A Testőr - Befejezés

Kedves Olvasóim, akik azt hihettétek az eltelt hónapokban, hogy cserben hagytalak Titeket! Higgyétek el, számtalan alkalommal gondoltam Rátok, hogy tartozom Nektek ennek a történetnek a lezárásával. Nem untatlak a részletekkel, de hogy értsétek a hallgatásom: hosszú betegség után meghalt az édesapám, az édesanyám belecsapott egy lakásfelújításba, amit aztán átpasszolt nekem, hogy vezényeljem le helyette, tragikus váratlansággal elveszítettem az egyik kutyámat, aki még nem volt négy éves, és nagyon fájó űrt hagyott maga után, majd az anyósom lett nagyon beteg, akinek az ápolását kell megoldanom. Talán megértitek, hogy nem nagyon tudtam leülni és beleélni magam a hőseim kalandjaiba. Ennek ellenére végre elkészült egy Befejezés, amely talán kissé vázlatos, de őszintén remélem, hogy viszonylag kerekké teszi a történetet. Fogadjátok szeretettel!

*** 

7.

Cole alíg szívott bele a cigibe, le sem tüdőzte, fintorogva nyomta el a korlát külső oldalán, aztán messzire pöckölte az éjszakába. Enyhe lelkiismeretfurdalással követte a csikk röppályáját. Mást sem hallani, mennyi mérgező anyag van egy ilyen apró rudacskában és most ő maga is – a lelkes környezetvédő – beállt a szennyezők végeláthatatlan sorába. Egész délután zuhogott az eső, nem félt attól, hogy óvatlanul lángra lobbantja az erdőt, de a kis bűzrudacska annyira nem illett ebbe a csodás környezetbe. Feszült volt, s talán éppen ezért ilyen meggondolatlan. Nem ment ki az fejéből az apja által felvázolt kép, szegény Billy O’Connel megkínzott holtteste. Szerencsétlen, fogalma sem lehetett, kik és miért bántják, mit akarnak tőle. Ő az oka a halálának! Ha nem mutatkozik be kávékedvelő szomszédként Omar előtt, szerencsétlen Billy még mindig élne. Soha az életben nem látta a férfi arcát, de el tudta képzelni, hogy egy éles arab tőrrel micsoda csonkításokra lehetett képes akár maga Omar, akár azok, akiknek le kellett volna szállítania az árut. Az árut? Noellet. Ezt a gyönyörű barna szépséget, aki higgadtan, bár kissé párás szemekkel vette tudomásul a történteket. Nem omlott össze nő létére, ő pedig, a nagy Cole Brent, mindjárt elsírja magát.

Amúgy sem volt jó napja. Az éjszakai álom megkínozta. Tarát akarta megkeresni, közben Noellet védelmezte, s mikor megtalálta a menyasszonyát, nem tudott dönteni kettőjük között. Teljesen abszurd volt az egész, de kora hajnal óta vissza-visszatért a gondolatai közé. Az apja hírei sem tudták kitörölni agya rejtett zugából a képet, ahogy a két nő között áll és ingadozott a hűség és az újkeletű szenvedély között. Innen már csak egy röpke gondolat volt elmerengeni azon, hogy akarná-e egyáltalán megtalálni Tarát annyi év után? Ha él is még egyáltalán, már biztosan egy olyan életet él, amelyben neki semmi keresnivalója. De mi van, ha mégis a megmentésére vár? Ha még nem törték meg az eltelt idők megpróbáltatásai és abban reménykedik, hogy ő rátalál? Az biztos, hogy már nem ugyanaz a nő lenne, aki volt. Mit tudna kezdeni egy összetört testtel és lélekkel? Most határozottan úgy érezte, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha Tarát már betemette volna a sivatag homokja. Ez a megkönnyebbítő lezárás azonban csak újabb lelkiismeretfurdalást hozott magával, amiért szokásától eltérően a könnyebbik utat akarja választani. Tarát megmenteni a kötelessége lenne, ha csak egy cseppnyi remény lenne rá. Az pedig nyilván eldöntené a hogyan továbbot is, amit most még elképzelni sem tudott.

Erőnek erejével igyekezett elszakítani gondolatainak ezt a sehova nem vezető szálát és a pillanatnyi feladatra koncentrálni. Az már nyilvánvaló, hogy Noelle volt a célpont. A kérdés már csak az, miért éppen ő? Jó család, hajadon, a szépsége pedig megkérdőjelezhetetlen. A lányrablók soha nem vittek rossz erkölcsű, züllött életet élő nőket. Néha egy-egy diáklány tűnt el, főleg Európából, Párizsból, de a többség Noellehez hasonlóan jól szituált, huszonéves fiatal nő volt. A vevők kényes ízlése elutasította a mocsok minden formáját. Meglepő módon éppen a beszerzés vitathatatlanul mocskos volta izgatta őket a legkevésbé. A kérdés tehát még mindig az, miért éppen Noelle Morrison vált a vadászok prédájává? Az apja egy vastag dossziét hozott magával a lány életének rengeteg apró, talán még lényegtelennek is tűnő részletével, és éppen itt volt az ideje, hogy ezeken átrágja magát, hogy aztán elemző agya rátaláljon egy morzsára, amely talán elvezetheti a válaszokhoz, amiket annyira vágyott megtalálni.

