Olvasónapló

 

OLVASÓNAPLÓ

A blogot mindenféle írásaimnak nyitottam, most mégis kivételesen egy könyv-nemajánlót biggyesztek ide. Nem írom ki a könyv címét és a szerzőjének a nevét, mert nem akarom, hogy a keresőmotorok megtalálják. De mint Velence-mániásnak, meg kellett írnom ezt a véleményt, és el is akarom itt rakni magamnak, ugyanakkor nem szándékozom emiatt senkivel konfrontálódni. A vélemény szabad, itt még legalábbis.

Bajban vagyok B.É. könyvével. Ritkán érzek így, főleg, ha a kedvenc témámról, Velencéről olvasok. Nyilván van bennem egy nagy adag elfogódottság és elfogultség Velence kapcsán, de úgy gondolom, nem feltétlenül hiba, ha valahol ugyanezt várom egy könyvtől is, ha már a megírására vállalkoztak. Akartam szeretni ezt a könyvet, ahogy minden Velencéről szóló kötetet szeretni akarok. De az akarás néha kevés, ha a könyv nem szólít meg, nem fog kézen, hogy vezessen az ismerős/ismeretlen callékon, tereken. Ilyen volt Waclaw Kubacki Szomorú Velencéje is. Talán azért, mert Velencéről nekem soha nem a szomorúság jut eszembe. Hiszen a máladozó falak is sokkal inkább a dicső múltról mesélnek, nem a dicstelen jövőről, amelynek alakításában Ő csak önnön létezésével vehet részt, a többit kénytelen ránk, gyarló emberekre, újkori kalmárlelkekre bízni. De elkalandoztam...

Szóval, szeretni akartam ezt a könyvet, B.É. dolgozatát. Nem véletlen a szóhasználat. Ritkán osztályozom az olvasmányaimat, kritikaként legfeljebb nem a polcra kerül, hanem az eladható könyvek közé, ha nem találtunk egymásra. Ezt a dolgozatot viszont visszaadtam volna az elkövetőjének, hogy gondolja át, írja át. Még a könyv feléig sem jutottam el, amikor már kikristályosodott előttem, hogy írója nem szereti ezt a várost. Legalábbis nem úgy, ahogyan én és még nagyon sokan mások is. Ez még nem is lenne baj, ismerek olyanokat, akik így éreznek, bár nekik nem adatott meg az a kegy, hogy hónapokat töltsenek el benne, csak néhány órás látogatásuk alapján döntöttek. Szerintem felületesen. De a szerző túl azon, hogy nem szereti, nem is érti, érzi a várost. Tagadhatatlan óriási tárgyi tudása ellenére akarva vagy akaratlanul, de folyamatosan félremagyarázza. Igen, ki merem mondani, hogy az oldalakról süt a kicsinyes emberi szemlélet, helyenként már-már rosszindulat, bármiről is essen szó.

Velence világ életében kalmárváros volt, de ez még nem ok rá, hogy csak ezt az oldalát domborítsa ki valaki, ráadásul néha erős túlzásokba esve. Visszatérő motívum a város összelopkodott kincseinek felemlegetése. Ez a tevékenységük tény. Mint ahogy tény a hozzáadott tehetség, ahogyan ezt a sokszínűséget egységes egésszé formálták. Bár, ez utóbbinak elismerésére nem bizonyult elegendőnek a 215 oldalas írás. Most őszintén, kinek csinálna kedvet felfedezni Velencét, ha az alábbi szavakkal írja le mindennapjait és történelmét: halálfélelem, szorongás, szenvedő, agyonnyom, fájdalmas, fanyalgás, túlzsúfolt, öregség, hatalom, kapzsiság, sznobéria, borzongás, trükk, drága gagyiság, rossz ízlés, műarisztokratizmus, mesterkéltség felső fokon, bezártság, szűkösség, elviselhetetlen drágaság, tolvajlás, kiszívja az életerőt, mérgező, nyirkos, émelyegtető, bazári, csiricsáré... és még sorolhatnám.

