***
Soha nem hittem volna, hogy Peter
Gallagherben valaha is bízni fogok, de igazából nem volt más választásom. Nem
volt szimpatikus alak, bár ebben a kérdésben alighanem mérhetetlenül elfogult
voltam. Bántotta Melaniet, és hiába bánta meg azóta, az a régi alkalom egy
életre ellenszenvessé tette a szememben. A védett lakásban történtek óta
azonban tagadhatatlanul igyekezett kiköszörülni a régi csorbát.
A titokzatos nő eltűnt, mintha
sosem létezett volna, így aztán mindannyian biztosak voltunk benne, hogy
Charles Mendel szövetségese lehetett, még ha talán csak kényszer hatására is
cselekedett. Mendel halálával ő sem bukkant fel többé, így nem is gondoltuk,
hogy különösebb energiát kéne ölnünk a felkutatásába. Nem tudhattuk, hogy ez
később hibának bizonyul.
Miután két újabb, és meglehetősen
nagy port felverő - ügyben sikerült Melanie segítségére lennem a képességemmel,
ez magával hozta azt a kellemetlen fejleményt, hogy egyes bűnözői köröknek a
látóterébe kerültem. Még nem értették, mi a szerepem a társaik lebuktatásában,
de felfigyeltek rám, és ahogy én nekik, ők is fenyegetést jelentettek a
számomra. Peter pedig továbbra is ezekben a körökben mozgott beépített
emberként. Néha furcsán nézett rám, és ettől a tekintettől őszintén szólva
vigyázzállásba meredtek a szőrszálak a tarkómon. De éppen ő volt az, aki
figyelmeztetett, hogy céltábla van a hátamon. Melanie töretlenül hitt benne,
hogy megvédelmez, ha a helyzet úgy hozza, de én nem voltam benne biztos, hogy
feláldozza-e az álcáját miattam. Amikor végül színt kellett vallania, őszintén
szólva részemről leszámoltam az életemmel.
Hogy ne szaladjak ennyire előre,
ott kezdem, hogy Melanieval végre összehoztunk egy kellemes vacsorát. Fehér
asztal mellett, ahogy mondani szokás, bár ez esetben az abrosz piros kockás
volt egy zsúfolásig tömött olasz kisvendéglőben. Nem terveztük előre, talán
azért is sikerült olyan jól az az este. Legalábbis eleinte úgy tűnt. Egy nehéz
nap után egyszerre indultunk hazafelé az őrsről, és szinte egyszerre torpantunk
meg az étterem bejárata előtt. Egymásra néztünk, és szavak sem kellettek hozzá,
már tártam is ki előtte az ajtót. Odabent egy viszonylag csendes zugban kaptunk
helyet, ahonnan remek rálátás nyílt a hangzavartól és olaszosan élénk
gesztikulálásoktól pezsgő helyiségre. Egy kicsit olyan volt, mintha egy római
vendéglő mindennapjaiból leshettünk volna meg egy pillanatot. Rajtunk kívül
leginkább a new yorki olasz közösség képviseltette magát, és az egész olyan
volt, mintha egy nagy összetartó család ünnepi vacsorájába csöppentünk volna
bele. Az asztaloknál ülők talán valóban ismerték egymást, talán a közös
gyökerek miatt voltak felszabadultabbak, máig sem tudom, de még soha sehol nem
voltam részese ilyen kedélyes kiszolgálásnak és hangulatnak. Melanie szeme
rutinból térképezte fel a helyiséget, aztán ellazult és szinte gyermeki
torkossággal rendelt a különféle ételek közül. Én sokkal visszafogottabb
voltam, egy mennyeinek ígért cappellettit rendeltem, ami tulajdonképpen egy csákó
formájú hússal töltött tészta. Nem igazán voltam éhes, inkább csak a kellemes
társaság ültetett az asztal mellé. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy Melanie
minden falatot gondosan ízlelgetve eszegetett. Nyelve hegye minduntalan
kikandikált, hogy lenyalja a szája széléről a szósz maradékát, én pedig percről
percre éreztem, hogy egyre melegszik körülöttünk az étterem levegője. Elég rossz
ötletnek bizonyult, hogy azt hittem, néhány pohár bor majd segít a forróságon,
mivel cseppet sem enyhítette, sőt ... hamarosan már úgy éreztem, élve elégek,
ha tovább maradunk. De már nem maradt időm, hogy a lánynak egy elég nyílt és
illetlen ajánlatot tegyek, mert valósággal felrobbant mellettünk egy kirakati
ablak, éles üvegszilánkok tömegével támadva a közelben ülőkre.
