Olvadt üveg 12.

Fiorella pirulva fogadta a bókokat, ahogy a parányi ékszert a kezében forgató asszony tényleg minden porcikáját alaposan átvizsgálta a fülbevalónak. Amolyan piackutatást próbált végezni, hogy a város üzleteit érdekelnék-e egyáltalán a munkái. Nem voltak ezek drága darabok, de azért egyértelműen iparművészeti értékkel bírtak, nem gagyi tömegcikknek számítottak. Az asszony végül kiválasztott öt pár fülbevalót, a hozzájuk tartozó nyakláncmedálokkal. A pult amúgy roskadozott a muránói gyárak  hasonló termékeitől. Még elbeszélgettek Fiorella technikájáról, szóba kerültek száraz számlázási és adózási kérdések is, majd egy kedélyes búcsú után a lány elégedetten kilibbent az ajtón. Ha az asszony vásárlói közül valaki felfigyelne a munkáira, könnyen fedezhetne egy hosszabb tartózkodást is, csupán a hátizsákjában lapuló készlettel is. De persze még mindig Muránóra vágyott. Egyrészt a gyökereit kutatni, másrészt lehetőséget szerezni, hogy dolgozhasson. Nem is várt tovább. A hajóállomáshoz sietett és még éppen elcsípte az induló vaporettót. Mi ez, ha nem égi jel?

*

Alig tíz perces utazás után a hajó halk berregéssel koccant a Murano Faro mólójához. A tömeg magával sodorta a szárazföldre. Megpróbált kikeveredni a fősodorból, ezért a kevés számú fa egyikének árnyékában megvetette a lábát. Mikor végre az izgatott turisták hangos és ezernyelvű raja eltűnt a házak között, végre alaposan szemügyre vette a kikötőt. A harmincöt méter magas isztriai mészkőből épült világítótorony csak úgy ragyott a napsütésben. Azt hitte, csak a szeme csalja meg, de az útikönyv is írt róla, hogy a közel száztíz éves torony enyhén a tenger felé dől. Kíváncsi lett volna, hogy ezt eredetileg is így tervezték, vagy csak a bizonytalan alapozás volt-e ennek az oka, de erre nézve egyetlen utalást sem talált. Mélyet lélegzett a sós tengeri párából majd a sziget belseje felé fordult. Érkezéskor nem találta valami vonzónak az üveggyárak mólói mellett elhaladva, de most egészen más szemmel nézett rá. Hiszen már vagy nyolc évszázada óta élnek itt az emberek és dolgos kezeik gyümölcsét a világ minden táján elismeréssel fogadják. Még elképzelni is nehéz volt, hogy itt valaha harminchét gyár adott volna munkát az embereknek, s hogy egy ilyen talpalatnyi hely legyen a bölcsője a híres Aventurin üvegnek, az aranycseppekkel megbolondított velencei zöld üvegnek. Mostanra persze már korántsem voltak ennyien. Vajon a 17. századi Morelli testvérek után, akik olyan hatalmas vagyon gyűjtöttek az üveggel való kereskedelemből szerte a világban, hogy nemességet vásárolhattak maguknak, mit nyújthat még ez a szakma a művelőinek? Egy viszonylag hosszú listát böngészett. A Murano Glass néven talált műhelyeket – voltak szép számmal – azonnal kipipálta. Ezekre a helyekre elsősorban a hajóról éppen leviharzó turistákat csalogatják be. Nem mintha ez levont volna az ott dolgozók ügyességéből bármit is, de ő régi, tradicionális cégeket keresett, mint a Ferro és Lazzarini, az Ellegi, a Colleoni, a Guarnieri vagy éppen Simone Cenedese műhelye. Ujjaival átfésülte rakoncátlan fürtjeit és a lista első helyén álló Ellegi felé vette az irányt.