Noelle az ablakon át figyelte Colet, ahogy egy vastag mappával ütögette maga előtt a korlátot, miközben láthatóan a gondolataiba mélyedt és talán fogalma sem volt róla, kezei önálló életet élnek.

*

Huszein bin Nakuref sejk kedvtelve figyelte legkedvesebb feleségét. A szokásaikkal ellentétben feleségül vette a nyugati asszonyt, akit a bátyja ajándékozott neki első fia születése alkalmából. Micsoda nap volt! Abdullah tökéletes gyermek volt, vagyonának örököse, hagyományaik majdani ápolója, akinek születése pillanatában már kijelölték az utat, amelyet járni fog. Előkelő nyugati iskolák, egy jó házból való asszony, akinek családja majd tovább gyarapítja a vagyont. De most még egy hangosan sivalkodó apró gyermek volt édesanyja karjai között. Ő kiemelte onnan és felmutatta az ajtó előtt sorakozó rokonság előtt. A hangos üdvrivalgás után visszavitte az ágyasházba és az asszonyok gondjaira bízta őt is és fáradt asszonyát is. A büszke apát már várták férfi rokonai, hogy megünnepeljék a nagyszerű hírt.

Az ételek nagyszerűek voltak, a szórakoztatásukra rendelt nők készségesek, bár ő maga nem vágyott a társaságukra. És akkor Karim intett az embereinek, akik egy csodás, kézzel szőtt szőnyegtekercset cipeltek be a vállukon. Karim villogó szemekkel intette őt magához, a kezébe nyomta a tőrét, melyet ünneplő ruhája redői közt hordott. Huszein kissé értetlenül metszette át a zsineget és egyetlen rántással terítette ki a finom darabot. Értékelte a drága ajándékot, de amikor egy fiatal nyugati női test hengeredett ki belőle, mélyet sóhajtott. Már értette, nem a szőnyeg, hanem annak tartalma a nagyszerűnek gondolt ajándék. Zavarba jött. Első asszonya néhány órával korábban adott életet az örökösének, ő pedig ezzel a ruganyos testtel töltse kedvét? Senki nem rótta volna ezt fel neki, talán még maga Nuria sem, de ebben a kérdésben Huszein más volt, mint a bátyjai és unokatestvérei. Tudta, hogyan kerülnek ezek a fiatal nők az országába és a lelke mélyén tiltakozott ez ellen, de sosem volt annyi bátorsága, hogy ennek hangot is adjon.

Még életében nem látott ilyen szép nőt. Igazi vadmacska volt, aki dacolt vele az első pillanattól kezdve. Talán éppen ez tetszett meg benne a hamvas bőre és hűsítő vízesésként alázúduló világos haja mellett. Nem erőszakoskodott vele, bár az ismerősei körében ennek is meglett volna a hagyománya. A szívét akarta elnyerni, nem megtörni az akaratát. Tudta, hogy a tulajdona, de sosem élvezte az erőszakot. Karim, a bátyja annál inkább, ezért is nem hárította el az ajándékot. Tisztában volt vele, hogy legidősebb fivére mellett ennek a törékeny nőnek pokol lenne az élete. Több mint fél év telt el, mire a nő engedelmesen leengedte előtte a köntösét, jelezve, hogy saját döntéseként fogadja az ágyába. Tara McDowell kitartó, csendes ellenállásával elérte, hogy a férfi szilaj vágyának érvényesítése helyett rajongással próbálja meg meghódítani. Az első közös éjszakát követően egy óriási brilliánsot húzott az ujjára. Asszonyának akarta őt, nem eldobható ágyasának. Tara talán sosem egyezett volna bele, hogy második asszonyként éljen mellette, de váratlanul meghalt Nuria, az első felesége, a fia anyja és Tara elfogadta, hogy a sors talán mégis egymásnak rendelte őket.

