A szívem állt meg, ahogy az ajtó
felől egy jól felismerhető dallam ritmusa hangzott fel kopogásként. Védett ház?
Na persze! Mindjárt még a pizza-futár is idetalál – futott át a fejemen, amíg
Melanienak intettem, hogy maradjon a fürdőszobában. A szemét forgatva jött
előre, nem törődve azzal, hogy óvni próbálom.
-Csak egy ember lehet odakint.
Peter! Az ő kopogását amíg élek, nem felejtem el – morogta kedvetlenül és már a
kilincsért nyúlt, de azért a biztonság kedvéért a nadrágja övéből kihúzta a
pisztolyát is.
A küszöbön valóban a szépfiú
támasztotta az ajtókeretet. Nem tudtam szabadulni a kérdéstől, vajon hogy a
fenébe talált ránk, de mielőtt feltehettem volna, az ő szemöldöke szaladt a
magasba, ahogy meglátott.
-Nocsak! – mondta röviden, aztán
meg sem várta, hogy behívják-e, belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Mi a fenét keresel itt? – dugta
vissza Melanie a pisztolyt a nadrágja korcába és újra a fürdőszoba felé indult,
ahol mindenképpen egy pillantást akart vetni a sebére.
-Vargas mondta, hogy a védett
házba mentetek, de őszintén szólva őrá nem számítottam – biccentett felém.
-Miért, mi a baj velem? –
morogtam inkább csak magamnak, de nyilván meghallotta, mert egy végtelenül
lesajnáló pillantásra méltatott, válaszra viszont nem.
-Ryan nagyon sokat segít nekem –
lépett ki Melanie a fürdőszobából. Részéről a témát ezzel lezárta, és én is
reméltem, hogy Peter végre tudomásul veszi, hogy kettőnk közül itt most ő a
felesleges. De Melanie még nem rúgta ki, úgyhogy nem lehettem benne biztos,
hogy igazam van. A következő szavai pedig még inkább elbizonytalanítottak: –Éhes
vagyok! Ha már itt vagy, akkor akár el is mehetnénk együtt enni. Már úgy értem,
hármasban – tette hozzá, ahogy Peter szeme felcsillant.
-De nem kell neked itt maradnod?
– kérdeztem, mire ők cinkosan összenéztek. Most kifejezetten lúzernek éreztem
magam. Valaki olyannak, akinek fogalma sincs a rendőrségi munkáról. A közös
múlt nyilvánvalóan olyan kapcsot jelentett, amiben én könnyen kívülállónak
érezhetem magam.
-De, talán tényleg jobb lenne, ha
nem mennénk sehova, de őszintén szólva be is csavarodnék, ha bármilyen bomlott
elme arra kényszeríthetne, hogy bezárva töltsem a napjaimat – vonta meg a
vállát Melanie, és már éppen az ajtóhoz lépett, amikor újabb kopogtatás dörgött
bele az estébe. A francba! Ez már tényleg kezdett átjáróházhoz hasonlítani.
Peter előkapta a pisztolyát és feltépte az ajtót, mielőtt még bármelyikünk
megszólalhatott volna. Oké, talán a meglepetés erejében bízott, de ezzel az
erővel, akár ki is lyuggathatták volna. Nem mintha a könnyeimet ontottam volna
ebben az esetben. De biztonságban volt. Odakint Vargas ácsorgott, a hirtelen
ajtónyitástól talán kissé összerezzenve.
-Sziasztok! Te itt? Na mindegy,
talán jobb is, tulajdonképpen Ryanhez jöttem – lépett be Peter mellett.
-Hozzám? – kerekedett el a
szemem.
-Igen. Van egy kis probléma. A
haverjaid jól vannak, de a szomszéd bejelentést tett, hogy alighanem valaki
feltörte a lakást. Kiment egy járőr, aztán szóltak nekem, amikor rájöttek, hogy
Te is ott laksz. Mire odamentem, a barátaid is otthon voltak már, éppen a dolgaikat
szedegették össze a helyszínelés után. De azt hiszem, jobb lenne, ha most Te is
odamennél. Tudnom kéne, hogy eltűnt-e valamid, vagy csak a vandalizmus volt az
illető célja.
Vandalizmus? – sóhajtottam nagyot
és próbáltam elképzelni a lakásban uralkodó szinte állandósult kuplerájt, ahogy
valaki még azt is überelni tudja. Nálam nem sok mindent dobálhatott szét, max.
a matracomat hasogathatta fel, ha esetleg pénzt keresett benne. Felkaptam a
dzsekimet és már indultam volna, de azért Melaniehoz fordultam.
