Érintés 11.

Nem törődtem vele, hogy a legelegánsabbnak nevezhető cuccom van rajtam és odakint szakad az eső. A tócsákra ügyet sem vetve rohantam. Nem így terveztem. Taxit akartam hívni és a lányért menni, de a taxikat ebben az ítéletidőben úgy látszik az utolsó szálig lefoglalták, legalábbis a környéken képtelenség volt leinteni egy üres kocsit. De már nem érdekelt, hogy elázott mosogatórongyként fogok beesni Melanie ajtaján. A korábbi balsejtelem egyre inkább eluralkodott rajtam, ezért először csak megszaporáztam a lépteimet, aztán mire a lány utcájához értem, már teljes erejéből rohantam. A kapun éppen egy idősebb nő lépett ki, magában morgolódva szídta az időjárást, kis pudlija pórázát szorongatva és az esernyőjével bajlódva. Máskor gálánsan a segítségére siettem volna, de most csak a lassan csukódó ajtót láttam és az utolsó pillanatban kaptam el. Besurrantam a résen és hálát rebegtem a várakozó liftért. Odafönt előbb mélyeket lélegeztem, majd türelmet erőltetve magamra óvatosan megkocogtattam az ajtót. Elszámoltam ötig, majd megismételtem. Aztán újra és sokkal hangosabban. Semmi mocorgás nem hallatszott bentről, ezért már teljes erőmből püföltem az ajtót. A szomszéd ajtó kinyílt és egy szemüveges fiatal férfi nézett ki rajta, jobb kezében egy méretes baseballütőt szorongatva.

-Rossz napod van pajtás? – kérdezte harciasan, mire a szemeimet forgattam az idegességtől. Más sem hiányzik, mint egy önkéntes őrangyal.

-Aggódom érte – intettem a Melanie ajtaja felé, mire a másik férfi kilépett a folyosóra.

-Itthon van. Hallottam, hogy folyik a víz. Olyan vékonyak itt a falak – fintorgott rosszallóan. –De már jó ideje elzárta. Azóta viszont felerősödött odakint a vihar és ebben az égzengésben semmit nem lehet hallani.

-Betöröm az ajtót – döntöttem el, és hátra léptem, hogy lendületet vegyek. A szomszéd idegesen rágta a szája szélét. A korábbi harciassága láthatóan bizonytalanságba csapott át. Szinte láttam, ahogy a várható javítás költségeit méri fel és indokokat gyárt hozzá, amiért neki nem róható fel a rongálás. Engem nem nagyon érdekelt, hogy ez itt előttem egy legalább ötszáz dolláros ajtó. Sokkal jobban izgatott, hogy a biztonsági rúd ne legyen ráfordítva, különben csak a lábam töröm el, de nem jutok beljebb.

Szerencsém volt, igaz, mindent beleadtam. Az első rúgásnak köszönhetően faforgácsok repkedtek szerteszét és az ajtó kitárult. Tony, a szomszéd, az ütőjét tovább markolászva lépdelt a nyomomban. Nem tudtam, hogy valami betörőtől tart-e, vagy csak engem akar fejbe nyomni, hogy Melanienál bevágódjon, ha ő felháborodna a rajtaütésen. Nem kellett sokáig keresgélnem. A legrosszabb rémálmom vált valóra, ahogy megpillantottam. Melanie a szőnyegen feküdt eszméletlenül. Istenem, add, hogy csak eszméletlen legyen! – nyögtem, fel, ahogy megláttam a válla alatt a vérfoltot, ami bőven itatta át a hosszú rojtokból álló puha szőnyeget.

-Hívd a mentőket! – ordítottam és Tony reszkető kézzel engedelmeskedett. Az ujjaimmal kitapintottam Melanie ütőerét a nyakán. Lassan pulzált. Él! Előkaptam a telefonom, és visszahívtam Vargast.

-Melt lelőtték – hadartam a telefonba. –Rátörtem az ajtót, hívtuk a mentőket. Mit csináljak? – kiabáltam kissé hisztérikusan. Vargas hangja semmivel sem volt nyugodtabb.