A Hreglich testvérek üveggyára a huszadik század elején alapult. Jelszavuk a hagyományos feldolgozási technikák szigorú tiszteletben tartása, a felhasznált minőségi alapanyagok szigorú kiválasztása, valamint a rendkívüli tehetségekkel való együttműködés voltak. mesterek. Kritériumok és értékek összessége, amelyeket megosztottak és szenvedéllyel növeltek azok az új generációk, akik egymás utódai lettek a családban. És amely tradíciót Fiorella is szívesen vitte volna tovább. Meglepetésére a néhány perces sétával elért üzem előtt útitársai jó része éppen a bemutató terem ajtajában tolakodott befelé. A jegyszedő őt is a csoport tagjának vélte, de még időben megértette vele, hogy a főnökkel szeretne beszélni. Türelmetlenül az épület másik bejáratára mutatott, aztán összevont szemöldökkel folytatta a látogatók számolgatását.

Fiorella benyitott az épületbe és elismeréssel adózott a modern belső térnek, amely olyan eleganciát sugallt, mintha egy kiállítóterem előtere lenne. A modern pult mögött ülő középkorú nő felnézett, majd kissé unott arckifejezéssel udvariasan megkérdezte, kit keres. Fiorella úgy döntött, olaszul jobb eséllyel próbálkozik, így rövid, de helyes mondatokkal előadta érkezése okát. A főnökkel szeretne beszélni, bár nincs előre megbeszélt időpontja. Halkan kinyílt egy ajtó és szinte tapinthatóan érezte az érkező kíváncsi tekintetét.

Dominic Giustiniani élvezettel legeltette a szemét a fiatal német lányon, aki a titkárnővel beszélgetett. Giuseppe említette neki, hogy egy fiatal német nő a főnököt keresi és magában hálát rebegett, amiért a főnök ma éppen szabadnapos volt, így ő volt a szerencsés, aki meghallgathatja.

– Köszönöm Mona, innen átveszem – biccentett oda és Fiorellára villantotta hibátlan fogsorának minden vakító fehér darabját. A lány önkéntelenül is összerázkódott a tömény hódítási próbálkozástól. A recepciós úgy nézett rá, mint valami betolakodóra, ez a ficsúr meg úgy, mint aki sokkal inkább kíváncsi a ruhája rejtett idomaira, mint a szakmai adottságaira. Nem gondolta, hogy ilyen fiatal a főnök, de ha ő dönthet a jövőjéről, akkor megpróbál udvariasan elsiklani a már-már tolakodó érdeklődése fölött.

– Dominic Giustiniani vagyok. Ha jól tudom, munkát keres. Mégis, milyen természetű állásra gondolt?

– Fiorella Hartmann. Diplomás üvegműves vagyok. Elsősorban ékszerekkel foglalkozom és minden vágyam, hogy itt, az üvegművesség Mekkájában tökéletesíthessem a technikámat – válaszolt magabiztosan.  A férfi felkuncogott.

– Diplomás üvegműves? Diplomája van, de gyakorlata nyilván nincs. Hol szerzett diplomát, ha meg nem sértem, mert még sosem találkoztam női üvegművessel.

A hangjában annyi lesajnálás csengett, hogy Fiorella mély levegőt vett, nehogy valami meggondolatlanság csússzon ki a száján. Ez a pojáca – bár, folyamatosan dürrög itt előtte, mint egy szerelmes fácánkakas, mégis – érezhetően nincs nagy véleménnyel a nőkről. Legalábbis azokról a nőkről, akik a férfiak világában szeretnék megmutatni a tehetségüket.

– Németországban végeztem az Iparművészeti főiskolán, de ne tévessze meg a nevem. Bár, Hartmann vagyok, de a szépapám Romeo Grimani volt, és ez a név talán még Önnek ismond valamit.

A fiatal férfi arcán a felismerés leghalványabb jele sem suhant át, és ez elbizonytalanította a lányt. Talán a családja története már korántsem olyan közismert, mint reménykedett benne. Nem tudhatta, hogy Dominico – bármennyire is szerette a főnököt játszani – leginkább csak a kereskedelmi területen bírt némi jártassággal.

