"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. november 1., kedd

Érintés 12.



A szívem állt meg, ahogy az ajtó felől egy jól felismerhető dallam ritmusa hangzott fel kopogásként. Védett ház? Na persze! Mindjárt még a pizza-futár is idetalál – futott át a fejemen, amíg Melanienak intettem, hogy maradjon a fürdőszobában. A szemét forgatva jött előre, nem törődve azzal, hogy óvni próbálom.
-Csak egy ember lehet odakint. Peter! Az ő kopogását amíg élek, nem felejtem el – morogta kedvetlenül és már a kilincsért nyúlt, de azért a biztonság kedvéért a nadrágja övéből kihúzta a pisztolyát is.
A küszöbön valóban a szépfiú támasztotta az ajtókeretet. Nem tudtam szabadulni a kérdéstől, vajon hogy a fenébe talált ránk, de mielőtt feltehettem volna, az ő szemöldöke szaladt a magasba, ahogy meglátott.
-Nocsak! – mondta röviden, aztán meg sem várta, hogy behívják-e, belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Mi a fenét keresel itt? – dugta vissza Melanie a pisztolyt a nadrágja korcába és újra a fürdőszoba felé indult, ahol mindenképpen egy pillantást akart vetni a sebére.
-Vargas mondta, hogy a védett házba mentetek, de őszintén szólva őrá nem számítottam – biccentett felém.
-Miért, mi a baj velem? – morogtam inkább csak magamnak, de nyilván meghallotta, mert egy végtelenül lesajnáló pillantásra méltatott, válaszra viszont nem.
-Ryan nagyon sokat segít nekem – lépett ki Melanie a fürdőszobából. Részéről a témát ezzel lezárta, és én is reméltem, hogy Peter végre tudomásul veszi, hogy kettőnk közül itt most ő a felesleges. De Melanie még nem rúgta ki, úgyhogy nem lehettem benne biztos, hogy igazam van. A következő szavai pedig még inkább elbizonytalanítottak: –Éhes vagyok! Ha már itt vagy, akkor akár el is mehetnénk együtt enni. Már úgy értem, hármasban – tette hozzá, ahogy Peter szeme felcsillant.
-De nem kell neked itt maradnod? – kérdeztem, mire ők cinkosan összenéztek. Most kifejezetten lúzernek éreztem magam. Valaki olyannak, akinek fogalma sincs a rendőrségi munkáról. A közös múlt nyilvánvalóan olyan kapcsot jelentett, amiben én könnyen kívülállónak érezhetem magam.
-De, talán tényleg jobb lenne, ha nem mennénk sehova, de őszintén szólva be is csavarodnék, ha bármilyen bomlott elme arra kényszeríthetne, hogy bezárva töltsem a napjaimat – vonta meg a vállát Melanie, és már éppen az ajtóhoz lépett, amikor újabb kopogtatás dörgött bele az estébe. A francba! Ez már tényleg kezdett átjáróházhoz hasonlítani. Peter előkapta a pisztolyát és feltépte az ajtót, mielőtt még bármelyikünk megszólalhatott volna. Oké, talán a meglepetés erejében bízott, de ezzel az erővel, akár ki is lyuggathatták volna. Nem mintha a könnyeimet ontottam volna ebben az esetben. De biztonságban volt. Odakint Vargas ácsorgott, a hirtelen ajtónyitástól talán kissé összerezzenve.

-Sziasztok! Te itt? Na mindegy, talán jobb is, tulajdonképpen Ryanhez jöttem – lépett be Peter mellett.
-Hozzám? – kerekedett el a szemem.
-Igen. Van egy kis probléma. A haverjaid jól vannak, de a szomszéd bejelentést tett, hogy alighanem valaki feltörte a lakást. Kiment egy járőr, aztán szóltak nekem, amikor rájöttek, hogy Te is ott laksz. Mire odamentem, a barátaid is otthon voltak már, éppen a dolgaikat szedegették össze a helyszínelés után. De azt hiszem, jobb lenne, ha most Te is odamennél. Tudnom kéne, hogy eltűnt-e valamid, vagy csak a vandalizmus volt az illető célja.
Vandalizmus? – sóhajtottam nagyot és próbáltam elképzelni a lakásban uralkodó szinte állandósult kuplerájt, ahogy valaki még azt is überelni tudja. Nálam nem sok mindent dobálhatott szét, max. a matracomat hasogathatta fel, ha esetleg pénzt keresett benne. Felkaptam a dzsekimet és már indultam volna, de azért Melaniehoz fordultam.
-Peter biztosan itt marad Veled. Vagy Vargas – néztem a srácra kérdőn, aki megrántotta a vállát, de Melanie mindenkit megelőzve már az ajtónál volt.
-Nem gondolod, hogy nem megyek Veled? Ez a lakás csak az éjszakákra kell, napközben és ha meló van, ott a helyem. Most pedig határozottan úgy érzem, meló van – kacsintott, és mi pasik nem tehettünk más, egymás után kisorjáztunk a nyomában.

