Egy Pedróhoz kísértetiesen
hasonló spanyol férfi ült a kihallgatóban. Zavartan kapirgálta a fémasztal
tetejét, miközben meredten nézte maga előtt a papírpoharat, amiben korábban egy
kis vizet kapott.
-Ki ez? – néztem Melaniera, aki
mellettem állt a varázstükör túloldalán.
-Manuel egyik embere. Már odakint
elkaptuk, ezért tudtunk észrevétlenül behatolni – tornáztatta meg a lány a
vállait. –Készen állsz rá, hogy bemenjünk? – nézett rám kissé türelmetlenül.
Mostanában mintha állandóan türelmetlen lenne. Nem tudom, mit vártam, de talán
valamivel több törődést, érdeklődést, amiatt, amit át kellett élnem. De Melanie
valahogy túlságosan könnyedén túllépett a történteken. Legalábbis szerintem.
Kihúztam magam, szinte ropogott a gerincem.
-Persze! Részemről indulhatunk – húztam
el a szám. Meló van, és ez itt a rendőrörs, itt senki nem fog pesztrálgatni,
még Melanie sem. Kicsit frusztrált, hogy már megint egy erőszakos ember
emlékképei közé kell merészkednem. Egész lényem tiltakozott az erőszak minden
formája ellen, így aztán meglehetősen groteszk helyzet volt, hogy a napjaim
jelentős részében mégis ebben merültem el. Amikor beléptünk, a fickó felkapta a
fejét és dacos tekintetéből már tudtam is, hogy sokkal jobban fél Manuel
várható haragjától, ha nekünk elkottyantana bármit is, mint bármitől, amivel a
rendőrség fenyegethetné. Amikor a pillantása rám esett, nem láttam a szemében a
rémületet, úgyhogy biztos voltam benne, ő még nem tudja, hogy előttem nem
maradnak titkai. Leültünk vele szemben, én pedig egy váratlan mozdulattal
megfogtam bilincses kezét az asztal lapján. Értetlenül nézett rám. Furán
festhetett, ahogy én, mint egy aggódó hozzátartozó, kapaszkodom belé, azt pedig
végképp nem értette, miért nézek el mellette. Nem tudhatta, hogy én már a magam
moziját nézem, amelyben ő volt a főszereplő.
Juarez, a belső filmem
főszereplője, kisstílű mindenes volt Manuel mellett. A bérezése ennek
megfelelően elég alacsony volt ahhoz, hogy titokban lányokat futtasson a saját
zsebére. Manuel már ezért az egy információért is kicsinálná – futott át rajtam
kárörvendően, miközben a kis spanyol keze mesélt és mesélt. Képtelen volt
elzárni durva elméje diadalittas emlékeit.
Egy órával később mesemmisülten
hagyta magát a cellájába kísérni. Mielőtt kilépett az ajtón, úgy nézett rám,
mint valami gondolatolvasóra, egy varázslóra, aki előtt nem lehettek titkai.
Szerencsétlen nem tudhatta, hogy ez tulajdonképpen így is volt. Azt már régen
észrevettem, hogy minél tanulatlanabb volt a kliensem, annél kevésbé tudta
elrejteni a gondolatait, én pedig annál könnyebben olvastam a fejére a bűnlajstromát. Most a jól végzett munka
örömével hagytam Melaniet, hogy a jegyzőkönyvet elkészítse. A kis teakonyhában
főztem két bögre erős kávét, aztán az asztalok között egyensúlyozva felé
indultam. Annyira a kezemben gőzölgő bögrékre koncentráltam, hogy csak az
utolsó pillanatban néztem fel. Akkor is csak azért, mert a széken nem ült ott
szívem hercegnője. Csalódottan fordultam körbe, aztán felszisszentem, ahogy a
meglepetéstől megrebbenő kezemben megbillent a bögre és néhány forró csepp
aláhullott. A többiek éljenzése elnyomta a felhorkanásomat. Tőlem néhány
lépésnyire ott állt Melanie és egy erős férfimellkasra simulva éppen hagyta,
hogy Peter Gallagher lenyomja a nyelvét a torkán. Legalábbis nekem úgy tűnt. Melanie
pirulva bontakozott ki az ölelkezésből és vidáman mellbe bokszolta a férfit. Őszintén
szólva több örömet véltem felfedezni a pillantásában, mint az elmúlt órákban
bármikor. De hogy pont Peter miatt!? –Köszönöm! – motyogta vérvörösen, aztán
jobb keze középső ujját felmutatva a többieknek, váratlanul megfodult. Már nem
volt időm elrejteni arcomról a csalódott meglepettséget.