– Szívesen bemutatok néhány mintadarabot a munkáimból, és igazából abban reménykedem, hogy az egyik gyakorlottabb munkása mellett további fortélyokat leshetek el. Természetesen nem kérek fizetséget a munkáért, amit végezhetek. Abban bízom, hogy kölcsönösen profitálhatunk az együttműködésünkből.

A férfi végre életre kelt és lassan felemelte a kezét, mintegy elhallgattatva a lányt.

– Sajnálom! Úgy értem, pillanatnyilag nem dönthetek az ügyében, de kérem, hagyjon itt egy elérhetőséget és megkeressük – feszengett látványosan.

Fiorella majd felrobbant. Sejtette, hogy esetleg egy kis rábeszélésre lesz szükség, de hogy ilyen formális semmitmondó elutasítást vágnak az arcába, váratlanul érte.

– Köszönöm, hogy időt szakított rám – erőltetett egy halvány mosolyt az arcára és az ajtó felé fordult. Mielőtt kinyitotta volna, a férfi hangja érte utol:

– Mit csinál este? Egy jó vacsora mellett beszélhetnénk a diplomájáról és hogy hogyan képzelte ezt az együttműködést.

Domenico hangja kétséget sem hagyott afelől, ő a maga részéről hogyan képzeli ezt a kooperációt. Fiorella felszegett fejjel válaszolt.

– Köszönöm, de már más terveim vannak – mondta mérgesen, miközben arra gondolt, ez a seggfej vajon tudja-e, hogy az előbbi mondatával otthon már kimerítette volna a szexuális zaklatás fogalmát. De Olaszország még mindig a férfiak világa volt, ahol csak a Mammának lehetett szava, igaz, az övé viszont sokszor a család férfi tagjait is kötelezte. Már becsukódott mögötte az ajtó, amikor eszébe jutott Andrea és a semmiből támadt ötlete, hogy találkozzanak egy pohár borra. Akkor nem érezte ezt a kényelmetlen, már-már nyirkos tapogató kezet idéző érzést, mint a sima mosolyú Domenico esetében. Megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatait is rendezhetné, aztán a listán második helyen szereplő Guarnieri műhely felé vette az irányt.

A műhelyből nyíló egyszerű kis irodában udvariasan hellyel kínálta a Főnök, Carlo Guarnieri. Perceken belül élénk beszélgetésbe bonyolódtak, amit csak annyi időre szakítottak meg, amíg a férfi frissítőért ment. Fiorella ezalatt a kopott környezetben kristályként csillogó vitrinben szereplő darabokat nézegette. A legtöbb úgynevezett contarie volt, apró gyöngyszemekből fűzött aranyló nyakláncfüzér, melyet számtalan szálból tekertek. Pontosan tudta, hogy egy furcsa fémfésűvel „fésülik” fel a milliónyi apró gyöngyöt ezekre a szálakra, s a technika nem a modern kor tudománya, hiszen már a múlt században is ezzel dolgoztak az asszonyok. Elvileg azt is tudta, hogy ezek a gyöngyök hogyan készülnek, de még soha nem próbálkozott meg a hagyományos eljárással. A fél karját adta volna, ha az idős Carlo lehetőséget adna neki. Mire a fohászt elrebegte, már nyílt is az ajtó és a barátságos mosolyú férfi egy elegáns férfival tért vissza.

– Gianluca Seguso – hajtott fejet a férfi, mire Fiorella elsápadt. Seguso – egy olyan név, amelyet minden üvegműves ismer. A Seguso dinasztia a 14. század vége óta huszonhárom generáción át töretlenül jelen volt a város üvegműveseinek sorában. Ha valakitől, hát tőlük talán sikerül a saját családjáról is megtudni néhány részletet.

– Fiorella Hartmann, de a családom a Grimaniakhoz vezethető vissza – tette hozzá büszkén. A férfi arcán halvány mosolyt suhant át.

– Grimani! Nohát, ez érdekes. Már jó ideje nem hallottam ezt a nevet és amikor legutóbb olvastam róla, nem vált dicsőségére a családjának.

– Igen, azt hiszem a szépapámra, Romeo Grimanira gondol. Tudom, hogy pária lett az itteniek szemében, amikor elhagyta a várost.