Most azonban óriási titok nyomta a lelkét. Az orvos egyszerre közölt vele egy csodálatos és egy borzalmas hírt. A csodálatosban már egy ideje biztos volt. Hetek óta álmatlan éjszakákon ez járt a fejében. Amikor először gördült ki Huszein előtt a szőnyegből a sok kéjvágyó tekintetű olajos bőrű férfi előtt, csak a rettegés érzése járta át. Fogalma sem volt róla, hova került és mit akarnak tenni vele. Ez utóbbiról volt sejtése, de még a gondolatot is elűzte magától. Még kábult agyával is érezte, hogy az egész társaságban egyetlen segítségre számíthat. Pont arra a férfira, akinek ajándékul szánták. Amikor felfogta, hogy nincs közvetlen veszélyben, kezdte más színben látni a férfit. Cole és Amerika a lassan múló hetek és hónapok alatt olyan távolra kerültek tőle, mint a Hold. Eleinte még bízott benne, hogy a vőlegénye megkeresi, de aztán a remény elhalt benne. Próbált nem gondolni rá, hogy Cole egyáltalán keresi-e őt vagy csak olyan nyomtalanul tűnt el, hogy nem akad a nyomára. Huszein annyi figyelmességgel vette körbe, mintha nem a rabja, hanem a vendége lenne. Először még elutasította a gondolatát is, hogy megadja magát a szíve mélyén éledező vonzalomnak, majd egy napon döntött. Valami felsőbb hatalom új utat jelölt ki a számára, és ő kész volt ezt elfogadni. Cole egészen biztosan megérti majd, ha valaha sikerülne még találkozniuk.

Most pedig itt hordja a szíve alatt azt a gyermeket, akit talán sosem tudott volna szeretni, ha nem Huszein az apja. Nuria halálával pedig már tiltakozni sem akart a házasság ellen. Soha nem akart volna második feleség lenni, de a férfi megesküdött rá, hogy ha elfogadja a kezét, akkor csak ő lesz és senki más. Hitt neki. Kész volt ezért elfogadni a hagyományait, egész családját, még ha érezte is, hogy a többiek nincsenek elragadtatva Huszein döntésétől.

És akkor az orvos némi tétovázás után közölte vele azt is, ami romba döntötte minden éppen csak éledező álmát. Hiszen még olyan fiatal! Az nem lehet, hogy rákos legyen! Az pedig végképp nem létezhet, hogy remény sincs! Fiatal, erős, és kis túlzással rendelkezésére áll a világ majd minden pénze. És mégis iszonyatos választás előtt állt. Egyetlen döntést kellett meghoznia: ő vagy a gyermek. Vagy kezelteti magát és elveszíti a kicsit, vagy megszüli Huszein gyermekét és ezzel aláírja a saját halálos ítéletét. Egy egyszerű eldöntendő kérdés. A világ legnehezebb döntése! Szeretett élni. Szerette ezt az új életét is mindannak dacára, ahogyan belecsöppent ebbe a zárt és távoli világba. Túltette magát, hogy valahol messze a családja, a barátai már elsiratták. Talán sosem értenék meg, hogy an tudott itt maradni Huszein mellett. Talán azt sem értenék, hogy nem volt választása. Azt pedig egészen biztosan, hogy végül már maradni akart. Olyan egyedül érezte most magát! Egy ilyen döntést jó lett volna megbeszélni valakivel, de a házban nem volt egyetlen bizalmasa sem a férjén kívül. De ebben a kérdésben egyedül akart dönteni, mert ha Huszein tudomást szerez a dologról, biztosan kivenné a kezéből a döntés jogát. Őt választaná, amilyen hatalmas lelke van. Hiszen örököse már van. De Tara is nyomot akart hagyni a világban. Ha a kezelés nem járna sikerrel, még egy gyermek sem maradna utána. Ezzel meghozta a döntést. Huszein csak örüljön a következő gyermeknek, ő pedig már tökéletesre fejlesztette a fájdalom álcázását, ez is menni fog.

* 

Omar Halifa rezzenéstelen arccal állta a fiatal férfi tekintetét. Ő tehát a megbízó? Valami rendkívüli dolognak kellett történnie, amiért ez az amerikai mértékkel jóvágásúnak nevezhető figura ilyen kegyetlen módon akart elbánni a barátnőjével.

-Maga szerencsétlen balfasz! Annyi volt a dolga, hogy vigye a hajójára, a többit elintézték volna. De maga még ezt sem tudta megoldani. Ráadásul most kinyírta azt a szerencsétlen szomszédot és még mindig nem vagyunk közelebb a megoldáshoz, hogy Noelle hova a fenébe tűnhetett - tajtékzott Ronald Berrington. Már megbánta, hogy olyan könnyedén feladta Noelle meghódítását. Egyértelműen bolond ötlet volt az arabokkal kezdeni. Maradnia kellett volna az eredeti tervnél. Ha nem lett volna olyan töketlen, és Noelle nem bizonytalanította volna el azzal, hogy még egy közös vacsorára sem volt hajlandó, akkor sikerre vihette volna a tervét. Néhány lesifotó, kissé kétértelmű kísérőszöveg, halvány sejtetés, hogy a lány kábítószerrel él, és Noelle inkább hozzáment volna, mintsem megszégyenüljön ő maga vagy az a drágalátos családja. De gyorsan akart pénzhez jutni és most a nyakára jött ez a sötét szemű gengszter. Elszánt volt, hogy megoldja ezt a helyzetet is.

