srácot divatos farmerben és őrült frizurával. De senki nem akart leülni velem beszélgetni arról, hogy mit olvastam legutóbb, vagy a Francia filmek fesztiválján melyik film tetszett a legjobban. Annak a srácnak, aki a focicsapat kapitánya volt, ezerszer könnyebb dolga volt. És amikor már nem voltam elég lányos képű suhanc, akkor elfogytak a fotózási, modellkedési lehetőségek is, és ott álltam egyedül, mint az ujjam, már nem voltam érdekes, sőt mindenki úgy fogta fel, hogy még ahhoz sem voltam elég jó. 

-Ilyen helyzetben a legtöbb kamasz lázadással próbál kompenzálni.
-Ki ellen lázadtam volna? Az iskola ellen? Még rendesek voltak, mert bár nem voltam túl jó tanuló, de nem tanácsoltak el. Én voltam a fura, érzékeny fiú, akit inkább nem bántottak. Vagy a többiek ellen kellett volna lázadnom? Már így sem foglalkoztak velem, csak közröhej tárgya lettem volna, ha még froclizom is őket. Esetleg a családom ellen? Hiszen ők voltak az egyetlenek, akikre számíthattam. Kamasz voltam, de nem hülye. Ráadásul akkor is az apám mutatott nekem kiutat ebből a helyzetből, mert elvitt egy színjátszószakköri előadásra. A végén rám nézett és csak megrántotta a vállát: Neked nincs kedved valami ilyesmihez? … Az egyik csajnak nagyon formás teste volt, erre egy kamasz amúgy is fogékony, hát, persze hogy volt kedvem jelentkezni. …Aztán kiderült, hogy szeretem ezt csinálni. Idáig azt hittem, csak a zene és az olvasás jelent örömet, de most találtam még valamit. Ami barátokat is hozott. Aztán amikor az első filmszerep is összejött, már tudtam, hogy megtaláltam az utamat. Csak hát… akkoriban még úgy nézett ki, ezt rajtam kívül nem tudja senki más. És amikor már majdnem feladtam, akkor talált meg az a szerep, ami idehozott, és onnantól… hát, azt hiszem, egyre kevésbé kell megalkudnom. De ettől függetlenül ez nem egy könnyű világ, az embernek időnként meg kell küzdenie a démonaival.

-Ezek a démonok… a magán- vagy a szakmai életében kísértik?
-Egyértelműen a szakmaiban. Ha már megkóstolta a siker ízét, nehéz lejjebb adni, de néha nem az az út vezet a következő sikerhez, amiről az ember úgy gondolja. A siker a legtöbb ember számára a pénzt jelenti, én meg vagyok olyan széplélek, hogy egy masszív bankszámlával a hátam mögött kijelentsem, a pénz nem boldogít. A feladatokban akarok örömet találni, akkor is, ha ez csak egy szűk rétegnek jelenti ugyanazt, mint nekem. De tudom, hogy ezek a feladatok nem feltétlenül tartanának a felszínen ebben a világban. Ha túlságosan a magam kedvére dolgozom, akkor egy idő után megfeledkeznek rólam a tömegeknek szóló filmek terén. Akkor pedig el fognak felejteni, és ezt nehéz lenne feldolgozni. Ezt a kényes egyensúlyt megtalálni elég idegörlő néha.
-Nem próbálok úgy csinálni, mintha nem olvastam volna magáról ezt-azt. De mint az olvasók többsége, nyilván a töredékét sem tudom a valóságnak. Csak ezért merek így belekérdezni a közepébe, de ha úgy érzi, nem akar róla beszélni, megértem… A párkapcsolatokban mit adott magának ez az új út? 

-Hát, egy nagyon jó barátot, aki idővel több lett, aztán kiderült, hogy jobb lett volna megmaradni a barátságnál. De azt már lezártam, egy pillanatig sem sajnálom, hogy később máshogy alakult az életem, úgyhogy ezt ne is próbálja belemagyarázni, oké?
-Oké! – nézett rá a fickó és a szája szélén nem rezgett mosoly, csak egy komoly figyelő tekintet függött rajta, ezért Robert folytatta:
-A feleségemet is a munkámnak köszönhetően ismertem meg. Furcsa egy ismeretség volt, de ebbe most nem akarok belemenni. Mindenesetre Anna az a nő, akiért ahogy olyan romantikusan szoktak fogalmazni, az izzó parázson is átsétálnék. És most már persze a kislányunk, Lana.
-Tudja, hasonló esetben a legtöbben megmaradtak volna annál a szónál, hogy a feleségem, a kislányom, de maga nevesítette őket. Ez is arról árulkodik, hogy érzelmileg nagyon kötődik hozzájuk. Ez egy erős kapcsolat, nyilván maga sem látja másként.
-Hát, néha nem is értem, miért szeret. – vont vállat Robert. –Tudja, ha nagy a nyomás az emberen, akkor hajlamos pont azt bántani, aki a legközelebb áll hozzá. Nem fizikálisan persze, de a szavakkal is lehet durván bánni. És ő egyelőre jól tolerálja az ilyen dolgaimat. Tulajdonképpen azt hiszem, éppen ez az, amiért itt vagyok. Nem akarom… soha… semmivel veszélyeztetni ezt a kapcsolatot, mert ez mindennél fontosabb nekem.