-Ne nyúlj semmihez! – máris ott vagyunk – dörögte a fülembe, aztán bontotta a vonalat.

Tony éppen elrakta a telefonját.

-Azt is mondtam, hogy egy rendőrt lőttek le, hátha akkor jobban sietnek – vonogatta a vállát, mint akinek azért van némi előítélete a dolgok működését illetően. De Melaniet kedvelte, úgyhogy most tényleg nem bánta volna, ha a 911 gyorsan reagál.

-Jól tetted – helyeseltem és bár Vargas azt mondta, ne nyúljak semmihez, úgy döntöttem, Melaniet nem tárgyiasíthatjuk. Ő valaki volt, nem pedig semmi, úgyhogy visszatettem az ujjam a nyakára. Langyos volt és érezhetően lüktetett az ér az ujjam alatt. Ez megnyugtatott. Éppen elég felzaklató volt a képekkel szembesülni, amik valósággal lerohanták az elmém. Ájult állapotában Melanie nem tudott védekezni, nem tudott elzárni az érzései, gondolatai elől, én pedig túlságosan kíváncsi voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy végre megtudjak róla valamit. Bármit. Valósággal összezavarodtam és rettegtem.  Azt mondják, az ember élete a halála előtti pillanatokban lepereg előtte. Akkor Melanie haldoklott, mert a képek zavaros összevisszaságban követték egymást egy kisgyerek nevetésétől, lovagló leckén át, célbalövő versenyig, kórházi intenzív osztályig. Felbukkant Peter arca, sőt az enyém is, de annak a pici gyereknek a nevetése kísérteties kísérőzeneként végig követte a képeket. Valósággal kirázott a hideg.

Megragadtam a kezét és szólongatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy mögöttem lépések dübörögnek, kiáltozás tölti be a helyiséget és Tony kétségbeesett alakját egy jóval testesebb mentős tolja félre. Aztán engem is. Szakkifejezések röpködtek, villámgyors kezek vették kezelésbe, injekciós tű köpte ki az első, levegőtől dús pöttyöt, hogy aztán visszahozza az életbe Melaniet.

Én a földön ültem dermedten, cselekvésre képtelenül és még a szemeim előtt ragadt képekkel viaskodtam. A családjáról eddig nem tudtam semmit. A nőnek, akit meghódítani igyekeztem, egész életét végig kísérték a tragédiák. Ez már önmagában is megrázó lett volna, de ezek a tragédiák kivétel nélkül erőszakos cselekmények következményei voltak. A szüleit megölték, amikor ő még fiatal lány volt, épp csak akkora, hogy a temetés után ne kerüljön nevelőszülőkhöz. Megacélozta a lelkét és talpon maradt. Az örökségéből befejezte a főiskolát, elhelyezkedett és előbb eltemette az első társát, aztán összekerült Peterrel. Melanie nem mondott el mindent a Peterrel való kapcsolatáról. A férfi megütötte és ő elhagyta. Ez volt a nehezen bevallott féligazság. A teljes igazság azonban ennél sokkal durvább volt. Peter annyira megverte, hogy elvesztette a babájukat, akivel várandós volt. Ha Peter valaha is reménykedett benne, hogy jóvá teheti a történteket, akkor ez az apró részlet világossá tette, hogy ebben az életben erre már esélye sem lehet. Így azonban felmerült egy kérdés, ami engem nem hagyott nyugodni. Peter felbukkanása Melanie közelében. A helyszínelők az ablakon körbejelölték a lyukat, amit egy golyó ütött. Az a golyó, ami a mentősök szerint Melanie vállcsontjában állt meg. Nem tudtam, hogy az illető célzott-e rosszul, vagy valami megzavarta, esetleg az eső sietett Melanie segítségére, eltérítve, ha csak egy hajszállal is a pontos céltól. De azt tudtam, hogy az épület, amelynek tetejéről a lövést leadták, az a szálloda, ahol Peter is megszállt. Vajon létezhet, hogy ilyen módon próbálja lezárni kettejük kapcsolatát? Ha Melanie nem hajlandó a békülésre, akkor inkább ne is éljen nélküle? Próbáltam felidézni a férfi arcát, keresve rajta a gyilkos indulat jeleit, de tudtam, hogy most nem lennék objektív, ezért inkább feltápászkodtam és némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy megosztom Vargasszal a gondolataimat.

