Távol a világ zajától 8.

Újabb hetek teltek el, és egy napon arra ébredt, hogy nagy a csend a ház körül. Előfordult, hogy Charlie érkezésére ébredt, és csak a konok akarat, hogy nem hagyhatja, hogy lustának tartsák, segített benne, hogy hamar észhez térjen. A reggeli kávé közben beszélgetett Monával, aztán a gyerekek lelkére kötötte, hogy viselkedjenek jól, majd egy mély sóhajjal belevetette magát a munkába. A tavasz teljes erejével tombolt, munka közben hamar kimelegedett, sokszor ing nélkül dolgozott Charlie mellett a tetőn. Így aztán a bőre olyan volt, mintha világéletében a szabadban dolgozott volna. Valaha gondosan nyírt haja már a nyakába ért, időnként arcát néhány napos borosta fedte, de még soha nem érezte magát annyira szabadnak, mint ebben az ősember-formájában. Biztos volt benne, ha egy nap újra nyakkendőt kell kössön, az olyan lesz, mintha kötelet akasztana a nyakába. Az elmúlt héten összebarátkozott a szomszédokkal is, ahol két hasonló korú gyerek élt, és ma Mona átkísérte volna Jeremyt és Lizzyt hozzájuk valamikor délelőtt. Mona azonban ma reggel késett.

Önkéntelenül is a telefonját kereste, és már látta is, hogy több nem fogadott hívása volt, amiket nem hallhatott, mert este rezgőre tette. Már arra sem emlékezett, miért, talán valami régi beidegződés miatt, amikor a moziban levette a hangot. Itt ugyan csak az új, nagyképernyős televízió előtt terült el, miután a gyerekeket ágyba dugta, és a szinte teljesen levett hang mellett egy felnőtt csatorna kínálatát bambulta fáradtan, de úgy látszik a telefonra volt gondja. Charlie kereste és aggodalmasan hívta vissza. Ha az öreg nem jött, csak telefonált, biztos valami baj van.

-Bocsásson meg, Charlie! Nem hallottam, hogy keresett – szólt bele azonnal, ahogy a vonal túlsó végén fogadták a hívását.

-Semmi baj! Csak szólni akartam, hogy Mona éjjel belázasodott. Nem vészes, de azért gyenge és hát azt sem akarná, hogy a gyerekek elkapják. Ha nem gond, ma itthon maradunk mindketten. Én ápolom, ha már egész életében ő ápolt engem. A mai napot fogja fel pihenő napként! Este meg felhívom, hogy holnap mire számíthat, rendben?

-Köszönöm, Charlie! Monának mondja meg, hogy gyors gyógyulást kívánunk neki mindannyian! Tegnap úgyis összeírt egy listát, hogy mit kéne vennem, akkor ma a gyerekekkel elmegyünk bevásárolni. Magamat ismerve ezzel úgyis elmegy a fél nap – nevetett Robert, bár a szíve mélyén messze nem volt ilyen vidám. A bevásárlás még magában is tortúra volt, a két gyerekkel pedig inkább bele sem gondolt, milyen megpróbáltatásoknak lesz kitéve. De nem akarta, hogy teljesen gyámoltalan pasinak tűnjön, így aztán legalább kommunikálni próbálta a talpraesettségét, ami a korábbi tapasztalatok alapján azért még sok kívánni valót hagyott maga után.

*

Robert igazán megpróbálta megőrizni a hidegvérét, de az órák óta tartó bevásárlás már minden önuralmától megfosztotta. A Mona által összeállított lista majd minden eleme végre ott lapult a hatalmas kocsi mélyén, amelybe most már Lizzyt is beültette, mielőtt a kislány a játékos gondolák mindegyikét lepakolja. A gyerek azonban sértve érezte magát, legalábbis szabadságjogának erőteljes korlátozásaként a bátyjához képest, aki egy távirányítós autót szorongatva lépdelt Robert mellett. A férfi úgy gondolta, bevásárolásonként egy drágább játék éppen elég lesz és Lizzyt kielégíti, hogy a száraztésztákkal játszhat, amíg a pénztárig érnek. A kislánynak jól hallhatóan más volt a véleménye. Üvöltött, mint a fába szorult féreg, úgyhogy a férfi inkább nem is ment az üvegáruk felé, mert ettől a hangtól az olcsó boroskészletek is elpattantak volna. Most éppen egy dobozon huzakodtak, amit a kicsinek az utolsó pillanatban sikerült megkaparintania, és amelyben egy drága alvós baba pislogott a huzavonának köszönhetően. Lizzy láthatóan eldöntötte, hogy ez a baba lesz mostantól a legjobb barátja. Robert pedig elkövette azt a hibát, hogy ésszerű gondolkodást várt el egy gyerektől, aki még szobatiszta sem volt. A férfi legszívesebben alaposan megrázta volna, miközben az arcába ordítja az összes ellenvetését, de nemrégiben látott egy dokumentumfilmet, amiben pont arról volt szó, hogy a legtöbb gyerekbántalmazás ilyen rázással kezdődik, aztán ahogy növekszik a gyerek, egyre inkább eldurvul a helyzet. Ráadásul az agyra gyakorolt rendkívül káros hatását is taglalták a műsorban, ezért aztán már olyan erővel harapta a saját szája szélét, hogy a vére majd kiserkent. Felnőtt férfi. Nem vesztheti el teljesen az önuralmát egy bömbölő kétéves miatt. Egyelőre még nyerésre állt az indulatával szemben, de érezte, hogy hamarosan robbanni fog. Az érzést pedig csak erősítette benne a fiatal nő, aki egy az övéhez hasonlóan tele pakolt kocsit tolt maga előtt, és most kicsit kárörvendően figyelte. Ez a liba nyilván jól szórakozik rajta, miközben neki már hasogatott a feje. 

-Lizzy! Elég volt! – kiabált rá a gyerekre és megrántotta a dobozt. A parányi gyerekkéz megszeppenten engedte el, Robert pedig visszarakta a polcra, amely mellett álltak. Egy cseppet sem érdekelte, hogy ott történetesen zöldborsó és kukorica konzervek társaságába került. Jeremy reszkető szájjal nyújtotta felé az autó dobozát.

-Akkor én se kérem.

