Érintés 14.

Egy Pedróhoz kísértetiesen hasonló spanyol férfi ült a kihallgatóban. Zavartan kapirgálta a fémasztal tetejét, miközben meredten nézte maga előtt a papírpoharat, amiben korábban egy kis vizet kapott.

-Ki ez? – néztem Melaniera, aki mellettem állt a varázstükör túloldalán.

-Manuel egyik embere. Már odakint elkaptuk, ezért tudtunk észrevétlenül behatolni – tornáztatta meg a lány a vállait. –Készen állsz rá, hogy bemenjünk? – nézett rám kissé türelmetlenül. Mostanában mintha állandóan türelmetlen lenne. Nem tudom, mit vártam, de talán valamivel több törődést, érdeklődést, amiatt, amit át kellett élnem. De Melanie valahogy túlságosan könnyedén túllépett a történteken. Legalábbis szerintem. Kihúztam magam, szinte ropogott a gerincem.

-Persze! Részemről indulhatunk – húztam el a szám. Meló van, és ez itt a rendőrörs, itt senki nem fog pesztrálgatni, még Melanie sem. Kicsit frusztrált, hogy már megint egy erőszakos ember emlékképei közé kell merészkednem. Egész lényem tiltakozott az erőszak minden formája ellen, így aztán meglehetősen groteszk helyzet volt, hogy a napjaim jelentős részében mégis ebben merültem el. Amikor beléptünk, a fickó felkapta a fejét és dacos tekintetéből már tudtam is, hogy sokkal jobban fél Manuel várható haragjától, ha nekünk elkottyantana bármit is, mint bármitől, amivel a rendőrség fenyegethetné. Amikor a pillantása rám esett, nem láttam a szemében a rémületet, úgyhogy biztos voltam benne, ő még nem tudja, hogy előttem nem maradnak titkai. Leültünk vele szemben, én pedig egy váratlan mozdulattal megfogtam bilincses kezét az asztal lapján. Értetlenül nézett rám. Furán festhetett, ahogy én, mint egy aggódó hozzátartozó, kapaszkodom belé, azt pedig végképp nem értette, miért nézek el mellette. Nem tudhatta, hogy én már a magam moziját nézem, amelyben ő volt a főszereplő.

Juarez, a belső filmem főszereplője, kisstílű mindenes volt Manuel mellett. A bérezése ennek megfelelően elég alacsony volt ahhoz, hogy titokban lányokat futtasson a saját zsebére. Manuel már ezért az egy információért is kicsinálná – futott át rajtam kárörvendően, miközben a kis spanyol keze mesélt és mesélt. Képtelen volt elzárni durva elméje diadalittas emlékeit.

Egy órával később mesemmisülten hagyta magát a cellájába kísérni. Mielőtt kilépett az ajtón, úgy nézett rám, mint valami gondolatolvasóra, egy varázslóra, aki előtt nem lehettek titkai. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy ez tulajdonképpen így is volt. Azt már régen észrevettem, hogy minél tanulatlanabb volt a kliensem, annél kevésbé tudta elrejteni a gondolatait, én pedig annál könnyebben olvastam a fejére a  bűnlajstromát. Most a jól végzett munka örömével hagytam Melaniet, hogy a jegyzőkönyvet elkészítse. A kis teakonyhában főztem két bögre erős kávét, aztán az asztalok között egyensúlyozva felé indultam. Annyira a kezemben gőzölgő bögrékre koncentráltam, hogy csak az utolsó pillanatban néztem fel. Akkor is csak azért, mert a széken nem ült ott szívem hercegnője. Csalódottan fordultam körbe, aztán felszisszentem, ahogy a meglepetéstől megrebbenő kezemben megbillent a bögre és néhány forró csepp aláhullott. A többiek éljenzése elnyomta a felhorkanásomat. Tőlem néhány lépésnyire ott állt Melanie és egy erős férfimellkasra simulva éppen hagyta, hogy Peter Gallagher lenyomja a nyelvét a torkán. Legalábbis nekem úgy tűnt. Melanie pirulva bontakozott ki az ölelkezésből és vidáman mellbe bokszolta a férfit. Őszintén szólva több örömet véltem felfedezni a pillantásában, mint az elmúlt órákban bármikor. De hogy pont Peter miatt!? –Köszönöm! – motyogta vérvörösen, aztán jobb keze középső ujját felmutatva a többieknek, váratlanul megfodult. Már nem volt időm elrejteni arcomról a csalódott meglepettséget.