*

A kórházban csak Vargasnak köszönhettem, hogy Melanie közelébe juthattam. Egyfelől megnyugtatott a figyelem, amivel a testi épségét védték. Másfelől nyugtalanított, hogy a jövőben hogy jutok a közelébe. Nem kérhetem mindig a kollégái segítségét. De most csendben várakoztam, hogy az orvos elhagyja a szobát és szabad utat adjon. Vargas bement és rövidesen fülig érő mosollyal jött kifelé. Abból jöttem rá, hogy milyen feszültség van bennem, hogy a mosolyától szinte ájulás közeli állapotba kerültem. Nincs baj!

-Bemehetek? – néztem rá, mire bólintott. Óvatosan koppintottam egyet az ajtón, és választ sem várva benyitottam. Az öröm végigsöpört rajtam. Melanie az ágyban ült feltámasztva, vállát nagy kötés fedte – már amennyire ez a túlságosan bő kórházi hálóingben kivehető volt. Göndör vörös haját csat fogta össze, és a nemrég még márvány fehérségű bőrét végre egy kis pír színezte. Összességében vadítóan nézett ki, gondoskodásra, védelemre szorulónak, olyan nőnek, akinek pont rám van szüksége. Reméltem, hogy a gondolataim nem ülnek ki az arcomra, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, nem feltétlenül venné jó néven, ha gyenge nőként tekintenék rá.

-Szia! – leheltem halkan.

-Szia! Hát, ez a vacsora nem jött össze. Nem tudom, hol foglaltál helyet, de lehet, soha többé nem veszik fel az asztalrendelésedet.

-A francba velük, nem érdekel – húztam ki mellette egy széket és leültem.

-De komolyan ... hova mentünk volna? – mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly nem az az ezer wattos, amitől még a nap is kisüt.

-Mel, hogy a fenébe tudsz erre gondolni? – fogtam meg a kezét, mire megmerevedett.

-Jobb, ha ezzel foglalkozom, mert az a másik téma ... hát, ha azon rágódom, olyan ideges leszek, hogy a doki nem fog hazaengedni.

-Haza? – kérdeztem elképedten. –Meglőttek. Megoperáltak. A golyót, amit kiszedtek a vállcsontodból, a kollégáid vizsgálják a laborban. Te pedig haza akarsz menni? Egy olyan lakásba, ahol meglőttek?

-Jól van! Elsőre is értettem, nem kell folyamatosan emlékeztetned rá! – komorodott el a tekintete.

-Tényleg kiengednek? – kérdeztem vissza még mindig hitetlenül.

-Nem tudnék tovább itt heverészni, mert akkor tényleg csak azon járna az agyam, ki tette és miért. Ha kimehetek, akkor legalább utána nézhetek néhány dolognak. Itt még az agyam sem forog – grimaszolt, ahogy tekintetét végighordozta a kissé kopott kórházi bútorokon.

-Jöhetnél hozzánk – vetettem fel hirtelen, mire meglepetten nézett rám.

-Hozzátok?

-Hát, együtt lakom a srácokkal, akikről már meséltem. Egy szoba csak, de saját fürdőszobám van. A konyhán osztozni kell, de mivel úgyis kiszolgálnálak, ez nem lehet probléma. ... Ott senki sem tudná, hogy rád találhat. Biztonságosabb, mint egy lyukas ablakú lakás – aminek ráadásul még a bejárati ajtaját is berúgtam – vallottam be halkan.

-Te találtál meg – jelentette ki igaza tudatában. –Kösz, hogy eszedbe jutott berúgni az ajtót. Azt is hihetted volna, hogy megszöktem a vacsora elől – kacsintott rám, mire elnevettem magam.