-Te megtarthatod. Most a tiedet vesszük meg. Legközelebb meg majd kap a húgod is valamit – motyogta a kisfiú nagylelkűségétől szinte megalázottan a férfi. A fiatal nő eddig bírta visszafogni a véleményét.

-Hát, ez szép volt, gratulálok! – mondta gúnyosan. –Felnőtt férfi és csak ennyi telik tőle, hogy itt gorombáskodjon két apró gyerekkel.

-Már ne haragudjon! – fordult felé Robert, és mély levegőt vett, mielőtt a korábbi feszültséget most ezen a kotnyeles tyúkon vezeti le. –Semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk, oké?

-Nem lenne, ha nem látnám! De maga eléggé közszemlére bocsátotta itt a gyereknevelési csődjét. Tudja, azt gondolom, hogy magának még kutya se való, nemhogy gyerek – fortyant fel a nő, aztán sajnálkozva a gyerekekre nézett. –Kíváncsi lennék, a felesége tudja-e, hogy semmi türelme nincs a gyerekeikhez. ... Ne! Ne válaszoljon! – forrasztotta Robert torkára a választ, aztán megragadta a kosarát és visszaindult a zöldséges pult felé. 

Az ilyen nőktől mentsen meg az ég! – nyögött fel a férfi, miközben a babát rejtő dobozt legyőzötten visszadobta a kocsiba, mire Lizzy durcás arcocskája felderült. Aztán a pénztárhoz tolta a bevásárló kocsit. –Ne mondjon semmit! – villant a szeme a pénztárosnőre, aki a szája szegletében mosolyogva engedelmeskedett. Lerítt  róla is, hogy megvan a véleménye az előbb történtekről, de szerencsére megtartotta magának. Nők! Baromi okosnak képzelik magukat, de segíteni persze egyik sem akar – morgolódott magában, miközben a számla végeérhetetlen szalagja kígyózott elő a pénztárgépből.

A kocsiban Robert bekötötte a gyerekeket a gyerekülésbe, aztán a csomagokat bedobálta a csomagtartóba. Beült, majd a kormányba kapaszkodva még egyszer átgondolta a hirtelen jött ötletet. Tulajdonképpen az a nagyszájú liba adta az ötletet. Kutya! Ez az! Szerez egy kutyát. A házban elfér és legalább leköti a kölyköket. Ráadásul – még ha rosszul is hangzik, de – zsarolhatja is a gyerekeket a kutyával. Mert ha nem viselkednek rendesen, akkor  nem lesz kutya, vagy nem jöhet be a házba, vagy nem játszhatnak vele ... a lehetőségek tárháza végtelen. Ez az!

-Na, srácok! Szeretnétek egy kiskutyát? – nézett a visszapillantó tükörbe és majdnem elnevette magát, ahogy a két gyerekszempár felcsillant. Aha! Sejtette, hogy jó ötlet lesz.

*

Két órával később már nem volt róla teljesen meggyőződve, hogy ez valóban olyan jó ötlet. Az ebtelep roppant lehangoló hely volt annak ellenére, hogy a kutyák viszonylag megfelelő ellátásban részesültek. Száraz, meleg helyen voltak. Látszott, hogy tisztán tartják őket, rendesen kapnak enni és tiszta víz is volt mindegyik kis ketrecben, de a szemük olyan reménytelen volt, ami Robertet a lelke mélyéig megrázta. Szíve szerint kinyitotta volna az első boxot és az ott üldögélő békés keverékkutyával távozott volna, de persze a dolog nem ment ilyen simán. Lizzynek az összes kiskutya tetszett, Jeremynek pedig az összes nagy. Robert meg már előre utálta a nagyjelenetet, amikor döntést kell hoznia. Legszívesebben megfutamodott volna, de tudta, hogy a ház békéje múlik rajta, hogy egy pórázzal a kezükben ballagjanak vissza a kocsihoz. Az iroda melletti üzletben már látta, hogy nem tudna olyat kérni, tápot, játékot, felszerelési eszközt, amivel ne tudnák kielégíteni az igényeit, de ahhoz, hogy ott vásárolhassanak végre, előbb döntésre kellene jutniuk. Már éppen ott tartott, hogy leguggol Lizzy elé és megpróbálja elmagyarázni neki, hogy mik egy nagykutya előnyei, és különben is, néhány év múlva már biztosan a kislány sem tartana a a nagyobb termetű állatoktól. A ketrecben, ami előtt álltak egy kajla kis beagle rágta a rácsot, Lizzy pedig elragadtatottan nézte. A bátyja a szemközti boxban egy jól fejlett rotweilerrel szemezett. Robert nem volt egészen meggyőződve róla, hogy egy ilyen kemény munkakutyával kellene kezdeniük a kutyatartással való ismerkedést. De a tekintete ekkor a következő boxban fekvő kutyára siklott, akinek mintha önálló életre kelt volna a pocakja, és az is megmozdult, ahogy érdeklődőt fedeztek fel az ajtajuk előtt. 

-Egy kedves idős hölgy kutyái voltak, de a néni nemrég meghalt és a rokonok közül senki nem vállalta mindkettőjüket. Megpróbáltuk elválasztani őket, de nem tágítanak egymás mellől. Őket csak együtt tudjuk örökbe adni – szólalt meg mögötte egy fiatal srác, aki már az esti vacsorához töltögette a tálakat.

Robert nézte az aranyszőrű nagy kutyát, amely meglepően jó formában volt ahhoz képest, hogy egy idős asszony mellett éldegélt idáig. A hasa alól pedig egy kis szőrgombóc gurult elő. Már nem volt kölyökkutya, de a kinézete  alapján bárki annak gondolta volna. Lelkesen csóválta a farkát és a nagy kutya lábai között felkapaszkodva a rácsba akasztotta kis körmeit. Lizzy hangos kiáltással szaladt oda hozzá és a nagy kutyával szinte nem is törődve, a maga babanyelvén folyamatosan dünnyögött neki. A kicsi láthatóan élvezte a rajongást. Robert megvakarta a fejét. A nagy kutya szép volt, láthatóan szelíd is, de vajon Jeremynek tetszene-e? – tette fel magában a kérdést, mivel a fiú idáig kizárólag kemény munkakutyákra vetett szemet. Egy halvány lemondó sóhajjal nyugtázta közben, hogy képtelen kitartani az eredeti elképzelése mellett. Két kutya! A két gyerek mellé? Meg van őrülve? Még soha nem volt saját kutyája,  így aztán még megtanítani sem tudja a kölyköknek, hogy mit szabad és mit nem... Folyamatosan sorolta az ellenérveit, aztán már csak azt látta, hogy Jeremy is ott kapaszkodik a rácsokba a húga mellett, és a két kutya lelkesen nyalogatja a gyerekek tenyerét. A dolog itt dőlt el. Ha most megadja magát, egyszerre négy kis lelket tesz boldoggá. Nem olyan nagy ár cserébe, hogy őt viszont újra nyugodtan lúzernek nevezhetné bárki.