-Köszönöm! – bólintott a férfi és Robert zavartan nézett fel rá. –Micsodát?
-Hogy éppen ebben a percben mondta ki, hogy miért van itt. … És azt hiszem, ez az a pont, amikor jó, ha befejezzük a beszélgetést. Most túlságosan sokat időzött a múltban. Legközelebb a jelent fogjuk boncolgatni és megtalálni a közös pontokat a múlttal. Nem akarom azt mondani, hogy a saját kezében van a megoldás, mert ez túlságosan banálisan hangozna, de maga mentálisan rendben van. Talán van a kamaszkorában néhány elfojtásból adódó kolonc, amit még hurcol magával, de alapvetően az önismerete, a saját élethelyzetének az értékelése korrekt. Inkább csak félelmei vannak… a jövővel kapcsolatban… ezekre meg nem lehet garanciákat kapni, de együtt eljutunk oda, hogy az önbizalma megerősödjön, és a jelenkori élethelyzetének a reális megítélése megnyugtassa. Köszönöm, hogy őszinte volt és megnyílt, ezt maga talán nem is sejti, milyen nagy adomány, de talán már ma érezni fogja, hogy ez önre is jó hatással lehet. …A titkárnőmmel egyeztessenek a következő ülés időpontjáról és igazán izgatottam várom. Magával jó beszélgetni, és az ember szinte érzi, ahogy mondatról mondatra haladunk előre. Lehet, hogy maga még nem érzi ezt, de higgyen nekem! Csak abba gondoljon bele, kivel beszélt utoljára ezekről a dolgokról és akkor milyen érzések maradtak magában… és most? Néha jó visszalépni a múlta és emlékezni, mert az segít az aktuális problémákat is más perspektívába helyezni. Gyakran csak ennyi kell, hogy az ember meglássa a megoldást. Viszontlátásra!

Robert kicsit zavartan lépett ki a szobából. Soha nem hitte volna, de tényleg jó volt beszélgetni. Nem mintha otthon nem beszélgettek volna Annával, de ez azért egészen más volt. Kicsit olyan, mint egy interjú. Csakhogy az interjúk alatt folyvást azon jár az agya, miket ne mondjon el, de dr. Lawrence-ben volt valami, amitől mesélni akart magáról neki. Egy percig sem tudta átverni, pontosan érezte ő, hogy melyek voltak a jó doki közbevetett mondatai, amikkel átbillentette egy-egy határon, amikor majdnem visszakozott. …Az órájára nézett és hitetlenkedve állapította meg, hogy majdnem két órán át beszélgettek. Ahhoz képest, hogy két órával ezelőtt meg volt győződve róla, hogy egy mondatot sem tud majd kihúzni belőle a fickó…. Zsebre gyűrte a titkárnő által felírt időpontot, aztán egy mély levegővétellel kilépett az utcára. Anna és Lana már biztosan nem is tudják elképzelni, merre ténfereghet. Most mindenesetre hazamegy és élvezi, hogy van egy hely, ahol igazán otthon van és várják. Ebben az utóbbiban annyira biztos volt, hogy szinte látta is maga előtt, ahogy a lányok tárt karokkal fogadják.

4 megjegyzés:

csez írta...

Úgy legyen ;)
Nagyon tetszett!!!
K&P

zso írta...

Most akkor kezdjek el kételkedni ?/tárt karok :)
Nagyon jó volt Juci.

Gabó írta...

Hát ezt még Rob maga sem fejthette volna ki jobban! Nagyon élethűen "válaszolgattál" a pszichomókusnak. Hűűű...nagyon tetszett!
A végére meg az lenne a csattanó, ha a tárt karok mégsem lennének olyan tártak! O.o
De neeeeem, az most ide nem passzolna. Legyen csak meg a biztos háttér ennek az önbizalomhiányos pasinak, és akkor tényleg egyenesbe jöhetne az életük. Bár nekem egy két kanyartól eltekintve nem is volt göröngyös.
Ezt a nagy terápiázást nem egészen tartom indokoltnak, de odaát a tengerentúlon ez biztos így megy.
Maga a beszélgetés nagyon tetszett ettől függetlenül.
Köszönet!

Névtelen írta...

Sziaaa!!

Huu, nincsenek szavaim.. Nagyon joo volt es eletszeru.. Nem hazudok ha azt mondom, hogy meg senkinel se olvastam igy Robert multjarol.. Es nemcsak az itteni tortenetben allta meg nagyon jol a helyet, hanem el is tudom kepzelni hogy akar valoban ezeket erezhette kiskoraban. :) Remelem lesz ilyen nyilt beszelgetese Annaval is. :)
Sajnalom, hogy eddig nem sokszor irtam, de csomoszor vagyok lemaradasban a fejezetekkel.:/ de igyekszem! :D
Csak igy tovabb! :)

Mooni.