-Ez egy pillanatra sem jutott eszembe. Csak tudod, volt valami halvány rossz érzésem az estével kapcsolatban. Vargas hívott is téged, de nem ért el, és tudta, hogy találkozunk, így nekem szólt. Tényleg, mit akart mondani? – jutott eszembe a nyomozó által elhadart rossz hír. Ezt most önkéntelenül is valami próbának tekintettem. Ha Melanie beavat, az azt jelenti, hogy bízik bennem és számít a véleményemre. Ha terelni fog, netán tagadni, akkor jobb, ha megértem, hogy nem vagyok a társa, még képletesen sem.

-Charles Mendel, útban a fogda felé, megszökött.

Tehát bízik bennem – szakadt le egy kisebb szikla a lelkemről, amiért már nem titkolt előlem semmit, aztán leesett, hogy a hír miatt semmi okom örülni. –Gondolod, hogy ő volt? – kérdeztem, miközben azért ott motoszkált bennem továbbra is a Peterrel kapcsolatos gyanú.

-Valószínűleg. És van egy rossz hírem. Ha olyan eltökélt, amilyennek én gondolom, akkor se te, se a barátaid nem vagytok biztonságban, hiszen a kihallgatóban éppen eléggé megjegyezhetett magának. Ez egy őrült, aki most mindenkin bosszút akar állni, aki a tervei útjában áll.  Vargas már kiküldött néhány embert a lakásotokra. Úgyhogy azt hiszem, vissza kell utasítsam a kedves ajánlatot. Inkább én hívlak meg – húzódott mosolyra a szája. –Van egy védett lakás a kapitányság felügyelete alatt. Oda mehetünk, ha ez neked is megfelel. De megértem, ha nagyobb biztonságban érzed magad tőlem távol – nézett rám kutatóan.

-Veled megyek – jelentettem ki késlekedés nélkül. Micsoda oktondi gondolat! Tőle távol?

-Akkor küldd be a dokit! Még őt is rá kell vennem, hogy leléphessünk – dőlt hátra Melanie. Az erős lámpafényben egy halvány sebhely rajzolódott ki a halántékánál. Erről is beszélni fogunk – döntöttem el, aztán indultam, hogy segédkezzek a megszöktetésében.

*

Érintés 10.

-Hát, ez hihetetlen volt! – masszírozta meg a nyakát Melanie, ahogy arra várt, hogy a friss kávé lefőjön. Percekkel ezelőtt adtuk át a kihallgatott fiatal férfit a rendőröknek, hogy visszakísérjék a cellájába. A fickó szerintem még most sem tért magához, hogy honnan tudtunk róla egy csomó dolgot, amiben biztos volt, hogy örökre az ő titka marad. Már a tátott szája felért egy beismeréssel, de aztán elképedésében megeredt a nyelve, Melanie nem győzött jegyzetelni. Nem volt nehézsúlyú bűnöző, a titkai is pitiáner kis titkok voltak, de segítettek lezárni a vele kapcsolatos ügyet, hogy Melanie az energiáit nála sokkal nagyobb kaliberű gonosztevőkre fordíthassa. Roppant elégedett voltam, amiért ő elégedett.

-Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos eredményt érünk el ilyen rövid idő alatt. Azt tudtam, hogy engem meglepett a ... tehetséged, de így látni élőben... letaglózó volt.

-Nálad mégsem működik – böktem ki önkéntelenül.

-Pedig féltem tőle, hogy belelátsz a gondolataim közé.

-Ez nem gondolatolvasás! – emlékeztettem rá. –Az emlékeket látom. Esetleg levonok belőlük következtetéseket, mint ahogy az előbb is csináltam, de ez csak akkor működik, ha a másiknak ennyire nyitott az elméje, és ő maga teljesen védtelen velem szemben. De te ... nem láttam még zártabb elmét. Semmit nem tudok rólad, csak, amit elmondtál magadról. Nagyon remélem, hogy őszinte voltál, mert még az ellenőrzés esélye sincs meg a te esetedben.

-Nem szoktam linkelni – szaladt végig egy bosszús fintor a lány arcán. Valóban sértő volt ebből a helyzetből vizsgálni a szavaimat, így megpróbáltam korrigálni.

-Nem azt mondom, hogy hazudtál volna nekem. Csak az emberek sokszor féligazságokat mondanak ki, szándékosan elhallgatnak apró részleteket, amiket vagy meg akarnak őrizni maguknak, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget.

-Idegesítő, ha az ember úgy érzi, nem lehetnek még apró titkai sem – hunyta le a szemét Melanie, ahogy nagyot kortyolt a kávéból.

-Számomra az az idegesítő, hogy minden gondolatod, minden emléked titok. Kezem lábam kell törjem, hogy megnyílj nekem.

-Ez így van rendjén – általában... nem? – nézett rám vidám macskatekintettel.

-Azt hiszem, igazad van. Csak éppen az utóbbi időben nem volt ember, aki titkolózhatott volna előttem. Talán ezért olyan megdöbbentő a csend, ami felőled sugárzik.

-Nos, mielőtt álmatlan éjszakáid lennének emiatt, hallgassuk meg a következő páciensünket. A nap végére annyi emléket hozhatsz felszínre, hogy az enyémek már nem is fognak hiányozni – kacsintott rám, én pedig nem tudtam neheztelni rá, amiért szándékosan terel. Felmarkoltam a kávémmal teli papírpoharat és a nyomába eredtem. A kihallgatóban egy nagy darab torzonborz alak ücsörgött, szinte unott tekintettel.

-Kér egy kávét? – nyújtottam felé a poharamat. A kihallgatásra várók általában túlságosan idegesek hozzá, hogy komolyan vegyék a kínálásomat, de ez a fickó halálos nyugalommal ragadta meg a poharat. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és nem engedtem el, sőt a másik kezemet is rátettem a nagy lapát tenyérre, amely szinte körbeérte a poharat. A vöröses hajú pasi furcsa, vizsgálódó tekintettel meredt a szinte meghitt mozdulatra.

-Nem kedvelem a férfiakat! – morogta halkan, előttem pedig megindult a vetítés. Nem barátom, te aztán nem kedveled a férfiakat. A nőket kedveled. A halott nőket.

*

-Mi a véleményed? – fordult felém Melanie, ahogy a vizsgáló ajtaja becsukódott mögöttünk.

-Nem ő volt. Sok disznóságot csinált már, köztük olyanokat is, amiért más államban villamosszékbe ültethetnéd, de ez az eset nem az ő lelkén szárad. Van benne valami mélységes undor az igazi elkövető iránt, mintha tehetségtelen pancsernek tartaná. Sajnos semmi konkrétumot nem tudok mondani a korábbi ügyeiről, de éreztem benne a bizsergést, ahogy a halott lány fotóját nézegette. Szívesen lett volna ő az elkövető, hogy megmutassa, mennyivel jobban is lehetett volna csinálni. Érdemes utána nézni, hogy néhány megoldatlan ügy összefüggésbe hozható-e vele, mert a képek alapján biztos vagyok benne, hogy itt New Yorkban is tevékenykedett, de ez a mostani nem az ő munkája. Sajnálom! Tudom, hogy ez nem volt valami nagy segítség – vontam meg a vállam, hogy eltitkoljam, önmagamban csalódtam, amiért nem tudom tálcán szállítani neki az ügy megoldását. De Melanie csak nézett engem szótlanul.

-Fantasztikus vagy! Még hogy nem volt nagy segítség? A fickó itt van nálunk. Egy órácskát még biztosan. A fiúk addig is lefuttathatják az ujjlenyomatát a lezáratlan ügyek aktáin. Ha kapásunk lesz, csak neked köszönhetjük, mert a személyes ellenszenvemen túl nem tudtam volna mivel megvádolni. Csak rajta volt egy listán, a körzetben lakó gyanúsítható, korábban már erőszakos cselekményeket elkövetett fickók listáján. De úgy tűnt, az alibije tökéletesen rendben van.

