Fiorella még a Vásár másnapján se tért magához egészen. És ennek nem az a néhány pohár pezsgő volt az oka, amit az este folyamán elkortyolt. Sokkal inkább Gino elismerő szavai, ahogy a pódiumról őrá mutatott és megtapsoltatta a vendégekkel, mint ígéretes vezető tervezőjét. A nyaklánc és a hozzá készített kiegészítők egy sereg megrendelést hoztak a cégnek. Andrea táncba vitte, később pedig úgy ült az este nagy részében mellette, mintha összetartoznának. Sok volt ez így egyszerre. A kezében tartott táviratra nézve pedig majd kettészakadt. Az otthoni rossz hírek miatt már csomagolt volna, de nem mehetett el ezek után úgy, mintha semmit sem jelentene neki a város, a munkája és a férfi, akinek halk suttogásától egész este vigyázban álltak az érzékei. Amikor a gálának vége lett, Gino udvariasan elköszönt. Megkérdezte, haza kísérje-e, de aztán halványan elmosolyodott, ahogy egy árny borult kettőjükre és Andrea olajos hadarásával biztosította a férfit, hogy gondja lesz ré, hogy Fiorella épségben a szállására érjen. Neki már meglódultak a gondolatai, képzeletében a bokája körül örvénylő csodás iparművészeti remek egy kecses lábú széken landolt a férfi hálószobájában, de Andrea nem hívta meg magához. A vízitaxival egyenesen a szállására vitte és amikor meggyőződött róla, hogy biztonságban eltűnik a bejárati ajtó mögött, már suhant is tovább az éjszakába. Azt hitte, álmatlanul forgolódik majd, de a könnyű vacsora és a szokatlan mennyiségő alkohol megtette a hatását. Olyan mélyen aludt, hogy reggel csak háziasszonya hosszas kopogására tért vissza az álmok zavaros tengeréről. A táviratot értetlenül nézte, hiszen ha olyan sürgős volt az üzenet, telefonon hamarabb elérhették volna. De amikor végre előkotorta a csendesen lapító készüléket, rá kellett jöjjön, hogy az teljesen lemerült. Alighanem már azelőtt, hogy a Vásárra indult volna. Félve pislogott az összehajtott papírdarabra és előbb a hűtlen készüléket próbálta életre kelteni, amelyben valóban tucatnyi nem fogadott hívás és olvasatlan üzenet tért magához az áram jótékony hatására.
Az apja, aki indulás előtt
megölelte és bátorítóan lódította a taxi felé; az apja, aki világ életében
életvidám ember volt, aki még egy hete is viccelődve érdeklődött, hogy meddig
szándékozik itt maradni, megtört emberként dobta el magától az életet, amikor
tegnap az orvosától hazatért. Fiorella kegyetlen lelkiismeret furdalást érzett,
hiszen még azt sem tudta, hogy az édesapja beteg. Az anyja sorait és benne a
diagnózist olvasva biztos volt benne, hogy csak ő volt olyan vak, aki nem vette
észre a jeleket, aki igazság szerint nem is nagyon gondolt rá, hogy a szüleinek
egészségügyi problémái lehetnek. Halhatatlannak és élettől duzzadónak látta
őket mindig, olyanoknak, akik az életnek nevezett szerencsejáték minden egyes
pillanatát kiélvezik és megpróbálják kihozni belőle a legjobbat, akiket sosem
érhet baj. Gyerekként úgy képzelte, hogy majd férjhez megy, gyerekei lesznek,
akikkel a nagyszülők hosszú évekig játszhatnak majd, s ez az álom most egy
pillanat alatt semmissé vált. Nem hallják már az öblös nevetést és az anyja
csilingelő kacagását, hiszen Fiorella biztos volt benne, a váratlan veszteség
az édesanyját is pokolra küldi, ahol nevetésre talán már sosem lesz ereje. Nem
ismert olyan házaspárokat, akik ennyire összetartoztak volna, s talán nem is a
saját vesztesége most a legnagyobb, hanem az anyjáé, aki még fiatal ahhoz, hogy
özvegyként élje le az életét. De aki egészen biztosan csak egyetlen ember
mellett tudott mosolyogni, s az az ember most úgy döntött, itt hagyja őket,
önző módon megszabadítva magát a rá váró gyötrelmektől. Most nem tudott még
mentségeket keresni egy szenvedő ember számára, csak a saját veszteségét érezte
és az édesanyjáét, aki nem ezt érdemelte.