Omar tudta, miért akarta Ronald eladni a lányt, s bár nevetségesnek érezte az indokait, az anyagi vonzatát értette. Ez a piperkőc eddig sikeresen elhitette a világgal, hogy jómódú. Jó házból való lányokra vadászott és Omar tudta, hogy létszükséglet, hogy egy jó partit találjon minél előbb. Egy gazdag örökösnővel kötött gyors házasságtól remélte ingatag helyzetének stabilizálását. Noelle elutasító viselkedésével veszni látszott az utolsó reménysugár is. A lány kikosarazta, mi több, megszégyenítette azzal, hogy nem volt hajlandó találkozgatni vele. A lányt ismerve még enyhe elismeréssel is adózott neki, amiért ilyen jól ítélte meg ezt a fickót. Lám, ő maga mennyivel jobb színészi képességekkel bolondította magába. Mindent megkaphatott volna, amiről ez a majom valaha is álmodhatott. Most már bánta, hogy nem nyújtotta ki a kezét a lány által nyújthatott örömökért. Ronald már nem sokáig tudja titkolni a közelgő csődöt, hitelezőivel elhitette, hogy Noelle hozománya kirántja majd a bajból, de elpuskázta, ráadásul a lányért kapott fizetséget is vissza kellett adja. A vita tulajdonképpen ezen ment már hosszú percek óta. A kis sunyi alak esküdözött, hogy a pénz már nincs nála, továbbadta a hitelezőinek, de Omar tudta, hogy rá tudja venni a másik férfit, hogy eszébe jusson, van még a háta mögötti széfben annyi, hogy megadja a tartozását. Már éppen rákulcsolta kezét a görbe tőrre, amivel sebészi pontossággal készült levágni az adós kézfejét, amikor Ronald hirtelen egy pisztolyt rántott elő. Omar tőre még azelőtt elröppent, hogy a golyó a fejét érte volna. Ronald megbotránkozva nézett a méretre szabott ingen gyorsan terjedő vérfoltra. Ez nem igazság! Hiszen ő pisztollyal készült a találkozóra, az nem lehet, hogy egy nyavalyás bicska méltó ellenfele legyen. Aztán már nem gondolkozott, csak hangos puffanással elterült a 18. századi íróasztal mellett. Estében magával rántotta a kristály földgömböt, amely az asztal sarkán díszelgett. A gömb levált a talapzatáról és lassan görögve Omar fejénél állt meg. A férfi üveges tekintete visszatükröződött a megannyi csiszolt élen.

*

Cole rezzenéstelen arccal nyitotta ki Noelle előtt a taxi ajtaját. Már körül sem nézett, mint az első napokban, mert szentül meg volt győződve róla, hogy ha bárki próbálta is követni a nyomaikat, azt már régen elvesztette. San Franciscóból Frankfurtba repültek. Ez a város semmilyen vonatkozásban nem volt összefüggésben sem Noelle-vel, sem az apjával. Innen másnap Milánóba repültek, ahol kocsit bérelt és lassú, nyugodt tempóban Barcelona felé vették az irányt. Olcsó motelekben és négy csillagos hotelekben felváltva szálltak meg. Barcelonában aztán igénybe se vették a szállodai szobát, hanem egy magángéppel Lausenne-be repítette a lányt. Onnan vonattal érkeztek Párizsba. Az egész olyan volt, mint egy soha véget nem érő kirándulás. Nem utaztak nagy csomagokkal, amire szükségük volt, megvették útközben, amire pedig már nem volt szükségük, azt maguk mögött hagyták. Igazából felszabadító utazás lehetett volna. De minél többet beszélgetett ezzel a fiatal nővel, egyre inkább összezavarodott. Noelle nem az az elkényeztetett gazdag lány volt, akinek az első találkozáskor elkönyvelte. Minden egyes nappal többet tárt fel gazdag személyiségéből és ő lassan a rabja lett a sokszínűségének. Egyre halványult fejében – és igen, a szívében is – annak a másik fiatal nőnek az arca, akivel valaha az életét akarta összekötni. Akinek a hiánya égő, sajgó sebként lüktetett a mellkasában évek óta. A lelkiismerete újra és újra a nyomozás folytatására bírta, még ha egyetlen reményt keltő nyom sem bukkant fel azóta sem.  De a seb most mintha gyógyulni kezdett volna. Csitult benne a sürgető kényszer, hogy Tara nyomára leljen, ettől pedig egyszerre utálta önmagát és ezt a lányt, akinek fogalma sem volt róla, miért komorodik el a tekintete, valahányszor rajtakapja, hogy őt nézi. Noelle Morrison mindent megtestesített, amit valaha egy nőtől elvárt és amit Tarában megtalálni vélt. Ez a tudat itt Párizsban, ahol a volt menyasszonya eltűnt, mindennél jobban felzaklatta.