Persze, igazságtalan lennék, ha csak a rosszat látnám meg a sorok között, hiszen néhány ügyes szóalkotás, életszagú leírás igazán olvasmányossá teszi a könyvet. És talán éppen ezért fájnak a jelzők is, amelyekkel illeti a várost. Amikor a város hatását letaglózónak érezve fertőző betegséghez hasonlítja, az fáj. Mint ahogy fáj, amikor a világ „legmesterkéltebb városa” kétes címmel ruházza fel. Később hosszasan sorolja a hollywoodi jelzőket vele kapcsolatban, Disney világnak nevezi. Miért is? Amikor fájdalmasan nyeltem egyet, azt állítja: bárhol felidézhető a város atmoszférája. Mert lásd Las Vegast, ahol a második legnagyobb szálloda a Venetian, amely körül akár gondolázni is lehet. Most ez komoly? Látott már fotókat arról a valóban művi világról? Van lelke párhuzamot vonni a lagúnák városa és aközt?

A könyv vezérfonalának tetszett az állandó anyagi szenvelgés. Velence drága város? Igen! Mint ahogy a világon még nagyon sok más város is. Nekem, neked, neki igen..., és sokaknak nem. Egy város megítélésének szerintem legrosszabb módja a pénztárcában való turkálás. Ez a város ugyanis nagyon sokat tud adni a laposabb pénztárcával rendelkezőknek is. Bár a szerzőnek szíve joga így érezni vele kapcsolatban, de a megfogalmazásai olyannyira szemellenzősek, hogy végül is ezek miatt érdemes erre rámutatni. Szerinte már kijutni is rettentően drága, csak gazdag amerikai és kínai csemeték engedhetik meg maguknak, hogy hosszabb időt töltsenek el ott. Végül, amikor egy meglepően olcsó szállást talál, már-már csalódott, amiért nem patkányokkal kell osztoznia az elegáns palota szép kis lakásában. Hogy szállásadójáról az első gondolata az, hogy „energiájától, életerejétől rosszul vagyok”, mit lehet ehhez hozzá fűzni? Kár, hogy később a hasonló korú helybélieket már messze nem ilyen energikusnak írja le. Természetesen általánosítva. Szerinte mindenki életunt idős ember, a „gazdag szépkorúak”, akik tolókocsiban, vagy anélkül foglalják el a város kevés számú padját. ”Csak az öregeknek van elegendő pénzük, hogy kedvükre kiélvezzék ezt a várost.” Na, de komolyan ... ez már megint milyen mondat? Milyen ítélet? Később pedig némi következetlenséggel kijelenti, hogy „Velence gyerekes város, harsány, vidám, becsapós”. Most akkor?

A veronai buszbaleset felemlegetése pedig egészen felesleges, sőt, oda nem illő volt. És itt most finoman fogalmaztam. 

Hősünk februárban érkezik a városba. „Egy-két hét elég, hogy az állatok és az eleven növények hiánya kibillentsen minket a lelki egyensúlyunkból.” Tudnám javasolni, töltsön el nem többet, csak néhány hetet a hetedik vagy nyolcadik kerületében fővárosunkban. Nem ragaszkodom a téli hónapokhoz. Ott bezzeg mennyire gazdag a flóra és fauna világa. Ugyanilyen megállapítása borzolja a kedélyemet akkor is, amikor azt írja, hogy az utazókat, mint pl. Marco Polo is – sem az üzlet, a családi gazdagság hajtotta, hanem a város nyújtotta bezártság és szűkösség. Á, hát véletlenül sem a kalandvágy, a felfedezés vágya, hiszen miért is vágott neki a világnak annyi más utazó? A hegylakó a tengerhez vágyik, a szigetlakó a kontinensre, a nyitott személyiség pedig az ismeretlen megismerésére bárhonnan induljon, bárhova is érkezzen.