-Azt hiszem, a gyerekek és a kutyák döntöttek – fordult a fiatal alkalmazotthoz. –Őket szeretnénk elvinni.

-Rendben, mindjárt kihozom őket, hogy ismerkedhessenek, de egy kicsit várni kell, mert a doktornő előbb megvizsgálja őket és csak utána lehet a papírokat kiállítani. De most van nála valaki, aki most hozott vissza egy kutyát. Tudja, kiderült, hogy nem lehet összebarátkoztatni a háziak macskájával – fecsegett a fiú, aztán megrázta magát, mint aki rájött, hogy ez Robertet nem biztos, hogy érdekli. -Itt van egy-egy póráz, addig nyugodtan sétáljanak velük ott a futtatóban. Lotte ott lesz magukkal, ha bármi probléma lenne – intett a kislányosan apró állatápoló felé a kertre nyíló ajtó közelében.

*

-Mr.Hazard! Jöjjenek! A doktornő már várja magukat! – kiabált a Paul névre hallgató alkalmazott, és Robert meglepetten látta, hogy a gyerekek – közös életük során talán első alkalommal – minden ellenvetés nélkül vezetik a kedvenceiket a folyosó felé. Jeremy mellett túl nagynak tűnt a világosszőrű kutya, de az olyan békésen baktatott, mint aki tudatában van az erejének és vigyázni akar a kétlábú kis gazdájára. A kiskutya pedig leginkább négylábú társát figyelte, így aztán vidáman indult a nyomában. Lizzy boldogan nevetett, ahogy azt hitte, ő sétáltatja a kis szőrcsomót. Robert az elmúlt percekben olyan ritka pillanatoknak volt tanúja, amit nem is remélt egy ideje. A két gyerek most először volt igazán felszabadult és boldog, amióta mellette éltek. Fájó volt a felismerés és szíve mélyén máris hálás volt a két bolhásnak, amiért képesek voltak ezt a sikert ilyen gyorsan elérni. Az előbb próbáltak nevet adni a kutyáknak, aztán Lotte elárulta az eddigi nevüket és ők mindannyian egyetértettek abban, hogy tökéletesek. Így aztán Árnyékot és Gombócot vezetve megérkeztek az orvosi szoba elé, és Robert bekopogott.

-Tessék! – csendült bentről egy határozott hang, mire benyitottak. A két kutya láthatóan bizalommal, mindenféle ellenkezés nélkül követte a gyerekeket, Robert azonban mintha gyökeret eresztett volna a küszöbön. Nocsak, milyen kicsi a világ! Momentán ennek annyira nem örült. Ez a nő néhány órával ezelőtt közölte vele, hogy még egy kutyát sem bízna rá, nemhogy gyereket, most pedig két védencét is szeretné magával vinni.

Távol a világ zajától 7.

Egy hónap telt el, a ház kezdett olyan formát ölteni, amit a vásárláskor remélt, és esténként Robertet nem kellett álomba ringatni. A nehéz kétkezi munka szokatlan volt számára, hiába gondolta, hogy az edzőteremben kellőképpen megerősödött hozzá. De más volt ötven felülést vagy némi súlyemelést és egy kis futást letudni egy íróasztal mögött  töltött nap után, mint reggeltől kora estig emelni, megtartani nagy súlyokat. Kalapálni, csiszolni, szívni a port és az alkarjával letörölni a faforgácsos izzadtságot a homlokáról. Olyan izmai sajogtak, amelyeket a középiskolai anatómiai leckéknél taglaltak ugyan, de soha nem szembesült vele, hogy ezek fájdalomra is képesek. Amikor a korai vacsora után Bennették elmentek, csak a legnagyobb nehézségek árán volt képes a gyerekekre figyelni, mert szíve szerint ledőlt volna aludni, miután egy kád forró vízben alaposan kiáztatta meggyötört tagjait. De persze ezekről szó sem lehetett. A két gyereknek a legizgalmasabb folyton az előlük elzárt terület felfedezése volt, így aztán néha úgy érezte, hogy már a hátán is szeme van és kiélesedtek olyan érzékei, amelyeknek a létezését sem sejtette korábban. 

Charlie nem kímélte, komolyabban megdolgoztatta, mint azt előre gondolta volna, de cserébe az öreg tényleg szinte csak az anyagok árát számolta el vele. Amikor rákérdezett, hogy mi ebben az ő számára a haszon, a férfi megrántotta a vállát.

-Tudja, fiam! ... már ha nem haragszik, hogy így szólítom... mindig szerettem volna, ha az Úr megajándékoz egy fiúval, akivel együtt dolgozhattunk volna, aztán rá is hagyhatom a vállalkozást, ő meg a fiára... tudja, ahogy  a mesében van – nevette el magát -, de egy lányom lett, aki – amilyen akaratos – talán megbirkózott volna a fizikai részével is, de az érdeklődése egészen más irányba vitte. Félre ne értsen, imádom attól a pillanattól fogva, hogy felsírt! Csak hát, ha én már nem bírom, be is zárhatom a boltot örökre, ő nem fogja folytatni. Mindene a természet és az állatok, amióta csak totyogni tudott. Ha rajta múlott volna, a házunk tele lett volna elárvult, befogott állatokkal. Aztán megnőtt és jelentkezett az orvosira... az állatorvosira persze... Már befejezte, csak valami szakvizsgára vár, és a szakmai gyakorlat idejét végzi. Ha hamarosan túl lesz rajta, és visszajön egyáltalán, remélem megtalálja azt a férfit, akivel családot alapít, hogy legalább az unokákkal foglalhassuk el magunkat öreg korunkra. Addig jó móka a maga házát csinosítgatni. Ha befejezzük, úgyis leteszem a szekercét örökre. Mona már alig várja – sóhajtott a férfi, és Robert legszívesebben megkérdezte volna, hogy vajon Charlie is várja már ezt az időt, vagy neki lemondás lesz, ha nem javíthat, építhet, ahogyan egész életében. Próbálta elképzelni a lányt, hogy vajon Charlie magas termetét, vagy az anyja kerek, alacsony formáit örökölte-e, aztán jobb híján visszakérdezett:

-Miért fogalmazott úgy, hogy ha „visszajön egyáltalán”?