-Megköszöntem Peternek, hogy ura volt a helyzetnek, amíg odaértünk – mondta
akadozva, s száűmomra úgy hatott, mint valami erőltetett védekezés. De miért is
kellett volna védekeznie? Független, szabad nő, azzal csókolózik, akivel csak
akar. Ezt te magad se hiszed! – figyelmeztettem magam, de közben igyekeztem
viszonylag semleges választ kinyögni:
-Ennyire azért nem volt vészes a
helyzet – nyaltam meg a szám sarkát, amely még mindig lüktetett, bár a seb már
nem vérzett.
-De az volt, és ezzel Te is
tisztában lennél, ha jobban ismernéd Manuelt – vette ki a kezemből a saját
bögréjét Melanie, majd mohón belekortyolt. –És Peternek köszönhetjük, hogy nem
lett nagyobb gebasz. Vigyázott Rád.
-Ja. Értékeltem is az aggodalmát
– közelítettem meg lassan az oly sokat dicsőítettet, és talán kicsit sunyin, de
határozottan állon vágtam. Ennyi járt neki a lüktető képemért. Petert
váratlanul érte az ütés, a vér azonnal megjelent a szája szélén és ez némi
elégedettséggel töltött el. Talán lenyúlja a nőt, akiért ezt az egészet
bevállaltam, de nem fogom neki arany tálcán nyújtani. Harcolni fogok érte. Még
fogalmam sem volt, hogyan, de eltökéltem, hogy beleállok a küzdelembe. Peter
egyszer már beégett, és ha kell, erre folyamatosan emlékeztetni fogom Melaniet,
akinek úgy tűnt, túl nagy szíve volt, amibe még a megbocsátás is belefért.
-Na, ide figyelj, te kis pöcs! –
húzta fel magát Peter és felém lendült, de Melanie elkapta a karját. Közben
kifejezetten szemrehányóan nézett rám.
-Megőrültél? Ez most mi volt?
Mielőtt válaszolhattam volna, a
nő feltette a kezeit és megrázta a fejét.
-Ne, nem vagyok kíváncsi rá!
Mindenki higgadjon le! Nehéz napok vannak mögöttünk, mindenkire ráfér a
pihenés. Én részemről hazamentem, de ha most egymásnak estek, remélem, a
kapitány mind a kettőtöket hűvösre vág, hogy lehiggadjatok. Nem tudom, mi a
bajotok egymással, de ez most teljesen indokolatlan gorombaság volt részedről –
nézett rám szúrós szemmel, aztán megfordult és a táskáját felkapva elsietett.
Peter elgondolkodva nézett utána, aztán lassan felém fordult.
-Szerencséd, hogy nekem is jobb
dolgom van, mint hogy egy sértődött óvodással töltsem az időmet. Szerinted
Manuel mennyi idő alatt világosodott volna meg, ha nem váglak szájon? Nem
tartok igényt a köszönetedre és háládra, de azért jobb, ha tudod, nekem
köszönheted, hogy egyáltalán még játszhatod itt az eszedet. Na, sziasztok! –
intett búcsút és a szája szélét le sem törölve, ő is kifelé indult. Volt egy
olyan kényelmetlen gondolatom, hogy talán Melanie nyomában jár. A többiek a
fejüket csóválva néztek engem, aztán visszatértek a munkájukhoz. Egyértelműen
elvesztettem a szimpátiájukat. Peternek – úgy tűnt – előjogai vannak ebben a
csapatban, én pedig megsértettem a barátjukat. Nem érdekelt. Nem az ő
szeretetükre pályáztam. Melanieval viszont meg akartam beszélni a történteket.
