Skót szerelem 10. fejezet

Rowena forgolódni akart, de a fekvőhely mérete erre nem volt alkalmas. A fejére húzta a puha tollpárnát, majd elkeseredetten felült és a közeli alakot leste a sötétben. A tűz már nem égett, a levegő érezhetően lehűlt, Broden a két szembefordított fotelben feltett lábakkal, ülve aludt. A feje lekókadt, de ez sem akadályozta meg abban, hogy fülsértően horkoljon. A férfi szája – nyilván a kényelmetlen póztól – kinyílt és ezért adta ki azokat a hangokat, amelyek nem hagyták aludni a lányt. Lábujjait fázósan görbítette be a takaró alatt, és ezzel el is dőlt a dolog. Óvatosan felkelt és igyekezett csöndben megrakni a tűzet. Elrebegett egy apró fohászt, aztán a gyufát a gallyak közé dugta. Már majdnem a körmére égett, amikor a kis ágacskák végre lángra kaptak. Lassan, óvatosan táplálta az egyre erősödő lángokat, míg végül belekaptak egy vastag száraz fahasábba. A sikertől elégedetten felegyenesedett, tenyereit megdörzsölte a lángok felett, aztán megfordult, hogy visszamásszon a lúdtollpaplan rejtekébe. Broden ébren volt és őt figyelte.

 – Mint egy igazi kis cserkész – suttogta a férfi, mintha a sötétség ezt követelné tőle, holott ketten voltak a kihalt házban, és mindketten kellően éberek ahhoz, hogy a hangos beszéd ne zavarhassa őket.

 – Miért? A tűzrakás nem olyan nagy dolog! – jelentette ki a lány, homályban hagyva, hol szerezte meg a tudást.

 – Hát, a testvéreim között nem is egyet találna, aki vitába szállna ezzel a kijelentéssel – kuncogott Broden, aztán már nem volt kedve kuncogni, amikor újra felrémlett előtte a tűzet élesztgető lány kívánatos alakja. Ahogy a lángok belekaptak a fába és ő elindult vissza a meleg takaró felé, a hátulról érkező fény olyan domborulatokat mutatott meg az amúgy szűziesen zárt, hosszú hálóing alatt, amelyektől minden egészséges férfiember szája vágyakozóan kiszáradt volna. – Horkoltam? – kérdezte inkább, bár tisztában volt vele, hogy a válasz Igen lesz. Mindig horkolt, ha ülve aludt, és ez sokszor előfordult otthon a birtokon, ha az állatoknál maradt kint éjszakára, vagy a ritka, fagyos éjszakákon át próbálta melengetni a legkényesebb töveket. Az emberei ugratták is eleget, de ott férfiak vették körül és volt ennél nagyobb bajuk is olyankor. Még Jasmine-nek ígérte meg, hogy megoperáltatja az orrsövényferdülését, de valahogy soha nem volt alkalmas az időpont. Igazság szerint egyszerűen félt a műtéttől, mint valami kisgyerek.

 – Nem volt vészes – szépítette a lány a korábbi kínlódást, amikor még a tollpárna sem tudta elnyomni az orrhangú fűrészelés hangjait.

 – Füllent, de azért köszönöm! – mosolyodott el a férfi és sokatmondóan a kanapé végébe dobott párnára bökött. – Még az alatt is hallotta, igaz?

Rowena elnevette magát. Így próbálja védelmezni egy férfi hiúságát.

 – Tényleg nem volt annyira vészes. Egyszer volt egy betegem, egy kis francia bulldog. Jean volt a neve és hangosabban horkolt, mint egy szakasz baka. Na, az tényleg borzasztó volt. Ráadásul velük amúgy is mindig sok a gond, úgyhogy inkább virrasztottam mellette egész éjjel. Amikor a gazdája eljött érte, kérdeztem is, hogy hogyan tud mellette aludni, mire azt válaszolta, hogy amíg nem volt otthon a kicsi Jean, nem aludt egy szemhunyást sem, annyira hiányzott neki a megnyugtató horkolása hangja. Én orvos létemre többször attól féltettem, hogy megfullad szegény pára, de a gazdája szerint az lenne a nyugtalanító, ha csendben lenne.