„Az olasz múzeumok nem tanítanak, hanem elkápráztatnak.” Első kérdésem: a kettő miért is zárná ki egymást? Másrészt, amiért dinoszauruszt is tolnak a képembe, az miért zárná ki, hogy azzal is tanítani vágynak? És itt visszatér kedvenc témájához, hogy „a velenceiek úgy lopkodták össze kincseiket.” Innen egy kis dinoszaurusz, onnan egy görög váza, amonnan egy római szobor. Nem ugyanezt teszi a világon bármely múzeum? Látogatócsalogatónak akár, hiszen könnyebb bevonzani az ifjabb korosztályt, ha akad néhány öreg csont is a tárlókban, mintha csak néhány törékeny pergamen.

A Karnevál... valóban megosztó látványossága a városnak, akárcsak Rioban. De azt állítani, hogy „a köd és a halottak uralkodnak ekkor Velencében”, szerintem megint ékes példája, hogy nem érti és érzi a várost. A karneválozók ilyenkor akár a vízen ebédelnek, vacsoráznak kis csónakjaikban, állandó a zeneszó, szórakozás, tűzijáték, de akár az általa oly viszolyogtató csiricsári műarisztokratizmus. Istenem, hány lány, nő érzi magát néhány órára királykisasszonynak itt, ahol ebben senki nem talál kivetnivalót, hiszen erről is szól ez a két hét? Ha a szerző mindezt látja, hogyan foganhatott meg benne a korábbi gondolat? „A Karnevál gagyiság, rossz ízlés, turistacsalogató trükk”. Hát nem. Aki a redentore hajnalán az Adria vizével vet keresztet, egész évre mentesül a betegségektől. A féktelen mulatozás utolsó napján a Karnevál Hercegének máglyahalálával magával visz minden rosszat, mert a tűz – talán kissé pogány megítélés szerint  - megtisztít, feloldoz. A természet újraéled. A „Disney-hercegnős műarisztoratizmust, én kicsi pónimat” belelátni mindebbe, rosszindulatú megközelítésnek tűnik. Ugyanez az érzés hatja át a Frari betlehemén való gúnyolódását. A kápolnányi meseváros, a gyermekek kedvence, de szerzőnk Disneylandet vizionálja ismét, ítélkezve, hogy „illetlenség egy ilyen ingyen vidámpark a bazilikában”. Botrány! ... egy újabb kissé következetlen megállapítás: „És jól illik a bazilikához.” Odavetett mondat. Mit értsünk ki belőle? A bazilika is netán éppen olyan túlcicomázott Disney-jelenség? Pont a Fari? A hab a tortán, amikor a velencei oroszlán és a Metro Goldwyn Mayer címerállata közötti jelkép- azonosságra hívja fel a figyelmet. Uram segíts! Ez mégis hogyan juthatott eszébe? Mert az tény, hogy az oroszlán szimbolikájában a hatalom, nagyság, erős és végtelen szabadság megtestesítője, de nyilván a velenceiek nem azért választották, hogy majd egy hatalmas 20. századi médiatársaság címerállatához hasonlítsanak.

Szerzőnk már az első oldalakon kijelenti, őt nem érdekli a barokk Velence. Az a Velence, amit mindenki ismer. Ő a középkort kutatja, ami ugyan nem kevésé érdekes korszaka a városnak, hiszen olyan nevek fémjelzik, mint Marco Polo vagy Bellini. De mit nem lehet szeretni Casanova, Vivaldi, Canaletto, Monteverdi és Goldoni Velencéjén?

Engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy vissza-vissza térjek egy-egy gondolathoz, mint ahogy a szerző is sokszor ismételgeti önmagát. Gondolatai végig a pénz körül járnak, a helybéli idős, elfekvőben levő özvegyasszonyok körül, akik alól a pénzéhes rokonság ki akarja húzni a kihasználatlanul árválkodó értékes ingatlant. Azért csendben megkérdezném, ez miért éppen Velencében lenne másként, mint a világ bármely táján? „A jólét magányossá tette a velenceieket”. Már megint egy levegőben lógó kijelentés, aminek valóságtartalmát ugyan hogyan is tudnánk ellenőrizni? És csak sorjáznak a vitatható kijelentések: „Velence nem keresztény város.” „Velencében nem lehet jókat enni.” Bármelyikkel vitába lehet szállni és nem hiszem, hogy az eredeti kijelentés jönne ki ebből győztesen.