-Ebben az ügyben igen – bólintottam, és önkéntelenül is megborzongtam, ahogy felidéződött bennem a pasas már-már kéjes nyögése, ahogy a szerencsétlen áldozat fotóját vizslatta. Egyértelműen eszébe juttatott valami korábbi történetet, és ebből következett a jelenlegi elkövető módszerének lesajnálása. Egy beképzelt erőszakoskodó. Istenem! Miért nem lehet pillanatfelvételt készíteni az agyam képeiről?! Tökéletes bizonyíték lehetne rá, hogy a bíróság előtt is nyilvánvalóvá váljék ennek az állatnak a beteges agyműködése. –Szerintem nem ártana rajta tartani a szemeteket! Olyan érzésem volt, mintha felébresztettük volna benne a vágyat valami hasonló szörnyűség elkövetésére. Mintha be akarná bizonyítani, hogy ügyesebb, kegyetlenebb tudna lenni, és soha senki nem kapná el.

Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Melanie idegesen összerándul. Látszott, hogy kellemetlenül érinti, amiért a nyomozás ilyen hatással lehet egy beteg elmére, mintha azzal, hogy beidéztette, ő maga mondta volna ki a halálos ítéletet egy szerencsétlen nőre. Úgy döntöttem, hogy elterelem a figyelmét egy számára váratlan kérdéssel, ami viszont engem már foglalkoztatott egy ideje.

-Miért nincs társad? Egyáltalán ... szabályos ez így? – ráncoltam a homlokom és kéretlenül eszembe jutott Peter. Próbáltam az agyam egyik eldugott zugába száműzni, hiszen most nem párkapcsolatra, hanem kifejezetten a munkára gondoltam.

-Van társam – mosolyodott el Melanie.

-Én? – ragyogott fel egy mosoly az arcomon, úgyhogy eléggé sértőnek éreztem Melanie hangosan felcsattanó kacagását.

-Bocs, Ryan! De nem, nem te – nevetett még mindig tele szájjal. Mi a franc van ezen ilyen nevetséges? – gondoltam megbántottan.

-Még soha nem láttam veled egyik srácot sem helyszínelni – néztem körbe a szobában. Melanie elkomorodott.

-Jardin kórházban van. A legutóbbi rajtaütéskor eltalálta egy golyó. Elég komoly gondot okozott az orvosoknak, de végül meggyőzték, hogy maradjon velünk. Igaz, ehhez felhasználták az őrs majd minden 0-ás vércsoportú tagjának az adományát. De rendbe fog jönni. Állítólag már a főnővér idegeire megy, mert minden nővérkének házassági ajánlatot tesz. A többiek meg éppen eléggé be vannak havazva, mintha a Hold állása mostanában extra aktivitásra buzdítaná a gonosztevőket.

-Nem beszéltél róla eddig még soha – motyogtam az orrom alatt, és ettől kicsit olyanná vált a hangulat, mintha egy sértődött óvodás durcáskodna az óvónéni előtt.

-Hát, nem – ismerte el. –De miért is került volna szóba? Jardin gyógyul, vissza fog térni, és akkor bemutatom neked, ha akkor még a segítségünkre leszel – ígérte, miközben már az asztalán rakosgatta a papírokat. A számítógépek korában soha nem fogom megérteni, minek gyártanak ennyi nyomtatványt – néztem az önmásolós tömböt, amelynek legfelső oldalán az előbbi kihallgatás rövid jegyzőkönyve szerepelt.

-Éhes vagy? – nézett fel, és tudtam, most ő akar témát váltani.

-Ti rendőrök mindig esztek! – horkantam fel, ahogy kiemelt a fiókjából egy ételhordó dobozt.

-A hétvégén sütöttem, de ha nem kérsz ... – hagyta nyitva a mondatot és a dobozt. Isteni illat szállt felém, friss, fahéjas almáspite kellette magát a csipkés papírlapon. Egy számkivetett éhségével vetettem magam az első falatra. Az almáspite mindig is a gyengém volt. Ha álmaim istennője ilyen fantasztikus süteményt tud sütni, akkor ezzel el is dőlt a dolog. Nincs az az exbarát, nincs az a visszatérő társ, aki távol tarthatna tőle. Tele szájjal csak elismerően tudtam bólogatni, de Melanienak láthatóan ennyi is elég volt. Boldog mosollyal nyúlt ő is egy vékony szelet után.