-Hát, tudja... Washingtonban végzi az egyetemet. Legutóbb azt mesélte, jó állást kínáltak neki egy kisállat-klinikán. Megértenénk. Az mégiscsak a főváros, nem egy álmos, poros kisváros, mint Asheville – sóhajtott bánatosan a férfi.

-Charlie! Én  is eljöttem Washingtonból – nézett rá Robert. –Nem mondom, hogy nem élveztem az életem, amíg ... , de tudja ... amikor ezek a gyerekek megérkeztek, hirtelen nem is tudtam, mi volt olyan jó a régi életemben. Ehhez az újhoz meg, amiben ők is hozzám tartoznak, már nem is tűnik olyan jó választásnak Washington. Emlékszem, hogy a belvárosban a kutyasétáltatók sokszor nyolc-tíz kutyával mentek egy kört a tömb körül, mert a gazdáknak még arra sincs idejük, hogy maguk sétáljanak a kedvencükkel. Higgye el nekem, Asheville tökéletes embernek és állatnak egyaránt. Erre pedig a lánya is rá fog jönni, hiszen itt élte le az életét.

-Hát ez az! – nyögött fel az idős férfi. –Tudja, Sofia nemcsak az egyetem miatt ment el innen. De az életének az a része nem tartozik rám, legalábbis ő ezt próbálta velem megértetni. Mindegy is. Én is remélem, hogy visszajön, de az anyjával felkészültünk arra is, ha bejelentené, hogy ott marad. Talán szereznem kéne néhány kutyát, és azokkal hazacsábítani – próbálta meg tréfával elütni a keserű hangulatot a férfi, aztán belevetette magát megint a munkába, mint aki a gyalu, kalapács, szögek és deszkák világába menekül a saját problémái elől. 

Szerencséjük volt, mert a mennyezet gerendázatát nem kellett kicserélni, így hamarosan a kezdeti rombolás már építésre váltott, és egy-egy jobb nap után Robert már látni vélte a fényt az alagút végén. A szobák mennyezetét már friss gipszkaron fedte, és megérkezett a fűtést biztosító kazán is. Már csak be kellett szerelni, hogy az épület szép lassan életre keljen. A házba bevezették az internetet és innentől a fáradt estéken a hóna alá húzta a két gyereket, hogy amíg valami mesét néznek a laptopján, addig ő pihenhessen egy kicsit. A beszerzendők listájára felkerült a tv, valamint némi bútorhuzat-anyag, mert Mona megígérte, hogy segít neki rendbe hozni a nappali elnyűtt ülőgarnitúráját néhány egyszerű megoldással. Festéket vett, hogy lefesse a falakat, és a képzeletbeli listára felírta a konyhabútor felújítását is, bár arról még fogalma sem volt, hogyan és mikor. De tervezgetett, és ez máris több volt, mint amit korábban tett. A régi Robert Hazard egy fárasztó nap után hazament, lezuhanyozott és folytatta a munkát, miközben szinte a tányérjára sem nézve bekapta a vacsorát, amit Nora rendelt valahonnan. Aztán lefeküdtek, esetleg szeretkeztek is, majd reggel a taposómalom kezdődött elölről. Hétvégeken elmentek egy party-ra, ahol az alkohollal próbálták kimosni magukból a stresszt. Tulajdonképpen az élete itt sem különbözött sokban. Reggeltől estig dolgozott. Mégis, itt ezerszer inkább érezte, hogy él. Már csak azért is, mert már nem is emlékezett rá, hogy sörnél valami erősebbet engedett volna le a torkán. A gyerekek gondoskodtak is róla, hogy ne hagyja el magát, naponta újabb és újabb feladatok elé állítva, amikre még a legvadabb álmaiban sem gondolt korábban. Néha elmerengett rajta, hogy alapvetően hihetetlenül szerencsés, mert sem Jeremy, de még a kis Lizzy sem tett keresztbe neki akarattal. Mintha még a gyerekek is megérezték volna, hogy az ellenállásukkal már meg sem tudna küzdeni. A kislány eleinte sírdogált ugyan az anyját keresve, de amióta itt éltek, mintha még ő is felnőtt volna az újrakezdés feladatához, ami egy alig kétéves gyerek esetében felmérhetetlenül nagy szó volt. 

Reggelenként felkelt, próbált életet lehelni elcsigázott testébe egy gyors zuhannyal, aztán összeütött valami egyszerű reggelit a gyerekeknek és magának, végül benyitott a két kicsihez, akik szerencsére jó alvók voltak, hogy felébressze és felöltöztesse őket, mire Mona megérkezik. Kivéve azt az éjszakát, amikor a ház félig szétverve hevert körülöttük, odakint pedig tomboltak az elemek. Ő pedig egyedül egyszerre próbálta a helyén tartani a padlást borító hatalmas ponyvát és tartani a lelket a két rémült gyerekben. Az az éjszaka jobban kimerítette, mint bármi más egész addigi életében. Mindenesetre a társasági élet és a szex hiánya fel sem merültek benne egészen addig, amíg a munkák a ház körül csökkenni nem kezdtek. De mostanában egyre többször vette észre magán, hogy a bevásárláskor már nemcsak a zöldségek frissességét vizsgálja, hanem a vásárlóközönség életkorát is. De nem igazán volt szerencséje, mert idős asszonyokon és kisgyerekes feleségeken kívül csak néhány diáklánnyal találkozott. Egyik sem az a kategória volt, akikkel kikezdhetett volna. Ezért aztán a legutóbbi bevásárlása alkalmával egy kifejezetten férfiaknak szóló magazint is betett a hatalmas bevásárlókocsiba. Reményei szerint feltűnés nélkül szerette volna kifizetni a frivol újságot, de a középkorú pénztárosnő szenvtelenül lengette meg a feje fölött, miközben a kolléganőjétől arról érdeklődött, ez is szerepel-e az akciós sajtótermékek között. Robert el tudott volna süllyedni a szalag túloldalán. Hiába mantrázta magában, hogy semmi szégyellni való nincs abban, ha szexújságot vásárol, azért annak sem örült volna, ha fizetés után ő lett volna téma a pénztársoron. Odahaza pedig szembesült az újabb felelősségteljes feladattal, miszerint vigyáznia kellett, hol hagyja el a jeles képeslapot, nehogy Jeremy vagy a kis Lizzy kezébe kerüljön.

