Perlekedők 113.

Anna a szobájában öntudatlanul aludt, mint aki igyekszik bepótolni az álmatlanul, fájdalmak között töltött éjszakát. Mellette a kiságyban Lana szunyókált; és Robert csak nézte kettőjüket valami elmondhatatlan büszkeséggel és örömmel. Akkor ez az a pillanat, amikor felnőtté vált? …Eddig csak a szerelemnek élt; a munkájának, ami az első nagy szerelem volt, amíg nem találkozott azzal a másikkal, ami az eltelt majd két évben teljesen átrendezte az életét. És most itt van ez a kislány, ennek a szerelemnek a bizonyítéka és gyümölcse, aki a szülei származását tekintve idegen földön született és talán a létezésével mégis otthont adott mindkettőjüknek a világnak ezen a távoli pontján, messze az ismerős tájaktól, illatoktól és mindenki mástól, aki eddig a családot jelentette számukra. 

Kinézett a kora reggeli éles fénybe, a dombok fölött gomolygó párába, ami elmosódottá tette a körvonalakat. Legalábbis ő azt hitte, ez lehet az oka, mert tudatában sem volt annak, hogy a szemeiben könnycseppek gyűltek. Mélyet sóhajtott, aztán körülnézett. A kanapé sarkában ott volt a zakója és az inge, amit a műtét előtti átöltözésnél hanyagul ledobott. A lila nyakkendő kilógott a zsebéből, és erről eszébe jutott valami. Valami, amit még indulás előtt akart Annának odaadni, de amikor meglátta abban a lila ruhában, fülében a cseppnyi gyémántokkal, úgy döntött, az összhatás tökéletes, majd ha hazaérnek az ágyban adja oda az ajándékát. Nem is gondolt rá, hogy miért vette meg… egyszerűen csak örömet akart szerezni vele… meglátta és azonnal az jutott az eszébe, Anna talán örülne neki, a bőrén biztosan csodálatosan mutatna. Kihúzta a zsebéből az apró lila kis tasakot és a tenyerébe pottyantotta a szikrázó kis szívet, amely fehérarany vékony láncán szinte lángolt a napfényben. Nem volt feltűnő, nagy kő, de tökéletes csiszolása megszámlálhatatlan apró fénynyalábra bontotta a nap sugarait. Óvatosan a felesége fölé hajolt és a nyaka köré simította a láncot, bekapcsolta és a mellei közé fektette a kis szívet, aztán elégedetten elmosolyodott. …Tudta, hogy tökéletes lesz. 

A kiságyban Lana nyekeregni kezdett és hozzá lépett, hogy valahogy lecsendesítse. Halkan duruzsolni kezdett neki, az arcocskáját cirógatta és eleinte úgy tűnt, ennyi elég is lesz, de aztán a kislány úgy döntött, éppen elég ideje van már idekint ahhoz, hogy megéhezzen, és ebben a kérdésben nyilván nem számíthatott az apja segítségére. Egyre hangosabban reklamált, mire Robert egy nagy levegővétel után érte nyúlt és óvatosan felemelte. A kislány a váratlan helyzetváltoztatástól meglepetten elcsendesedett és kissé még zavaros szemeivel a halk csitító hang felé próbált fókuszálni. Nézték egymást az apjával és ebben a néma szemlélődésben egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötöttek.

Anna erre a képre ébredt, de szerencsére olyan csendesen, hogy azok ketten nem vették észre, hogy ennek a meghitt pillanatnak tanuja is van. Könnyes szemmel nézte, ahogy életének két legfontosabb szereplője ismerkedik egymással. Mindig is tisztában volt vele, hogy a férjében rengeteg gyengédség van, de eddig csak a nőnek kijáró szenvedélyes gyengédséget ismerte. Most saját szemével láthatta, ahogy ez a lányára nézve egy egészen másfajta szeretetbe csap át.

Valami volt a bőrén, amit önkéntelenül is le akart söpörni, de keze beleakadt a nyakláncba, és csodálkozva tapogatta meg. Hiszen az este nem is volt rajta más ékszer, csak a fülbevaló! Aztán meglátta az apró szívet és elmosolyodott. Mennyire Robra vall! Fogalma sem volt róla, honnan keríthette az éjszaka közepén, de tökéletes volt, az alkalomhoz illő és túlzó, mint mindig. 

