Távol a világ zajától 1.

Robert Hazard beletúrt sötét, mindig gondosan nyírt és jól fésült hajába, majd hevesen zakatoló szívvel olvasta el újra és újra a hivatalos levelet, amit Amanda, a titkárnője hozott be az imént; annak ellenére, hogy nyomatékosan megkérte, a következő néhány órában ne zavarja senki. Egy igazán nagy tranzakció részleteit akarta végiggondolni, modellezni a várható eredményeket és ehhez tiszta fejre, nyugalomra volt szüksége. Ha otthon dolgozott volna, most az apja valamelyik klasszikus lemeze szólt volna a háttérben, talán éppen Chopin f-moll fantáziája. Gyerekkora óta rajongott a zongorajátékért, ő maga is meglehetősen jól játszott ezen a hangszeren. Nos, Ronan O’Harához képest nyilván csak műkedvelőként, jutott eszébe a kedvenc előadóművészének csodálatos játéka. De Amanda jó érzékkel bírálta felül a korábban kapott szigorú utasítást. Az üzenet nem tűrt halasztást. Ami azt illeti, mindent felülírt, ami az előtte lévő, sűrűn teleírt naptárban szerepelt. Adam és Elisabeth halálának híre egész egyszerűen felfoghatatlan volt. Adam, az öccse, hat évvel volt fiatalabb, örökmozgó sportember. Az íróasztalán álló fotóra nézett, amin a szüleikkel álltak összekapaszkodva három évvel ezelőtt. A sógornője csinálta a képet és hátborzongató volt arra gondolni, hogy a fotón szereplők közül mára csak ő él. 

A szülei nem sokkal azután a karácsony után haltak meg. Az apjuk volt az első. Egy hirtelen szívroham vitte el épp  olyan felfoghatatlan módon, mint most Adamék halálhíre. Az édesapja egy vasárnapi ebéd után várt a kávéjára a könyvtárszobában, de mire az édesanyja bevitte, már nem lehetett segíteni rajta. Herman Melville Moby Dickje hevert a mellén, régi kedvencét vette elő, hogy felfrissítse olvasmányélményét a moziban bemutatott új feldolgozás felett érzett bosszúsága okán. Donna Hazard számára a férje halálával kiürült az élet. A fiai távol éltek tőle és nem akarta egyiküket sem terhelni azzal, hogy a gondoskodásukat kérje. Amilyen csendesen élt az emlékei között, olyan csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, hogy szeretett férjéhez csatlakozhasson a túlvilágon. Az orvos szerint a magányossága volt a legnagyobb betegsége, és emiatt a megállapítás miatt Robert soha nem múló lelkiismeretfurdalást érzett. Tudnia kellett volna! Látnia kellett volna! A szülei több, mint ötven évet éltek le már-már szimbiózisban, és az apja halálával az anyja számára megszűnt az egyetlen kapaszkodó ehhez a világhoz. Adam a családjával egy távoli kontinensen élte az életét, ő maga pedig a munkával jegyezte el magát. Szégyenkezve ébredt rá, hogy évente legfeljebb két alkalommal találkozott a szüleivel, és akkor sem látogatta sűrűbben az anyját, amikor annak nyilvánvalóan nagyobb szüksége lett volna rá. Az anyjuk temetésén ölelte magához az öccsét utoljára. Akkor látta a sógornőjét és az unokaöccsét. Az unokahúga pedig még meg sem született. Csak egy fotót látott róla azóta, amire gratuláló szavakat fogalmazott és egy londoni virágküldő céggel csodás csokrot küldetett a kórházba. Jézus! Hiszen még a kicsi nevére sem emlékezne, ha nem állna itt előtte feketén-fehéren az iratok között. 

Kinézett a washingtoni irodaház ablakán és szeme a távolban a virágzó cseresznyefákra siklott. A természet ébredezett, miközben ő teljesen magára maradt. Harmincöt évesen, sikerei csúcsán nincs már senkije, aki őszintén örülhetne mindannak, amit elért. Egyetlen lépés választotta el attól, hogy társtulajdonossá lépjen elő a Harper & Brannigan cégnél. Ez a projekt repíthette volna a csúcsra, amelynek anyaga a laptopján nyitva volt előtte, de amelyből most egyetlen sort sem látott. Három nap múlva megérkezik Washingtonba két gyerek, akik épp most vesztették el a szüleiket egy iszonyatos, érthetetlen terrortámadásban, amit még a felnőttek világa sem képes felfogni, nemhogy két apróság. Mint ahogy azt sem érhetik még fel ésszel, milyen szerencsések, hogy aznap a szüleik kettesben akartak eltölteni egy estét. Szerencsések? Hogyan lehetnének azok, ha éppen elárvultak? Robert ismerte a gyászt és fájdalmat, amit a szüleik elvesztése jelentett, de ezek a gyerekek még túl kicsik hozzá, hogy felfogják, milyen tragédia érte őket, és hogyan fog gyökerestől megváltozni a biztosnak hitt kis életük. Jeremy és Elisabeth... a kis Lizzy ezek szerint az anyja után kapta a nevét – simított végig a vastagon kiemelt betűkön. Még egy fotót sem mellékeltek az iratokhoz – háborgott magában, de tudta, hogy aki ezeket a papírokat készítette, nyilván nem gondolja, hogy még nem is találkozott az öccse gyerekeivel. Jeremyben az a néhány óra, amit egy házban töltöttek a temetés napján, nyilván nem hagyott mély nyomokat, mint ahogy őbenne sem. Szinte nem is tudatosult benne a gyerek jelenléte. Csak az öccsére figyelt, a terveire, melyeket kész volt anyagilag támogatni; és amelyek már nem valósulhatnak meg soha. 