Megérkezett!

Te is tudod, én is tudom... A szerelem örök! Most azonban ez csak egy "főcím" a kötet borítóján, amelyben két történet mesél a szerelem erejéről.

http://publioboox.com/hu_HU/a-szerelem-orok

 

Hamarosan nyomtatásban is elérhető lesz, de az e-könyv máris rendelhető! Jó szórakozást hozzá!

Távol a világ zajától 6.

Robert a nyakát tornáztatva hallgatta a ház távolabbi részéből idehallatszó kopácsolást. Charlie nem hazudott, másnap korán reggel megjelent és elnyűtt kezeslábasában olyan elánnal kezdett a ház rombolásába, mint egy tinédzser. Még dél sem volt, de a nappali teljes mennyezete a padlón hevert. Az öreg semmivel sem törődve kezdett volna a munkába, de szerencsére Robertnek eszébe jutott, hogy még idejében kimenekítse a nem túl jó állapotú bútorokat. Egyelőre gondolni sem gondolhat újakra, amíg nem tudja, hogy a javítási munkáknak hol lesz a vége, úgyhogy menteni próbálta a menthetőt. Kicsit vágyakozva gondolt a régi Larry Laslo-féle  garnitúrára... vajon lesz még valami hasonlója? Bár, amíg két kisgyerek maszatos kezekkel járkál körülötte és szemrebbenés nélkül ugrál a kanapén, talán jobb is, ha nem álmodozik a régi eleganciáról. A két gyerek most éppen Charlie feleségével a konyhában volt. Az asszony igazán meleg tekintetű, barátságos nő volt és a kicsik azonnal bizalommal fordultak feléje. Most éppen az ebédkészítés rejtelmeibe igyekezett bevonni őket, és a konyha felől szállingózó illatok alapján Robert megnyugodott. Ma végre valami finom házikosztot fognak enni. 

Újsütetű apaságának ez is egyik buktatója volt. Életében nem főzött magára. A maximum, amit el tudott készíteni, egy jó kávé volt egy jó kávéfőző géppel. Amit Nora magával vitt, úgyhogy itt még ez az apró sikerélmény sem segítette. Porkávéból kevert magának reggel egy erős feketét és kis lelkiismeret furdalással csent el a gyerekek tejéből. Már megint nem jutott el a bevásárlásig. De fogalma sem volt róla, hogy intézze a két gyerekkel. Itthon nem hagyhatta őket, a kocsiban sem szívesen, azt pedig meg sem próbálta, hogy még egyszer velük barangolja be a hatalmas szupermarketet. Az első próbálkozása  eredménye egy csomó egészségtelen vacak és néhány erősen kifogásolható minőségű játék volt, hogy a lehető legkisebb botránnyal szabaduljon az üzletből. Nem igazán vágyott még egy olyan tortúrára. Talán Mona Bennett vállalná, hogy lefoglalja őket, amíg ő elugrik bevásárolni. Már éppen a slusszkulcsért nyúlt, amikor az asszony jelent meg az ajtóban, mintha csak megérezte volna a gondolatait.

-Mr.Hazard! Nem akarok a zsebében turkálni, de a hűtőszekrénye szinte teljesen üres. Én szívesen főznék magukra, de ahhoz alapanyagra is szükségem lenne – mondta óvatosan az asszony, mint aki nem biztos benne, nem merészkedett-e túlságosan személyes vizekre a megjegyzésével.

-Mrs. Bennett, éppen most akartam megkérni, hogy vigyázzon kicsit a gyerekekre, hogy elmehessek bevásárolni. De ha megmondja, mire lenne szüksége, akkor az lenne a második nagy segítség az ügyben. Az én ötleteim kimerülnek abban, hogy tej, kenyér és valami felvágott legyen. Esetleg tojás.

-Nagyon szívesen vigyázok rájuk, és amit felsorolt, természetesen szerepelne az én listámon is, de akkor várjon egy percet és felírom, mit hozzon még – nyúlt az asztalon heverő jegyzettömbért az asszony és sebesen írni kezdett. Robertet már a tény is elbűvölte, hogy egy nő fejből ennyi mindent fel tud sorolni, ami a főzéshez kellhet. Amikor a listát a kezébe vette, azért egy halvány gyanú ébredt benne, hogy a bevásárlás alapos megrázkódtatást jelent majd a pénztárcája számára, de egy halvány mosollyal biccentett, és megígérte, hogy sietni fog. Akkor még nem tudta, hogy a szó: liszt egy fél gondolányi terméket jelent, vagy tíz félét, amiben dönteni neki kellett. És ez nehezebben ment, mintha gazdasági vészhelyzetre kellett volna tanácsot adnia. A lista majd minden elemével ugyanez volt a helyzet. Mire a pénztárhoz ért, már folyt a víz a hátán és úgy érezte órákat pocsékolt el az életéből. Keményen elhatározta, hogy utánanéz, Asheville-ben létezik-e a házhozszállítás a szupermarketből, mert ezt a tortúrát nem állt szándékában újra átélni. 

Amikor a küszöböt átlépte, isteni illat töltötte meg az orrát. Egy céges összetartáson valahol fent Alaszkában érzett hasonlót, ahol egy vadászkísérőjük bográcsban készített egy isteni eledelt, amire a friss levegőn megéhezett férfiak megvadult farkasokként vetették magukat. Itt a látvány sokkal konszolidáltabb volt, de az illatfelhő ugyanaz. Jeremy a konyhaasztalnál evett, és ő még sosem látta ilyen jó étvággyal falni a kölyköt. A kis Lizzy Mona ölében ülve úgy tátogott, mint egy éhes kismadár és mindenfajta hisztéria nélkül evett, láthatóan ízlett neki az asszony főztje. Az asztalnál ott ült Charlie is és egy nagy szelet puha kenyérrel az utolsókat törölte ki az ízes szaftból. Robert nem emlékezett rá, hogy ilyen friss házikenyerük lett volna itthon. Mint ahogy az is rejtély volt, az asszony miből készítette el a sűrű marhagulyást.