 – Akkor én nem voltam olyan hangos? – nevetgélt a férfi. Tulajdonképpen mulatságos dolog volt, hogy a lány állandóan valamelyik négylábú pácienséhez hasonlította az elmúlt napokban.

 – Nem, maga csak egy volt abból a szakaszból – nevetett most már a lány is. Az ablak felé lesett, ahol a sűrű csipke mögött már derengett az ég alja. – Hajnalodik.

 – Ha nem álmos, akár fel is kelhetünk – tornáztatta meg a nyakát a férfi. Eleget aludt már ahhoz, hogy érezze a fotel kényelmetlenségét. Rowena egyetértően bólintott.

 – Arra gondoltam, hogy kezdjük a hálószobákkal. Maga nézze át a nagyapám szobáját, én pedig felmegyek a nagyiéba. Ha bármit talál, elég egyet kiáltania, hallani fogom és jövök – adta ki a lány az utasítást, miközben gyors mozdulatokkal kapkodta magára a kihűlt ruhadarabokat. Amikor ki kellett volna bújnia a hálóingből, a maradék holmit a hóna alá kapva kifelé indult. Broden csalódottan bámult utána. Aztán egy mély sóhajjal eltolta maga elől az egyik fotelt és lerakta a lábát. Rowena kényelmesen átöltözött az éjszakához, ő azonban úgy tért nyugovóra, ahogy volt. Feltápászkodott, várta a fájdalom első jeleit, de a lába rendben volt, csak a térde gémberedett el kicsit. Murray nagypapa szobája felé indult és remélte, a közelben talál egy jól felszerelt fürdőszobát is, bár a  víz biztosan jéghideg lesz. De az talán nem is akkora baj – gondolta fanyarul.

*

Már órák óta kutakodtak, de még minden eredmény nélkül. Broden a sötét, nagy darab bútorokkal berendezett férfiszobában semmi érdekeset nem talált. Akár egy szerzetes is élhetett volna itt, annak sem lett volna kevesebb nyoma. Murray McMillan puritán életvitelű ember lehetett. Szobájába csak a McMillan klán színeit viselő ágytakaró, és a kisasztalon maradt félig üres brandys üveg hozott némi színt és életet. A nagy ágy a fal mellett lapult, de nem a fejrésszel, hanem az egyik oldallal simulva hozzá. Árulkodó póz, hogy csak egyetlen lakója volt a szobának. Az íróasztalban üres levélpapírok, beszáradt tinták, néhány régi levél gumival átfogva, melyek valószínűleg elég érdektelenek voltak ahhoz, hogy a hagyatéki eljáró se törődjön velük. Broden türelmetlenül lökte félre őket, pillantásra sem érdemesítve a feladót, valami hivatalosnak tűnő pecsétet. Egy gazdasággal foglalkozó könyv és egy régi útinapló került még elő a fiók mélyéről. Utóbbi talán még érdekes is lehetett volna, ha most nem valami egészen mást vágyott volna találni a férfi. Sehol semmi Seumasról. Persze, ebben nem is nagyon reménykedett. Hiszen ki őrizget bármit is az ellenségéről? De sehol egy kép a családról, a feleségéről, az unokáiról sem. Talán csak a temetés után a családtagok hordták szét ezeket az ereklyéket? – morfondírozott a férfi, aztán megunva a hiábavaló keresgélést, Rowena nyomába indult.

A lány a felette levő, hasonlóan komor szobában ült az ágyon és egy könyvet olvasgatott. Megtalálta volna és nem is szólt? – horgadt fel a férfiban a rosszallás. A szoba egyébként éppen csak egy fokkal volt nőiesebb, mint az első. Talán csak a függönyök és a rózsás ágytakaró hoztak némi vidámságot a sötét bútorok és kárpitok közé. Ahogy belépett, Rowena zavartan felpattant.

