Távol a világ zajától 8.

Újabb hetek teltek el, és egy napon arra ébredt, hogy nagy a csend a ház körül. Előfordult, hogy Charlie érkezésére ébredt, és csak a konok akarat, hogy nem hagyhatja, hogy lustának tartsák, segített benne, hogy hamar észhez térjen. A reggeli kávé közben beszélgetett Monával, aztán a gyerekek lelkére kötötte, hogy viselkedjenek jól, majd egy mély sóhajjal belevetette magát a munkába. A tavasz teljes erejével tombolt, munka közben hamar kimelegedett, sokszor ing nélkül dolgozott Charlie mellett a tetőn. Így aztán a bőre olyan volt, mintha világéletében a szabadban dolgozott volna. Valaha gondosan nyírt haja már a nyakába ért, időnként arcát néhány napos borosta fedte, de még soha nem érezte magát annyira szabadnak, mint ebben az ősember-formájában. Biztos volt benne, ha egy nap újra nyakkendőt kell kössön, az olyan lesz, mintha kötelet akasztana a nyakába. Az elmúlt héten összebarátkozott a szomszédokkal is, ahol két hasonló korú gyerek élt, és ma Mona átkísérte volna Jeremyt és Lizzyt hozzájuk valamikor délelőtt. Mona azonban ma reggel késett.

Önkéntelenül is a telefonját kereste, és már látta is, hogy több nem fogadott hívása volt, amiket nem hallhatott, mert este rezgőre tette. Már arra sem emlékezett, miért, talán valami régi beidegződés miatt, amikor a moziban levette a hangot. Itt ugyan csak az új, nagyképernyős televízió előtt terült el, miután a gyerekeket ágyba dugta, és a szinte teljesen levett hang mellett egy felnőtt csatorna kínálatát bambulta fáradtan, de úgy látszik a telefonra volt gondja. Charlie kereste és aggodalmasan hívta vissza. Ha az öreg nem jött, csak telefonált, biztos valami baj van.

-Bocsásson meg, Charlie! Nem hallottam, hogy keresett – szólt bele azonnal, ahogy a vonal túlsó végén fogadták a hívását.

-Semmi baj! Csak szólni akartam, hogy Mona éjjel belázasodott. Nem vészes, de azért gyenge és hát azt sem akarná, hogy a gyerekek elkapják. Ha nem gond, ma itthon maradunk mindketten. Én ápolom, ha már egész életében ő ápolt engem. A mai napot fogja fel pihenő napként! Este meg felhívom, hogy holnap mire számíthat, rendben?

-Köszönöm, Charlie! Monának mondja meg, hogy gyors gyógyulást kívánunk neki mindannyian! Tegnap úgyis összeírt egy listát, hogy mit kéne vennem, akkor ma a gyerekekkel elmegyünk bevásárolni. Magamat ismerve ezzel úgyis elmegy a fél nap – nevetett Robert, bár a szíve mélyén messze nem volt ilyen vidám. A bevásárlás még magában is tortúra volt, a két gyerekkel pedig inkább bele sem gondolt, milyen megpróbáltatásoknak lesz kitéve. De nem akarta, hogy teljesen gyámoltalan pasinak tűnjön, így aztán legalább kommunikálni próbálta a talpraesettségét, ami a korábbi tapasztalatok alapján azért még sok kívánni valót hagyott maga után.