-Peter biztosan itt marad Veled.
Vagy Vargas – néztem a srácra kérdőn, aki megrántotta a vállát, de Melanie
mindenkit megelőzve már az ajtónál volt.
-Nem gondolod, hogy nem megyek
Veled? Ez a lakás csak az éjszakákra kell, napközben és ha meló van, ott a
helyem. Most pedig határozottan úgy érzem, meló van – kacsintott, és mi pasik
nem tehettünk más, egymás után kisorjáztunk a nyomában.
Bármit is vártam, a valóság
többszörösen felülmúlta a képzeletemet. A lakásban mintha nem is maradt volna
ép tárgy. Hívatlan látogatónk mindent lesöpört a helyéről, régi nagyképernyős
tv-m elejéből az állólámpa meredezett ki. Jason és Sven keserű képpel téblábolt
a romok között.
-Ez egy őrült volt. Nem is vitt
el semmit. Csak tört-zúzott, de azt roppant szisztematikusan – sóhajtott Sven,
miközben a biztosítási papírokat keresgélte. Benyitottam a szobámba, ahol az
első, ami a szemembe ötlött, Julia vidám színekben pompázó festménye volt.
Cafatokban lógott a vászon, amit valami éles szerszámmal, mint később kiderült,
az egyetlen igazán éles kerámia-késünkkel hasogatott össze az elkövető. Julia
szignóját kikanyarította a kép sarkából és helyette vastag alkoholos filcemmel
kacskaringós mintát rajzolt a lyuk mellé. Összerezzentem, ahogy felismertem a C
és M betűket. Charles Mendel. Szóval tudatni akarta, hogy ő volt! Vajon honnan
tudta a címemet? És miért éppen én? A kérdéseimre hamarosan megkaptam a
válaszokat.
Melanie éppen telefonált, amikor
kiléptem a szobából.
-Az én lakásomban is járt.
Állítólag az sem fest különbül, mint ez, de most valahogy nincs igazán
lelkierőm odamenni és szemrevételezni a romokat.
-De hát honnan tudta, hova kell
mennie? – tártam szét tanácstalanul a kezeimet.
-Az enyémet tudta. Már akkor
tudta, amikor fellopózott a szemközti szálloda tetejére és belőtt az ablakomon.
A tiedet pedig olyan gyermeteg egyszerűséggel szerezte meg, hogy még mindig
sikítani tudnék. Telefonált egy nő – vagy talán ő elváltoztatott hangon – az őrsre,
és Melanie Boltonnak adta ki magát. A címedet kérte, az a liba a recepción
pedig simán kiadta, és csak utólag jutott eszébe, hogy a cím kiadása előtt
vissza kellett volna ellenőriznie, hogy a hívás rendben van-e. Azt mondja,
teljesen olyan volt a hangja, mint az enyém. És meglehetősen ideges volt, és a
kórházra hivatkozva telefonált... a csaj azt hitte, minden oké. Amatőr! Nagyon
sajnálom, srácok! – fordult Svenék felé, akik megértően bólogattak. –Csináljatok
leltárt, hátha valamit mégis magával vitt, az később akár még le is
buktathatja! Te is! – tartott fel kinyújtott karral, ahogy a nyomában én is az
ajtó felé indultam. –Én Peterrel visszamegyek a lakásba. Muszáj lehiggadnom és
végiggondolnom a történteket. Ha most indulatból cselekszem, akkor én fogok
hibázni, pedig őt kell behúznunk a csőbe – magyarázta a döntését. Nem igazán
tudtam vele egyetérteni. Pont Peter Gallagherrel tudna együtt gondolkozni? És
mi van, ha éppen ő adott ki adatokat a fickónak, hogy elvégeztesse vele a
piszkos munkát – lódult meg a fantáziám, amit végül inkább visszafogtam. Amúgy
is idegesített a fickó felbukkanása, és ismertem magam annyira, hogy tudjam,
nem vagyok egészen objektív a dolgok megítélését illetően. Talán a távolságtól
lehiggadok.
Egész éjjel pakoltam a fiúkkal.