Nem volt véletlen, hogy amíg odahaza az apja Omar nyomait kutatta és lehetőség szerint igyekezett kiiktatni őt az életükből, addig ő éppen ide hozta Noellet. Párizs csodálatos város, ebben az évszakban talán a legszebb, és egy informátora végre valami biztatóval kecsegtette abban a másik régi ügyben is. Olyan kerülőúton jutottak el idáig, hogy elképzelni sem tudta, Omar éppen itt kutakodna Noelle után.

Kisegítette a lányt a taxiból, miközben egy futó pillantást vetett a Notre Dame állványokkal körülvett robosztus alakjára. Szomorúan követte a híradásokat a szerencsétlen tűzeset után, de aztán a világban annyi más szörnyűség történt, hogy meg is feledkezett a csodálatos épület sorsáról. Ezek szerint pénzt nem kímélve a megmentésére siettek. Helyes! Tara egészen biztosan gyűjtést szervezett volna a restaurálásra, hiszen szívügye volt Párizs és annak minden történelmi emléke. A Notre Dame talán elsőként mind között. Valahol, egy valószínűtlenül távoli múltban együtt ültek egy veronai szabadtéri színház nézőterén és vörösre tapsolták a tenyerüket a katedrális púposa és Esmeralda tragikus történetén. És lám, most a komor székesegyházat is utolérte a végzete. Csak a vakszerencsének köszönhette, hogy nem pusztult el, pótolhatatlan lyukat égetve ennek a gyönyörű városnak a lelkébe. De most nem volt ideje romantikus sétákra, fontos megbeszélés várta. Noellenek a lelkére kötötte, hogy amíg vissza nem ér, ne hagyja el a szállodát, aztán már pattant is vissza a taxiba, hogy régi barátjához, Paul Dushanelhez siessen.

Paul a francia rendőrségtől nyugalmazta magát, miután egy távoli rokontól olyan örökségre tett szert, amely biztosította neki a szabadság luxusát. Bár, ez a nyugalom egy magánnyomozó esetében valójában semmiféle nyugalmat nem jelentett. Régi kapcsolatai megmaradtak, s bár a felszínen családi perpatvarokkal foglalkozott, az igazi kihívást a nemzetközi lánykereskedelem felszámolásában kereste. Megszállottan kutatta a szálakat Kelet-Európában és a Közel-Keleten. Nem volt ez véletlen, hiszen a saját családja is érintett volt az ügyben. Hivatalosan nem is nyomozhatott volna a történtek után, ezért is kapóra jött neki a magánnyomozói iroda szabadsága. A sógornőjét ugyan már későn találta meg, de ettől csak még elszántabb lett. Julie, a felesége, beleroppant a húga elvesztésébe, azóta is egy Párizs környéki intézetben élt, s ez megsokszorozta Paul erejét, hogy gátat vessen ennek az erőszakosan terjeszkedő iparágnak. Kisebb sikerei máris voltak, s olyan ígérettel hívta Colet találkozóra, amelytől a férfi szíve fájdalmasan szorult össze. Taráról hírt kapni ennyi idő után ... ez több volt, mint amennyit remélhetett, és amit pillanatnyilag képes volt higgadtan tudomásul venni.

-Él! Ez az első legfontosabb hír. Viszont ... – harapta el a folytatást Paul, és kissé elbizonytalanodott, hogyan adja be a keserű pirulát.

-Viszont? – ráncolta össze a homlokát Cole, ahogy átsuhant rajta a tragédia lehetőségének sötét érzete.

-Férjhez ment. Illetve az ottani szokások szerint feleségül vették. De senki nem adott be honosítási kérelmet a követségen, úgyhogy nem hiszem, hogy ezt az Államokban érvényesnek ismernék el. De ...

-De? Ne csigázz már! – csattant fel Cole, aki viszonylag higgadtan vette tudomásul a tényt, hogy volt menyasszonya egy arab barbár ki tudja hányadik felesége lett. Még ez is jobb hír, mintha a sivatag nyelte volna el. Szinte elszégyellte magát, amiért a Tara házasságkötéséről szóló hír hallatán megkönnyebbülés söpört végig rajta a csalódottság helyett. Talán erőszakkal vették rá – morfondírozott -, de ennek mi értelme lett volna, hiszen a családot senki nem értesítette anyagi követeléssel, kikényszerített hozománnyal előállva.