– Valóban – szusszant bocsánatkérően a férfi. – Tudja, ma már nem ítéljük meg olyan szigorúan a fiatal mesteremberek botlásait. Még a múltbelieket sem.

– De azért nem rehabilitálják és nem kerül vissza a kézművesek nagy könyvébe – nézett szúrósan rá a lány.

– Ezért jött ide? Hogy kijárja a rehabilitációját?

– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Fiorella. – Abban a korban ez nyilván méltó büntetés volt, hiszen vétett a törvényeik ellen. Tanulni jöttem. Illetve hát a megszerzett tudásom csiszolása miatt. Szeretném tovább vinni a család nevét a munkáimmal. Ha nem ütközik más szabályokba, szívesen használnám művésznévként a jövőben. De addig gyakorolni akarok, mert nem akarok szégyent hozni én is a névre. Romeo emberileg tette ezt, szakmailag nem akarom végképp  megalázni a nevet. Hiszen még azt sem tudom, él-e még valaki a családból.

– Erre a kérdésére tudom a választ – komolyodott el a férfi. – Amikor azt mondtam, már régen hallottam és akkor sem örömteli hírrel, akkor Alberto Grimani lányáról, Flaviáról beszéltem. Firenzébe költözött az apja halála után. Három gyermeknek adott életet, de egyik sem élte meg a felnőttkort. A harmadik gyermek halála után intézetbe került, mert elborult az elméje. A várost átkozta, amiért tönkretette a családjukat. Ki tudja, hogyan került hozzá, de egy múzeumi értékű muránói tőrt találtak a kezében. A pengét a nyaki vénába törte, s a benne lévő méreg azonnal megölte; az apró, díszes, arany markolatba pedig a Muzzoli család nevét vésték. Senki sem tudja, kitől kapta, vagy hogy a saját tulajdona volt-e. Rejtélyes, mint a két család kapcsolata generációkra visszamenőleg. Sajnálom, hogy nem szolgálhattam jobb hírekkel.

Fiorella megrendülten hallgatta. Nos, akkor a tervei, hogy Firenzébe utazik megkeresni Flavia nénit , máris dugába dőltek. Lassan nincs már más, csak Andrea Muzzoli, aki őt a múlthoz kötheti, de vele kapcsolatban még mindig túlságosan regényes érzelmeket táplált, és igazság szerint félt tovább menni az úton. A gondolatai kicsit magukkal ragadták, így összerezzent, amikor a férfi megérintette a karját.

– Sajnálom. Látom, felzaklattam a mesémmel. Higgye el, nem volt szándékomban. Igazság szerint azért jöttem, mert Carlo azt mondta, maga munkát keres. Iparművész, aki ékszereket készít. Nos, Carloék mostanában inkább a lakberendezési tárgyakra szakosodtak, de nálam bizony elkelne egy ügyes kéz az ékszerkészítéshez. Van néhány kiváló tervünk, csak éppen emberünk nincs, mert akiben bíztunk, végül Giusy Morettihez pártolt. Luella kiváló szakember volt, de nem jó barát – nyomott el egy bosszús grimaszt a férfi. Gyorsan kellene lépnünk, mert attól tartok, a terveink egy részét is magával vitte. Bizonyítani sajnos nem tudjuk, hogy vele együtt tűntek el a rajzok, de ha hamarosan felbukkannának a piacon, az nekünk komoly versenyhátrányt jelentene. Carlo mondta, hogy még egy kicsit bizonytalan önmagában, de minden segítséget megkaphatna, és a Seguso család nevében állítom, roppant hálsak lennénk, ha kisegítene bennünket ebből a nehéz helyzetből.

Fiorellának minden egyes mondat után nagyobbra tágult a szeme. A végén már szinte nevetségesen, pislogás nélkül hallgatta a férfit, aki álmai munkáját ajánlotta fel neki, a névtelen kis senkinek. Hihetetlen volt. Megköszörülte a torkát, hátha képes lesz kinyögni néhány értelmes, hálás mondatot, de végül csak ennyi tellett: – Vállalom!