*
Luella már igazból haragudni sem
tudott. A fürdőszoba ajtajából nézte a hangosan hortyogó férfit, aki
hajnaltájban esett be az ajtón és ruházatát alig meglazítva mellé az ágyba. Az
biztos, hogy Dantéból még sokáig nem tud kihúzni egyetlen mondatot sem az
estéről, a Vásárról. Csendben kiment a szobából, hogy a reggeli mellett valami
információt szerezzen a helyi lapokból. Nem kellett csalódnia, a hírek jöttek. Más
kérdés, hogy ezektől a narancslé keserű epeként rántotta össze a torkát. A kis
béka! – húzta össze a szemét, ahogy az ismerős ruhában feszengő lányt nézte a
képen. Az a Fontanelli boszorkány csak megvált tőle – simított végig a lágyan
omló anyagon, amiért annak idején a fél karját odaadta volna. Még Andrea sem
tudta megszerezni, pedig ő bármit elért, ha igazán akarta. Vajon kinek a szava
kellett ahhoz, hogy az öreglány megváljon féltékenyen őrzött darabjától? Amikor
a cikkben elért Gino dicsérő szavaihoz, amivel új vezető tervezőjét méltatta,
olyan erővel csapta le a jobb sorsra érdemes sajtóterméket, hogy a vendégek
odakapták a fejüket. Vezető tervező? – még mit nem! Hiszen csak egy betolakodó
senkiházi, nulla szakmai gyakorlattal. Hiszen csak most került ki az
iskolapadból! Még Ginonak sem mehet el ennyire a józan esze! Giusyról esett még
szó a cikkben, mint a város ismert művészéről, aztán már csak a társasági
pletykák sorakoztak. Danteról és rajta keresztül az ő munkáiról nem is tartotta
érdemesnek a cikk szerzője megemlékezni. Hibát követett el, ez nem vitás. Nem
lett volna szabad otthagynia Ginot és a Seguso műhelyt. Megfeledkezett a
legelemibb velencei hagyományról. Aki elhagyja a várost és magával viszi
titkait, annak nem bocsátanak meg. Most hogy a saját bőrén érezte ezt, hirtelen
jeges félelem szorította össze a szívét. Jó iparos még lehet, de már sosem
élvezheti ennek a helynek a szeretét és elismerését. Túl sokat vesztett! Amikor
pedig a pletykaáradat végére ért, rájött, hogy talán még annál is többet. Andrea
és a lány alakja a táncparketten olyan
összetartozást sugallt, amilyenre ő csak vágyott a közös évek alatt.
*
Gino Seguso atyai bátorítással
ölelte magához Fiorellát. Nem győzte kihangsúlyozni, hogy mennyire együtt érez
vele és semmi nem lehet annál fontosabb, minthogy a „bambina” hazatérjen és
támogassa édesanyját ebben a szörnyű tragédiában. A megrendelések várhatnak. Minden
megrendelőjük tisztában van vele, hogy az ilyen ékszerek nem futószalagon
készülnek, olykor hónapokat, akár éveket is várniuk kell, amíg egy kollekció
darabjai elkészülnek. Amit lehet, előre dolgoznak és ha Fiorella elérkezettnek
látja az időt – természetesen egy ésszerű időn beül – visszatér és befejezheti
a munkákat. Amikor a vízitaxi elindult a lánnyal, nagyot sóhajtva gondolt rá,
hogy talán túl korán élte bele magát a közös munkába. Fiorella még annyira
fiatal, még oly sok minden billentheti ki ebből a megszállottsággal vegyes kemény életből.
A reptér felé száguldva a lányt
egészen más gondolatok foglalták le. Egyrészt az otthon rá váró szívfájdító
feladatok, az édesanyjával való találkozás. Vajon a gyászában fel tudja majd
dolgozni, hogy nem marad mellette, hanem a temetés után visszatér Velencébe? Esetleg
magával is hozhatná. Semmi sem lenne jobb gyógyír az anyja megsebzett lelkére,
mint egy új élet ebben a városban. Hiszen a gyökerei innen erednek, ezt éreznie
kell neki magának is. Mint ahogy Fiorella máris érezte a kötődést. És ebben a
kötődésnek igenis nagy szerepe volt Andreának is. Aki még mit sem tud arról,
hogy ő egy időre elhagyja Velencét. A tegnap este után kötelességének érezte,
hogy tudassa vele, hova megy és miért. Pedig még semmi sem történt köztük,
amitől a férfi feljogosítva érezhetné magát arra, hogy beszámoljon neki a cselekedeteiről,
mégis ... önmaga számára volt ez fontos. A telefonján megírt néhány sor talán
kissé személytelen volt, de mégis valamiféle híradás. Remélte, a férfi ennyivel
beéri és megérti, hogy most sem ereje, sem ideje nem volt szóvirágokkal megfogalmazni
a történteket.