Újra beletúrt a hajába. Nora vajon mit fog szólni hozzá, hogy hamarosan apa lesz, és ezzel óhatatlanul a nőre is feladatok hárulnak majd? A barátnője ugyanolyan törekvő üzletasszony volt, mint saját maga. Most valahogy nehezen tudta volna elképzelni, ahogy anyáskodva veszi  körbe a gyerekeket a gondoskodásával. Pedig ennek a két kis szerencsétlennek éppen erre lenne most a legnagyobb szüksége. Vajon mi történt Elisabeth anyjával? Ő mint nagymama nem előzné meg Robertet a sorban? – gondolkodott homlokát ráncolva, maga elé képzelve a fiatalos özvegyet, akiről mintha Adam legutóbb azt mesélte volna, hogy egy görög milliomost bolondított magába. Igazság szerint Agathát legalább annyira nem tudta elképzelni szülői szerepben, mint Norát. Szegény kölykök! Nem elég, hogy magukra maradtak ebben a farkasokkal teli világban, ráadásul egy rakás önző felnőtt jóindulatára és tehetségtelenségére vannak kárhoztatva. Talán jobban járnának, ha nevelő szülőkhöz kerülnének – jutott eszébe egy ötlet, aztán olyan heves szégyenkezés fogta el, hogy valósággal belezsibbadt. Hogy volt képes akár csak egyetlen másodpercig is eljátszani a gondolattal, hogy megszabadul a váratlanul rászakadt felelősségtől? Ezek a gyerekek a rokonai, vérek a véréből, nem passzolhatja tovább őket pusztán azért, mert nem illenek a gondosan felépített életébe. Meg fogják oldani! A srácok is bele fognak szokni az új életükbe, és ő is kitalálja majd, hogyan boldoguljanak. Intelligens embernek tartotta magát – az előbbi gondolata ellenére is –, aki híres a problémamegoldó képességéről. Emberek milliói nevelnek gyereket, rajta sem foghat ki a feladat!

Előrehajolt és a telefon gombjával behívta a titkárnőjét. 

-Amanda! Kérem mondjon le minden találkozót a hét második felére! Kérjen egy időpontot Harper úrnál és küldje be Normann Hartot! Továbbá rendeljen egy kocsit csütörtök reggelre, hogy a tíz órakor érkező londoni géphez kivigyen!

Ahogy a nő becsukta maga mögött az ajtót, újra a telefonért nyúlt és Norát tárcsázta.

-Szia! Sokáig leszel ma? – kérdezte anélkül, hogy bemutatkozott volna. Nem volt rá szükség, a nőnek senki más nem tehetett fel ilyen kérdést. Erről meg volt győződve. Egy éve lényegében együtt éltek, bár a közös lakást látva bárki azt gondolhatta volna, hogy egy lakberendezési magazin cikkéből ollózták a hatalmas, elegáns tereket. Tulajdonképpen, ha belegondol, az irodája otthonosabb volt, mint az a hodály, ahol egyetlen személyes tárgy sem árulkodott róla, a családjáról, az érdeklődéséről. Hiszen bármennyire is megszállottja volt a munkájának, azért szakított rá időt, hogy időnként a kedvteléseinek hódolhasson. Drága és adrenalindús kedvtelések voltak ezek. Vitorlázás vízen és a levegőben, a szél szárnyaira bízva magát.Az egyetlen hely, ahol igazán szabadnak érezte magát.

-Éppen végeztem – vallotta be kuncogva a nő. –Igazság szerint ma el akartunk menni a lányokkal inni egy kicsit. Megünnepeltük volna Sam nagy üzletét – csicsergett Nora, és Robert arra gondolt, azt az ünneplést alighanem már az irodában megkezdték, mert a barátnője máskor nem volt ilyen fecsegős. Főleg a munkahelyén nem. Mintha amúgy szégyellné, hogy időnként olyan telefonbeszélgetéseket is lebonyolít, amelyeknek semmi közük hozamokhoz és befektetési tanácsokhoz. 