A meghitt eszegetés végét a kapitány megjelenése hozta el. Összevont szemöldökkel nézett végig rajtam, én pedig zavaromban a szám szélén lévő porcukort sepregettem a kézfejemmel.

-Ügyes munka volt! – dörrent ránk a hangja, ami sokkal jobban illett volna egy seggberúgáshoz, mint egy dicsérethez. –Charles Mendel ujjlenyomata két korábbi lezáratlan ügyben is ott volt. Igaz, csak részleges, de biztos, hogy az övé. Biztos kell legyen! Ha minden igaz, egy sorozatgyilkost találtak. Egy nagyon óvatos, elővigyázatos elkövetőt, aki ki tudja, hány alkalommal csinált már belőlünk bolondot. Amilyen előélete ennek a fickónak van, csodálom, hogy szabadon lófrálhat. Bár, találtunk utalást arra nézve, hogy egy régi ügyénél Kaliforniában eljárási hibát vétettek, így sikerült szabadlábra kerülnie. Mi nem követhetjük el ezt a hibát! Már az utóbbi tíz évet is rácsok mögött kellett volna töltenie, vagy legalább egy olyan államban fülön fogni, ahol van még halálbüntetés. Nem árthat többet ártatlanoknak! Jimenez és Vargas már rajta vannak az ügyeken, egy csomó kérdésünk lesz még a barátunkhoz, aki egyébként éppen az előbb kért ügyvédet. Úgy látszik, érzi ahogy szorul a hurok. Úgyhogy sietnünk kell, ne egyenek előre a medve bőrére! – biccentett a doboz felé, aztán lazán Melanie felé nyújtotta a hatalmas tenyerét, és a lány vidám mosollyal tett a tenyerébe egy süteményt. Holloway kapitány egész alkata azt sugallta, hogy szereti a gyomrát, Melanie süteménye pedig egy szentet is kísértésbe vitt volna.

*

-Vannak barátaim! Nem is sejtené, milyen magasan ülnek ezek a barátok – vicsorgott Charles Mendel Melaniera. –Nem tudom, a barátja honnan szerezte az információit, de biztosíthatom róla, hogy nem fogom elfelejteni egyiküknek sem, hogy megpróbálnak a szar alá nyomni – sziszegte gonosz delejes pillantással, amitől engem – bármennyire is férfiatlannak éreztem közben – kivert a hideg veríték. Önkéntelen mozdulattal az előzetesbe vett férfi és Melanie közé álltam, mire gúnyos, már-már önelégült pillantással söpört végig kettőnkön. –Ó, a hölgyike fontos magának! Ezt megjegyzem magamnak – jelentette ki, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy nemcsak én, de Charles Mendel is rendelkezik a látás képességével.

Melanie kihúzta magát, mint aki nem szorul védelemre.

-Semmi köze ahhoz, hogy ki hogyan érez bárki iránt is. Ráadásul most alapos tévedésben is van. De azt hiszem, lesz magának fontosabb megjegyezni valója is. Vigye el! – intett a fegyveres őr felé, aki megrántotta a lábbilincs vezetékét, és Charles Mendel lusta mosollyal a szája szegletében megindult a nyomában. Az ajtóból még visszafordult:

-Én szóltam – kacsintott feléjük, engem pedig most már tagadhatatlanul kirázott a hideg.

-Ne izgasd magad, nem tud ártani! – fogta meg a karomat Melanie, ahogy magunkra maradtunk. –De ha gondolod, kérhetünk neked rendőri védelmet. Bár, fogalmam sincs, mit árthatna a rácsok mögül, mégis, jobb félni, mint megijedni – nyúlt a telefon után. Elkaptam a kezét.