*
Fiorella magába roskadva állt a
sír mellett, melyet elborítottak az emlékezés virágai. Hol volt ez a sok ember,
amikor az apja a legmélyebb kétségbeesésben döntött az életének befejezéséről? És
ami még keserűbb kérdés volt, hol volt ő maga? Az elmúlt hetekben, hónapokban
csak azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan megvethesse a lábát Velencében. Hogy
elismerjék. Hogy értelmet nyerjen oly sok munka és gyakorlás, no meg a gondolat,
hogy neki vér szerinti joga ott lenni és folytatni a szépapja mesterségét. Igazság
szerint ez fontosabbá vált számára, mint a családja, és fontosabbá, mint egy
sötét szempár ki nem mondott vallomásai. Soha nem gondolta magáról, hogy
ennyire a megszállottjává válhat az olvadt üvegnek. Megrázkódott, ahogy egy
hűvös fuvallat eszébe juttatta, már az ősz derekán járnak és a vékony fekete gyászruha nem sok
védelmet nyújt. Az anyját már visszakísérték a szomszédok a házhoz, így még
egyszer végig simított a földhalomba szúrt egyszerű fejfán és megfordult, remélve,
hogy a temető kapujánál elcsíphet egy taxit. Egy későn érkező magas, sötét
ruhás férfi lépdelt felé a régi sírok között. Levette a napszemüvegét, mely a
sírás nyomait volt hivatva elrejteni, hogy jobban megnézhesse magának az
illetőt. A szemüveg kiesett merev ujjai közül, ahogy felismerte Andreát. A
férfi egy szál fehér rózsát fogott ujjai között és most a koszorúk közé szúrta,
majd Fiorella kezéért nyúlt és megszorította.
–Őszinte részvétem! – suttogta megindultan.
A tény, hogy nem is ismerte a sírban fekvő férfit, nem számított. Ismerte a
lányát és bármit megtett volna, hogy enyhítse a fájdalmát. Némi nyomozás után
szerezte meg a temetés időpontját és helyét, mert képtelen volt beérni a néhány
soros üzenettel. Nem akart betolakodóként viselkedni, de mindennél jobban
remélte, Fiorella értékelni fogja a jelenlétét, a támogatását.
–Nagyon köszönöm! De hát
hogyan...? – halt el a kérdés a lány ajkán, majd minden átmenet nélkül Andrea
karjaiba omlott. Túl sok volt az elmúlt napok keserűsége, ez a figyelmes
gesztus átlökte az eddig magára kényszerített fegyelmezettség szakadékán és
utat engedett a bensejében égő fájdalomnak. Végre volt valaki, aki önzetlenül
támaszt nyújtott neki, nem tett szemrehányást, nem bírált és nem várta tőle,
hogy megmondja, mit hoz a jövő. Elengedhette magát és szabad folyást
engedhetett az eddig visszafojtott könnyeinek is. Hosszú percekig csak
zokogott, de egyikük sem foglalkozott a finom szövetbe ivódó sós áradattal. Amikor
megnyugodott, Andrea egy batiszt zsebkendőt nyomott a kezébe, majd hátralépett,
hogy a lány rendezhesse a sorait. Még néhány halk szipogás után Fiorella úgy
nyúlt a férfi keze után, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne és némán a
kijárat felé indult vele. Mire körülnézhetett volna, lát-e valahol egy taxit, a
férfi már oda is intett egy kocsit. Bemondta a címet és a lány meg sem
lepődött, hogy azt is tudja. A puszta jelenlététől nyugalom árasztotta el, amit
az eddig buzgón bekapkodott nyugtatók sem hoztak el. A forgalomban lassan
araszoló kocsi hátsó ülésén összefonódó ujjaikra nézve pedig meghozta a
döntést, ami már napok óta járt a fejében, és amit az édesanyja élete legnagyobb
baklövésének tartott. Pedig Andrea nem ígért semmit, nem is ajánlott semmit, de
itt volt, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és ennyi neki elég is volt. Ha
csak a barátságát tudhatja majd a magáénak, akkor is ott a helye Velencében,
abban a városban, ahol mindkettőjük családjának a története elkezdődött. Ami –
ha az élet is úgy akarja – ott folytatódik és talán sosem ér véget, amíg Grimanik
és Muzzolik lesznek a világon.