 – Megtalálta? – bökött Broden fejével a könyv felé. Rowena szelíden elmosolyodott.

 – Nem, ez valami egészen más. Kislányként az egyik kedvenc könyvem volt. Aztán a nagyi egyszer karácsony előtt mesélt nekem a nehéz sorsú gyerekekről, akik senkitől nem kapnak ajándékot, és arra biztatott, hogy adjak valamit a kedvenc  holmijaim közül. Ő majd eljuttatja az árvaházba. Ezt a könyvet adtam neki, de a könyv úgy látszik, sosem jutott el a rendeltetési helyére.

 – Vajon miért nem? – motyogta a férfi. Rowena tanácstalanul rántott egyet a vállán, majd a könyvet az ágyra dobta.

 – Itt nincs semmi! – sóhajtott keserűen. A Mama nem tudom, mivel töltötte a napjait, mert itt nincs semmi, ami segíthetett volna elűzni az unalom óráit. Otthon olyan gazdag könyvtáruk volt. De itt még tollakat sem találtam, vagy levélpapírt, úgyhogy teljes csőd – húzta el a száját csalódottan. Brodent nézte, aki végigsétált a fal mellett, belesett minden festmény alá és öklével időnként a falat ütögette.

 – Á, menjünk inkább, együnk valamit! – lépett ki mellette a szobából, aztán néhány lépés után megállt és a férfi után kiáltott: -Broden! Ezt meg kell néznie!

A férfi úgy sietett ki a szobából, majd átesett a küszöbön. Rowena néhány lépésnyire állt az ajtótól egy másik vastag tölgyfaajtó előtt, melyet vastag acélpánt és egy lakat védelmezett az illetéktelen behatolókkal szemben.

 – Mi van itt? – forgatta a férfi a kezében a méretes lakatot. Rowena éppen kilesett az egyik ablakon.

 – Odafönt is lennie kell egy szobának. Annak a bejárata lehet, mert máshogy nem lehet oda feljutni. Én nem sokat jártam ebben a házban, de abban biztos vagyok, hogy odafönt még sosem. Nem is emlékeztem erre az ajtóra. Igaz, ha a szüleimmel eljöttünk ide, csak néhány órát maradtunk, sosem aludtunk itt.

 – Hát, kulcs nélkül aligha fogunk feljutni oda – fintorgott a férfi. – Hacsak...

 – Hacsak? – kapaszkodott ebbe a szóba a lány.

 – Hacsak le nem verjük a lakatosmunkák eme dicső darabját – tartotta kezében a lakatot a férfi. Rowena szinte reménytelennek látta a dolgot, de azért engedelmesen leballagott a földszintre, hogy a konyhában valami megfelelő szerszámot keressen. Kis idő múltán diadalmas arccal emelt a magasba egy kétkilós kalapácsot.

 – Próbálkozzon! – nyomta Broden kezébe, aztán újra lefelé indult. –Amíg kinyitja, én csinálok teát és valami szendvicset. Ha szerencsénk lesz, már odafönt reggelizhetünk.

Broden a fejét csóválva nézett utána: – Próbálkozzon! – utánozta kissé eltúlozva a lány hangját. Hát mi ő? Lakatos? Kovácsmester? De azért engedelmesen meglendítette a nehéz szerszámot és teljes koncentrálással a lakatra csapott.