Először fel sem fogtam, hogy mi
történik, csak a sikolyokat, fájdalmas nyögéseket hallottam, és Melaniet
láttam, aki a másodperc töredéke alatt vedlett vissza rendőrré. Kezében a pisztolyával
valószínűtlen látvány volt, én pedig belefeledkeztem a szemlélésébe, nyilván az
elfogyasztott bor tett ilyen bambává. Melanie a legközelebbi nőhöz kúszott, aki
némán hevert, mint egy elhajított játékbaba, és a pulzusát tapintotta ki,
miközben megfeledkezett a még valós veszélyről. Így aztán mindkettőnket sokként
ért a maszk mögül felharsanó éles kiáltás, amely mindenkit a földre parancsolt.
Éreztem, ahogy a hónom alá nyúlva megragadnak és olyan erővel vonszolnak a
betört kirakat felé, hogy esélyem sem volt ellenállni. Melanie rettenthetetlen komolysággal
fogta ránk a fegyvert, de én láttam a fájdalmas beismerést a tekintetében, hogy
tehetetlen. Nem tudná megállítani a támadómat, csak ha engem is megsebesítene,
ennek a kockázatát pedig nem merte felvállalni. Szerencsére a fickók nem
akarták őt lelőni, egyértelműen én voltam a célpont. Én pedig szinte hallottam
egy rekedtes hang utasítását: „Ha nem veszélyezteti
az akciót, hagyjátok futni!” Tudtam, hogy a hang gazdája nincs a közelben,
az engem vonszolók egyike beszélt vele nem sokkal korábban, az ő emlékképe volt
az utasítás. Tudtam azt is, hogy viszket az ujja a ravaszon, ezért eszembe se
jutott ellenszegülni. Ha Melanie csak egy parányi esélyt látna a
szabadulásomra, lőne. Akkor pedig semmissé válna az utasítás és ő is célponttá
válna. Ezt nem engedhettem. A távolság egyre nőtt közöttünk, majd fájdalmasan
keményen értem talajt egy furgon mocskos lemezpadlóján. A fejemet is bevertem,
talán pár pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, de már csak azt
érzékeltem, hogy a jármű rohan alattam, én pedig újabb ütéseket szenvedek el
tehetetlenül rázkódó bábuként. Amikor úgy tűnt, hogy a sebesség is csökken, az
út is mintha simábbá vált volna, egy váratlan ütést mértek a tarkómra, mielőtt
még alaposabban szemügyre vehetném elrablóimat.
A következő emlékem már egy
pinceszerű sötét helyiség közepén megvilágított székhez kötözött zsibbadt test
volt, az enyém. Éreztem, hogy vér csorog a szemem felett, és talán a szám
sarkánál is, legalábbis sikerült néhány fémes ízű cseppet lenyalogatnom
kiszáradt ajkamról. Körülöttem csönd volt és sötét, csak én ültem ott, mint
valami egy személyes darab hőse a rivaldafényben.