Bármit is vártam, a valóság többszörösen felülmúlta a képzeletemet. A lakásban mintha nem is maradt volna ép tárgy. Hívatlan látogatónk mindent lesöpört a helyéről, régi nagyképernyős tv-m elejéből az állólámpa meredezett ki. Jason és Sven keserű képpel téblábolt a romok között.
-Ez egy őrült volt. Nem is vitt el semmit. Csak tört-zúzott, de azt roppant szisztematikusan – sóhajtott Sven, miközben a biztosítási papírokat keresgélte. Benyitottam a szobámba, ahol az első, ami a szemembe ötlött, Julia vidám színekben pompázó festménye volt. Cafatokban lógott a vászon, amit valami éles szerszámmal, mint később kiderült, az egyetlen igazán éles kerámia-késünkkel hasogatott össze az elkövető. Julia szignóját kikanyarította a kép sarkából és helyette vastag alkoholos filcemmel kacskaringós mintát rajzolt a lyuk mellé. Összerezzentem, ahogy felismertem a C és M betűket. Charles Mendel. Szóval tudatni akarta, hogy ő volt! Vajon honnan tudta a címemet? És miért éppen én? A kérdéseimre hamarosan megkaptam a válaszokat.
Melanie éppen telefonált, amikor kiléptem a szobából.
-Az én lakásomban is járt. Állítólag az sem fest különbül, mint ez, de most valahogy nincs igazán lelkierőm odamenni és szemrevételezni a romokat.
-De hát honnan tudta, hova kell mennie? – tártam szét tanácstalanul a kezeimet.
-Az enyémet tudta. Már akkor tudta, amikor fellopózott a szemközti szálloda tetejére és belőtt az ablakomon. A tiedet pedig olyan gyermeteg egyszerűséggel szerezte meg, hogy még mindig sikítani tudnék. Telefonált egy nő – vagy talán ő elváltoztatott hangon – az őrsre, és Melanie Boltonnak adta ki magát. A címedet kérte, az a liba a recepción pedig simán kiadta, és csak utólag jutott eszébe, hogy a cím kiadása előtt vissza kellett volna ellenőriznie, hogy a hívás rendben van-e. Azt mondja, teljesen olyan volt a hangja, mint az enyém. És meglehetősen ideges volt, és a kórházra hivatkozva telefonált... a csaj azt hitte, minden oké. Amatőr! Nagyon sajnálom, srácok! – fordult Svenék felé, akik megértően bólogattak. –Csináljatok leltárt, hátha valamit mégis magával vitt, az később akár még le is buktathatja! Te is! – tartott fel kinyújtott karral, ahogy a nyomában én is az ajtó felé indultam. –Én Peterrel visszamegyek a lakásba. Muszáj lehiggadnom és végiggondolnom a történteket. Ha most indulatból cselekszem, akkor én fogok hibázni, pedig őt kell behúznunk a csőbe – magyarázta a döntését. Nem igazán tudtam vele egyetérteni. Pont Peter Gallagherrel tudna együtt gondolkozni? És mi van, ha éppen ő adott ki adatokat a fickónak, hogy elvégeztesse vele a piszkos munkát – lódult meg a fantáziám, amit végül inkább visszafogtam. Amúgy is idegesített a fickó felbukkanása, és ismertem magam annyira, hogy tudjam, nem vagyok egészen objektív a dolgok megítélését illetően. Talán a távolságtól lehiggadok.