-Megköszöntem Peternek, hogy  ura volt a helyzetnek, amíg odaértünk – mondta akadozva, s száűmomra úgy hatott, mint valami erőltetett védekezés. De miért is kellett volna védekeznie? Független, szabad nő, azzal csókolózik, akivel csak akar. Ezt te magad se hiszed! – figyelmeztettem magam, de közben igyekeztem viszonylag semleges választ kinyögni:

-Ennyire azért nem volt vészes a helyzet – nyaltam meg a szám sarkát, amely még mindig lüktetett, bár a seb már nem vérzett.

-De az volt, és ezzel Te is tisztában lennél, ha jobban ismernéd Manuelt – vette ki a kezemből a saját bögréjét Melanie, majd mohón belekortyolt. –És Peternek köszönhetjük, hogy nem lett nagyobb gebasz. Vigyázott Rád.

-Ja. Értékeltem is az aggodalmát – közelítettem meg lassan az oly sokat dicsőítettet, és talán kicsit sunyin, de határozottan állon vágtam. Ennyi járt neki a lüktető képemért. Petert váratlanul érte az ütés, a vér azonnal megjelent a szája szélén és ez némi elégedettséggel töltött el. Talán lenyúlja a nőt, akiért ezt az egészet bevállaltam, de nem fogom neki arany tálcán nyújtani. Harcolni fogok érte. Még fogalmam sem volt, hogyan, de eltökéltem, hogy beleállok a küzdelembe. Peter egyszer már beégett, és ha kell, erre folyamatosan emlékeztetni fogom Melaniet, akinek úgy tűnt, túl nagy szíve volt, amibe még a megbocsátás is belefért.

-Na, ide figyelj, te kis pöcs! – húzta fel magát Peter és felém lendült, de Melanie elkapta a karját. Közben kifejezetten szemrehányóan nézett rám.

-Megőrültél? Ez most mi volt?

Mielőtt válaszolhattam volna, a nő feltette a kezeit és megrázta a fejét.

-Ne, nem vagyok kíváncsi rá! Mindenki higgadjon le! Nehéz napok vannak mögöttünk, mindenkire ráfér a pihenés. Én részemről hazamentem, de ha most egymásnak estek, remélem, a kapitány mind a kettőtöket hűvösre vág, hogy lehiggadjatok. Nem tudom, mi a bajotok egymással, de ez most teljesen indokolatlan gorombaság volt részedről – nézett rám szúrós szemmel, aztán megfordult és a táskáját felkapva elsietett. Peter elgondolkodva nézett utána, aztán lassan felém fordult.

-Szerencséd, hogy nekem is jobb dolgom van, mint hogy egy sértődött óvodással töltsem az időmet. Szerinted Manuel mennyi idő alatt világosodott volna meg, ha nem váglak szájon? Nem tartok igényt a köszönetedre és háládra, de azért jobb, ha tudod, nekem köszönheted, hogy egyáltalán még játszhatod itt az eszedet. Na, sziasztok! – intett búcsút és a szája szélét le sem törölve, ő is kifelé indult. Volt egy olyan kényelmetlen gondolatom, hogy talán Melanie nyomában jár. A többiek a fejüket csóválva néztek engem, aztán visszatértek a munkájukhoz. Egyértelműen elvesztettem a szimpátiájukat. Peternek – úgy tűnt – előjogai vannak ebben a csapatban, én pedig megsértettem a barátjukat. Nem érdekelt. Nem az ő szeretetükre pályáztam. Melanieval viszont meg akartam beszélni a történteket. Nem magyarázkodni, csak felnyitni a szemét, hogy a régi lovag páncélja talán mégsem olyan fényes, mint gondolja. Lehet, hogy túllépett a régen történteken, de feltett szándékom volt emlékeztetni azokra a dolgokra, amik eltávolították annak idején egymástól őket.