*

Robert igazán megpróbálta megőrizni a hidegvérét, de az órák óta tartó bevásárlás már minden önuralmától megfosztotta. A Mona által összeállított lista majd minden eleme végre ott lapult a hatalmas kocsi mélyén, amelybe most már Lizzyt is beültette, mielőtt a kislány a játékos gondolák mindegyikét lepakolja. A gyerek azonban sértve érezte magát, legalábbis szabadságjogának erőteljes korlátozásaként a bátyjához képest, aki egy távirányítós autót szorongatva lépdelt Robert mellett. A férfi úgy gondolta, bevásárolásonként egy drágább játék éppen elég lesz és Lizzyt kielégíti, hogy a száraztésztákkal játszhat, amíg a pénztárig érnek. A kislánynak jól hallhatóan más volt a véleménye. Üvöltött, mint a fába szorult féreg, úgyhogy a férfi inkább nem is ment az üvegáruk felé, mert ettől a hangtól az olcsó boroskészletek is elpattantak volna. Most éppen egy dobozon huzakodtak, amit a kicsinek az utolsó pillanatban sikerült megkaparintania, és amelyben egy drága alvós baba pislogott a huzavonának köszönhetően. Lizzy láthatóan eldöntötte, hogy ez a baba lesz mostantól a legjobb barátja. Robert pedig elkövette azt a hibát, hogy ésszerű gondolkodást várt el egy gyerektől, aki még szobatiszta sem volt. A férfi legszívesebben alaposan megrázta volna, miközben az arcába ordítja az összes ellenvetését, de nemrégiben látott egy dokumentumfilmet, amiben pont arról volt szó, hogy a legtöbb gyerekbántalmazás ilyen rázással kezdődik, aztán ahogy növekszik a gyerek, egyre inkább eldurvul a helyzet. Ráadásul az agyra gyakorolt rendkívül káros hatását is taglalták a műsorban, ezért aztán már olyan erővel harapta a saját szája szélét, hogy a vére majd kiserkent. Felnőtt férfi. Nem vesztheti el teljesen az önuralmát egy bömbölő kétéves miatt. Egyelőre még nyerésre állt az indulatával szemben, de érezte, hogy hamarosan robbanni fog. Az érzést pedig csak erősítette benne a fiatal nő, aki egy az övéhez hasonlóan tele pakolt kocsit tolt maga előtt, és most kicsit kárörvendően figyelte. Ez a liba nyilván jól szórakozik rajta, miközben neki már hasogatott a feje. 

-Lizzy! Elég volt! – kiabált rá a gyerekre és megrántotta a dobozt. A parányi gyerekkéz megszeppenten engedte el, Robert pedig visszarakta a polcra, amely mellett álltak. Egy cseppet sem érdekelte, hogy ott történetesen zöldborsó és kukorica konzervek társaságába került. Jeremy reszkető szájjal nyújtotta felé az autó dobozát.

-Akkor én se kérem.

-Te megtarthatod. Most a tiedet vesszük meg. Legközelebb meg majd kap a húgod is valamit – motyogta a kisfiú nagylelkűségétől szinte megalázottan a férfi. A fiatal nő eddig bírta visszafogni a véleményét.

-Hát, ez szép volt, gratulálok! – mondta gúnyosan. –Felnőtt férfi és csak ennyi telik tőle, hogy itt gorombáskodjon két apró gyerekkel.

-Már ne haragudjon! – fordult felé Robert, és mély levegőt vett, mielőtt a korábbi feszültséget most ezen a kotnyeles tyúkon vezeti le. –Semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk, oké?

-Nem lenne, ha nem látnám! De maga eléggé közszemlére bocsátotta itt a gyereknevelési csődjét. Tudja, azt gondolom, hogy magának még kutya se való, nemhogy gyerek – fortyant fel a nő, aztán sajnálkozva a gyerekekre nézett. –Kíváncsi lennék, a felesége tudja-e, hogy semmi türelme nincs a gyerekeikhez. ... Ne! Ne válaszoljon! – forrasztotta Robert torkára a választ, aztán megragadta a kosarát és visszaindult a zöldséges pult felé. 

Az ilyen nőktől mentsen meg az ég! – nyögött fel a férfi, miközben a babát rejtő dobozt legyőzötten visszadobta a kocsiba, mire Lizzy durcás arcocskája felderült. Aztán a pénztárhoz tolta a bevásárló kocsit. –Ne mondjon semmit! – villant a szeme a pénztárosnőre, aki a szája szegletében mosolyogva engedelmeskedett. Lerítt  róla is, hogy megvan a véleménye az előbb történtekről, de szerencsére megtartotta magának. Nők! Baromi okosnak képzelik magukat, de segíteni persze egyik sem akar – morgolódott magában, miközben a számla végeérhetetlen szalagja kígyózott elő a pénztárgépből.

