PS. A mai rész kis rövid bemelegítés, mert talán nektek sem árt egy kis visszaolvasás. A folytatás vagy sűrűbb, vagy a szokásos heti két alkalommal, de sokkal hosszabb lesz. Remélem! :)
***
15. fejezet
„Felbontandó halálom után a McMillan és a Cameron család még élő tagjai
előtt...
Beteg vagyok, de dr. Jonas a megmondhatója, hogy ép elmével írom ezeket
a sorokat. A testem adta fel, és éppen elég ezt megemésztenem, s mivel már nem
biztos, hogy megérem a kilencvenkettedik születésnapomat, nem akarom ennek a
titoknak a terhét magammal cipelni a túlvilágra. ...”
Itt hosszasan részletezte Marion
McGee a történet részleteit, évszámokat, neveket sorolt fel, melyek
alátámasztották a történeti hűséget, végül pedig a levél rátért a lényegre:
„...Az édesanyja a Kaitlyn nevet adta neki, de nem hagyhattuk, hogy ezen a
néven kerüljön majdani családjához. Elég lett volna egy véletlen elszólás és
drága asszonyom rájöhetett volna. Akkor még nem tudtuk, hogy a fájdalomtól
megtört lélekkel eldobja magától az életet. A bátyám, Joshua McGee ügyvédként vállalta,
hogy nyomtalanul eltünteti a kicsit a gyermekre vágyók nem is olyan titkos
társaságában. Nem volt ez szokatlan igény, bár nyilván a törvényességgel
hadilábon állt, de akkoriban nem voltak emiatt álmatlan éjszakáink. Már csak az
egyre gyarapodó bankbetétünk okán sem. Persze, Joshua nagyon vigyázott rá, hogy
titokban maradjanak ezek a tranzakciók. A maga módján egy nagyon tisztességes
társaság intézte az ügyeket, mindenki beérte az előre kialkudott
honoráriumával, senkinek nem jutott eszébe a későbbiekben zsarolás útján
feltornázni a díjat. Nagyon sokan szerettek volna bizonyíthatóan egészséges, jó
vérből való gyermeket örökbe fogadni, mivel ők maguk gyermektelenek voltak és
nem volt kire hagyniuk a birtokot. Hogy elkerüljék a javak idegen kézbe
kerülését, ezekben a családokban rendre bekövetkezett a csoda, a várva várt
gyermekáldás. Soha senki nem kérdőjelezte meg a gyermek jogosultságát. Persze
ezek a gyerekek többnyire egyszerű polgári családok nem kívánt csemetéi voltak,
bajba került lányanyák kicsinyei, így aztán Seumas Cameron és Edme McMillan
törvénytelen gyermeke igazán szép pénzt ért. Kérdezhetik, hogy volt-e erkölcsi
fenntartásunk az ügyletek miatt? Miért is lett volna? Hiszen családot, jó
körülményeket adtunk ezeknek a csecsemőknek, akik sokkal rosszabbul is
járhattak volna, ha árvaházba kerülnek, vagy születésük után a bizonyíthatatlan
bölcsőhalál végez velük. Isten a tanúm, hogy abban a hitben cselekedtünk, hogy
jót teszünk. Mondhatják, hogy a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve,
de ebben az esetben Kaitlynből Anne lett, nem pedig egy apró koporsó és fejfa
ott a messzi Skye szigetén. Phillipe Keogh és hitvese, Julia elvonultak vele a birtokukra,
hogy néhány hónap után úgy térjenek vissza a társaságba, mint rég várt
örökösükkel. Ha szegény asszonyom visszatér a városba, még össze is
találkozhatott volna a lánykájával, ahogy új szülei a parkban sétálnak vele.
Talán a kicsi Keith idővel bele is szerethetett volna, olyan gyönyörű lányka
lett belőle. Ez volt a dolog legveszélyesebb része, éppen ezért a Keogh család
idővel elköltözött Londonba. Azóta nem tudok a kislányról semmit. Murray McMillan
tizenkét éven át küldte a pénzt, ahogy azt az elején a bátyámmal kialkudták.
Nem voltak ezek nagy összegek, de rendszeresen jöttek, biztosították a nyugodt
életünket. Én soha többet nem helyezkedtem el, nem mentem férjhez. A McMillan
család tragikus története miatt talán, taszítottak a férfiak, a kegyetlenségük.
A bátyámmal éltem, elláttam a háztartását.
Ő is agglegény maradt, nem tudott egyetlen nőben sem hinni, talán csak bennem. Összekötött bennünket a Titok. A bátyám sokat
betegeskedett, én ápoltam. Amikor megtudta, hogy már nincs sok ideje hátra,
felszámolta az ügyvédi irodáját és mindenét rám hagyta. Ez végre lehetőséget
nyújtott számomra, hogy ott hagyjam Invergarry környékét, amelyhez sok bánat és
lelkiismeret-furdalás kötött. Edme asszony halála nyitotta fel a szemem, hogy
ami történt, talán mégsem volt helyes. Egy férj sem állhat ilyen kegyetlen
módon bosszút az őt ért sérelemért. A gazdám – Isten nyugosztalja – gonosz
ember volt. Hogy a megcsalás tette ezt vele, vagy mindig is ott lappangott
benne az ördög, nem tudom, de emlékszem, mennyire féltem a szemébe nézni.