Herbert Illig: Kitalált középkor című munkája meglehetősen megosztó még a tájékozatlan olvasók között is, nemhogy tudományos körökben. Erre hivatkozva lehetőségként említeni, hogy a San Zaccarában hogyan esküdtek össze a világ ellen, 300 évvel megtoldva az emberiség történelmét, hát ... kissé nevetséges betét ebben az írásban.

Annyi mindenben első ez a város (pl. az első folyamatosan nyitva tartó kávéház, az első operaház, kettős könyvelés, diplomácia), de miért nem nyitott egyetemet? Nyilván (?) tartottak tőle, hogy az egyetemi autonómiával kéz a kézben járó szólásszabadság rombolja majd a város öreg elöljáróinak tekintélyét. Vajon miért jut eszembe, hogy ez mennyire így van most a 21. század hajnalán itt nálunk (lásd CEU, SZFE), pedig a magyar egyetemi élet híres volt egészen a közelmúltig. A 19. században megnyílt Ca’Foscariban pedig „csak gazdag fiatalok tanulnak, hiszen nehéz ide ösztöndíjat kapni és drága a város is.” Megint egy megállapítást, aminek valóságtartalmának keveset tudunk, de azért tényként tolják elénk. Mert lásd, az egyetem melletti parkocskában a diáklányok olyan drága cuccokon nézegetik – és firkálgatják össze - az itáliai reneszánsz-jegyzeteiket, amilyenre a szerzőnek sosem telik majd; és különben is, unatkozó háziasszonyok lesznek ők is, ezzel a kirakattudással a tarsolyukban. Ó, milyen bájos előítélet sugárzik a sorokból!

Szt. Pali és Szt. Jancsi... bezzeg ezt itthon nem lehetne... megsúgom, ott sem így, ilyen profánul gondolnak szeretett szentjeikre. A velenceiek ugyanis nem tiszteletlenek szentjeikkel, de a szerző igen. Nem kell mindent szó szerint lefordítani, elég a velencei dialektust egy kicsit jobban megismerni!

A „szerelmesek városában”, a „nászutasok paradicsomában” ő ugyan kevés velencei szerelmest látott. Hogyan is tehetné, ha egyszer már megállapította, hogy elmúlóban levő, kiöregedett lakossággal terhelt várost lát maga körül. Khm, a szerelmesek és nászutasok paradicsomaként sosem a helyi lakosságot értették. „Az igazi szerelemhez távolság kell, és milyen távolságról beszélhetünk Velencében, ahol egymás legrejtettebb álmait is látják az emberek.” Vitába tudnék szállni ezzel a megállapítással is, de szívügyekben végképp nem lehet általánosságban beszélni, így nem teszem.

Szerzőnket viszolyogtatja a San Giorgio Maggiore eleganciája, szánalmasnak érzi a felújított épület 20. századi nagyvilágiságát. Oké, ha kopott, düledező, akkor itt a vég. Ha karbantartott, akkor szánalmasan elegáns. „Ez a Cini féle (ál)arc legelviselhetetlenebb arca Velencének. A San Giorgio Maggiore egyszerűen túl tökéletes. Még szemét sincs.”  Oh, micsoda érv! Megszállott, öreg férfiak diadalittas hatalomvágyát látja benne megtestesülni. Olyan ez, mint nyuszika, ha van rajta sapka, ha nincs. Hiányzik a múló idő jele. Igaz, közben szemben ott a város, maga a múló idő. Egy városban, amelynek csak múltja van, mert jövőjében is a múlt bizonysága, a tegnap rögeszméjének élnek. A szerző szerint ezt nem a szépség szeretete, hanem a halálfélelem táplálja. Melyhez természetesen a lopkodás révén szedték össze a kincseiket a kapzsi velenceiek. Már sokadszor jutunk erre a kinyilatkoztatásra.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném a sok kis történelmi és szociológiai mellékszálat, amelyekből érdekes multikulti közösség és magyarként megkapó történelmi kapcsolatrendszer rajzolódik ki. Ha már a magyarok... „Magyarok soha nem alkottak itt kolóniákat. Érezheti-e jól magát itt a rónán nevelkedő magyar?” Igen! Bár, gondolom ez – mint annyi minden más – egyéni beállítottság kérdése, nem szerencsés nemzeti sajátosságként lerövidíteni a kérdésre adható választ.