Nem magyarázkodni, csak felnyitni a szemét, hogy a régi lovag páncélja talán
mégsem olyan fényes, mint gondolja. Lehet, hogy túllépett a régen történteken,
de feltett szándékom volt emlékeztetni azokra a dolgokra, amik eltávolították
annak idején egymástól őket.
Amikor egy órával később
lezuhanyozva, tiszta ruhában ott toporogtam Melanie bejárati ajtaja előtt,
hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, ha majd kinyitja az ajtót. Talán fel
kellett volna hívjam. A nők általában nem szeretik, ha rájuk törnek. Időt kell
hagyni nekik, és persze a döntés jogát, hogy most például mivel akarja tölteni
az estét. Lehet, hogy ő is csak egy jó fürdőre vágyik, egy pohár borra és
nyugalomra. Már majdnem megfutamodtam, amikor a kezem szinte önálló életre
kelve megnyomta a csengőt. Egyszer ugyan, de hosszan, elnyújtva visszhangzott
végig az egész lépcsőházon a dallam.
-Ki az? – kérdezte egy
örökkévalóságnak tűnő várakozás után. Úgy tűnt, inkább izgatott, mint bosszús a
zavarásért. Ez jó jel! – döntöttem el magamban.
-Ryan vagyok – igazítottam meg
önkéntelenül is kigombolt ingnyakamat. Odabent Melanie ujja alighanem a
mikrofon gombján maradt, mert innentől egy meglepő és meglehetősen lehangoló
párbeszéd fültanúja lehettem:
-Ki az? – kérdezte egy férfihang,
és nem kellett hozzá különösebb abszolút hallás, hogy felismerjem Peter
baritonját. –Ryan – suttogott Melanie. –Küldd a fenébe! Egyáltalán, mit akar
itt az a seggfej? – dörmögött Peter, és hogy a tüskét jó mélyre nyomja a köröm
alá, még hozzátette: -Mondd, hogy már lefeküdtél, ami úgyis igaz szépségem – duruzsolt
Peter hangja olya közelről, mintha direkt a mikrofonba beszélt volna.
Elképzeltem, ahogy Melanie nyakán kóborol a szája és valósággal hányingerem
lett. Melanie mostanra szedte össze magát egy válaszhoz:
-Ne haragudj Ryan, de nekem most
... szóval, inkább lefekszem, majd holnap beszélünk. Sajnálom – tette hozzá, én
pedig biztos voltam benne, hogy nem afölött sajnálkozik, hogy nem tud
beengedni, hanem, hogy megzavartam valamiben. Nem tudtam megállni, hogy vissza
ne vágjak:
-Semmi baj! Érezzétek jól egymást
Peterrel! – mondtam, vagy inkább kiabáltam bele a kaputelefonba, aztán hátat
fordítottam a fiaskó helyszínének és szinte futva hagytam el megalázásom
színterét. Szerencsére éppen jött egy taxi, leintettem és hazavitettem magam.
Már színezgettem magamban a képet, ahogy a konyhaszekrény aljában sorakozó
piákat vettem számba. Eddig igazán önmegtartóztató életet éltem, de ennek most
vége! Egyiküket, vagy akár többet is, ma éjjel ledöntöm a torkomon, hátha az
ital kábultsága feledteti velem a csalódást. Egy álommal megint kevesebb!
Melanie is olyan nő, aki ragaszkodik hozzá, hogy újra és újra elkövesse a régi
hibákat, tehát nekem semmi dolgom nincs vele. Ezt persze könnyebb volt kijelenteni,
főleg még ilyen józanul, mint órákkal később a szalonspiccnél azért jóval
keményebb állapotban. Hinni pedig végképp nem tudtam ebben. Nem! Melanie nem
lehet ilyen! De a telefonom nem csörgött és az ajtómat se verte senki a hajnal
első sugarainak felbukkanásáig, hogy tisztázzuk egy félreértést. Na persze, ami
nincs, azt nem is lehet tisztázni – ez volt az utolsó értelmes gondolatom,
aztán szinte beleájultam az ágyba.