-De súlyos beteg – sóhajtott nagyot a barátja. –Talán csak napjai vannak hátra. Nemrég szült és ez az ő állapotában a halálos ítéletet jelentette a számára.

-Tessék? Milyen állapotában? Felét sem értem annak, amit itt összehordasz – morgott Cole, küzdve a torkában keletkezett csomóval. Egy gyerek! Az már komoly kötelék.

Paul nagyot sóhajtott, majd szenvtelen rövid mondatokban összefoglalta mindazt, amit Taráról sikerült megtudnia.

-Hol van? – suttogta a barátja. Paul számított erre a reakcióra, ezért nem mulasztott el a sejkről is információkat gyűjteni. Nem tűnt annak a vadembernek, aki ne értené meg, ha a szeretett asszony múltjából felbukkan egy férfi, aki talán szeretne tőle végső búcsút venni.

-Itt, Párizsban. A sejk ide hozatta még a szülés előtt, hátha egy specialista meg tudja menteni. De sajnos nincs remény.

-Meg kell őt látogatnom! – pattant fel Cole.

-Barátom, ha elfogadod a tanácsomat, előbb a sejkkel beszélj! Ebben a helyzetben szükséged lehet egy nagy hatalmú ember jóindulatára.

-Hah, jóindulat ... aki nőt raboltat ... – morrantott dühösen Cole, de a barátja nyugtatóan a karjára tette a kezét.

-Nem ő raboltatta el. A testvére tagja egy – a hatóságok számára elérhetetlen – társaságnak, akik rendszeresen rendelnek nyugati nőket. Ha józanul nézzük, Nakuref sejk megmentette Tara életét.

Cole türelmetlenül söpörte le magáról a sejk szerepét pozitív színben feltüntető mondatot, de azért elismerte, hogy a barátja szavaiban lehet némi igazság is.

-Oké, és hol találom a nemes lelkű sejket? – kérdezte kissé gunyorosan.

-Ott van Tarával a Szt. Marie Könnyei magánkórházban. De ne rohand le! Kérj egy időpontot és ne hallgasd el, ki vagy! Ha olyan ember, amilyennek a történtek alapján képzelem, fogadni fog.

*

Huszein bin Nakuref idegesen nézte az ablakból a jó felépítésű, szimpatikus amerikai férfit, aki éppen kiszállt a taxiból. Két perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett, tehát pontosan fog belépni az ajtón, s ő ezt a pontosságot tudta értékelni. Főleg egy amerikaitól, akik eddig tapasztalatai szerint elég lazán kezelték a percek múlását. A férfit egy nővér fogadta, aki máris muatta az utat a láthatóan ideges idegennek. A telefonban csak annyit mondott, Tara régi ismerőse. Szerette volna, ha senkivel nem kellett volna osztoznia az utolsó napokon, de érezte, hogy a másik férfi inkább esdeklően, mintsem fenyegetően kéri tőle ezt a találkozót. Tisztában volt vele, hogy Tara nem volt érintetlen, amikor hozzá került, és most a bizonyosság nehéz kőként ült a gyomrában: ez a férfi nem egy barát, nem! Ő része Tara múltjának. Talán egy szerető, talán egy férj, bár erről az asszonya sosem beszélt. Igaz, ő sem kérdezte. Számukra ott kezdődött a világ, ahol Tara teste kigurult a drága szőnyegremekből. Mire elfordult az ablaktól, Jolanda nővér halkan kopogott az ajtón, majd némán kitárta a vendég előtt.

Cole első reakciója a már a taxiban is csendesen táplált gyűlölet volt az arab férfi iránt, aki elvette azt, amit ő szíve és némiképp már a jog szerint is magáénak tudhatott. De amikor belenézett a nyílt és cseppet sem ellenséges, sőt sokkal inkább szorongó arcba, rájött, hogy valamennyire sorstársakká váltak a sors fura fintora révén. A sejk a kezét nyújtotta felé és ő pillanatnyi tétovázás után határozottan megszorította azt. A nővér, aki ide kísérte, egy tálcán teát szolgált fel, majd csendesen, mint valami halvány árny, magukra hagyta őket.

Amikor helyet foglaltak a tálca két oldalán és a sejk kiöntötte a szinte fekete teát, Cole megköszörülte a torkát és belekezdett: - Engedje meg, hogy bemutatkozzam...