A férfi ebben a pillanatban vette észre, hogy felébredt és odavitte neki a kislányt, aki jobb híján az ő hüvelykujját cumizta.

-Azt hiszem, éhes. De nem tudom, hogy … - vont vállat, ahogy tanácstalanul arra gondolt, vajon néhány órával a szülés után egyáltalán van-e értelme a szoptatással próbálkozni. Anna azonban kinyújtotta a kezét a gyerek felé.

-Add csak ide! Azt mondták, már ilyenkor is van mit szopjon, csak ne hagyjam túl sokáig… vagy legalábbis én így értettem. És hát, az emberiség kezdete óta nyilván nem halt még éhen egy újszülött sem, úgyhogy talán mi sem szúrjuk el… - motyogta halkan Anna, és egy ösztönösen magabiztos mozdulattal a mellére emelte a gyereket. A kislány már az anyja közelségétől is cumizó szájmozdulatokat tett, mire ők ketten elnevették magukat. De a nevetés abban a pillanatban halt el, ahogy Lana csöpp szája rázárult a mellbimbóra és erőteljesen megszívta. Anna felszisszent, aztán megcirógatta a pici arcot, amely erőlködve szopott, szuszogott és kis kezével szinte dögönyözte az anyja mellét. Robert pedig akkorát nyelt, mintha valami óriás gombócot kellett volna leküzdenie a torkán. Talán így is volt, legalábbis ha nem akarta elsírni magát a látványtól, ami meghatóbb volt, mint bármi, amit eddigi életében átélt. Aztán lehajolt a feleségéhez, aki a gyerekről feltekintett a férjére, elmosolyodott és csókra nyújtotta a száját. Életében nem élt még át ilyen bensőséges percet, mint amikor a lánya a mellét szívta, a férje pedig a száját vette birtokba. Egy pillanatra egyek voltak mindhárman, és kábító volt a tudat, hogy ennek az egységnek most ő az összetartó ereje.

*

Claire izgatottan nyújtotta ki a kezét az unokája felé, de Richard utána nyúlt és megfogta.

-Szerintem előbb kérdezz rá, lehet, hogy a gyerekek nem akarják, hogy … - suttogta neki halkan, de Anna meghallotta és felnézett.

-Ó, persze, fogd csak meg, szokja csak a kis bestia, hogy a szülein kívül mások is kézbe veszik.

-Aztán majd le se tudjuk tenni- fintorgott Robert, miközben kicsit féltékenyen figyelte a saját anyját, ahogy Lanával a karjában az ablakhoz sétál és valami dallamot dúdol neki.

-Mintha Te egyáltalán le akarnád tenni – grimaszolt Anna. –Képzeljétek, reggel arra ébredtem, hogy a gyerekszobában ringatta, aztán kihozta a reggelihez, és majdnem magával vitte a reptérre is. Ennyit arról, hogy olyan nagyon le akarná tenni. – mosolygott az újdonsült apára, aki megvonta a vállát.

-Te egész nap dajkálhatod. Nekem még dolgoznom kell rajta, hogy este megismerjen.

-Én is csak akkor veszem kézbe, ha tisztába kell tenni, vagy etetem.

-Na, mondom, hogy egész nap a kezedben van. Ugyanis egy bélpoklos – biccentett a lánya felé büszke apai mosollyal. Ha éppen nincs a pelenkájában valami, akkor biztos, hogy enni akar, hogy lehessen a pelusban végre valami.

-Muszáj valami rendszert vinnetek a dologba, mert aztán tényleg egymásba folynak majd az etetések, és nem lesz egy szabad perced sem – bólintott Claire, miközben  a pici fenekét paskolgatta. Lana ezt a pillanatot választotta, hogy üvegrepesztő hangon visítani kezdjen. Claire ijedten nyújtotta a menye felé a babát. –Biztosan éhes – motyogta, mire a többiek felnevettek. Aha, akkor ennyit a rendszerre szoktatásról...

Anna magához ölelte a gyereket, aki apró kis öklét a szájába gyömöszölve nyöszörgött, Robert szeme pedig lobot vetett, ahogy a feleségére nézett. Annának már le sem kellett néznie, a férfi tekintetéből tudta, hogy a teje megindult, elég volt hozzá a lánya éhes sírása. Lenézett a pólója elején terjengő foltra és nagyot sóhajtott.