Holmijuk nagy részét, jobban mondva azoknak a maradványait a fal mentén
sorakozó fekete zsákok rejtették. Egyet levittem és dühösen belevágtam a
legközelebbi kukába. A következő hetekben elátkoznak majd a szomszédok, mert
lesz utánpótlásunk bőven. A gondolataim Melanie körül jártak. Most ott van
egyedül Peterrel és ki tudja ... a faszi mindenképpen veszélyes rá. Vagy mint dühös
ex, vagy mint visszakuncsorogni vágyó ex. Egyik rosszabb, mint a másik. Fel
akartam hívni, de fogalmam sem volt, örülne-e neki. Nem feltételeztem Charles
Mendelről, hogy technikailag képes lenne lekövetni egy mobilhívást, de azért
még emiatt sem akartam reszkírozni. Ma éjjel a srácokkal maradok, aztán az
őrsön úgyis találkozunk – döntöttem el, de végül másként alakult. ahogy
beléptem a lakásba, Jason felnézett a csomagolásból:
-Melanie keresett. Azt mondta,
ezen a számon vissza tudod hívni – tolt elém egy papírfecnit. Azonnal
felvidultam. Ha ő keresett meg, akkor a dolgok mégis csak jobban állnak. Máris
bepötyögtem a számokat, amik nem voltak ismerősök, sem a mobilja, sem az őrs
száma nem hasonlított.
-Szia! – hallatszott a hangja,
mintha valahonnan a távolból beszélne, szinte már a föld alól. Furcsa volt, de
nagyon füleltem, nehogy az értetlenkedésemmel annyit érjek el, hogy megszakad a
gyenge vonal. –Remélem, érted, amit mondok – folytatta erős recsegés közepette,
és az volt az első gondolatom, hogy olyan a hangja, mintha mindjárt sírva
fakadna. –A múltkori elmaradt vacsora helyett van kedved még ma este Marionál
találkozni? – kérdezte a távolból és én már indultam is az ajtó felé.
-Persze! Húsz percen belül ott
leszek – feleltem lelkesen a telefonba. Intettem a srácoknak, számmal némán
Melanie nevét formáztam és már rohantam is le a lépcsőkön, mert annyi türelmem
sem volt, hogy a liftre várjak.
-Várlak! – hallottam még, aztán
megszakadt a vonal. Áldottam az eszem, hogy nem érdeklődtem feleslegesen, ha
ilyen bizonytalan volt a vonal. Húsz perc és ott ülök mellette Mariónál –
húztam vigyorra a számat, és leintettem az első taxit, amelyik felbukkant az
utcasarkon.
Mario étterme a késői óra
ellenére is dugig volt. Öt percet késtem, mert dugóba kerültünk, de egy
pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy Melanie nem vár meg. Mégis, már
harmadszor pásztáztam végig a tömeget, de sehol nem láttam a fenséges vörös
hajkoronát. Még egyszer sorra vettem a magányosan ülő nőket, sőt még a párokat
is, hátha Peterrel jött, de senki nem volt, aki csak egy kicsit is hasonlított
volna rájuk. Ugyanakkor egy barna hajú nő kitartóan fixírozott, majd felemelte
a kezét és felém intett. Körülnéztem, de az intés egyértelműen nekem szólt. Fogalmam
sem volt, ki lehet, de végül úgy gondoltam, Melanie talán nála hagyott nekem
üzenetet, így aztán odasasszéztam az asztalok között. Mikor megálltam mellette,
a szemközti székre mutatott:
-Jó estét, Ryan! Üljön le és ne
keltsen feltűnést!
A homlokomat ráncolva leroskadtam
a székre. Mi a jó franc ez?
-Ki maga? – szűrtem a fogaim
között, mire gúnyosan elmosolyodott.
-Azt hiszem, nem ez a
legfontosabb kérdés ma este, Ryan.
-Nem emlékszem, hogy bemutattak
volna egymásnak. A nevem Mr. Donovan – morogtam idegesen, miközben a lehetséges
válaszokon törtem a fejem.
-Ó, milyen merev! – kortyolt egyet
a poharából.
-Nem vagyok merev, csak nem arra
számítottam, hogy egy idegen vár rám. Valaki mással beszéltem meg találkozót –
néztem újra körül, hátha felbukkan Melanie és rajtam nevet, amiért sikerült
megviccelniük.
-Biztos benne, Mr. Donovan? –
nyomta meg a vezetéknevemet a nő. Most már figyelmesebben szemügyre vettem.
Jellegtelen harmincas nő, olyan ruhában, ami semmit sem árul el a viselőjéről.
A haja egyszerű gumival összefogva, semmi smink, a szemüvege pedig ... meg
mertem volna esküdni, hogy nincs is benne dioptria, csak arra hivatott, hogy
később a személyleírásban egy szemüveges nőt írjak le. Próbáltam felidézni az
előbbi telefonbeszélgetést. A vonal minősége tagadhatatlanul rossz volt, de
attól még megesküdtem volna, hogy Melanie van a túlsó végén. Egyszerre eszembe
jutott Mel bosszankodása, amiért a recepciós tétovázás nélkül elhitte, hogy vele
beszél... ugyanez a nő telefonálhatott az őrsre. Akkor pedig Charles Mendelnek
társa is van – jutottam végre egy értelmes felismerésre.