Egy órával később Huszein bin Nakuref csendesen becsukta Cole mögött az ajtót és magára hagyta Tarával. Már az is mutatta, hogy mennyire tisztelte az asszonyát, hogy nem változtatta meg a nevét, ő maga is elfogadta az idegen hangzású nevet, sőt megkövetelte házának minden lakójától, hogy tisztelettel viseltessenek az asszonnyal. Megértette a másik férfi fájdalmát, talán még az indulatát is, amelyet vagy nagyon jól álcázott, vagy már sikerült azon úrrá lennie. Ha arra gondolt, hogy tőle rabolnák el a nőt, akit szívének minden sejtjével imád, hát sarkaiból fordítaná ki a világot. Sejtette, hogy ezt tette Cole Brent is, legalábbis, amennyire erre lehetősége nyílt. Ó, Karim! Légy átkozott! – sóhajtott már megszámlálhatatlanadik alkalommal, valahányszor eszébe jutott, hogyan ismerte meg Tarát. A szíve mélyén nem akart a bátyja ellen vallani, de azt már elmondta ennek a fickónak, hogy nem Tara volt az első, és nyilván nem is az utolsó lány, akit a fivére rendelt a család férfi tagjai vagy éppen barátai számára. Sosem szimpatizált ezzel a ténnyel, de most olyan döntést készült meghozni, amely talán szégyent hoz a családjára, a népére, az országára, de már semmi sem érdekelte. Tara talán már holnap nem él, s nem ismert embert, aki ekkora áldozatot hozott volna őérte. De ezzel az áldozattal most olyan döntés elé állította, amely igazából az utóbbi percekben fogant meg benne. Cora Nakuref gyönyörű bébi volt, akinek nem szánhatta a népe asszonyainak életét. De soha nem lett volna képes eltaszítani magától. Cole Brent felbukkanásával azonban egy kissé őrültnek tűnő terv fogalmazódott meg benne. Ha sikerül megnyernie a férfit ehhez, örök életére az adósa lesz, s ugyanakkor biztos lehet benne, hogy a kis Cora az anyjához méltó erős, független nő életét élheti majd, ha felnő. Félvérként a családja kitaszítaná, ha vele történne valami, s ezt nem akarta megkockáztatni.

Az ajtó kinyílt és a férfi őt kereste kissé homályos tekintetével.

-Azt hiszem, itt az idő – suttogta elgyötörten és Huszein hosszú léptekkel sietett az asszony ágyához. Tara lehunyt szemmel feküdt, kicsit talán jobban zihált, mint mikor legutóbb látta.

-Beszéltem hozzá, de nem tudom, hogy eljutott-e hozzá. Szerintem fel sem ismert – motyogta Cole. Egyszerre nyúltak Tara kezei után, s egyikük sem neheztelt ezért a másikra.

-Biztos vagyok benne, hogy megismerte, még ha már nem is volt annyi ereje, hogy ennek tanújelét adja – mormolta az arab férfi vigasztalásként szánva. –Köszönöm, hogy fontosnak érezte megkeresni őt! Sajnálom, hogy így alakult, de higgye el, mellettem biztonságban és szeretetben élt.

Cole némán bólintott, másként nem is reagált az elhangzott csendes szavakra. Amikor a gép halk folyamatos sípszóval tudtukra adta, hogy Tara lelke eltávozott, egyikük sem szégyellte az arcukon legördülő könnycseppeket. Hosszú percek után, Huszein bin Nakuref egy csókot lehelt az asszony kézfejére, aztán a mellére fektette azt. Cole pontosan ugyanígy cselekedett. Amikor némán elhagyták a szobát, az arab férfi megfogta Cole könyökét:

-Beszélnem kell Önnel!

*

Leslie Brent türelmetlenül nézte az óráját. A fia üzenetén nem tudott kiigazodni, és ilyen nem fordult elő vele már időtlen idők óta. Párizsból annyit üzenni, hogy szerezzen egy megbízható családjogi ügyvédet, de véletlenül se Howard Morrison cégétől, ráadásul cipelje el ide a világ végére, hát, ez több volt, mint figyelemfelkeltő. A szakmája dacára utálta, ha titkolóznia kellett barátok, rokonok előtt, s bár ezt Cole már tökélyre fejlesztette, ő még mindig kellemetlenül érezte magát ilyen helyzetben. De azért egy műmosollyal újabb pohár fehérbort öntött Amanda Bradshownak, akit ezen a téren az egyik legjobbként emlegettek San Franciscóban. Amanda rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy a feladatáról csak akkor fog megtudni bármi közelebbit, ha az idős férfi fia megérkezik. Az óra már ketyegett, a megbízója azt mondta, pénz nem számít, így élvezte a tópart nyújtotta fenséges nyugalmat és a hűvös fehérbor fanyar ízét, amit a kiváló ebéd után bontottak fel. A ház mögül egy erős terepjáró motorjának zúgása hallatszott és ő kíváncsian letette a poharat. A rejtély lassan megoldódni látszott.