Sajgott minden porcikám,
leginkább a fejem. Ugyanakkor valami vattaszerű köd nyomott el bennem minden
értelmes gondolatot. Rengeteget hallottam már arról, hogy a vészhelyzetben
felszabaduló adrenalin micsoda energiákat képes felszínre hozni. Én ebből
semmit nem éreztem. Vagy még nem voltam eléggé magamnál, hogy a helyzetem
veszélyességét felfogjam, nem tudom. Lassan éledeztem, s közben első aggódó
gondolatom Mel felé röppent. Vajon mi lehet vele? Hol lehet? Megsebesült? Tehet-e bármit, hogy a
segítségemre siessen, hiszen aligha tudja, hova hurcoltak? Egy vízcsepp hullott
az orromra, ahogy megpróbáltam hunyorogva szemrevételezni a lepusztult
környezetet. Felnéztem és csak az utolsó pillanatban sikerült lehunynom a
szemem a következő hideg csepp előtt. A mennyezetet deszkák borították, azok
között szivárgott át a semleges ízű víz. Megnyugodtam. Akkor innen a nedvesség,
amiben szinte már tocsogtam a kényelmetlen széken, nem pedig a vizeletemben
üldögélek. Orrom nem facsarta az ammónia szúrós szaga és ez most megnyugvással
töltött el. Olyan megalázó lett volna egy önkéntelenül ürülő hólyag tartalmában
dagonyázni. Hiszen nem is féltem. Legalábbis még nem!
Éles nyikorgással kinyílt
mögöttem egy ajtó. Megfeszültem, felkészülve mindenre, amit ebben a helyzetben
csak vizualizálni voltam képes. Egyértelmű, hogy sokkal kevesebb rendőrsztorit
kellett volna üres estéimen a tv-ben bambulnom, mert elég széles skálán mozgott
a képzeletem, ami a hamarosan bekövetkező kihallgatás, esetleg kínzás képeit
illette. De egyáltalán ... Miért vagyok itt? Kik ezek? Miért éppen én kellettem
nekik? Információkat akarnak kicsikarni belőlem? Mit mondhatnék? Képes vagyok
hallgatni?
Közben az érkező megkerült engem,
majd lovaglóülésben leült tőlem két-három méterre. Engem elvakított a lámpa, az
ő arca viszont árnyékban maradt. Egész testtartásából sugárzott azonban az erő
és a fenyegetés. A hangja mély volt és mintha spanyol akcentussal beszélte
volna az angolt, ugyanakkor tökéletes nyelvtani helyességgel. Ha bevándorló is
volt, vagy jó iskolákat végzett, vagy régen élt már az országban és honfitársaitól
eltérően igyekezett asszimilálódni.
-Gondolom, felesleges
udvariaskodásnak tűnne, ráadásul azt hihetné, gúnyolódom, ha azt mondanám:
örülök, hogy megismerhettem – szólalt meg egy angol lord udvariasságával.
Mit lehet erre válaszolni? Inkább
meg sem szólaltam. Ő biccentett, mint aki pontosan átérzi a helyzetemet.
-Sajnálom, ha a fiúk esetleg
durvák voltak, de ahogy mondani szokás, a cél szentesíti az eszközt. Maga
fontos a rendőrségnek, én pedig tudni szeretném, hogy miért. Segíti őket, de
nem ismeri magát senki a mi köreinkben, tehát nem közülünk való besúgó. Mégis,
úgy hallottam, meglepően sokat tud a viselt dolgainkról. Nagyon szeretném
tudni, hogy honnan. Ha besúgó van köztünk, aki magának adja le a drótot, akkor
azt ki fogom szedni abból a jólfésült figurájából. Még ha utána már nem is lesz
olyan jól fésült – tette hozzá apró vállrándítással és kissé gunyoros hangon,
mint aki viccesnek tartja már magát az elképzelést is. Nem is csodálkoztam. Akkor
hát bekövetkezett. Hiszen kezdettől fogva tisztában voltam vele, idővel fel fog
tűnni valakinek, hogy szinte minden kihallgatáson ott vagyok én is, miközben a
rendőrség nyilvánvalóvá tette, hogy nem tartozom a kötelékükbe. Előbb-utóbb fel
kellett tűnjön valakinek, vagy el kellett jusson az alvilág főnökeihez az
információ, hogy az embereik féltett kis titkai előttem nyílt titkok. Tulajdonképpen
csak az volt meglepő, hogy ilyen hosszú idő telt el, mire végre valaki a
kulisszák mögé akart nézni.
-Nem értem, miről beszél –
nyögtem nehezen forgó nyelvvel. Tisztában voltam vele, hogy a tagadásnak ez a
gyermeteg módja biztos út egy kiadós veréshez, de mi mást mondhattam volna.
-Látom magán, hogy tudja, ez
rossz válasz volt. Megértem. Nyilván nehéz őszintének lennie hozzám. De had
tegyek valamit világossá. Vagy elárulja, amire kíváncsi vagyok, vagy soha többé
senkinek nem fog mondani semmit – érkezett a homályból egy megértő atya
érzelemmentes válasza. A hangja szinte barátságos volt, annak ellenére, hogy a
szavaiból életveszélyes fenyegetés áradt.
-Szóval, itt hagyom magával
Remit, néhány alapvető kérdésre neki kell megadja a válaszokat. Ha nem szeretne
vele beszélgetni, akkor választhat engem is. Most ugyan sürgős dolgom van, de
azt hiszem, Remivel egyébként is jobban járna. Ő türelmesebb, tudja – állt fel
egy apró sóhajjal. Egy másik sötét alak állt meg mellette, egy pillanatra
átfutott a fejemen, hogy már káprázik a szemem az éles fénytől, aminek a
csóvájában ültem. Aztán magunkra maradtunk Remivel. A fény kicsit odébb
mozdult, kevésbé lett bántó. Néhány pislogás után megpróbáltam szemügyre venni
a türelmes beszélgetőtárs ábrázatát: Peter Gallagher kék szemének figyelmeztető
pillantásával találtam szemben magam.
Már éppen meg akartam szólalni,
amikor hozzám lépett és milliméterekre az arcomtól suttogni kezdett.
-Ha élve akarod megúszni, eszedbe
se jusson nyilvánvalóvá tenni, hogy felismertél. Manuel emberei figyelnek
odakintről, még ha nem is hallanak mindent, ami idebent elhangzik, de biztosan
akad köztük, akiknek feltűnne, ha ismerősként üdvözölnél.
Hátravetettem a fejem, ami
kívülről akár úgy is tűnhetett, mintha dacosan ellenkeznék. Későn jutott
eszembe, hogy Peternek esetleg egy ütéssel kell honorálnia a viselkedésemet, de
nem ütött, csak kiegyenesedett, aztán az ajtó felé távolodott. Még hallottam,
ahogy odaveti valakinek:
-Megmondtam neki mire számíthat.
Kapott egy kis gondolkozási időt, amíg elszívok odakint egy cigit. Addig Moira
vigyen neki egy kis vizet, hátha attól beszédesebb lesz – morogta, mire valaki
beleegyezően mormogott és megnyitottak egy csapot. A homályból egy nő lépdelt
felém. Moira – a nő, akivel utoljára Marionál ültem szemben, miután Melanie
hangján találkára hívott.
Teljesen összezavarodtam, aztán
hagytam, hogy egy szívószálat dugjon sérült ajkaim közé és mohón megszívtam.
Csapvíz volt, klóros és rossz ízű, de mégis mennyei mannaként mosta át a számat
és torkomat.
-Köszönöm! Tehát Moirának hívják?
– próbáltam beszélgetni vele, mire rám villant a tekintete és válasz nélkül
magamra hagyott. Próbáltam összerakni ezt az információt és a közelmúltban
történteket. Én annak idején azt hittem, Mendel bűntársa a nő, de ezek szerint
ő csak egy apró csavar volt egy hatalmas gépezetben, melynek működését
valószínűleg ő maga sem látta át. Kapott egy utasítást, amit végrehajtott.
Ennyi volt a dolga és nem is volt többre kíváncsi. Talán pontosan tudta, hogy a
tudatlansága az egyetlen dolog, ami megvédheti. A rendőrségtől és a saját
társaitól egyaránt. Akkor viszont Mendel volt része egy nagyobb egésznek.
Peter aligha szívta végig a
staubot, mert számomra legalábbis, túl gyorsan érkezett vissza. Dzsekijét
ledobta a fal mellett egy székre, aztán körbejárt, akár valami vadászó medve.
Az ujjait ropogtatta.
-Bocs, de attól lesz élethű a
dolog, ha egy kicsit vérzel – nézett rám Peter talányosan. Sejtettem, hogy
egyszerre élvezi a helyzetet és aggódik, hogy netán lebuktatom.
-Tedd, amit tenned kell! –
morogtam.
-Ha a fogsorod közé veszed az
ajkad, egy viszonylag gyengébb ütéstől is felreped – érkezett a szakmai jó
tanács. Önkéntelenül is kipróbáltam, mire Peter sem késlekedett. Az ütés –
szerintem – erős volt, semmi óvatosság nem volt benne. Igaz, nem szoktam hozzá,
hogy pofán csapjanak. Biztos voltam benne, hogy Peter a Melanie iránti
érdeklődésemet honorálta vele. Ha csak kettőnk között játszódott volna a
játszma, nem izgatott volna annyira a dolog, bár biztosan rossz néven vettem
volna az egyenlőtlen feltételeket. De Peter most beépített emberként nem
játszhatta a puhány alakot. A társai nyilván figyelik, a főnöke eredményt vár
el tőle. Érdekes érzés volt, ahogy a félelem jeges érintése a gerincemet
borzolta. A következő ütésre végképp nem készültem fel. Peter ökle a
szemöldökömet érte. Az érzékeny, vékony bőr azonnal megadta magát. Éreztem a
fémes ízt a szám szélén és a szempillámon egyensúlyozó kis gömb zavarta a
látásomat. Peter látványos, jó munkát végzett, miközben – ha egészen őszinte
akarok lenni – a fájdalom nem is volt olyan erős. A szék karfájára támaszkodva
a fülembe suttogott:
-Jönni fognak hamarosan a cégtől,
de Manuel visszatértét meg kell várjuk. Őt akarják, és csak remélni merem, hogy
nem kap előbb a pisztolyához, mint ahogy Melaniék lecsapnak rá. Ha van ötleted,
amivel húzhatod az időt, tedd meg, de figyelmeztetlek, ne feszítsd túl a húrt,
mert Manuel keze elég hamar eljár. És ő nem a látványra, hanem a fájdalomra
utazik.
Odakintről zajongás hallatszott,
öblös hangú röhögés, egy halk női sikoly. Moira alighanem egy vaskos tréfa
áldozata lett. Készen állt a tervem. El fogom kápráztatni ezt a sunyi disznót,
megkérem, fogja meg a karom, és a fejére olvasom az összes eddigi bűneit.
Persze, ha hajlandó lesz. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy az emberek nem
szeretik, ha beléjük látok. Lehet, hogy Manuel kíváncsiságát tökéletesen
kielégíti, ha valamelyik emberével demonstrálom az adottságom.
-Ne szúrd el, mert nem biztos,
hogy a segítségedre lehetek! – motyogta Peter, mielőtt a zajongó társaság
betódult az ajtón. Manuel szem azonnal rám villant, aztán kérdőn Remi-Peterre.
Ő hanyagul megvonta a vállát:
-Azt mondja, hajlandó beszélni,
de nem biztos, hogy hinni fogsz neki.
-Fiam, fiam! – ült le velem
szembe fejét csóválva a férfi. Kifejezetten utáltam az atyáskodó hangsúlyát.
Volt benne valami, ami gyerekkorom szeretett apai emlékeinek meggyalázását
jelentette. Nem voltam a fia, és keményen elhatároztam, hogy ezt megértetem
vele is.
-Na, mondja! – mosolygott rám
Manuel, de ez a mosoly hátborzongató volt.
-Van egy képességem – kezdtem
bele.
-Remek. Nekem is. Például,
messziről kiszúrom, ha valaki szórakozni akar velem, és időben elveszem ettől a
kedvét – nyomta ki magát Manuel, ahogy felállt, és megtornáztatta a csuklóját.
-Nem viccelek! Be tudom
bizonyítani – siettem elfeledtetni vele éledező harci kedvét.