A kocsiban Robert bekötötte a gyerekeket a gyerekülésbe, aztán a csomagokat bedobálta a csomagtartóba. Beült, majd a kormányba kapaszkodva még egyszer átgondolta a hirtelen jött ötletet. Tulajdonképpen az a nagyszájú liba adta az ötletet. Kutya! Ez az! Szerez egy kutyát. A házban elfér és legalább leköti a kölyköket. Ráadásul – még ha rosszul is hangzik, de – zsarolhatja is a gyerekeket a kutyával. Mert ha nem viselkednek rendesen, akkor  nem lesz kutya, vagy nem jöhet be a házba, vagy nem játszhatnak vele ... a lehetőségek tárháza végtelen. Ez az!

-Na, srácok! Szeretnétek egy kiskutyát? – nézett a visszapillantó tükörbe és majdnem elnevette magát, ahogy a két gyerekszempár felcsillant. Aha! Sejtette, hogy jó ötlet lesz.

*

Két órával később már nem volt róla teljesen meggyőződve, hogy ez valóban olyan jó ötlet. Az ebtelep roppant lehangoló hely volt annak ellenére, hogy a kutyák viszonylag megfelelő ellátásban részesültek. Száraz, meleg helyen voltak. Látszott, hogy tisztán tartják őket, rendesen kapnak enni és tiszta víz is volt mindegyik kis ketrecben, de a szemük olyan reménytelen volt, ami Robertet a lelke mélyéig megrázta. Szíve szerint kinyitotta volna az első boxot és az ott üldögélő békés keverékkutyával távozott volna, de persze a dolog nem ment ilyen simán. Lizzynek az összes kiskutya tetszett, Jeremynek pedig az összes nagy. Robert meg már előre utálta a nagyjelenetet, amikor döntést kell hoznia. Legszívesebben megfutamodott volna, de tudta, hogy a ház békéje múlik rajta, hogy egy pórázzal a kezükben ballagjanak vissza a kocsihoz. Az iroda melletti üzletben már látta, hogy nem tudna olyat kérni, tápot, játékot, felszerelési eszközt, amivel ne tudnák kielégíteni az igényeit, de ahhoz, hogy ott vásárolhassanak végre, előbb döntésre kellene jutniuk. Már éppen ott tartott, hogy leguggol Lizzy elé és megpróbálja elmagyarázni neki, hogy mik egy nagykutya előnyei, és különben is, néhány év múlva már biztosan a kislány sem tartana a a nagyobb termetű állatoktól. A ketrecben, ami előtt álltak egy kajla kis beagle rágta a rácsot, Lizzy pedig elragadtatottan nézte. A bátyja a szemközti boxban egy jól fejlett rotweilerrel szemezett. Robert nem volt egészen meggyőződve róla, hogy egy ilyen kemény munkakutyával kellene kezdeniük a kutyatartással való ismerkedést. De a tekintete ekkor a következő boxban fekvő kutyára siklott, akinek mintha önálló életre kelt volna a pocakja, és az is megmozdult, ahogy érdeklődőt fedeztek fel az ajtajuk előtt. 

-Egy kedves idős hölgy kutyái voltak, de a néni nemrég meghalt és a rokonok közül senki nem vállalta mindkettőjüket. Megpróbáltuk elválasztani őket, de nem tágítanak egymás mellől. Őket csak együtt tudjuk örökbe adni – szólalt meg mögötte egy fiatal srác, aki már az esti vacsorához töltögette a tálakat.