Egész éjjel pakoltam a fiúkkal. Holmijuk nagy részét, jobban mondva azoknak a maradványait a fal mentén sorakozó fekete zsákok rejtették. Egyet levittem és dühösen belevágtam a legközelebbi kukába. A következő hetekben elátkoznak majd a szomszédok, mert lesz utánpótlásunk bőven. A gondolataim Melanie körül jártak. Most ott van egyedül Peterrel és ki tudja ... a faszi mindenképpen veszélyes rá. Vagy mint dühös ex, vagy mint visszakuncsorogni vágyó ex. Egyik rosszabb, mint a másik. Fel akartam hívni, de fogalmam sem volt, örülne-e neki. Nem feltételeztem Charles Mendelről, hogy technikailag képes lenne lekövetni egy mobilhívást, de azért még emiatt sem akartam reszkírozni. Ma éjjel a srácokkal maradok, aztán az őrsön úgyis találkozunk – döntöttem el, de végül másként alakult. ahogy beléptem a lakásba, Jason felnézett a csomagolásból:
-Melanie keresett. Azt mondta, ezen a számon vissza tudod hívni – tolt elém egy papírfecnit. Azonnal felvidultam. Ha ő keresett meg, akkor a dolgok mégis csak jobban állnak. Máris bepötyögtem a számokat, amik nem voltak ismerősök, sem a mobilja, sem az őrs száma nem hasonlított.
-Szia! – hallatszott a hangja, mintha valahonnan a távolból beszélne, szinte már a föld alól. Furcsa volt, de nagyon füleltem, nehogy az értetlenkedésemmel annyit érjek el, hogy megszakad a gyenge vonal. –Remélem, érted, amit mondok – folytatta erős recsegés közepette, és az volt az első gondolatom, hogy olyan a hangja, mintha mindjárt sírva fakadna. –A múltkori elmaradt vacsora helyett van kedved még ma este Marionál találkozni? – kérdezte a távolból és én már indultam is az ajtó felé.
-Persze! Húsz percen belül ott leszek – feleltem lelkesen a telefonba. Intettem a srácoknak, számmal némán Melanie nevét formáztam és már rohantam is le a lépcsőkön, mert annyi türelmem sem volt, hogy a liftre várjak.
-Várlak! – hallottam még, aztán megszakadt a vonal. Áldottam az eszem, hogy nem érdeklődtem feleslegesen, ha ilyen bizonytalan volt a vonal. Húsz perc és ott ülök mellette Mariónál – húztam vigyorra a számat, és leintettem az első taxit, amelyik felbukkant az utcasarkon.

Mario étterme a késői óra ellenére is dugig volt. Öt percet késtem, mert dugóba kerültünk, de egy pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy Melanie nem vár meg. Mégis, már harmadszor pásztáztam végig a tömeget, de sehol nem láttam a fenséges vörös hajkoronát. Még egyszer sorra vettem a magányosan ülő nőket, sőt még a párokat is, hátha Peterrel jött, de senki nem volt, aki csak egy kicsit is hasonlított volna rájuk. Ugyanakkor egy barna hajú nő kitartóan fixírozott, majd felemelte a kezét és felém intett. Körülnéztem, de az intés egyértelműen nekem szólt. Fogalmam sem volt, ki lehet, de végül úgy gondoltam, Melanie talán nála hagyott nekem üzenetet, így aztán odasasszéztam az asztalok között. Mikor megálltam mellette, a szemközti székre mutatott:
-Jó estét, Ryan! Üljön le és ne keltsen feltűnést!
A homlokomat ráncolva leroskadtam a székre. Mi a jó franc ez?
-Ki maga? – szűrtem a fogaim között, mire gúnyosan elmosolyodott.
-Azt hiszem, nem ez a legfontosabb kérdés ma este, Ryan.
-Nem emlékszem, hogy bemutattak volna egymásnak. A nevem Mr. Donovan – morogtam idegesen, miközben a lehetséges válaszokon törtem a fejem.
-Ó, milyen merev! – kortyolt egyet a poharából.
-Nem vagyok merev, csak nem arra számítottam, hogy egy idegen vár rám. Valaki mással beszéltem meg találkozót – néztem újra körül, hátha felbukkan Melanie és rajtam nevet, amiért sikerült megviccelniük.
-Biztos benne, Mr. Donovan? – nyomta meg a vezetéknevemet a nő. Most már figyelmesebben szemügyre vettem. Jellegtelen harmincas nő, olyan ruhában, ami semmit sem árul el a viselőjéről. A haja egyszerű gumival összefogva, semmi smink, a szemüvege pedig ... meg mertem volna esküdni, hogy nincs is benne dioptria, csak arra hivatott, hogy később a személyleírásban egy szemüveges nőt írjak le. Próbáltam felidézni az előbbi telefonbeszélgetést. A vonal minősége tagadhatatlanul rossz volt, de attól még megesküdtem volna, hogy Melanie van a túlsó végén. Egyszerre eszembe jutott Mel bosszankodása, amiért a recepciós tétovázás nélkül elhitte, hogy vele beszél... ugyanez a nő telefonálhatott az őrsre. Akkor pedig Charles Mendelnek társa is van – jutottam végre egy értelmes felismerésre.
-Maga Mendel barátnője? – kérdeztem, mire a nő arcán egy pillanatra őszinte ellenkezés futott át.
-Nem, nem vagyok a barátnője. De nem azért vagyunk itt, hogy a magánéletemet beszéljem meg magával.
-Nézze, engem ez tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel. De megmondhatja a barátjának, hogy felesleges volt a barátaim lakását feldúlnia. Nekik semmi közük ehhez az egészhez.
-Nem tudom, miről beszél – vonta meg a vállát a nő. –Nekem csak annyi a dolgom, hogy magát idehívjam és szóval tartsam, amíg ... – harapta el a befejezést, mire a vészjelzés tiszta erőből csengetni kezdett bennem.
-Amíg? – pattantam fel. –Hol van Mendel? Melaniera vadászik? – üvöltöttem, s már az sem érdekelt, hogy az egész étterem engem nézett. Igazából nem érdekelt a nő válasza. Kirohantam a helyiségből és sikerült leintenem egy taxit, amelyből éppen akkor szálltak ki. Bemondtam a védett ház címét és magamban imádkozni kezdtem. Előbb kell odaérnem, mint Mendelnek – csak ez járt a fejemben.