-Maga Mendel barátnője? –
kérdeztem, mire a nő arcán egy pillanatra őszinte ellenkezés futott át.
-Nem, nem vagyok a barátnője. De
nem azért vagyunk itt, hogy a magánéletemet beszéljem meg magával.
-Nézze, engem ez tulajdonképpen
egyáltalán nem érdekel. De megmondhatja a barátjának, hogy felesleges volt a
barátaim lakását feldúlnia. Nekik semmi közük ehhez az egészhez.
-Nem tudom, miről beszél – vonta meg
a vállát a nő. –Nekem csak annyi a dolgom, hogy magát idehívjam és szóval
tartsam, amíg ... – harapta el a befejezést, mire a vészjelzés tiszta erőből
csengetni kezdett bennem.
-Amíg? – pattantam fel. –Hol van
Mendel? Melaniera vadászik? – üvöltöttem, s már az sem érdekelt, hogy az egész
étterem engem nézett. Igazából nem érdekelt a nő válasza. Kirohantam a
helyiségből és sikerült leintenem egy taxit, amelyből éppen akkor szálltak ki. Bemondtam
a védett ház címét és magamban imádkozni kezdtem. Előbb kell odaérnem, mint
Mendelnek – csak ez járt a fejemben.
Már két sarokkal korábban
kikészítettem a pénzt, és abban a pillanatban, ahogy a járda mellé siklottunk,
előre dobtam az ülésre és már rohantam is. Ököllel vertem az ajtót, a szívem a
torkomban dobogott, amíg arra vártam, hogy odabentről valami zajt halljak.
Peter nyitott ajtót és önkéntelenül is végigfutott rajtam a gondolat, hogy
vajon most kapta fel ezt a laza pólót, vagy egyébként is fel volt öltözve
idáig. Melanie a laptopja fölé hajolva olvasott valamit és kérdőn nézett rám.
-Ryan! Mi a baj? Mi történt?
-Mendel egy nővel odahivatott
Mario éttermébe, mintha Te hívtál volna. Kísérteties, de a nőnek tényleg
teljesen olyan hangja volt, mint neked.
-És? – nézett rám Melanie, miközben
a keze máris a nadrágja övéhez vándorolt, aztán innentől az események
felgyorsultak. Peter előre zuhant, ahogy az ajtó kivágódott és hátba vágta.
Estében elsodort engem is, de még ebben a kitekert pózban is világosan láttam,
hogy Charles Mendel alakja tornyosul az ajtókeretben. Aztán dörrenést hallottam
és azon sem csodálkoztam volna, ha összecsinálom magam. Biztos voltam benne,
hogy Melaniet lőtték meg. De a közvetlenül mellettem földet érő test Mendelé
volt. Szeme csodálkozva és élettelenül meredt rám, a homloka közepén egy lyuk
sötétlett, mintha odabent maga a csillagtalan éjszaka uralkodott volna. Még vér
sem szennyezte össze a lakás padlóját. Melanie alatt csikorogva csúszott hátra
a szék és pisztolyát még mindig a kezében tartva fölénk hajolt. Lábával
megbökdöste Mendel élettelen testét, aztán eltüntette a Glockot a látóteremből.
A két kezét nyújtotta felénk, én pedig önkéntelenül is elnevettem magam, ahogy
egy gyenge nő igyekszik két meglett férfit fölsegíteni. Peter morogva masszírozta
a fejét, ahol az ajtó megcsapta. Ellökte Melanie segítő kezét és törökülésbe
helyezkedett. Előrehajolt, hogy Mendel ruhájában kotorásszon, aztán megrázta a
fejét – semmi. A rázás azonban láthatóan nem esett jól neki. Sziszegve
nyomogatta a térdét, ami alighanem a második legnagyobb ütést szenvedte el,
ahogy előre zuhant. Én azonban belekapaszkodtam Mel kezébe és felálltam, hogy
rögtön utána az ölelésembe is vonjam. Hirtelen eszembe jutott valami.
-Mel! Az a nő az étteremben ...
amikor telefonált, azt mondta, azért találkozzunk Máriónál, hogy bepótolhassuk
a múltkori meghiúsult vacsorát. Ki tudott róla, milyen programunk volt aznap
este? – szegeztem neki a kérdést, mire elsápadt.
-A csoportból súgott nekik
valaki!