Robert nézte az aranyszőrű nagy kutyát, amely meglepően jó formában volt ahhoz képest, hogy egy idős asszony mellett éldegélt idáig. A hasa alól pedig egy kis szőrgombóc gurult elő. Már nem volt kölyökkutya, de a kinézete  alapján bárki annak gondolta volna. Lelkesen csóválta a farkát és a nagy kutya lábai között felkapaszkodva a rácsba akasztotta kis körmeit. Lizzy hangos kiáltással szaladt oda hozzá és a nagy kutyával szinte nem is törődve, a maga babanyelvén folyamatosan dünnyögött neki. A kicsi láthatóan élvezte a rajongást. Robert megvakarta a fejét. A nagy kutya szép volt, láthatóan szelíd is, de vajon Jeremynek tetszene-e? – tette fel magában a kérdést, mivel a fiú idáig kizárólag kemény munkakutyákra vetett szemet. Egy halvány lemondó sóhajjal nyugtázta közben, hogy képtelen kitartani az eredeti elképzelése mellett. Két kutya! A két gyerek mellé? Meg van őrülve? Még soha nem volt saját kutyája,  így aztán még megtanítani sem tudja a kölyköknek, hogy mit szabad és mit nem... Folyamatosan sorolta az ellenérveit, aztán már csak azt látta, hogy Jeremy is ott kapaszkodik a rácsokba a húga mellett, és a két kutya lelkesen nyalogatja a gyerekek tenyerét. A dolog itt dőlt el. Ha most megadja magát, egyszerre négy kis lelket tesz boldoggá. Nem olyan nagy ár cserébe, hogy őt viszont újra nyugodtan lúzernek nevezhetné bárki.

-Azt hiszem, a gyerekek és a kutyák döntöttek – fordult a fiatal alkalmazotthoz. –Őket szeretnénk elvinni.

-Rendben, mindjárt kihozom őket, hogy ismerkedhessenek, de egy kicsit várni kell, mert a doktornő előbb megvizsgálja őket és csak utána lehet a papírokat kiállítani. De most van nála valaki, aki most hozott vissza egy kutyát. Tudja, kiderült, hogy nem lehet összebarátkoztatni a háziak macskájával – fecsegett a fiú, aztán megrázta magát, mint aki rájött, hogy ez Robertet nem biztos, hogy érdekli. -Itt van egy-egy póráz, addig nyugodtan sétáljanak velük ott a futtatóban. Lotte ott lesz magukkal, ha bármi probléma lenne – intett a kislányosan apró állatápoló felé a kertre nyíló ajtó közelében.

*

-Mr.Hazard! Jöjjenek! A doktornő már várja magukat! – kiabált a Paul névre hallgató alkalmazott, és Robert meglepetten látta, hogy a gyerekek – közös életük során talán első alkalommal – minden ellenvetés nélkül vezetik a kedvenceiket a folyosó felé. Jeremy mellett túl nagynak tűnt a világosszőrű kutya, de az olyan békésen baktatott, mint aki tudatában van az erejének és vigyázni akar a kétlábú kis gazdájára. A kiskutya pedig leginkább négylábú társát figyelte, így aztán vidáman indult a nyomában. Lizzy boldogan nevetett, ahogy azt hitte, ő sétáltatja a kis szőrcsomót. Robert az elmúlt percekben olyan ritka pillanatoknak volt tanúja, amit nem is remélt egy ideje. A két gyerek most először volt igazán felszabadult és boldog, amióta mellette éltek. Fájó volt a felismerés és szíve mélyén máris hálás volt a két bolhásnak, amiért képesek voltak ezt a sikert ilyen gyorsan elérni. Az előbb próbáltak nevet adni a kutyáknak, aztán Lotte elárulta az eddigi nevüket és ők mindannyian egyetértettek abban, hogy tökéletesek. Így aztán Árnyékot és Gombócot vezetve megérkeztek az orvosi szoba elé, és Robert bekopogott.

-Tessék! – csendült bentről egy határozott hang, mire benyitottak. A két kutya láthatóan bizalommal, mindenféle ellenkezés nélkül követte a gyerekeket, Robert azonban mintha gyökeret eresztett volna a küszöbön. Nocsak, milyen kicsi a világ! Momentán ennek annyira nem örült. Ez a nő néhány órával ezelőtt közölte vele, hogy még egy kutyát sem bízna rá, nemhogy gyereket, most pedig két védencét is szeretné magával vinni.