Érintés 11.

Nem törődtem vele, hogy a legelegánsabbnak nevezhető cuccom van rajtam és odakint szakad az eső. A tócsákra ügyet sem vetve rohantam. Nem így terveztem. Taxit akartam hívni és a lányért menni, de a taxikat ebben az ítéletidőben úgy látszik az utolsó szálig lefoglalták, legalábbis a környéken képtelenség volt leinteni egy üres kocsit. De már nem érdekelt, hogy elázott mosogatórongyként fogok beesni Melanie ajtaján. A korábbi balsejtelem egyre inkább eluralkodott rajtam, ezért először csak megszaporáztam a lépteimet, aztán mire a lány utcájához értem, már teljes erejéből rohantam. A kapun éppen egy idősebb nő lépett ki, magában morgolódva szídta az időjárást, kis pudlija pórázát szorongatva és az esernyőjével bajlódva. Máskor gálánsan a segítségére siettem volna, de most csak a lassan csukódó ajtót láttam és az utolsó pillanatban kaptam el. Besurrantam a résen és hálát rebegtem a várakozó liftért. Odafönt előbb mélyeket lélegeztem, majd türelmet erőltetve magamra óvatosan megkocogtattam az ajtót. Elszámoltam ötig, majd megismételtem. Aztán újra és sokkal hangosabban. Semmi mocorgás nem hallatszott bentről, ezért már teljes erőmből püföltem az ajtót. A szomszéd ajtó kinyílt és egy szemüveges fiatal férfi nézett ki rajta, jobb kezében egy méretes baseballütőt szorongatva.

-Rossz napod van pajtás? – kérdezte harciasan, mire a szemeimet forgattam az idegességtől. Más sem hiányzik, mint egy önkéntes őrangyal.

-Aggódom érte – intettem a Melanie ajtaja felé, mire a másik férfi kilépett a folyosóra.

-Itthon van. Hallottam, hogy folyik a víz. Olyan vékonyak itt a falak – fintorgott rosszallóan. –De már jó ideje elzárta. Azóta viszont felerősödött odakint a vihar és ebben az égzengésben semmit nem lehet hallani.

-Betöröm az ajtót – döntöttem el, és hátra léptem, hogy lendületet vegyek. A szomszéd idegesen rágta a szája szélét. A korábbi harciassága láthatóan bizonytalanságba csapott át. Szinte láttam, ahogy a várható javítás költségeit méri fel és indokokat gyárt hozzá, amiért neki nem róható fel a rongálás. Engem nem nagyon érdekelt, hogy ez itt előttem egy legalább ötszáz dolláros ajtó. Sokkal jobban izgatott, hogy a biztonsági rúd ne legyen ráfordítva, különben csak a lábam töröm el, de nem jutok beljebb.

Szerencsém volt, igaz, mindent beleadtam. Az első rúgásnak köszönhetően faforgácsok repkedtek szerteszét és az ajtó kitárult. Tony, a szomszéd, az ütőjét tovább markolászva lépdelt a nyomomban. Nem tudtam, hogy valami betörőtől tart-e, vagy csak engem akar fejbe nyomni, hogy Melanienál bevágódjon, ha ő felháborodna a rajtaütésen. Nem kellett sokáig keresgélnem. A legrosszabb rémálmom vált valóra, ahogy megpillantottam. Melanie a szőnyegen feküdt eszméletlenül. Istenem, add, hogy csak eszméletlen legyen! – nyögtem, fel, ahogy megláttam a válla alatt a vérfoltot, ami bőven itatta át a hosszú rojtokból álló puha szőnyeget.

-Hívd a mentőket! – ordítottam és Tony reszkető kézzel engedelmeskedett. Az ujjaimmal kitapintottam Melanie ütőerét a nyakán. Lassan pulzált. Él! Előkaptam a telefonom, és visszahívtam Vargast.

-Melt lelőtték – hadartam a telefonba. –Rátörtem az ajtót, hívtuk a mentőket. Mit csináljak? – kiabáltam kissé hisztérikusan. Vargas hangja semmivel sem volt nyugodtabb.

-Ne nyúlj semmihez! – máris ott vagyunk – dörögte a fülembe, aztán bontotta a vonalat.

Tony éppen elrakta a telefonját.

-Azt is mondtam, hogy egy rendőrt lőttek le, hátha akkor jobban sietnek – vonogatta a vállát, mint akinek azért van némi előítélete a dolgok működését illetően. De Melaniet kedvelte, úgyhogy most tényleg nem bánta volna, ha a 911 gyorsan reagál.