-Beszélnünk kellene! – sóhajtott elkínzottan a telefonba. Ez a hír nem olyan, amit ráér holnap elmesélni.

-Húha! – nyögött fel a nő a vonal másik végén. –Ez a síri hang majdnem úgy hangzik, mintha szakítani akarnál – mormolta. A hangja most kissé bizonytalanná vált, mintha komolyan gondolná, hogy Robert képes lenne egyik napról a másikra, minden előzmény nélkül egy ilyen jelentőségteljes döntést meghozni, amelynek a bekövetkeztéről ráadásul neki halvány sejtése sem volt.  

-Meghalt a testvérem – mondta csendesen, már-már érzelem nélkül a férfi. Most ejtette ki először a megváltoztathatatlant, és még mindig épp olyan hihetetlennek hallatszott, mint ahogy olvasva annak érezte. Mintha valaki másról beszélne, akit ismert ugyan, kedvelt is, de nem érintette volna közelről a halála. Ugyanakkor agyának egy eldugott zugában szinte megborzongott, hogy Nora képesnek tartotta volna egy ilyen személytelen szakításra. Csalódott volt, amiért félreismerték. Ilyen érzelemmentes lenne a kapcsolatuk?

-Ó, sajnálom! – hallatszott a nő meghökkent hangja. Ez nyilván olyan hír volt, amelyre álmában sem gondolt volna. A szíve mélyén együttérzően simított volna végig Robert karján, ugyanakkor kissé irigykedve nézte a kolléganőit, akik nevetgélve már a kijárat felé tódultak. Sharon sürgető intésére megrázta a fejét és sajnálkozva széttárta a karját. Sharon rosszallóan megcsóválta a fejét, nem tudva még, mi vehette rá, hogy mégse csatlakozzon hozzájuk, aztán a lányok kisereglettek a délutáni napfénybe.

-Otthon találkozunk – mondta Nora beletörődve, hogy a vidámnak ígérkező este helyett Robert gyászához kell asszisztálnia. –Mikor jössz?

-Indulok – állt fel Robert az íróasztaltól. –Komolyan mondtam, beszélnünk kellene valami nagyon fontosról.

-Rendben, siess! Addig én rendelek valami vacsorát – tette hozzá gondoskodónak szánt hangon a nő. Na igen, részéről a gondoskodás valóban ennyiből állt. Azt vallotta, azért dolgozik keményen, hogy a keresett pénzt megoszthassa azokkal, akik az élet más területein dolgoztak keményen. Ételfutárok, vegytisztítók, személyi edzők, taxisofőrök, takarítók. Washington legismertebb cégei gyorstárcsázós elérhetőségben voltak a telefonjában. Robert kis szarkazmussal gondolt rá, hogy hamarosan alighanem valami bébicsősz közvetítő iroda száma is csatlakozik majd a listához.

*

-Azt mondtad, valami fontos dologról akarsz beszélni – tette le előírásszerű precizitással az ezüst evőeszközöket Nora és a kristálypohárban csillogó vörösborba kortyolva kíváncsian nézett Robertre. A férfi sápadt volt, amikor megérkezett, és ez önmagában árulkodott róla, hogy megviselte a hír, amit vele is meg akart osztani. Jobban padlóra vitte, mint bármi eddig az egyébként meglehetősen kiszámítható életükben. Nora Adamra gondolt, akivel egyszer találkozott, a két férfi édesanyjának temetésén, de igazából sokkal inkább a fickó feleségének elegáns kosztümje ugrott be neki, amit a temetésen viselt. Igazi Lagerfeld darab volt és ő a maga részéről ölni tudott volna érte, pedig az övé is Washington egyik legelegánsabb szalonjából származott.  Persze tragikus, hogy valaki ilyen váratlanul, fiatalon távozzon az élők sorából – próbált a gyászhírre koncentrálni, miközben képtelen volt szabadulni a kérdéstől is, hogy vajon mi lesz a sorsa Elisabeth Hazard lenyűgöző ruhatárának.

-Még el sem mondtad, hogyan történt – próbálta szóra bírni Robertet, aki étvágytalanul turkálta az előzőleg gondosan feldarabolt marhahúst. Most végképp eltolta maga elől a tányért és nagyot kortyolt a borából.