Noelle óvatosan megcirógatta az aprócska arcot, mire az máris feléje fordult. Cora megéhezett, szopni szeretett volna. Azonnal rájött, hogy ez elhibázott mozdulat volt, előbb a tápszerről kellett volna gondoskodnia, de egész egyszerűen nem tudott ellenállni a pici gyermek szépségének. Most felkészülhetett az üvegrepesztő visításra, amely egészen addig fellármázza majd a csendes tópartot, amíg a kicsi meg nem kapja a vacsoráját. A repülőút zökkenőmentesen telt, a stewardessek egymással versengve keresték a legapróbb utas kegyeit. Nyugodtan alhattak néhány órát, valaki mindig rajta tartotta a szemét Cora Nakurefen.

Cole alaposan meglepte, amikor visszatért arról a titokzatos találkozóról. A szobájukba kérette a vacsorát és négyszemközt beavatta életének egy tragikus és messze vezető epizódjába. Ismeretlenül is a szíve szakadt meg Tara McDowellért. Micsoda kalandokon át ért révbe és mégsem végződött happy enddel a történet. Az apró gyermek sorsáért aggódó apa pedig egy merőben más képet festett az addig barbárnak tartott arab világról. Sosem gondolta volna egy arab sejkről, hogy a vérét egy ismeretlen hitetlen férfira bízza, de megértette, hogy a férfi végső elkeseredésében döntött így. Ami ugyanígy meglepte, az Cole Brent egyik napról – talán egyik óráról - a másikra meghozott döntése volt.

Cole elmondta Noellenek, hogy eltökélt szándéka örökbe fogadni a kicsit, de nem állt itt meg. Tett egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot is. Igaz, ehhez elfogyott majd két üveg kiváló Merlot, de legalább őszintén vallhattak egymásnak az érzelmeikről, amelyek itt-ott már napokkal-hetekkel korábban is lelepleződtek. Legalábbis az értő szemek előtt. Ők próbálták titkolni, amíg csak lehetett, végül feladták a hiábavaló próbálkozást. Noelle attól félt, csak a különleges helyzet szülte az összetartozásuknak eme csalóka érzetét, de Cole biztosította róla, hogy ha a véletlen sodorta volna őket egymás útjába egy élelmiszer bolt gyümölcs pultja mellett, részéről akkor is ugyanígy végződött volna a találkozás. Noelle pedig hitt neki. És nem is próbált hátsó szándékot feltételezni róla még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy neki nemcsak a szerető feleség, de a gondoskodó édesanya szerepét is kiosztották. Váratlan fordulat volt? Az bizony! De nem Noelle Morrison lett volna, ha meghátrál egy ilyen felelősség elől. Amikor pedig elmentek a kislányért, a szíve az első pillanatra csordultig telt szeretettel a rugkapálózó csöppség láttán.

Noelle hitetlenkedve rázta a fejét. Ronald Berrington? Ő lett volna a tippadó? Képtelen volt elhinni, hogy mindaz, ami történt, egy hiú férfi bosszúhadjáratának része lett volna. Szegény Billy! Az a legkevesebb, hogy valamilyen módon segítséget nyújtson a családjának, ha vannak egyáltalán rokonai. Olyan keveset tudott róla. Mint ahogy nem tudott sokkal többet arról a férfiról sem, aki éppen a vállára emelt egy apró csecsemőt. Cora a vacsorától eltelve békésen szuszogott, majd mindenkit megnevetettetett, ahogy hatalmasat böffentett. Cole maga elé emelte a kislányt és kedvesen rámosolygott a teljességgel idegen, mégis valahol ismerős arcra. Bármennyire is kereste Tara vonásait, egyelőre csak a kislány édesapjának sötétebb bőre, a sötét haja és szemének sötétje volt felismerhető. Cora Nakuref, aki hamarosan a Brent családnevet kapja. Ehhez minden iratot magával vitt Amanda Bradshow és az apja. Noelle Morrison pedig holnap reggelig eldöntheti, hogy nagyszabású esküvőt akar vagy csendben összeházasodnak, hogy a kicsit mielőbb a nevükre vehessék. Egy kívülállónak talán nem tűnt ez vörös rózsákkal telehintett szerelmi történetnek, de neki elég volt a lányra néznie, hogy tudja: Tara helyét immár végérvényesen átvette ez a fiatal nő, sőt, talán még mélyebben ette magát a bőre alá, mint bárki más. Elég volt Noelle mosolygó szemébe néznie, hogy tudja: a szíve mélyén ő is elégedett a dolgok alakulásával. A kezéért nyúlt és lassan lesétáltak a tópartra. A kicsi a vállán szuszogott, Noelle pedig úgy simult hozzá, mint aki végre hazatalált. A tó vizében már egy család tükörképén csillant meg a holdfény.

VÉGE!