-Hogyan? – vakkantott rám
türelmetlenül.
-Had fogjam meg a kezét... vagy
bárki másét – tettem hozzá, és nagyon reméltem, nem Petert fogja elém lökni
áldozati bárányként. Róla ugyanis sok mindent nem szerettem volna elmesélni még
nekik sem. –Az érintés útján belelátok az emberek gondolataiba, az emlékeikbe.
-Szórakozol velem? – ráncolta
össze bizalmatlanul a szemöldökét.
-Be tudom bizonyítani –
ismételtem magam.
-Remi! – intette mellém Petert.
Basszus, ez a legrosszabb, amit tehetett – gondoltam magamban, de Manuel
folytatta: -Szabadíts ki az egyik kezét! – intett felém. Remi láthatóan
aggodalmasan engedelmeskedett. Ahogy
előre nyújthattam a jobb kezem, szinte csikorogtak az ízületeim. Teljesen
elgémberedett a karom, ezért az ujjaimat is megtornáztattam. Manuel félretolta
Petert, majd közelhúzta a széket és leült rá.
-Hogy csináljuk?
-Megfogom a kezét – motyogtam, és
igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy elfintorodjak a kissé nyirkos tenyér
érintésétől. Úgy ültünk ott, mint két barát, kéz a kézben. Manuel merőn nézett
engem, én lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a férfi erőszakos emlékei átmossanak.
Néhány kevésbé erőszakos emlék is felbukkant a vértenger szélén. Peter nem
viccelt, a főnöke valóban örömét lelte a fájdalomokozásban. Egy hosszú, sötét
hajú csinos lányról szóltak a szelídebb emlékek, aki a közelmúltban ünnepelte a
tizennyolcadik születésnapját. Manuel lánya. A királylány, akit csupa
megfélemlített barát és barátnő vett körbe élete egyik legnagyobb ünnepségén,
megannyi őszintétlen gratuláló. Kevesen voltak a meghívottak között, akik
szívből együtt örültek a lánnyal, aki nem tehetett róla, kinek az ivadéka. A
party egy csodás parkkal körülvett hatalmas házban zajlott, amelyet fegyveresek
őriztek. Úgy döntöttem, ez a legbiztonságosabb emlékkép, amiről beszélhetek az
apának. Nem akartam a leszámolások és kétes ügyletek szövevényes ügyeiben
turkálni. Talán az érintett nem a legmegfelelőbb módon reagál. Nem, egy
gyerekzsúr biztonságosabb terep lehet.
-Mi van, kis mágus! – dörrent rám
Manuel, miközben valósággal kirántotta a kezét a tenyeremből. –Szórakozol
velem, fiú. Nincs tapperolás! Vagy mondasz végre valamit, vagy másképpen bírlak
beszédre.
-A lánya születésnapi partiján
pávák sétáltak a parkban – szóltam közbe, mielőtt végképp felhúzza magát.
-Remi! – dörrent rá Peterre, aki
idegesen figyelt. –Moiránál van egy magazin, amiben megjelentek a képek. Hozd
ide azonnal!
Pár pillanat múlva már a kérdéses
lapot lapozgatta. Ujjával csettintett egyet, mire az egyik embere egy
szemüveget nyújtott feléje. Orrára biggyesztette az aranykeretes szemüveget és
a magazinba mélyedt. Végül diadalmasan fordította felém a lapot. -Ebben láttad,
te kis tetű a képet, mi? – kérdezte gunyorosan. A fotón néhány fiatal lány
szerepelt, kivétel nélkül idősebbnek sminkelve, mint ahány évesek lehettek.
Mellettük egy páva éppen kiterítette tollazatát, megrázva a pávaszemektől
telehintett palástot. Basszus, szóval benne volt az újságban! Akkor ezzel
aligha sikerült elnyernem a bizalmát.
-Várjon! Én ezt a magazint még
sosem láttam, de ... megpofozott egy pincért, mert leöntötte a lánya egyik
barátnőjének a ruháját.
Manuel unott tekintete egy
pillanatra felélénkült.