-Elmentek vacsorázni egy elegáns étterembe. Talán éppen a házassági évfordulójukat ünnepelték, mert az is tavasszal van – mormolta az emlékezetében kutatva, mikor is volt a nagy nap. -Fegyveresek rontottak az étterembe és válogatás nélkül lövöldözni kezdtek a vendégekre. Őket az elsők között érte találat. Adam azonnal meghalt, Elisabeth a kórházba szállítás közben. Annyira dühítő, hogy ilyen értelmetlenül... – sóhajtott elkínzottan. Aztán vett egy mély levegőt és belekezdett a lényegbe: -A gyerekeknek én vagyok a legközelebbi hozzátartozójuk. Csütörtökön érkeznek meg Londonból – bökte ki végre, ami egész délután lefoglalta a gondolatait. Kár lett volna gondosan becsomagolni a keserű pirulát, és elmismásolni a lényeget. Norának is jobb, ha csütörtökig van ideje hozzászokni a gondolathoz és felkészülni az új feladatokra. Ketten együtt majdcsak kitalálnak valami rendszert, amivel kezelni tudják az új helyzetet.

Nora kezében megremegett a pohár. Bár Robert a történetnek ezt a részét nem bocsátotta hosszú lére, mégis azonnal megértette belőle a lényeget.

-Te leszel a gyámjuk? – kérdezte elcsukló hangon. A gondolat annyira abszurdnak tűnt. Az életük leginkább munkából állt, a kevés szabadidejükben pedig kényeztették magukat, hogy újult erővel szállhassanak harcba pozícióért, fizetésemelésért, társadalmi elismertségért. Gyerek? Soha fel sem merült köztük a gondolat.

-Nincs más! – felelte dacosan a férfi. Nora hangjából megérezte, hogy a nő nincs oda az ötletért. Nem hibáztatta, hiszen ő maga sem tudta, mit hoznak a következő napok és hetek. Az öccsével azóta voltak jó testvérek, amióta évente csak egy-két alkalommal találkoztak. Korábban nem igazán tudott mit kezdeni a nála fiatalabb kamasszal, akivel ráadásul alapjaiban tért el a természetük és érdeklődésük; a köztük lévő hat esztendő valóságos szakadéknak tűnt. Mit csináljon most majd harminc év különbséggel? Nem volt még életében olyan feladat, amitől annyira megrémült volna, mint most ettől. Még abban sem igazán tudott hinni, hogy egy férfi egyetlen éjjel apává tudna válni, pusztán azért, mert tanúja volt a gyereke születésének, holott előtte végigasszisztált kilenc hosszú hónapot; hogy váljon ő gondviselővé, amikor még szigorúan vett vérségi kötelék sem fűzi ezekhez a gyerekekhez, nem volt ott a születésükkor, az első lépéseiknél. Nem tud róluk semmit azon kívül, hogy a testvérei gyerekei. Fogalma sincs, hogy Jeremy jár-e már iskolába és vajon a kis Lizzyvel ki foglalkozott idáig? Vajon ők is utálják-e  vagdaltat, mint Adam? Allergiásak-e az eperre, mint az édesanyjuk, a kicsik nagyanyja? Kaptak-e már oltásokat? Léteznek még egyáltalán azok az oltások, amik őt gyerekként annyira megviselték? Ehetnek egyáltalán csokoládét, fánkot, vagy Eliza is azokhoz a szülőkhöz tartozott, akik minden földi jót megtagadnak a gyerekeiktől valami homályos, távlati szent cél érdekében? Felpattant, mert már nem tudta tovább kordában tartani a bensejében égő tüzet, mely az egyre gyűlő megválaszolatlan kérdésektől már erőteljes lángokkal lobogott. Fontos és kevésbé fontos kérdések jutottak eszébe, és válaszként csak annyi formálódott benne, hogy ő alkalmatlan arra, hogy rábízzanak két ártatlan gyereket.

-Nincs más! – ismételte meg szinte dühösen a saját kétségeitől összezavartan. Felpattant és az erkélyre nyíló üvegfalhoz ment, ahol előbb a homlokát hűtötte le a hűvös lap érintésével, aztán nem törődve vele, hogy a keze nyoma ott marad a makulátlanul tiszta felületen, két tenyerével megtámaszkodott. -Két nap múlva itt lesznek és nekem fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Ez olyan női dolog, hogy rögtön gondoskodni tudtok a gyerekekről, még akkor is, ha a barátnőtöké. Egy férfinak ez nem megy olyan könnyen. Ráadásul most benne vagyok ebben az óriási projektben, ami ha sikerülni fog, társtulajdonossá léphetek elő. De hogy a francba sikerülne két gyerekkel a hátamon? – motyogta kétségbeesett indulattal a hatalmas üvegablaknak támaszkodva. Előtte a város fényei villództak, de ő a saját válla felett Nora reakcióját figyelte.

-Rob! Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte éles, gyanakvó hangon a nő.