-Jól tetted – helyeseltem és bár Vargas azt mondta, ne nyúljak semmihez, úgy döntöttem, Melaniet nem tárgyiasíthatjuk. Ő valaki volt, nem pedig semmi, úgyhogy visszatettem az ujjam a nyakára. Langyos volt és érezhetően lüktetett az ér az ujjam alatt. Ez megnyugtatott. Éppen elég felzaklató volt a képekkel szembesülni, amik valósággal lerohanták az elmém. Ájult állapotában Melanie nem tudott védekezni, nem tudott elzárni az érzései, gondolatai elől, én pedig túlságosan kíváncsi voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy végre megtudjak róla valamit. Bármit. Valósággal összezavarodtam és rettegtem.  Azt mondják, az ember élete a halála előtti pillanatokban lepereg előtte. Akkor Melanie haldoklott, mert a képek zavaros összevisszaságban követték egymást egy kisgyerek nevetésétől, lovagló leckén át, célbalövő versenyig, kórházi intenzív osztályig. Felbukkant Peter arca, sőt az enyém is, de annak a pici gyereknek a nevetése kísérteties kísérőzeneként végig követte a képeket. Valósággal kirázott a hideg.

Megragadtam a kezét és szólongatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy mögöttem lépések dübörögnek, kiáltozás tölti be a helyiséget és Tony kétségbeesett alakját egy jóval testesebb mentős tolja félre. Aztán engem is. Szakkifejezések röpködtek, villámgyors kezek vették kezelésbe, injekciós tű köpte ki az első, levegőtől dús pöttyöt, hogy aztán visszahozza az életbe Melaniet.

Én a földön ültem dermedten, cselekvésre képtelenül és még a szemeim előtt ragadt képekkel viaskodtam. A családjáról eddig nem tudtam semmit. A nőnek, akit meghódítani igyekeztem, egész életét végig kísérték a tragédiák. Ez már önmagában is megrázó lett volna, de ezek a tragédiák kivétel nélkül erőszakos cselekmények következményei voltak. A szüleit megölték, amikor ő még fiatal lány volt, épp csak akkora, hogy a temetés után ne kerüljön nevelőszülőkhöz. Megacélozta a lelkét és talpon maradt. Az örökségéből befejezte a főiskolát, elhelyezkedett és előbb eltemette az első társát, aztán összekerült Peterrel. Melanie nem mondott el mindent a Peterrel való kapcsolatáról. A férfi megütötte és ő elhagyta. Ez volt a nehezen bevallott féligazság. A teljes igazság azonban ennél sokkal durvább volt. Peter annyira megverte, hogy elvesztette a babájukat, akivel várandós volt. Ha Peter valaha is reménykedett benne, hogy jóvá teheti a történteket, akkor ez az apró részlet világossá tette, hogy ebben az életben erre már esélye sem lehet. Így azonban felmerült egy kérdés, ami engem nem hagyott nyugodni. Peter felbukkanása Melanie közelében. A helyszínelők az ablakon körbejelölték a lyukat, amit egy golyó ütött. Az a golyó, ami a mentősök szerint Melanie vállcsontjában állt meg. Nem tudtam, hogy az illető célzott-e rosszul, vagy valami megzavarta, esetleg az eső sietett Melanie segítségére, eltérítve, ha csak egy hajszállal is a pontos céltól. De azt tudtam, hogy az épület, amelynek tetejéről a lövést leadták, az a szálloda, ahol Peter is megszállt. Vajon létezhet, hogy ilyen módon próbálja lezárni kettejük kapcsolatát? Ha Melanie nem hajlandó a békülésre, akkor inkább ne is éljen nélküle? Próbáltam felidézni a férfi arcát, keresve rajta a gyilkos indulat jeleit, de tudtam, hogy most nem lennék objektív, ezért inkább feltápászkodtam és némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy megosztom Vargasszal a gondolataimat.

*

A kórházban csak Vargasnak köszönhettem, hogy Melanie közelébe juthattam. Egyfelől megnyugtatott a figyelem, amivel a testi épségét védték. Másfelől nyugtalanított, hogy a jövőben hogy jutok a közelébe. Nem kérhetem mindig a kollégái segítségét. De most csendben várakoztam, hogy az orvos elhagyja a szobát és szabad utat adjon. Vargas bement és rövidesen fülig érő mosollyal jött kifelé. Abból jöttem rá, hogy milyen feszültség van bennem, hogy a mosolyától szinte ájulás közeli állapotba kerültem. Nincs baj!

-Bemehetek? – néztem rá, mire bólintott. Óvatosan koppintottam egyet az ajtón, és választ sem várva benyitottam. Az öröm végigsöpört rajtam. Melanie az ágyban ült feltámasztva, vállát nagy kötés fedte – már amennyire ez a túlságosan bő kórházi hálóingben kivehető volt. Göndör vörös haját csat fogta össze, és a nemrég még márvány fehérségű bőrét végre egy kis pír színezte. Összességében vadítóan nézett ki, gondoskodásra, védelemre szorulónak, olyan nőnek, akinek pont rám van szüksége. Reméltem, hogy a gondolataim nem ülnek ki az arcomra, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, nem feltétlenül venné jó néven, ha gyenge nőként tekintenék rá.