Már két sarokkal korábban kikészítettem a pénzt, és abban a pillanatban, ahogy a járda mellé siklottunk, előre dobtam az ülésre és már rohantam is. Ököllel vertem az ajtót, a szívem a torkomban dobogott, amíg arra vártam, hogy odabentről valami zajt halljak. Peter nyitott ajtót és önkéntelenül is végigfutott rajtam a gondolat, hogy vajon most kapta fel ezt a laza pólót, vagy egyébként is fel volt öltözve idáig. Melanie a laptopja fölé hajolva olvasott valamit és kérdőn nézett rám.
-Ryan! Mi a baj? Mi történt?
-Mendel egy nővel odahivatott Mario éttermébe, mintha Te hívtál volna. Kísérteties, de a nőnek tényleg teljesen olyan hangja volt, mint neked.
-És? – nézett rám Melanie, miközben a keze máris a nadrágja övéhez vándorolt, aztán innentől az események felgyorsultak. Peter előre zuhant, ahogy az ajtó kivágódott és hátba vágta. Estében elsodort engem is, de még ebben a kitekert pózban is világosan láttam, hogy Charles Mendel alakja tornyosul az ajtókeretben. Aztán dörrenést hallottam és azon sem csodálkoztam volna, ha összecsinálom magam. Biztos voltam benne, hogy Melaniet lőtték meg. De a közvetlenül mellettem földet érő test Mendelé volt. Szeme csodálkozva és élettelenül meredt rám, a homloka közepén egy lyuk sötétlett, mintha odabent maga a csillagtalan éjszaka uralkodott volna. Még vér sem szennyezte össze a lakás padlóját. Melanie alatt csikorogva csúszott hátra a szék és pisztolyát még mindig a kezében tartva fölénk hajolt. Lábával megbökdöste Mendel élettelen testét, aztán eltüntette a Glockot a látóteremből. A két kezét nyújtotta felénk, én pedig önkéntelenül is elnevettem magam, ahogy egy gyenge nő igyekszik két meglett férfit fölsegíteni. Peter morogva masszírozta a fejét, ahol az ajtó megcsapta. Ellökte Melanie segítő kezét és törökülésbe helyezkedett. Előrehajolt, hogy Mendel ruhájában kotorásszon, aztán megrázta a fejét – semmi. A rázás azonban láthatóan nem esett jól neki. Sziszegve nyomogatta a térdét, ami alighanem a második legnagyobb ütést szenvedte el, ahogy előre zuhant. Én azonban belekapaszkodtam Mel kezébe és felálltam, hogy rögtön utána az ölelésembe is vonjam. Hirtelen eszembe jutott valami.
-Mel! Az a nő az étteremben ... amikor telefonált, azt mondta, azért találkozzunk Máriónál, hogy bepótolhassuk a múltkori meghiúsult vacsorát. Ki tudott róla, milyen programunk volt aznap este? – szegeztem neki a kérdést, mire elsápadt.
-A csoportból súgott nekik valaki!

Nincsenek megjegyzések: