"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. szeptember 1., vasárnap

Perlekedők 97.



Anna egyre idegesebben üldögélt a maga készítette kelepcében. Robert elviharzott szó nélkül, így neki most félre kellett tennie a durcát, aminek a helyét egyre inkább az aggódás vette át. Hol lehet? Kivel lehet? Mit csinálhat? Mikor jön már haza? – sorjáztak a fejében a megválaszolatlan kérdések, miközben akaratlanul is Kristen képe derengett fel előtte. Az országos nagy barát, aki dacára annak, ami köztük történt, még mindig ott szerepel a férfi közeli barátainak szűk listáján. 

Amikor a múltkori konyhai rombolás után vásárolni mentek, Rob eltűnt az állatfelszerelési részlegen, ő pedig az idétlen bögrék között válogatva egy régi ismerősbe botlott. Kristen valami fura formájú hatalmas fémedényt forgatott a keze között, ő pedig nem is próbált úgy tenni, mintha nem venné észre.  Barátságosan ráköszönt.
-Szia! Vagy sziasztok? – nézett a háta mögé a lány Robertet keresve.
-Jah, Rob is itt van valahol, azt hiszem, a kutyáknak vesz valami vitamint. – rántott a vállán Anna, miközben egy pandamackós bögrét szorongatott bőszen.
-Tányérdobálós mézeshetek? – mutatott rá a másik a kocsijában lévő tányérokra és bögrékre.
-Hát, eltört néhány dolog – motyogott Anna.
-Most tényleg? Egymáshoz vágtátok őket? – vigyorgott a másik lány felszabadultan. –Anyám, Rob nem volt régen ilyen impulzív. Ha valami nem tetszett neki, akkor duzzogott. Agyon is csaptam volna, ha a méregdrága készletemet dobálta volna.
-Most sem dobálta, csak ... leesett... – pirult el Anna.
-Ahhha! – csillant fel a szeme Kristennek. –Szexeltetek a konyhában, mi? ... Oh, te szerencsés lány! Akarom mondani, asszony... – sóhajtott Kristen. –Sosem tudtam rávenni, hogy eldobja az agyát a hálószobán kívül. Persze, ha a készletre gondolok, akkor talán  jobb is – kacsintott. –De most tényleg ilyen gyerekes vackokat akartok venni? – fitymálgatta a pandás bögrét, ami Annának ettől a nézéstől csak még jobban kezdett tetszeni. 

-Hát, ha ezek is eltörnének, legalább nem kár értük. – jegyezte meg epésen, mire Kristen visszakozót fújt és témát váltott.
-Bocs, azzal kellett volna kezdenem, hogy sok boldogságot! Hallottam, összeházasodtatok, de az ember annyi kacsát hall, hogy nem akartam ezt sem elhinni. Azt gondoltam, ha így lenne, azt Rob biztos az orrom alá dörgölte volna.
-Pedig igaz. Csak egészen szűk körben tartottuk a szertartást, otthon, Magyarországon. De nyilván itt sem ússzuk meg, előbb utóbb közzé kell tenni valami hivatalos bejelentést.
-Semmi felhajtás, mi? Akkor biztosan az ő ötlete volt.
-Nem, nem igazán. Én sem akartam volna világra szóló lagzit egy csomó emberrel, akiket nem is ismerek, vagy nem szeretek. – vonta meg a vállát Anna, mire Kristen elmosolyodott.
-Ez az utóbbi lennék én, igaz?
-Hidd el, nem szoktam ezen törni a fejem! Ha nem bántasz minket, nekem semmi bajom veled. Mindannyiunknak van múltja, Robnak te vagy. Tudomásul vettem.
-Kezdem érteni, mit szeret benned. – sóhajtott Kristen és hirtelen letette az edényt vissza a polcra. –Egyszerű vagy, becsületes és nagy szíved van, mellesleg zenélsz is, a két lábon járó főnyeremény.
-Hát ja... – toporgott Anna. –És most bocs, de ez a főnyeremény megy, összeszedi, ami még kell, mert aztán ura és parancsolója  még a végén itt hagyja a parkolóban, amiért olyan sokat kell várnia rá. Szia!
-Szia! Mondd meg Robnak, hogy üdvözlöm, és nincs harag. Sok boldogságot!  És ezt, mint a barátja üzenem neki.
Anna csak a fejével biccentett, ahogy egy kissé kesernyés mosollyal a szája sarkán odébb tolta a bevásároló kocsiját. Barát! Na igen... Robert is ezt szokta mondani...
*
A lány fogta a telefont a kezében és az ujja riadt lepkeként lebegett a gyorshívó gomb felett. Csak a hangját akarta volna hallani, tudni, hogy nincs semmi baja, hogy nem a testi-lelki jóbaráttal vigasztaltatja magát a házi perpatvar után, végül inkább letette a telefont. Nem fog megalázkodni! Robert elrohant, de ez az ő háza, tehát haza is fog jönni. Neki csak ki kell várnia, hogy a férje rájöjjön, a lakáskulcsot nem is vitte magával, és kénytelen csengetni, hogy felbosszantott asszonykája beengedje. Édes lesz a bosszú! – döntötte el, de azért a szeme újra a néma telefonra siklott.
*
Kérlek, vedd fel! – állt az üzenetben, amit Robert Siennának küldött, miután már másodszor nyomta ki barátjának felesége a hívását. És a következő csengetésnél végre meghallotta a kattanást, ami a kapcsolatot jelezte kettőjük között.
-Veled van, mi? – kérdezte az asszony köszönés nélkül, és a hangjában Robert várakozásával ellentétben nem annyira ingerültség, mint inkább valami fáradt lemondás rezgett.
-Igen, velem van… és nagyon ki van borulva. Sia, túl kemény voltál vele!
-Hát, egy barátnak – gondolom – így is kell látnia – morogta az asszony – csak tudod, nekem fájt az a pofon, úgyhogy az én jogom eldönteni, hogy a jövőben hagyom-e, hogy verjen a férjem.
-Jézus, Sia! Te is tudod, hogy soha nem emelne rád kezet! – nyögött bele a telefonba Robert. –Imádja még a lábad nyomát is. Nem tudom, hogy mi volt ez köztetek, de egészen biztosan nem arról szólt, hogy valaha is bántani akarna…. Marlowe-ot pedig egészen biztosan nem. – tette hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után. 

-Azt hiszem, én is tudom – suttogta a nő keserűen. –Csak mostanában olyan hülyén alakultak a dolgaim, és meg voltam róla győződve, hogy ennek az az oka, hogy napról napra öregszem, és Tom sem állt mellettem úgy, ahogy én elvártam volna; … aztán az a veszekedés, tudom, hogy hülyeség volt, hogy más nőkkel gyanusítottam meg, hiszen ideje se lenne, de … amíg be nem csaptam mögötte az ajtót, addig nem is tudtam, hogy mennyire fáj nekem, ha őt bántom. – hadarta Sienna, mint akiben felszakadt egy gát, hogy végre beszélhet a bensejét emésztő fájdalomról és bizonytalanságról.
-Rob, te tudod, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz… rájönni, hogy milyen mélyen él a bőröd alatt. És amikor ott állsz kifosztva, egyedül, akkor jössz rá, hogy milyen nagyon szereted. De ez már csak utólag van, mert addigra eltörtél valamit, ami hozzá kötött. Amikor körbevesznek az emlékek, a szürke, magányos reggelek, a fáradt, közönyös hétköznapok, a kelletlen esték, amikor csak fekszetek egymás mellett… és próbálsz ezekből vigaszt meríteni, hogy jól cselekedtél, hiszen ez már a végjáték volt….

-Jézusom, Sia! Miről beszélsz? Egyrészt én nem ezt éreztem… Kristennel szakítani maga volt a megnyugvás. Végre tudtam, hogy mit akarok, vagy inkább azt, hogy többé már mit nem… Másrészt az nem volt egy akkora szerelem, mint a tiétek. És köztetek nem is múlt el ez egy pillanatra sem! Ha így lenne, akkor a férjed nem bőgne itt a vállamon, amiért nem lehet veled. Minden kapcsolatban vannak mélypontok, én is éppen egy veszekedés kellős közepén hagytam ott az asszonyt, de ha sikerül végre felnyitnom a szemeteket, akkor rohanok is haza hozzá, hogy helyre hozzam, amit elszúrtam. Mert nem akarom, hogy csak egy pillanatra is így emlékezzen a házasságunkra, ahogy te beszéltél az előbb a tietekéről. Mert tudom, hogy micsoda kincset hagyok kifolyni az ujjaim közül minden egyes percben, amikor a hisztisebbik énemet hagyom felülkerekedni, …hogy életem legnagyobb ajándéka, hogy az enyém lett.

-Akkor menj, legalább te mentsd meg a házasságodat! – mondta fásultan az asszony, mire Robert fáradtan megforgatta a szemeit.
-Nem figyeltél, Sia! Csak akkor mehetek, ha a tietek már rendben van. … Fingasd meg a srácot… bár, ezt már meg is tetted… aztán fogadd vissza, mert belepusztul, ha kirúgod. Bárki bármit mond, senki nem tudhatja, hogy milyen erős köztetek a kapocs, ezt csak ti érezhetitek. A szíved mélyén neked kell tudnod, hogy Tomnak te vagy az igazi, az egyetlen. Tudom, hogy Savannah baromi okos tud lenni, ha más kapcsolatáról van szó, de ne hagyd, hogy valaki kívülről okosakat mondjon és ezzel az örök boldogtalanságra kárhoztasson titeket. Legyél könyörületes érte és magadért!
-Robert! Hagyd abba, mert a végén még megdumálsz… már értem, miért mondta Anna, hogy az eszkimóknak is árulhatnál jeget… de nézd, az első pofon – és nem feltétlenül a kézből érkezőre gondolok – mindenkit padlóra küld. Kell egy kis idő, amíg fel tud az ember állni. De azt már én is beláttam, hogy a gyerekkel kicsit túllőttem a célon, ez már kegyetlen dolog volt tőlem. És hát a békülés is nehezebb, ha egy kontinens van köztünk, úgyhogy mondd meg neki, jöjjön haza! Igazság szerint nem kellett téged végig hallgatnom ahhoz, hogy rájöjjek, ami köztünk volt, az megérdemli, hogy megbeszéljük és megmentsük. Csak most még nehéz, kurvára nehéz. Leginkább magammal tisztába jönnöm… hogy erre is képes voltam… de ezt azért ne mondd el neki! És köszönöm, hogy a barátunk vagy! Tudd, hogy te is mindig fordulhatsz hozzám, hozzánk, ha beütne a mennykő. De most menj és hozd rendbe otthon a dolgokat, mert egyszerre csak egy helyen álljon a bál! Szia!

Robert megkönnyebbülten sóhajtva köszönt el, aztán a mellette sápadtan és igen részegen üldögélő Tomhoz fordult.
-Na, gyere! Hazaviszlek, most jobb, ha nem vagy egyedül… aztán, ha kialudtad magad, akkor felülsz az első gépre és hazamész  oda, ahol a helyed van és ahol várnak. Csak előtte légy szíves, kérd meg Annát, hogy engedjen be minket, mert otthon felejtettem a kulcsomat…
*
ps. margo27, hálás kösz a kommentért, szerintem pont ez hiányzott ahhoz, hogy valahogy lezárjam ezt a részt XD

5 megjegyzés:

margo27 írta...

:)

zso írta...

Hát igen. Veszekedés után, édes a békülés. Gondolom, valahogy csak bejutnak, majd a lakásba, ha máshogy nem az ablakon. Drukkolok a srácoknak! A panda legyen veled Juci!<3
PcP&V

csez írta...

Eszkimó lehetek én is ;) simán bekajálnám XDDD
Tetszett!!! A Kris-párbeszéd is ;)
Kíváncsi vagyok a kalitkaajtó feszegetésére... Kívülről, belülről egyaránt XDDDD
K&P

Edina írta...

szia
Lemaradtam, de mindent bepótoltam :)
Édesek ezek ketten :)))) Tomot külön lájkolom !
Jól szórakoztam végig :)))
páá

Névtelen írta...

Igazából Rob megoldotta! Piros pont :)
An