-Szia! – leheltem halkan.

-Szia! Hát, ez a vacsora nem jött össze. Nem tudom, hol foglaltál helyet, de lehet, soha többé nem veszik fel az asztalrendelésedet.

-A francba velük, nem érdekel – húztam ki mellette egy széket és leültem.

-De komolyan ... hova mentünk volna? – mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly nem az az ezer wattos, amitől még a nap is kisüt.

-Mel, hogy a fenébe tudsz erre gondolni? – fogtam meg a kezét, mire megmerevedett.

-Jobb, ha ezzel foglalkozom, mert az a másik téma ... hát, ha azon rágódom, olyan ideges leszek, hogy a doki nem fog hazaengedni.

-Haza? – kérdeztem elképedten. –Meglőttek. Megoperáltak. A golyót, amit kiszedtek a vállcsontodból, a kollégáid vizsgálják a laborban. Te pedig haza akarsz menni? Egy olyan lakásba, ahol meglőttek?

-Jól van! Elsőre is értettem, nem kell folyamatosan emlékeztetned rá! – komorodott el a tekintete.

-Tényleg kiengednek? – kérdeztem vissza még mindig hitetlenül.

-Nem tudnék tovább itt heverészni, mert akkor tényleg csak azon járna az agyam, ki tette és miért. Ha kimehetek, akkor legalább utána nézhetek néhány dolognak. Itt még az agyam sem forog – grimaszolt, ahogy tekintetét végighordozta a kissé kopott kórházi bútorokon.

-Jöhetnél hozzánk – vetettem fel hirtelen, mire meglepetten nézett rám.

-Hozzátok?

-Hát, együtt lakom a srácokkal, akikről már meséltem. Egy szoba csak, de saját fürdőszobám van. A konyhán osztozni kell, de mivel úgyis kiszolgálnálak, ez nem lehet probléma. ... Ott senki sem tudná, hogy rád találhat. Biztonságosabb, mint egy lyukas ablakú lakás – aminek ráadásul még a bejárati ajtaját is berúgtam – vallottam be halkan.

-Te találtál meg – jelentette ki igaza tudatában. –Kösz, hogy eszedbe jutott berúgni az ajtót. Azt is hihetted volna, hogy megszöktem a vacsora elől – kacsintott rám, mire elnevettem magam.

-Ez egy pillanatra sem jutott eszembe. Csak tudod, volt valami halvány rossz érzésem az estével kapcsolatban. Vargas hívott is téged, de nem ért el, és tudta, hogy találkozunk, így nekem szólt. Tényleg, mit akart mondani? – jutott eszembe a nyomozó által elhadart rossz hír. Ezt most önkéntelenül is valami próbának tekintettem. Ha Melanie beavat, az azt jelenti, hogy bízik bennem és számít a véleményemre. Ha terelni fog, netán tagadni, akkor jobb, ha megértem, hogy nem vagyok a társa, még képletesen sem.

-Charles Mendel, útban a fogda felé, megszökött.

Tehát bízik bennem – szakadt le egy kisebb szikla a lelkemről, amiért már nem titkolt előlem semmit, aztán leesett, hogy a hír miatt semmi okom örülni. –Gondolod, hogy ő volt? – kérdeztem, miközben azért ott motoszkált bennem továbbra is a Peterrel kapcsolatos gyanú.

-Valószínűleg. És van egy rossz hírem. Ha olyan eltökélt, amilyennek én gondolom, akkor se te, se a barátaid nem vagytok biztonságban, hiszen a kihallgatóban éppen eléggé megjegyezhetett magának. Ez egy őrült, aki most mindenkin bosszút akar állni, aki a tervei útjában áll.  Vargas már kiküldött néhány embert a lakásotokra. Úgyhogy azt hiszem, vissza kell utasítsam a kedves ajánlatot. Inkább én hívlak meg – húzódott mosolyra a szája. –Van egy védett lakás a kapitányság felügyelete alatt. Oda mehetünk, ha ez neked is megfelel. De megértem, ha nagyobb biztonságban érzed magad tőlem távol – nézett rám kutatóan.

-Veled megyek – jelentettem ki késlekedés nélkül. Micsoda oktondi gondolat! Tőle távol?

-Akkor küldd be a dokit! Még őt is rá kell vennem, hogy leléphessünk – dőlt hátra Melanie. Az erős lámpafényben egy halvány sebhely rajzolódott ki a halántékánál. Erről is beszélni fogunk – döntöttem el, aztán indultam, hogy segédkezzek a megszöktetésében.

*