-Az illat már kint a kertben megkísértett – tette le a nehéz csomagot a konyha sarkába, és beleszimatolt a fazék fölötti párába. –Fantasztikus lehet az íze, ha a gyerekek ilyen szívesen eszik.

-Üljön le, máris adom az adagját – mosolyodott el Mona elégedetten, amiért a főztjét megdicsérték. –Ne haragudjon, hogy nekikezdtünk, de úgy elmaradt, hogy már nem akartam a többieket megváratni – szabadkozott az asszony, és Robert tudta, elsősorban a férjéről beszél. Charlie Bennett keményen dolgozott, nyilván alaposan megéhezett, és ő tényleg alaposan elhúzta az időt az olyan döntésekkel, hogy az asszony a rizs címszó alatt vajon hántolt, hántolatlan, barna, vagy előfőzött, esetleg risotto változatra gondolt-e. Honnan tudják a nők, hogy mi a fenét kell rakjanak a kosarukba, hogy egy étel elkészüljön? Bár, Nora sem tudta, úgyhogy nyilván nem veleszületett érzék kell hozzá.

-Ne fáradjon, majd szedek magamnak – nyúlt egy tiszta tányérért Robert, aztán a merőkanállal a kezében megmerevedett. –Már, ha szabad. Mert az biztos, hogy ehhez nem a mi hűtőnkben találta az alapanyagokat.

-Hogyne lenne szabad – kacagott fel a nő, és még Charlie is elmosolyodott a bajusza alatt. –Egyen csak nyugodtan. Igazság szerint, Charlie hazajárna ebédelni, de ha úgyis itt vagyok és itt főzöm meg az éltelt, akkor egy csomót spórol a benzinnel. Szóval, ne érezze vendégnek magát, ez a maga étele is. Ezt a húst még én hoztam reggel, mert számítottam rá, hogy nincs felkészülve munkásembernek való kosztra. Persze a gyerekeknek majd csinálok valami könnyebbet is, bár úgy látom, ez sem volt ellenükre.

-Hát, az utóbbi időben leginkább csak gyorséttermekben ettünk, mert én nem vagyok valami nagy szakács – nyelte élvezettel Robert a finom falatokat. Az anyja főzött ilyet régen, amikor még nem vett erőt rajta is a korszerű, egészséges táplálkozás iránti szenvedély. És lám, mit ért vele? Évekig kínozták magukat a diétáikkal és mégsem élnek már – merengett el egy pillanatra a múlton.

-Na, ha mindenki jóllakott, akkor az első nap tiszteletére a kávéhoz kapnak egy kis desszertet is – mosolyodott el Mona, és a konyhaszekrényből elővett egy tányér süteményt. Almáspite! – ismerte fel Robert a finom süteményt, amilyet talán gyerekként evett utoljára.

-Jézusom, Mona! Elkényeztet! A kedvencem! De ha így tart minket minden nap, nem fogunk haladni a munkával, mert egy ilyen ebéd után le sem tudok hajolni a kalapácsért.

-Pont erre gondoltam én is – dörmögte vidáman csillogó szemekkel Charlie. –Talán nem is olyan jó ötlet ebben a nagy munkában az ebédszünettel megakasztani a lendületet. Ma megszenvedünk a takarítással, mire kihordjuk azt a sok sittet, de holnaptól reggelizzen be alaposan, mert legközelebb csak kora este kap enni – nézett rá komolyan a férfi. -Mona! Holnaptól csak a gyerekeknek csinálj ebédet, mi majd négy óra után eszünk. De akkor aztán abba is hagyjuk a munkát, mert a pihenésnek is meg kell adni, ami jár neki. Így aztán lesz egy kis ideje az írásra is – bökött a fejével a régi írógép felé, ami a hatalmas konyhaasztal végén árválkodott. 

-Ó, nem írok! Még nem – szabadkozott Robert. Az öreg Remingtont tegnap este találta a hálószobaszekrény aljában. Csak kíváncsiságból hozta ki, hogy működik-e egyáltalán, de még ki sem próbálta. Az éjjel eljátszott a gondolattal, hogy könyvet ír majd, de aztán meghallotta Lizzy nyöszörgését, és rájött, hogy két gyerek mellett aligha lenne ideje elmélyülni az írásban. És akkor a felújítási munkákat még nem is említette. Pedig sok gondolat forgott az agyában. Leginkább a munkájával kapcsolatos gondolatok. Majdnem biztos volt benne, hogy akár még sikere is lehetne egy könyvvel, amelyben megosztaná a múltbéli tapasztalatait a pénzcsinálás világában. Az emberek úgyis erre vágynak, hogy valaki fedje fel előttük a hétpecsétes titkot, hogyan lehet egyik napról a másikra meggazdagodni. A befektetésekhez azonban nem értenek, és talán tényleg piacképes lenne egy könyv, ami a nagyközönség előtt lerántja a leplet a tőzsdealkuszok szakzsargonjáról, a tőzsde világának látszólagos kiismerhetetlenségéről. 

-Hát, most még nincs ideje rá, de ha Jeremy iskolás lesz, Lizzy pedig óvodába kerül, még dönthet úgy, hogy nekikezd – kacsintott rá Mona. –Tényleg, még nem is kérdeztem, mit fog csinálni, ha berendezkedtek? Utánanézett már valami állásnak? Mivel foglalkozott Washingtonban? – sorjáztak a kérdések az asszonyból. Robert nem is neheztelt érte, hiszen érezte ő is, lassan itt is az ideje, hogy ő maga is foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel.

-Egy cégnél dolgoztam, ahol a tönk szélén álló cégeket vásároltunk fel, átalakítottuk és felfuttattuk őket, hogy aztán jó haszonnal továbbadjuk olyanoknak, akik hirtelen meglátták bennük a fantáziát.