Amikor egy órával később lezuhanyozva, tiszta ruhában ott toporogtam Melanie bejárati ajtaja előtt, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, ha majd kinyitja az ajtót. Talán fel kellett volna hívjam. A nők általában nem szeretik, ha rájuk törnek. Időt kell hagyni nekik, és persze a döntés jogát, hogy most például mivel akarja tölteni az estét. Lehet, hogy ő is csak egy jó fürdőre vágyik, egy pohár borra és nyugalomra. Már majdnem megfutamodtam, amikor a kezem szinte önálló életre kelve megnyomta a csengőt. Egyszer ugyan, de hosszan, elnyújtva visszhangzott végig az egész lépcsőházon a dallam.

-Ki az? – kérdezte egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után. Úgy tűnt, inkább izgatott, mint bosszús a zavarásért. Ez jó jel! – döntöttem el magamban.

-Ryan vagyok – igazítottam meg önkéntelenül is kigombolt ingnyakamat. Odabent Melanie ujja alighanem a mikrofon gombján maradt, mert innentől egy meglepő és meglehetősen lehangoló párbeszéd fültanúja lehettem:

-Ki az? – kérdezte egy férfihang, és nem kellett hozzá különösebb abszolút hallás, hogy felismerjem Peter baritonját. –Ryan – suttogott Melanie. –Küldd a fenébe! Egyáltalán, mit akar itt az a seggfej? – dörmögött Peter, és hogy a tüskét jó mélyre nyomja a köröm alá, még hozzátette: -Mondd, hogy már lefeküdtél, ami úgyis igaz szépségem – duruzsolt Peter hangja olya közelről, mintha direkt a mikrofonba beszélt volna. Elképzeltem, ahogy Melanie nyakán kóborol a szája és valósággal hányingerem lett. Melanie mostanra szedte össze magát egy válaszhoz:

-Ne haragudj Ryan, de nekem most ... szóval, inkább lefekszem, majd holnap beszélünk. Sajnálom – tette hozzá, én pedig biztos voltam benne, hogy nem afölött sajnálkozik, hogy nem tud beengedni, hanem, hogy megzavartam valamiben. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne vágjak:

-Semmi baj! Érezzétek jól egymást Peterrel! – mondtam, vagy inkább kiabáltam bele a kaputelefonba, aztán hátat fordítottam a fiaskó helyszínének és szinte futva hagytam el megalázásom színterét. Szerencsére éppen jött egy taxi, leintettem és hazavitettem magam. Már színezgettem magamban a képet, ahogy a konyhaszekrény aljában sorakozó piákat vettem számba. Eddig igazán önmegtartóztató életet éltem, de ennek most vége! Egyiküket, vagy akár többet is, ma éjjel ledöntöm a torkomon, hátha az ital kábultsága feledteti velem a csalódást. Egy álommal megint kevesebb! Melanie is olyan nő, aki ragaszkodik hozzá, hogy újra és újra elkövesse a régi hibákat, tehát nekem semmi dolgom nincs vele. Ezt persze könnyebb volt kijelenteni, főleg még ilyen józanul, mint órákkal később a szalonspiccnél azért jóval keményebb állapotban. Hinni pedig végképp nem tudtam ebben. Nem! Melanie nem lehet ilyen! De a telefonom nem csörgött és az ajtómat se verte senki a hajnal első sugarainak felbukkanásáig, hogy tisztázzuk egy félreértést. Na persze, ami nincs, azt nem is lehet tisztázni – ez volt az utolsó értelmes gondolatom, aztán szinte beleájultam az ágyba.