„Az esős ébredések, a szűkösség és bezártság, a ködben reszkető csatornák, a reggelente kedvetlenül remegő hidak megbetegítenek minket.” Hát, kérem ... van, akit megbetegítenek, bár fogalmam sincs, mire számított az, aki ezeket előre tudván döntött úgy, hogy a városba látogat. És van, akiből tehetsége legjavát csalogatja elő. Ember nem írt még olyan szépen ezekről a „szörnyű” dolgokról, mint Joseph Brodsky Velence vízjelében. Ez meg legyen az én magánvéleményem, már csak azért is, mert azzal az írással sokkal könnyebb volt azonosulni.

A Gettóval kapcsolatos kis emlék kifejezetten üdítőnek hatott ennyi fanyalgás után. A portugálok és Gracia Nasi története egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Nem mellesleg pedig tanulságos, köszönet érte. Pont jókor érzekett, mert már kezdtem meglehetősen kedvetlenül lapozgatni a kötetet, de most mintha kevésbé lenne gonoszkodó, kötekedő. Itt egy kicsit visszaadja a hitemet, hogy nem hiába emeltem le a könyvesbolt polcáról. A Morosini család és az Árpádházi királyok, valamint Velence és Magyarország sajnos a nagy nyilvánosság előtt eléggé homályban maradt kapcsolatairól kifejezetten érdekes volt ennyi információt megtudni. Az örömöm nem tartott sokáig.

Újfent ilyen mondatokba ütközöm: „A köd és a rosszkedv, a vizes falakból áradó romlottság ráül a lelkemre. ... Mérgezésem van a múlttól.” – Könyörgöm, akkor mi végre ez az egész utazás? Igen tudom, kötekedek... de azt hiszem, csak természetes reakció ez a szerző kötekedésére Velencével kapcsolatban. Egy pillanatig sem állítom, hogy aléltan kell dicsőíteni a várost a puszta létezése okán, de egy tanult főtől azért több objektivitást vár az ember, még ha útirajzként is számol be az ott töltött hetekről, hónapokról, melyeket ő hosszúnak érez, holott csak alig háromról beszélünk. Az általam eddig olvasott útleírásokból, beszámolókból a felfedezés izgalmát, örömét olvastam ki. Ebből a könyvből a tömény intellektuális fanyalgást. Már vártam, mikor kell megsajnálnom a szerzőt, amiért Velencében „kénytelen” eltölteni három hónapot, mint valami büntető táborban. Megengedem, talán nem ez volt a célja, de a végkicsengés sajnos mégis így sikerült. Nem értem az egész utazás koncepcióját. Miért éppen Velence? Magánügy – mondhatná a szerző, de akkor ne szüljön az ott tartózkodás ilyen sok szempontból keserű írást. Mert ennek így nem sok köze van Velencéhez. Nem ír Tiziano vöröséről (hacsak azt nem, hogy túl harsány), Longhena nagyszerű építészetéről, Vivaldi léleksimogató muzsikájáról, az apró terecskén megbújó színház megmosolyogtató játékáról, amivel a betérő kispénzű, de lelkes turistát is igyekeznek bevonni a játékba, hogy részese lehessen pár percre a városnak, amiért kuporgatott dolgos hétköznapjain. Helyette az Örmények szigete és Poveglia a pestis és lepra áldozataival, a kísérletező őrült orvossal és elmegyógyintézettel. Igen, ez is Velence, de őt olvasva, mintha EZ lenne Velence.