Mintha a Pokol bugyraiba nyertem volna betekintést, kirázott tőle a hideg. Ha
újra az a fiatal nő lennék, aki akkoriban voltam, azt hiszem, nem számított
volna a búsás jutalom, inkább otthagytam volna a szolgálatát. Most azonban
leteszem életem e terhét, és a Mindenhatóban megnyugodva hunyom le szemeim.
Bocsássák meg nekem, amit tettem!”
Rowena és Catriona remegő
szájszéllel igyekeztek uralkodni az érzelmeiken. A közjegyző érzelemmentes
hangon olvasta fel a levelet. Látszott, hogy már nagy gyakorlata van abban,
hogy függetlenítse magát a kezei között átfolyó ügyektől. Amikor megismerte ezt
a két fiatal nőt, azok röviden felvázolták előtte, hogy a családjuk milyen
titok után nyomoz. A praxisában még csak
hasonló sem fordult elő soha, így aztán érdeklődve kísérte figyelemmel a
váratlanul előkerült levél tartalmát. De volt már annyi rutinja, hogy ezt ne
tegye nyilvánvalóvá. Egyelőre úgy tűnt, hogy a levél tartalma alapján még jól
jövedelmező kapcsolat alakulhat ki köztük, hiszen máris voltak ötletei, hogyan
segíthetné a további kutatást. Fiatal férfikísérőjük összevont szemöldökkel
emésztette a hallottakat. Edan agyában ugyanis már egymást kergették a gondolatok,
ahogyan beszámol majd a bátyjának az új információkról. Abban bízott, hogy skót
születésű Anne Keoghból nem lesz olyan sok Londonban, hogy ne akadjon a
nyomára. Már, ha a kapcsolata, egy fiatal rendőrnő egyáltalán hajlandó lesz
neki ezeket az információkat kiszolgáltatni, miután az elmúlt két évben már egyáltalán
nem is beszéltek egymással. Hogy a levél szavai elfogytak, hirtelen mély csend
ülte meg a szobát. Végül Rowena acélozta meg magát, s kissé reszkető kézzel a
levél után nyúlt.
-Szabad lesz? Ez a levél most sok
gondolkozni valót adott nekünk. Ha nem haragszik, szeretnénk ezt magunk között
megbeszélni. Amennyiben Önnek is alkalmas, holnap visszatérnénk, ha netán úgy
döntünk, hogy legyen ennek az egész őrületnek valami folytatása. Ha lépünk,
elkerülhetetlenül egy másik család, családok életét bolygathatjuk fel. De nem
tehetünk úgy sem, mintha ez a titok nem létezne. Anne Keoghnak és a
leszármazottainak – ha vannak – joguk van ismerni a valódi gyökereiket.
A közjegyző megértően bólintott.
Átnyújtotta levelet, majd egy határozott mozdulattal a lány keze után nyúlt.
-Tudom, hogy ez most nagy
megrázkódtatás lehetett, de ne ítélkezzenek! Marion McGee alkalmazott volt, aki
aligha szegülhetett ellen a munkaadója akaratának, még ha az valami
törvénytelenségre is vette rá. Pénzt fogadott el érte, ez tagadhatatlan.
Félreértés ne essék, meg sem próbálom mentegetni. De Marion meghalt. Ezzel az ő
szerepe lezárult ebben a szomorú történetben. És a soraival legalább
lehetőséget ad most Önöknek, hogy megtalálják a nagynénjüket. Ha ebben bármi
jogi segítségre szükségük lenne, nyugodtan keressenek meg. Vannak kapcsolataim
Londonban is. Talán a hasznukra lehetek.
A lányok és Edan mereven
bólintottak. Tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt, hogy igénybe vegyék a
fickó által felajánlott szolgálatokat, de most nem volt más vágyuk, mint hogy
egymás között beszélhessenek végre a családjaikat érintő legújabb
információkról. Van egy nagynénjük. Már ha még él a néni, aki a szüleiknél
néhány évvel lehet csak fiatalabb, és hát ők maguk korán árvaságra jutottak. Vajon
ráakadnak a nyomára? És ha igen, mit nyernek vele? Kit nyernek vele? Egy
ellenséget, vagy egy nagynénit? Annyi év alatt Anne-nak családja lehetett. Ki
tudja, hány ember előtt kell újra és újra lerántaniuk a sárba a tulajdon
nagyapjukat, és a házasságtörés miatt a nagyanyjukat is.