Rowena lehunyt szemmel, idegesen hallgatta a fentről érkező erőteljes csapások csengő-bongó hangját. Sosem fogják kinyitni. De vajon erre rá tudja-e ébreszteni Brodent is, vagy itt fogja hallgatni a csapkodását, amíg a férfi teljesen bele nem fárad? Mindent felpakolt egy tálcára és a lépcső felé indult. Annyira koncentrált, hogy a forró teával teli kancsó le ne csússzon, hogy észre sem vette, hogy a csörömpölés egy ideje elhallgatott. Amikor felért, először zavarodottan nézett a sötéten ásító lépcsőfeljáróra. Ez az előbb is itt volt? Aztán  ráeszmélt, hogy ez rejtőzhetett az ajtó mögött. Az ajtó mögött, amely most nem volt sehol. Csak a szétvert zsanérok és a szemközti oldalon valami formátlan fémdarab árulkodott róla, hogy Broden alighanem hozzáértően forgatta a nagy kalapácsot, akárcsak Thor, a mondák és Marvel-képregények hőse.

Óvatosan, hogy a szűk feljáróban is elférjen, felfelé lépdelt a tálca terhével. Még néhány lépés és az ámulattól megtorpant. Broden egy hamisítatlan női budoár  közepén üldögélt egy valószínűtlenül törékeny kis széken, mint Rodin Gondolkodója. Körben világos színek, melyek még annyi év elteltével sem tűntek fakóbbnak, mint amilyenek akkoriban lehettek, amikor egy törékeny nő volt ennek a szobának a lakója. Csipkék, finom kelmék, légies, fehér bútorok, talán franciák, mert ennyi bájt csak az öreg kontinens élvhajhász Franciaországa volt képes élettelen tárgyakba sűríteni. Nyilvánvaló volt, hogy a lakat évtizedek óta elzárta ezt a lakrészt, ahol minden úgy maradt, ahogy a nagyanyja utolsó napjaiban lehetett.

Rowena agyán kellemetlen gondolat suhant át: – Talán nem is kegyeletből lett lezárva ez a rész. Talán bezárva tartotta itt őt?

Nem kellett magyarázkodnia, hogy kikre gondol, a férfi pontosan tudta! Hozzáértő módon kutatott, mint aki nem először keres valami nyomot egy női hálószobában. Félretolt az asztalkán néhány hajkefét és apró üvegcsét a férfi. Utóbbiból kihúzta a dugót és beleszagolt. Francia! Senki más nem tud ilyen rafinált illatszereket készíteni – ebben biztos volt.

Rowena letette a tálcát és kivette a férfi kezéből az apró üvegcsét.

 – Még sosem hallott olyanról, hogy nem szagolunk bele egy ismeretlen üvegbe? Mi van, ha valami bódító szer van benne? Netán méreg?

 – Érdekes, hogy ezt mondja – motyogta a férfi, aztán a lány felé fordította az üvegcse címkéjét: Poisson d’Amour. – Mielőtt az orvosságos táskájáért rohanna, ez csak egy parfüm. Egy kicsit régi, de nem romlott meg. Talán a nagyié volt?

 – Ki másé lehetett? – suttogott Rowena. Ugyanakkor a szoba annyira nem illett a nagyanyjához. A maga módján hagyománytisztelő, klasszikus ízlésű asszony volt, legalábbis az otthoni ház berendezése erről árulkodott. Nem tudta róla elképzelni, hogy ilyen évszázadokkal ezelőtti budoárban érezte volna jól magát. Már-már olyan volt, mint valami főúri körökben forgó kurtizán szobája. A kilátás tagadhatatlanul csodás volt, de a többi akár egy babaszobában.

Broden is éppen az ablakon bámult ki. Érdekes szoba volt. Az ablakok sokkal alacsonyabban kezdődtek, mégsem voltak ajtónyi méretűek. Kettő közülük nyitható volt, a középső nem. Ha igaz, hogy a nagymama öngyilkos lett lent a sziklákon, miért nem ezt a módját választotta a halálnak? Csak egy apró mozdulat, egy kis egyensúlyvesztés, az eredmény pedig garantált. Ebből a magasságból lezuhanni a biztos halált jelentette volna. Félretolta ezt a gondolatot, amit nem oszthatott meg a lánnyal, ha nem akarta túlságosan felzaklatni, és inkább leroskadt az ágyra. Már-már bizalmasan megpaskolta maga mellett. –Jöjjön, együnk valamit, aztán aprólékosan végigvizsgálunk mindent!