Velence, mint ékszerdoboz, a gondolák, mint túldíszített koporsók – sokak által és sokszor elpuffogtatott jelzők, majd visszatérünk a Palazzo Ducaléhoz és a San Marcohoz, ahol „az öreg hatalmas férfiak kipárolgása keveredik a tömjénfüsttel, akiké ez a magánkápolna volt”. Komolyan olyan érzésem volt egy ideje, hogy ebben a városban az ő szemében bűn öregnek lenni, a hatalomhoz ragaszkodni. De hát mikor és hol engedték ki a hatalmat kezeik közül az idősebb generációk?

Néhány oldal, hogy megint torkomon akadjon a levegővétel. Ördöghíd – azért hívják így, mert nincs rajta korlát. Ennyi. Hát, na... A Ponte del Diavolo, az ördög hídja Torcello-n a XV .században épült. Az  elnevezés eredetét nem lehet pontosan tudni, egyesek szerint a valaha itt élt család nevéről kapta a nevét, mások egy régi-régi mondához kötik.

 „A házak helyetted élnek. Kiszívják az életerődet.” – Ezt érzi ő a világ talán legelragadóbb városában élve. Felfoghatatlan. De azért újra és újra a hatása alá kerül, aminek viszont nem örül, azért is fogalmazhat így: „Velence mérgező város. Arra is képes, hogy megszerettesse velünk saját gyengeségünket.” Muranói látogatása számomra egy rejtély. Embert nem hallottam így reagálni egy ide szervezett kirándulásról: „Művelt értelmiségi fanyalogva járkál ezekben az utcákban.” Amíg a többiek az üvegművesek munkáival ismerkednek, ő leül verset írni, mert ez az egész a gyerekkori kötelező gyárlátogatásokra emlékezteti. Hát, nagyjából egy időben lehettünk gyerekek. Nem volt az olyan szörnyű, hogy a csokigyárban, vagy a cukorgyárban, de még a finommechanikai üzemben tett látogatások emlékével a tarisznyámban kihagyjam, ahogy a folyékony üveg az ügyes mester kezei között életre kel.

Nem esett jól, hogy bár utal rá, hogy olvasta John Berendt Velencéről szóló könyvét, a címét nem tartotta említésre érdemesnek (mint ahogy a kötet végén szívesen böngésztem volna egy forráslistát is, mert nyilván volt olyan). A Velence hulló angyalai című kötetet egyébként, s magát a szerzőt is a legkiválóbb tény-irodalomként emlegették megjelenésekor. Ezt csak úgy zárójelben.

Hogy ne keseredjek végérvényesen neki, ismét egy pozitívabb rész következik, melyet bár a Fenice körüli „mesterkélt művésztanya-hangulattal” indít, mégis sok érdekességet megtudunk Verdi életéről, a Fenice irányításáról, és sokszori feltámadásáról. A Bibilioteca Marciana kapcsán megint a fanyalgásé a főszerep. Tudom, egész idő alatt valamiféle elismerést vártam tőle, mégis annak megfogalmazása egy újabb arcul csapással ér fel: „A képzelet elalél, aztán megdermed ennyi szépség láttán. Az elme tehetetlennek és terméketlennek érzi magát.” Átfut a fejemen egy meglehetősen hosszú lista, akiket ez a szépség igencsak termékenynek ihletett.