-Kitől hallottál erről?
-A keze ... – biccentettem
feléje.
-Hülyeség! Mondj nekem valami
olyasmit, amiről nyilván nem beszélt senki, sem a lányom, sem az idióta
barátai.
-Elkésett az ünnepségről, mert
véres lett az inge és az öltönyéhez illőt egyenesen az üzletből hozatta. A
szobalánynak pedig még ki is kellett vasalnia, mielőtt felvette – hadartam egy
olyan részletet, amely az emlékei között bőven tartalmaztak obszcén szavakat és
kellő mennyiségű dühöt. -Ráadásul az ember, akit kihallgatott, nem tudott
információval szolgálni, mert megállt a szíve, mielőtt megtörhette volna.
Manuel megdermedt. Ez már
nyilvánvalóan olyan információ volt, amiről csak egy nagyon szűk kör tudhatott.
Egyértelműen elképedt.
-Ilyen nincs! Ilyen nem létezik?
Mi a franc vagy te? Valami gondolatolvasó? Pedro! Fogd meg a kezét! – lökte
elém az egyik emberét.
-Összetörte a kocsit, amikor az
előbb elmentek valahova. De maga nem abban a kocsiban ült.
Manuel valósággal félrelökte
Pedrót. –Ilyen nincs! Te egy valóságos kincs lehetsz a zsaruknak. Hogy a fenébe
csinálod? Talán dolgozhatnál nekem. Akkor biztosan tudnám, ha valamelyik
emberem kidumál a családból. Te lehetnél az én személyre szabott
hazugságvizsgálóm. Mennyit kérsz? Első részletnek talán elég lenne az is, hogy
meghagyom az életedet – röhögött öblös, mély hangon a férfi. Zavarban voltam.
Nem fogadhattam el az ajánlatát, még időlegesen sem, de tudtam, az életem
múlhat a válaszon. Az mentett meg, hogy Manuel újra leült velem szemben és
hitetlenkedve ismételgette:
-Ilyen nincs!
-De van! – harsant az ajtóból egy
ismerősen csengő hang, Melanie Bolton hangja. Egész hadsereg vette körül. Senki
nem értette, hogy tudtak ilyen zajtalanul a közelünkbe férkőzni, csak az
lehetett, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a főnök és a köztem
lezajló párbeszédet. A mutatványom minden más érzéküket elnyomta, ahogy
győzedelmeskedett a kíváncsiságuk. Peter óvatosan hátrált, kezeit felemelve,
megadásra készen. Manuel pedig lehunyt szemekkel igyekezett nyugalmat erőltetni
magára. Tudta, hogy pillanatnyilag vesztésre áll, de biztos volt abban is, hogy
legkésőbb egy órán belül a jól fizetett ügyvédei kihozzák. Egy problémája
lehetett csak, én túl sokat tudtam. A szeme Pedróra villant, aki megértette, a
kocsi összetörését most kell törlesztenie. A pisztolyához kapott és még mielőtt
bárki közbeavatkozhatott volna, rám lőtt. Peter villámgyors reflexe mentett
meg, aki még éppen elérte a lövésre nyújtott kart. A lövedék célt tévesztett,
fájdalmas horzsolást okozva a halántékomon, de elkerülve a létfontosságú
szerveim. Pedro pedig holtan rogyott össze a válaszként felharsanó össztűznek
köszönhetően. Drága koccanás volt, futott át az agyamon, még mindig sokkolva a
közvetlen életveszélytől. Manuel tágranyílt szemében a felismerés dühös
állatként gomolygott: a mindig megbízhatónak hitt jobb keze, Remi volt a
besúgó, akit éjt nappallá téve keresett eddig. A kígyó a mellén fészkelt, és ő
nem vette észre. Úgy látszik, berozsdásodott. De a tekintete egy gyilkos ígéret
volt, hogy ezt a leleplezést Peter még megkeserüli.
Melanie határozottan bilincselte
össze a férfi kezét, a többiek pedig engedelmes birkanyáj módjára terelték ki a
bandatagokat.