Rowena két tányérral a kezében leült mellé. Broden éhesen harapott a szendvicsbe. Nagyokat harapott, akkurátusan megrágta, lenyelte. Észre sem vette, hogy egy figyelő szempár nem képes elereszteni a látványt. Amikor már nem mart bele az éhség a gyomrába, Rowenára nézett, hogy egy kis teát kérjen tőle. Akkor vette észre, hogy a lány szinte megbabonázva nézi őt. Letette maga mellé a tányért és óvatosan két keze közé fogta Rowena arcát. A száját fixírozta. Vajon milyen lehet a csókja íze? Óvatosan ráhajolt és egy leheletnyi csókot nyomott a lágyan elnyílt ajkakra. Mámorító volt. Lassan hátrahanyatlott, magával húzva a lányt is és egy újabb, kissé merészebb csókkal csábította. Rowena a férfi hajába kapaszkodott. Egyszerre akarta megadni magát az érzésnek és kíváncsiságnak, milyen lehet ebből az ambróziából még többet kapni, s ugyanakkor eltolni magától, mielőtt olyan területre tévednek, amelyet egyikük sem akarhatott igazán. Nem, ha még maradt egy csöpp józan eszük. Broden óvatosan kifeszegette a vékony ujjakat a hajából és kinyújtotta a fejük felett az ágyon. Már egész testével a csókot támogatta, szinte tolta fölfelé a lányt, s egyszer csak azt érezte, hogy a női test megfeszül alatta. Nem kellett megszólalnia, hogy tudja, Rowena itt akarja abbahagyni. Nem örült a fejleményeknek, de megértően igyekezett megadni neki a szabadságot. Várta, hogy egy pofon csattan az arcán, de a lány hasra penderült alatta és kezeivel félredobálta a csipkés kis párnák halmát. A férfi meglepetten figyelte. Mi az ördög bújhatott belé? De máris megkapta a választ, ahogy a lány lelkesen a magasba emelte a zsákmányát. Ott volt a napló! A nagyi a legjobb helyre dugta. Szinte szem előtt hagyta, tudva, hogy aki kutat utána, a legnyilvánvalóbb helyen úgysem keresné. A szenvedélyük elröppent. Olyan hirtelen csapott le rájuk a felfedezés izgalma, hogy a korábbi szexuális izgatottságot nyom nélkül mosta el. Most egyikük sem tudott haragudni a másikra. Sem azért, mert belekezdtek, sem azért, mert hirtelen vége lett. A válaszok elérhető közelségbe kerültek, és ez most minden másnál fontosabbnak tűnt.

„Rettegek tőle. Engem is el fog pusztítani. Tudom. Megöl a zsarnokságával, a kegyetlenségével. Mint ahogy a gyerekeimmel tette. Sosem fogja megbocsátani, hogy beleszerettem Seumasba, majd kihordtam az ellenségévé lett egykori legjobb barátja gyermekét. De én sem fogom neki megbocsátani soha, hogy elvette őt tőlem, elpusztította, pedig Seumas kedvéért le tudtam volna mondani róla. Hagytam volna, hogy az apja mellett nőjön fel, szeretetben. Mert itt, ebben a fertelmes börtönben őrá is csak a szenvedés várt volna. Néha már azt hiszem, Keith is jobban járt, hogy elűzte ettől a háztól. Ártatlan kicsi angyalkám, tudom, hogy hamarosan találkozunk.” – ez volt az utolsó bejegyzés a napló könnyekkel áztatott lapjain. Broden mégsem tudott hinni abban, hogy Edme öngyilkosságba menekülve próbált volna a gyermeke után menni. Isten az égben! Született egy gyermeke Seumas Camerontól, itt hordta ki, távol a világtól, és amikor megszületett, a férje elvette tőle és elpusztította azt az ártatlan csöppséget? – rázkódott össze a férfi. Micsoda kegyetlen bosszú volt ez az öreg McMillantól? És hogy tudták ezt annyi éven át titokban tartani? Egy féltestvér, akiről azt sem tudják, fiú volt-e vagy lány, de valamilyen rejtélyes oknál fogva máris rokoni érzelmekkel viseltetett iránta. Az ő apja egyke volt, de Seumasnak lehetett volna még egy gyermeke, s talán ez a szerelemgyerek megváltoztatta volna az öreg mogorvát. Az ő számára pedig egy nagybácsi vagy nagynéni lehetett volna. Talán némi barátságos hang Achnacarry mindig rideg falai között. Kemény felfedezés volt ez a naplókeresés kalandjában. Ösztönösen az utolsó bejegyzést keresték, a múltat ráértek felderíteni. És az utolsó néhány sor máris micsoda tragédiák sorát villantotta fel. Bele sem mert gondolni, mi mindenre bukkanhatnak még.