-Kösz, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá! – csóváltam meg a fejem. Itt van, és innen már vagy az életfogyti várja, vagy egy méreg injekció egy másik államban. Nem árthat nekünk – mondtam olyan meggyőződéssel, hogy egy pillanatig én magam is hittem a szavaimban. Ugyanakkor agyam egy eldugott zugában megborzongtam. A fickó túlságosan magabiztos volt, és eddig mintha sérthetetlen is lett volna. Mi van, ha ... de inkább nem folytattam a gondolatot. Most rács mögött van, és mi mindent el fogunk követni, hogy ott is maradjon.

*

Melanie állt a zuhany alatt és bosszúsan elhúzta a száját, ahogy a telefon kitartó csörgését hallgatta. Miért van az, hogy az az átkozott mindig a legrosszabb pillanatban szólal meg? Nem akart most rendkívüli hívást, váratlan helyzetet a kapitányságon, amiért meghiúsulhat ez a mai este. Olyan régen volt már, hogy csak nő volt, egy selyemruhás, körömcipős nő, leheletnyi rúzzsal a száján. Ryan vacsorára hívta és ő örülni akart ennek a ritka és becses alkalomnak. Helyes fickó volt, még ha egy egészet picit zavarta is a fiú egyáltalán nem hétköznapi képessége. De eddig elég jól el tudta zárni előle a gondolatait, és ez reménykedésre adott okot. Nem mintha olyan titkai lettek volna, amiért az igazságszolgáltatás haragjával kellett volna szembenéznie, de azért inkább ő akarta meghatározni, hogy kinek és mit oszt meg a magánélete részleteiről. Leginkább persze a fiú társaságában felmerülő gondolatai aggasztották, mert nem az a típus volt, aki könnyen megnyílik az érzéseivel kapcsolatban. Tetszett neki a másoknak talán kissé habókosnak tűnő srác. Tetszett a külseje, az érzelmi világa, ahogy az igazságot elég fontosnak érezte ahhoz, hogy felfedje magát a hatóságok előtt és segédkezet nyújtson a munkájukban. Tetszett, ahogy időnként elidőzik rajta a pillantása, és bár azt hiszi, Melanie nem veszi észre, de azért láthatóan számba veszi a testi adottságait és eljátszik a gondolattal, hogy kényeztetné őt. Más pasikkal kapcsolatban ezeket a pillantásokat utálta, lealacsonyítónak érezte, Ryannél sokkal inkább izgatónak.

Elzárta a vizet és alaposan ledörgölte magát a kissé durva frottírral, ami valósággal leszippantotta róla a vízcseppeket. Nyomott a kezébe egy kis testápolót és ritmikus mozdulatokkal eloszlatta a karjain és a combján. Aztán újabb adagot nyomott és testét a tükörben vizsgálgatva, tenyerével a hasán körözött. Elmosolyodott arra gondolva, hogy egy ennél szebb világban Ryan Donovan a háta mögött állna és az általa elérhetetlen helyekre is juttatna ebből az illatos testápolóból. A telefon újra megszólalt, ezért magára tekerte a fürdőlepedőt és kilépett az ajtón. A talpa még vizes volt, így aztán kissé koordinálatlan mozdulattal csúszott meg a fényes kőlapon. Alighanem ez a mozdulat mentette meg az életét, de a vállát érő erős ütéstől valósággal elkábult. Meglőttek! – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt égi őrangyalának hála, az üveg dohányzóasztalka mellett elzuhanva a kemény kőlapok helyett a puha szőnyegen ért földet.

Ryan rossz előérzettől eltelve nyomta ki a telefont. Vargas őt hívta fel, miután Melaniet nem érte el. Megígérte, hogy mindenképpen átadja az üzenetet, de Melanie még mindig nem volt elérhető. Megbeszélték, hogy ma este vacsorázni mennek. Elvileg a lány készülődhet, talán éppen a zuhany alatt áll, de igazából nem hitt ebben. Már elég késő volt ahhoz, hogy hamarosan érte menjen. Talán nem lesz baj belőle, ha kicsit korábban érkezik.Abból, amit Vargas mondott, sokkal nagyobb bajok származhatnak.

*