-Ó, hát itt ilyesmi nem is tudom, hogy van-e... – pislogott Mona bizonytalanul. Amit a fiatal férfi mondott, kicsit olyan szagú volt, mint amibe Charlie vállalkozása bukott bele néhány évvel ezelőtt, és ez alaposan a kedvét szegte. Még emlékezett azokra az évekre, amikor a férje és a két segédje alig győzték a megbízásokat, de aztán felbukkant egy cég, amely a mostani felújításhoz hasonlókra szakosodott. Bár nem dolgoztak olyan színvonalasan, mint Charlie, mégis elhappolták előle a munkák nagy részét olcsó áraikkal. Ők belebuktak, de a cég is odébbállt egy napon, maguk mögött hagyva a várost, amelynek egyelőre még nem jutott eszébe, hogy volt egy megbízható cége: a Bennett’s Handyman. 

-Hát, én is attól tartok, hogy a szakmámban aligha tudok majd elhelyezkedni, de azért vettem egy újságot, hogy lássam, milyen hirdetések vannak. És ha bevezetik az internetet, akkor még alaposabban tudok tájékozódni – sóhajtotta reménykedve Robert. –De ez mind csak akkor lesz időszerű, ha a ház elkészül és a gyerekeket is el tudom helyezni.

-Na, akkor kezdjünk is bele, mert sosem érünk a végére! – tolta el maga elől a kávéscsészét Charlie, akinek a feleségéhez hasonlóan eszébe jutott a múlt, ahogy a vállalkozását tönkretette egy Roberthez hasonló ficsúr, aki úgy gondolta, többet tud a kisvárosi iparosok életéről, mint azok maguk.

Távol a világ zajától 5.

Asheville-ben egyik meglepetés érte a másik után. A ház környéke valóban csodálatos volt. Virágzó bokrok, gyümölcsfák vonzották a méheket a ház körül és a kert végében. Maga az épület is csodálatos volt. Valamikor újkorában, amikor az a francos fotó is készülhetett. De az azóta eltelt évtizedek bizony rajta hagyták a nyomukat. Kívülről most is frissnek tűnő festés borította, de odabent a friss tavaszi – és a washingtoninál hűvösebb – levegő helyett kissé dohos szag fogadta, híven árulkodva a plafonon nyomot hagyó beázásokról. Az öt szobából máris csak kettőt nyilvánított lakhatónak. Az egyiket kinevezte a saját hálószobájának, a másikba a gyerekeket költöztette be. Az ingatlanos cégtől még mindig nem érkezett meg a washingtoni lakás árának rá eső része, saját tartaléka már nem volt, így aztán beballagott a bankba és a szerződést lobogtatva kölcsönt vett fel a hibák kijavítására, biztosítva róla az ügyintézőt, hogy abban a pillanatban válik majd jó ügyfelükké, ahogy az átutalás megérkezik. Miután fizetőképessé vált, a közeli üzletekben érdeklődött megbízható szakemberek iránt, és hamarosan egymást váltották a nappalijában a tetőfedéssel és fűtéssel foglalkozó iparosok. Legtöbbjük csak hümmögött, a fejét vakarta és láthatóan sajnálkozva méregette a gyerekeket, akik alaposan beöltözve ültek a viseltes bútorokon, amíg nevelőapjuk a javítások árai felől érdeklődött. Végül megérkezett Charles Bennett, aki úgy festett, mint valami viharvert tengerész,  és aki minden különösebb mentegetőzés nélkül felmászott a valaha szebb napokat megélt komód tetejére, hogy onnan elérve, a farzsebéből előhúzott csavarhúzóval kaparászni kezdje a mennyezetet. Mire Robert rákérdezhetett volna, hogy mégis a frászt művel, már egy hatalmas darab vakolat hullott a nappali közepére. 

-Ezt az egészet le kell verni – állapította meg az idős férfi gondterhelten. –Nem lesz nagy munka, mert lényegében csoda, hogy eddig nem esett le magától – tette hozzá kissé fanyarul. Robert még mindig nem kapott levegőt a hirtelen támadt porfelhőben. A két gyerek köhécselve ült a foltos kanapén. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem a nyakukba zuhant a majd öt centi vastag mennyezeti darab.

-Megőrült ember? – kapta el a mester nadrágszárát Robert és kissé megrángatta, hogy rávegye, azonnal szálljon le a komódról. A férfi a korához képest meglepően ruganyosan le is ugrott, aztán barátságosan megpaskolta Jeremy fejét, amely szinte megőszült a portól.

-Bocsánat, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy darab fog leválni. - Aztán Robert felé fordult és csavarhúzójával a mennyezet felé bökött.

-Látta, hogy alig nyúltam hozzá, nem? Ha ez nyáron alaposan kiszárad, még ennyi sem kellett volna neki, és egy napon arra ébrednek, hogy a padlás a nyakukba zuhant. Nem tudom, hogy a mennyezeti gerendák is ilyen rossz állapotban vannak-e, de az biztos, hogy ez a ház az elmúlt években rendszeresen beázott. Le kell verni a födémről a vakolatot, aztán, ha látom, hogy milyen állapotban vannak a gerendák, akkor beszélhetünk a továbbiakról. Talán azok is cserére szorulnak. De az is biztos, hogy a tető cserepeit is ki kell cserélni. Helyenként elmozdíthatta a legutóbbi vihar, azért vannak ezek a friss foltok – mutatott a mennyezeten éktelenkedő sárgás vonalakra – de igazából már régen megérett a cserére. Hát, egyelőre ennyi. Csodálkozom, hogy mindezeket a munkákat nem vette számításba a ház vásárlásakor. Elég lett volna a felújítás után ideköltözniük. Nem akarok turkálni a zsebében, de ha jól tudom, a tulajdonos nem kért érte sokat. Biztosan belekalkulálta, hogy az új tulajdonosnak ezeket meg kell csináltatnia. Ha jól tudom, gépészetileg is van mit csinálni. Talált már egy jó fűtésszerelőt? – érdeklődött szinte közömbösen, mire Robert összerezzent.

-Fűtésszerelőt?

-Azt. Már évek óta nem megy a kazán – vont vállat a férfi. –Én magam mondtam ki rá a halálos ítéletet, amikor az öreg Jonas kiköltözött. Öreg volt már, a gyerekei a világ másik végén élnek, beköltözött egy otthonba. De azt hittem, azért nem tudja már olyan régen eladni a házat, mert őszintén beleírt a hirdetésbe minden hibát. A kazáné az egyik legfontosabb. Javíthatatlan, ki kell cserélni. Nem tudta?