Egymásra nézve ültek dermedten. Rowena szívét hideg járta át. Az ő nagyapja nem tehetett ilyen szörnyűséget! Jó, sosem volt az az igazi, melegszívű nagyapó, akit kívánt volna magának, de ezek a sorok itt most gyilkosságról árulkodtak. Egy ilyen ember mellett kellett leélnie az életét a nagyinak? Már nem is csodálkozott rajta, hogy inkább a viharos tengert és a sziklákat választotta.

 – Azt hiszem, most innunk kellene valami erőset – állt fel a férfi és kezét Rowenának nyújtotta. A lány úgy kapaszkodott belé, mint aki meg sem tudna állni a lábán a támasza nélkül. És ez alighanem így is volt. Lassan, óvatosan araszoltak lefelé a lépcsőkön, nem is szóltak egymáshoz. Rowena mélységes szégyent érzett a nagyapja miatt, Broden pedig azon törte a fejét, hogyan tudna valami többet megtudni arról a szerencsétlen csecsemőről.

*

 – Kísérteties volt az a fönti szoba – sóhajtotta Rowena, miközben mustárral kente meg a szeletelt kenyeret és egy vékony szelet marhasültet,  majd salátát fektetett rá. Oda sem figyelt, mit csinál, a kezei automatikusan tették a dolgukat. Úgy tűnik, ez valami évezredes beidegződés, hogy krízis helyzetben egy nő azonnal ételt készít, gondoskodik, holott egyikük sem volt igazán éhes.

 – Inkább olyan babaszoba, de furcsa volt, ez tény – motyogta Broden már az első falatokat rágva.

 – Á, a nagyi nem volt ilyen csipkés hófehérbe öltöző. Lovagláshoz még nadrágot is húzott, pedig ez akkoriban azért még nem volt általános. Ráadásul az egész házban nem is láttam a keze nyomát. Sehol egy kézimunka, pedig gyönyörűen hímzett. Unaloműzésként nem igaz, hogy ne hímzett volna éppen valamit, mielőtt meghalt. Legalább a babának. De odafönt nincs semmi félbehagyva. Sehol egy könyv, pedig szeretett olvasni. Abban a szobában még egy szekrény sem volt, amiben a ruháit tartotta volna. De a fiókos kis komódban ott a rengeteg csipkés fehérnemű. Annyira abszurd. Olyan, mintha ez a ház, de leginkább az a szoba lett volna a börtöne. Bezzeg a Papa még egy dolgozószobát is használt, pedig ez elvileg egy nyaraló, egy vadászház. De onnan se került ki semmi a Mamához.

 – Talán csak akkor csináltatta a nagyapja a dolgozószobát, amikor ideköltöztek – ötletelt a férfi.

 – Lehet – hagyta rá a lány. – De akkor is. A nagyi rab volt ebben a házban. Érzem. Még egy vendég is több nyomot hagy maga után.