A téren hömpölygő „emberleves” a „gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg”. Na, köszönöm! „Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.” Igazi írói mondatok. Kár, hogy a valósághoz nem sok közük van, inkább csak amolyan önmagának tetszelgő fogalmazás. Tudom, nem útikönyv. Nem akar másoknak kedvet csinálni az utazáshoz, csak önmaga élményeit vetette papírra. Értem. De ezt nem kellett volna kinyomtatni, a boltok polcaira felpakolni, elég lett volna otthon egy fázós téli estén morgolódva visszagondolni rá. Talán a nagyvárosi szürkeséget és kopottságot látva azok a ködös reggelek és a hőségben egymáshoz csapódó nyirkos emberi testek is másként jelentek volna meg az előhívó tálcán. A „habcsókszerű” „rideg” Salutét személyes sértésként éltem meg, hiszen ha van lelkemnek kedves épület ebben a városban... nem jól fogalmazom... a legkedvesebb... akkor az a Salute. Olyan béke és nyugalom áraszt el a falai között, amit ritkán tapasztalok. Órákig tudnék ülni álmodozva a lépcsőin és számtalan történetet kitalálni csupán ezen az egy helyen.

Hogy a városban miféle celebek járkálnak, soha bele sem gondoltam. Nem is érdekel. Pedig sikerült összefutnom mozivászonról ismerős arccal is, aki mellesleg a térképet szemüvegesen böngészve igyekezett elvegyülni a tömegben. Nem „iszonyodott tőlük”, mint szerzőnk, pedig ő aztán megtehetné. Fogalmam sincs, mit láthatott az írónő, amiért ilyen gondolatok leírását érezte szükségesnek: „Én köpök az efféle művészetre.” „A világból kivonuló kevesek.” „Celebmérgezésem van” „Én értelmiségi gettóban élek”. Hát, kedves! Talán ideje lenne alászállni az elefántcsonttoronyból!

És ráadásként kénytelen átélni a Biennálé forgatagát. Micsoda kín! „Rosszul van, gyűlöli, hányingere van, undorodik a sznob szörnyetegektől”. Igaz, később önnön előítéletét is feledve lelkesedik.

Némi nemzethy büszkeséggel fogalmazza meg a történelem csodálatos igazságtételét, miszerint ugyan Velence bukásával mi magyarok is sokat vesztetettünk, DE ... mi itt vagyunk erős államként, Velence pedig csak egy jelentéktelen kis olasz városka.  „Egy halott, megsiratni való város, egy be nem teljesült történelmi alternatíva”.

Végre elérkezik a hazautazás csodás pillanata, „őt már várják a tanítványai egy másik valóságban. A munka, a felelősség, a szorongás. És minden bizonnyal a feledés is.”

Na, ha az egész könyvvel szemben voltak megjegyzéseim, ennél az utolsó mondatnál végképp elakadt a szavam. Csak apró megjegyzések: a felelősség még nagyon sokáig kísérni fogja, ha másért nem, azért a nyitott kislányért, aki társa volt ebben a kalandban, és aki szerintem életének egy csodás epizódjaként fog visszatekinteni erre sok-sok évvel később is. A szorongás... hát, nem ezzel kellett megküzdenie Velencében is? Ha ilyen hajlandóságot mutat erre, talán jobb is megmaradni a katedra mellett, bár személy szerint ezzel nem a legjobb példát mutatja az újdonságra éhes felnövekvő nemzedéknek. A „feledés” viszont... ha tényleg ez a sors vár az eltelt három hónapnyi élményre, akkor azt mondom, nem érdemelte meg azt a kevéske ösztöndíjat sem, szállásadója és sokan mások barátságát sem és Velence vendégszeretét sem. A könyvből nem sokat tudtam meg arról, mi mindent sikerült újdonságot kikutatni az oly nagyon kedvelt középkori Velencéről (amit megtudott, azt honnan tudta meg). Nem tudom, hogy a fanyalgáson kívül mi volt az, ami Velencéből egy életre a részévé vált, volt-e ajándék, amit a várostól kapott. Önmaga megismerésében akár. A telihold, ha bevilágítja majd itthon a szobáját, gondol-e rá, hogy azon szerencsések közé tartozott, akik egy ideig otthonuknak tekinthették a világ legszerethetőbb városát?   (A kép Picassotól - számomra meglepő újdonság :) )