-Nem, nem tudtam – sóhajtott Robert, ahogy kezdte megérteni micsoda helyzetbe került, mert szokásától eltérően a nagy kapkodásban nem fordított figyelmet a háttér-információkra. Ő nem is ezzel a titokzatos Jonasszal üzletelt, hanem egy ügyvédi iroda kezelte az ügyet. Kíváncsi lett volna, ha vissza akar lépni a vételtől, mennyire nehezítenék meg a dolgát. De igazság szerint minden baj ellenére a ház és a város tetszett neki. Persze, egészen más lett volna úgy beköltöznie, hogy az a legnagyobb gondja, hogy milyen színű szőnyeget válasszon a nappaliba, de a pillanatnyi helyzet sem késztette meghátrálásra. Már csak azért sem, mert nem volt hova hátrálnia. A megtakarított pénze elment a házra, a lakásból ki tudja mikor kapja meg a részét, a munkák pedig égetően sürgősek. Ennyi pénzt nem kért, de nem is kapott a banktól. Ha ennyi minden el akarnak végezni, az rengetegbe fog kerülni, ráadásul egészen biztosan rámegy a nyaruk. Ennyit az elképzelt kirándulásokról és pecázásokról. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy egész idő alatt egy disznóólban kell lakjanak, nézett a törmeléktől mocskos nappalira. Aztán némi töprengés után az őszintének és hozzáértőnek látszó fickóra nézett. Ez sem lehet rosszabb a többieknél. Legalább világos helyzetet vázolt fel előtte, szemben a korábbi mesterek bizonytalan hümmögésével. 

-Elvállalja? – nézett a férfira, aki a fejét vakarva még egyszer végignézett a mennyezeten.

-Tudja, mibe készül belevágni?

-Nem igazán – vallotta be Robert. –De kényszerhelyzetben vagyok. Egyszer pénzem is lesz, úgyhogy ki fogom tudni fizetni. Addig vagy kölcsönt veszek fel, vagy maga lesz kénytelen megbízni bennem. Szóval, elvállalja?

-Én el – rántotta meg a vállát a férfi. –De maguk hol fognak lakni közben? – nézett őszinte aggodalommal a fiatal férfira, aki olyan lendülettel túrta a haját, hogy már-már attól tartott, a következő mozdulatnál egy hajcsomó is az ujjai között marad.

-Itt. Nincs hova mennünk. Pontosabban nincs miből. Már, ha ez tényleg olyan sokba fog kerülni – bökött fejével a mennyezet felé.

-Rendben – bólintott a férfi. –Akkor itt az ideje, hogy rendesen bemutatkozzam: Charles Bennett vagyok, de hívjon csak Charlienak, mint errefelé mindenki. Őszinte leszek. Magam végzem el a munkát, nincsenek állandó embereim. Régi tapasztalat, hogy csak a saját munkámért tudok száz százalékosan felelősséget vállalni. Így viszont kicsit lassabban megy – vonta meg kissé sajnálkozva a vállát. A szíve mélyén valóban megsajnálta ezt a kis társaságot. A fiatal férfi és a két gyerek nagyon anyátlannak nézett ki.

-Rendben van, Charlie! – nyújtott kezet Robert. –Én Robert Hazard vagyok, ők pedig Jeremy és Lizzy. Minden reményünk magában van, Charlie. Húzzon ki minket a ... slamasztikából! – nyelte vissza a már nyelvén lévő durva szót, aztán az ajtóhoz kísérte a férfit. –Mikor tudja elkezdeni?

-Már holnap itt leszek korán. Itt annyi munka lesz, hogy nem is biztos, hogy egyedül bírni fogom. Szerezzek embert vagy maga fog segíteni? – nézett Robert ápolt kezeire, aztán elhúzta a száját. –Azt hiszem, jobb ha keresek valakit, maga nem szokott hozzá a kemény fizikai munkához.

-Charlie, ne ítéljen felületesen! – sértődött meg Robert, amiért városi puhánynak ítéltetett első pillantásra. -Néhány sittel teli vödröt azért még én is odébb tudok vinni. Elsősorban rám számíthat mint segítségre. Aztán ha netán tényleg csődöt mondanék, még mindig keríthet valakit. Rendben?

-Rendben. És végső soron befoghatjuk a fiatalurat is – kacsintott a férfi Jeremyre, aki kihúzta magát, mint akivel tényleg számolni kell, ha segítségre van szükség. –De a kisasszonynak kéne valaki társaság, amíg a férfiak dolgoznak. A felesége mikor jön maguk után? – bökött fejével a kis Lizzy felé, és Robertnek igazat kellett adnia. Ha itt ilyen nagy munkába fognak, valaki kell a gyerekek mellé. 

-Nincs feleségem. A gyerekek a testvérem gyerekei, nemrég árvultak el. Azért is jöttünk el Washingtonból – szépítette a történteket. Végül is senkinek semmi köze hozzá, hogy milyen muján hagyta, hogy egy nő átverje. Még elveszítené a férfi jóindulatát, ha bevallaná, mekkora lúzer. De a fickónak igaza volt. Valaki kell a gyerekek mellé, ha ő beáll kőművessegédnek. -Ismer valakit? – kérdezte reménykedve, mire Charlie elgondolkozva rágta a szája szélét.

-Majd megkérdezem az asszonyt. Tudja, amióta a lányunk egyetemre ment, Mona nem nagyon tudja mivel elfoglalni magát. Mindig arra panaszkodik, hogy megöli az unalom. Azt hiszem, pontosan ez az elfoglaltság lenne számára a legmegfelelőbb. Igazából még fizetnie sem kéne érte, hiszen csak ugyanazt csinálná, amit otthon. Vacsorát főz, mos... Lizzy és Jeremy valóságos felüdülés lenne számára. Megkérdezem, ha gondolja.

-Kérdezze meg, Charlie! – bólintott Robert mindenre elszántan. Nem erre számított, miközben a lusta kocsi falta alattuk a mérföldeket. De most itt vannak és nincs más esélyük, mint felvenni a sors által odadobott kesztyűt és sodródni az árral. Charlie feleségének pedig talán lesznek ötletei az iskola témájában is. Nem sürgős, hiszen még előttük a nyár. Most a legfontosabb, hogy száraz tető legyen a fejük fölött és meleg lakás, mire beköszönt a tél. Minden más még a nagyon távoli jövő rejtélye volt.