Broden elmélázott, ő vajon milyen nyomait hagyta rajta Rowena házán? A lány azonban folytatta: – Fel sem foghatom, miért tért vissza hozzá. Nem tudom elképzelni, hogy ne ismerte volna a Papa sötét oldalát és ne tudta volna, mi vár rá. Egy ember nem fordulhat ki ennyire önmagából; tudnia kellett, hogy a férje bosszút fog állni.

 – Elég nagy sokk lehetett az öregnek, hogy a legjobb barátja és a felesége... – dünnyögte Broden. Próbálta elképzelni a helyzetet. Jasmine ugyan nem a legjobb barátját választotta, de ettől a seb ugyanolyan élénken lüktetett. Nem tudta elképzelni, hogy a fájdalom erősebb lehetne. – Egy férfi büszkeségét így megalázni ... , ki tudja, mit vált ki a leghiggadtabb férjből is? – próbálkozott újra, de Rowena egyértelműen a megboldogult nagymama pártján állt.

 – Akkor váltak volna el! Az apám az anyja nélkül nőtt fel egy szeretet nélküli házban. Csoda, hogy egyáltalán normális felnőtt lett belőle. De tudom, hogy a gyerekkorában sok árnyék volt és az anyám jelentette neki az igazi családot, meg persze később mi, a lányai és anyu.

Broden a saját gyerekkorára gondolt. Az ő szülei elváltak, de ezt megelőzően sok-sok boldogtalan évnek kellett eltelnie, mire Kaliforniában rendeződött a sorsuk. És még így sem lettek az a képeslapokba illő, összetartó család. Széthullottak, mert fogalmuk sem volt róla, hol nőnek az igazi gyökereik. Itt, ezen a vad tájon, ahol az érzelmek is vadabbak voltak, vagy Kalifornia szelíd lankáin, ahol – ha nem is mindig őszintén, de – sokkal többet mosolyogtak az emberek? Ott még ő maga is bevándorlónak számított a birtok, a rengeteg munka és elismerés ellenére is. Bár azt próbálta elhitetni önmagával, hogy oda tartozik, de Jasmine összetörte benne ezt az álomképet. Az öccsei visszajöttek Angliába, de sejtette, hogy talán az ikrek kivételével a többiek sem érzik túl jól magukat a bőrükben. Kimondva vagy kimondatlanul, de mindannyian vágyakoztak valami után, amit megfogalmazni sem tudtak, pedig a hiánya meghatározta a mindennapjaikat. Kényelmetlen kérdések voltak ezek, s nem azért volt itt, hogy a saját lelkét elemezze. Megrázta a fejét, mintha így szabadulhatna a gondolataitól. Lenyelte az utolsó falatot és egy hajtásra megitta a maradék whiskyét.

 – Ne ítélkezzünk, amíg nem olvastuk a napló korábbi oldalait is! – állt fel, és a kandallópárkányra tett bőrkötésű könyvecskéért nyúlt. Rowena nem tiltakozott. Talán könnyebb lesz Broden érzelemdús hangján hallani, mi vezetett a valamikori tragédiához. Nézte a férfit, ahogy visszaül a karosszékbe és a tűz felé nyújtja a lábait. Úgy festettek, mint valami öregedő házaspár, akik egy borús napon a kandalló előtti olvasgatással akarják elütni az időt. Még eszébe jutott, hogy fel kellene hívni a család többi tagját, hogy még egy éjszakát töltenek a házban. Catrionát, aki némán, de beszédes tekintettel integetett utánuk, amikor elindultak. Tudta, hogy a húga valami regényes románcra gondolt, amikor bejelentették, hogy Skyra utaznak, és most kicsit sajnálkozva gondolt rá, hogy a valóságban nem erről van szó. Hogyan fogja elmondani neki, amit találtak? Elmondja-e egyáltalán valaha? Vagy hagyja meg legalább az ő hitét, hogy a McMillan család ősei nemes tartással viselték egykoron a botrány következményeit?