-Lassan többet mosok magamra, mint a gyerekre. …Mindjárt jövünk. – azzal eltűnt a gyerekszoba ajtaja mögött. Robert rávigyorgott az anyjára.

-Anya, ismered a járást. Csinálj egy kávét, légy szíves, én is szívesen innék, addig megnézem a lányokat – motyogta és már be is nyitott a gyerekszobába, hogy végig asszisztálja a szoptatást, ami mára a kedvenc foglalatossága lett.

Anna már ledobta a foltos trikót és a melltartót levéve Lanát szoptatta. A férje a hintaszék mögé állva finom mozdulatokkal a vállait masszírozta, aztán az ujjai óvatosan egyre lejjebb kalandoztak.

-Jézusom, el fogom ejteni – suttogott Anna, mire Robert visszaaraszolt a vállaira, aztán a nyakába csókolt és leült velük szembe a szőnyegre. A lányuk még nem volt egy hetes, Anna két éjszaka bújt már be mellé az ágyba, és mostanra pont kezdett pokolian hiányozni egy kis házastársi gyengédség. Az első éjszakán simogatták egymást a félhomályban, és ettől Anna teje úgy indult be, mintha nem percekkel korábban tette volna le jóllakott gyerekét. Még nem tudták, mit kezdjenek ezzel az egész helyzettel. Robert igazán békén akarta hagyni, de a keze önálló életet élt, mire az agya észrevette, mit művel, azok a hosszú ujjak már magánakcióba kezdtek. 

Jobb ötlete nem lévén, próbált a masszírozásban valami maradandót alkotni, aztán ha úgy érezte, az asszony közelsége már túl sok, akkor elvonult, hogy megoldást találjon a problémára. Ezeknek az estéknek egyértelműen a kutyák látták kárát, akik morgolódva vették tudomásul, hogy a gazda esténként extra-sportprogramot iktat be mostanában. Ugyanis futócipőt húzott és a környező utcákban rótták hármasban a köröket, időnként fellármázva - néhány kerti kutyával veszekedve - az amúgy csendes környéket.

Hat hét – iszonyatosan hosszú idő… egészen biztosan meg fog bolondulni, mire Anna teljesen rendbe jön – sóhajtott, valahányszor eszébe jutott, hogy ebből az időből bizony még öt hosszú hét hátra van. Még most, amikor a szülei és az apósa is a házban vannak, még most is tele volt a feje mindenféle szexista gondolatokkal, de hát az vesse rá az első követ, aki ne így tett volna, valahányszor ránéz ezekre a tejtől duzzadó csodákra. Anna eközben a vállára emelte a kis zabagépet, aki egy halk böffenést követően máris lehunyta észveszejtően hosszú szempilláit és átadta magát az álomnak. 

Robert  figyelő tekintete mellett letisztította a mellét és új betétet tett a melltartójába; nem mintha a korábbi képes lett volna megakadályozni, hogy még a pólója is elázzon. Annyi teje volt, hogyha ikrei lettek volna, még akkor is maradt volna felesleg.  A hűtőben is akadt állandóan egy-egy lefejt adag, és a férfi ma reggel nem bírva ellenállni a kísértésnek, a kávéjába is löttyintett belőle. Ha Lanának jó, neki sem kellhet jobb. Anna pont akkor lépett a konyhába és ő úgy állt ott, mint egy rajtakapott torkoskodó kisgyerek, aztán elnevették a dolgot, de éhes tekintetétől az asszony teje elindult , mire játékosan megfenyegette a férfit: -Felejtsd el!

Talán perverz ötletnek tűnt, de tudatalattijából előtört a kisgyerek, aki csak rövid ideig szophatott és felcsillanó szemmel  reménykedett a késői kárpótlásban.

*

Az első éjszakák voltak a legkeményebbek. Az ajtókat nyitva hagyták, de még így is túl távolinak érezték a gyerekszobát, bébiőrzőt raktak a kiságyba, és bár a kislány jó alvó volt, ők alig hunyták le a szemüket, mert a sötétséget fülelték, hogy futhassanak, ha szükség lenne rá. Aztán ahogy a napok múltak, úgy lettek ők is nyugodtabbak, és amikor végre – mint a mesében – végig alhatták volna az éjszakákat, Lana kezdett nyűgösködni.

Anna hamar megtalálta a ritmust, amivel a napok teltek… segítsége is volt, a Steph által szerződtetett házvezetőnő főzött rájuk és segített a háztartásban, így aztán az ideje leginkább Lanával telt. Robert a filmjein dolgozott, edzésre járt, de csökkentette az erre fordított időt, inkább esténként futott, hogy a kutyák is mozogjanak és ő is elég fáradt legyen, hogy ne azon járjon állandóan az agya, hogy még pontosan tíz nap van hátra a hat hétből, mire Anna kontrollra megy majd.

Már meglátogatta őket boldog-boldogtalan, a gyerekszoba egy túlzsúfolt gyermekáruházra kezdett hasonlítani, de Lanát egyelőre nem nagyon érdekelte semmi, amit méregdrágán meg lehetett venni egy ekkora gyereknek. A babafürdető flakonját paskolta fürdetés közben a kiskádban, nedves kis pracliját szopogatta lelkesen, és a fölé hajló anyja nyakában himbálódzó csillogó szívecske kötötte le a figyelmét leginkább. Anna napközben fotózta, videózta, aztán esténként megmutatta Robertnek, a lánya mivel töltötte a napját. És a férfi hálás közönség volt. Időnként már túl hálás. Lassan semmi más nem is érdekelte, csak az, hogy Lana az ujjába kapaszkodva hosszú selymes, pillái alól őt fürkéssze. Ha nem lett volna abszurd kifejezés, akkor nyugodtan el lehetett róla mondani, hogy szerelmes volt a lányába. 

Azon a napon, amikor végre visszamentek a kórházba, magára vállalta, hogy a kislányt a gyerekosztályra vigye, amíg Anna átesik az ellenőrző orvosi vizsgálaton. A nővérek kitörő lelkesedéssel fogadták a kislányt, és az apja meglepve érzékelte, hogy a gyerekkel a karjában a nők elbűvölésének egy új dimenziója nyílt meg előtte. Vidáman viccelődve hagyta, hogy a lányával együtt őt is kényeztessék, dicsérjék, milyen jól áll a kezében, elmondják, amit olyan szívesen hallgatott, hogy a kislány szeme éppen olyan csodás szürke, mint az övé. Élvezte a zsongást, amit kiváltottak a megjelenésükkel, a bátortalan kis simogatásokat, amikkel a kislányt cirógatták, de amelyekből – véletlenül – jutott a jóképű apukának is. Aztán ezek a halk kuncogások egy pillanat alatt hallgattak el, ahogy egy szikrázó szemű asszony állt meg a gyerekosztály pultja előtt. 

-Visszakaphatom? – nyújtotta ki a kezét Lana felé, de a hangsúly alapján a férje felé is, aki egy kacsintással fordított hátat a nővérkéknek és készségesen sétált oda hozzá.

-Végeztél? – hajolt oda, hogy egy csókot nyomjon a láthatóan durcás asszony arcára, és amikor az elhajolt előle, egy sóhajjal felé nyújtotta a gyereket is. –Mi itt vidáman elvoltunk, de dr. Horovitz még nem látta Lanát, mert egy sürgős esethez hívták. –Megvárjuk vagy visszajöjjünk máskor? – nézett kérdően Annára, akinek a szemében szerencsére már kihunyt a tűz. Érezte ő, hogy a nővérkoszorú miatt paprikázódott fel a nő hangulata, ezért aztán most látványosan csak rá figyelt, és ezzel úgy tűnt, helyre is hozta a korábbi bakit az asszony szemében.

-Hát, végül is, semmi baj nincs, úgyhogy kérhetünk egy másik időpontot. – dünnyögte csücsörítve Anna, miközben Lana a szájába próbálta dugni az ujjait.

-Helyes, akkor menjünk haza. Lassan úgyis etetni kell. – kacsintott rá a férfi és Anna elvörösödve sóhajtott egyet.

-Jézusom, úgy beszélsz a lányunk ebédjéről, mint egy erotikus fotózásról. – sóhajtott a szemeit forgatva, mire Robert kicsit lemaradva végigpásztázta az asszony formás testét. Ahogy a nő várakozóan felé fordult, a férje egy félmosollyal a szája sarkában ráhunyorított.

-Hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe?! Ugye, mrs. Prestonra ma már nem lesz szükségünk? Biztosan örül majd egy szabad délutánnak… - azzal átvette Lanát a mamától és Annába karolva gyors léptekkel kikormányozta a gyerekosztályról.