"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2023. augusztus 29., kedd

Olvadt üveg - 19.

Fiorella még a Vásár másnapján se tért magához egészen. És ennek nem az a néhány pohár pezsgő volt az oka, amit az este folyamán elkortyolt. Sokkal inkább Gino elismerő szavai, ahogy a pódiumról őrá mutatott és megtapsoltatta a vendégekkel, mint ígéretes vezető tervezőjét. A nyaklánc és a hozzá készített kiegészítők egy sereg megrendelést hoztak a cégnek. Andrea táncba vitte, később pedig úgy ült az este nagy részében mellette, mintha összetartoznának. Sok volt ez így egyszerre. A kezében tartott táviratra nézve pedig majd kettészakadt. Az otthoni rossz hírek miatt már csomagolt volna, de nem mehetett el ezek után úgy, mintha semmit sem jelentene neki a város, a munkája és a férfi, akinek halk suttogásától egész este vigyázban álltak az érzékei. Amikor a gálának vége lett, Gino udvariasan elköszönt. Megkérdezte, haza kísérje-e, de aztán halványan elmosolyodott, ahogy egy árny borult kettőjükre és Andrea olajos hadarásával biztosította a férfit, hogy gondja lesz ré, hogy Fiorella épségben a szállására érjen. Neki már meglódultak a gondolatai, képzeletében a bokája körül örvénylő csodás iparművészeti remek egy kecses lábú széken landolt a férfi hálószobájában, de Andrea nem hívta meg magához. A vízitaxival egyenesen a szállására vitte és amikor meggyőződött róla, hogy biztonságban eltűnik a bejárati ajtó mögött, már suhant is tovább az éjszakába. Azt hitte, álmatlanul forgolódik majd, de a könnyű vacsora és a szokatlan mennyiségő alkohol megtette a hatását. Olyan mélyen aludt, hogy reggel csak háziasszonya hosszas kopogására tért vissza az álmok zavaros tengeréről. A táviratot értetlenül nézte, hiszen ha olyan sürgős volt az üzenet, telefonon hamarabb elérhették volna. De amikor végre előkotorta a csendesen lapító készüléket, rá kellett jöjjön, hogy az teljesen lemerült. Alighanem már azelőtt, hogy a Vásárra indult volna. Félve pislogott az összehajtott papírdarabra és előbb a hűtlen készüléket próbálta életre kelteni, amelyben valóban tucatnyi nem fogadott hívás és olvasatlan üzenet tért magához az áram jótékony hatására.

Az apja, aki indulás előtt megölelte és bátorítóan lódította a taxi felé; az apja, aki világ életében életvidám ember volt, aki még egy hete is viccelődve érdeklődött, hogy meddig szándékozik itt maradni, megtört emberként dobta el magától az életet, amikor tegnap az orvosától hazatért. Fiorella kegyetlen lelkiismeret furdalást érzett, hiszen még azt sem tudta, hogy az édesapja beteg. Az anyja sorait és benne a diagnózist olvasva biztos volt benne, hogy csak ő volt olyan vak, aki nem vette észre a jeleket, aki igazság szerint nem is nagyon gondolt rá, hogy a szüleinek egészségügyi problémái lehetnek. Halhatatlannak és élettől duzzadónak látta őket mindig, olyanoknak, akik az életnek nevezett szerencsejáték minden egyes pillanatát kiélvezik és megpróbálják kihozni belőle a legjobbat, akiket sosem érhet baj. Gyerekként úgy képzelte, hogy majd férjhez megy, gyerekei lesznek, akikkel a nagyszülők hosszú évekig játszhatnak majd, s ez az álom most egy pillanat alatt semmissé vált. Nem hallják már az öblös nevetést és az anyja csilingelő kacagását, hiszen Fiorella biztos volt benne, a váratlan veszteség az édesanyját is pokolra küldi, ahol nevetésre talán már sosem lesz ereje. Nem ismert olyan házaspárokat, akik ennyire összetartoztak volna, s talán nem is a saját vesztesége most a legnagyobb, hanem az anyjáé, aki még fiatal ahhoz, hogy özvegyként élje le az életét. De aki egészen biztosan csak egyetlen ember mellett tudott mosolyogni, s az az ember most úgy döntött, itt hagyja őket, önző módon megszabadítva magát a rá váró gyötrelmektől. Most nem tudott még mentségeket keresni egy szenvedő ember számára, csak a saját veszteségét érezte és az édesanyjáét, aki nem ezt érdemelte.

*

Luella már igazból haragudni sem tudott. A fürdőszoba ajtajából nézte a hangosan hortyogó férfit, aki hajnaltájban esett be az ajtón és ruházatát alig meglazítva mellé az ágyba. Az biztos, hogy Dantéból még sokáig nem tud kihúzni egyetlen mondatot sem az estéről, a Vásárról. Csendben kiment a szobából, hogy a reggeli mellett valami információt szerezzen a helyi lapokból. Nem kellett csalódnia, a hírek jöttek. Más kérdés, hogy ezektől a narancslé keserű epeként rántotta össze a torkát. A kis béka! – húzta össze a szemét, ahogy az ismerős ruhában feszengő lányt nézte a képen. Az a Fontanelli boszorkány csak megvált tőle – simított végig a lágyan omló anyagon, amiért annak idején a fél karját odaadta volna. Még Andrea sem tudta megszerezni, pedig ő bármit elért, ha igazán akarta. Vajon kinek a szava kellett ahhoz, hogy az öreglány megváljon féltékenyen őrzött darabjától? Amikor a cikkben elért Gino dicsérő szavaihoz, amivel új vezető tervezőjét méltatta, olyan erővel csapta le a jobb sorsra érdemes sajtóterméket, hogy a vendégek odakapták a fejüket. Vezető tervező? – még mit nem! Hiszen csak egy betolakodó senkiházi, nulla szakmai gyakorlattal. Hiszen csak most került ki az iskolapadból! Még Ginonak sem mehet el ennyire a józan esze! Giusyról esett még szó a cikkben, mint a város ismert művészéről, aztán már csak a társasági pletykák sorakoztak. Danteról és rajta keresztül az ő munkáiról nem is tartotta érdemesnek a cikk szerzője megemlékezni. Hibát követett el, ez nem vitás. Nem lett volna szabad otthagynia Ginot és a Seguso műhelyt. Megfeledkezett a legelemibb velencei hagyományról. Aki elhagyja a várost és magával viszi titkait, annak nem bocsátanak meg. Most hogy a saját bőrén érezte ezt, hirtelen jeges félelem szorította össze a szívét. Jó iparos még lehet, de már sosem élvezheti ennek a helynek a szeretét és elismerését. Túl sokat vesztett! Amikor pedig a pletykaáradat végére ért, rájött, hogy talán még annál is többet. Andrea és a lány alakja a  táncparketten olyan összetartozást sugallt, amilyenre ő csak vágyott a közös évek alatt.

*

Gino Seguso atyai bátorítással ölelte magához Fiorellát. Nem győzte kihangsúlyozni, hogy mennyire együtt érez vele és semmi nem lehet annál fontosabb, minthogy a „bambina” hazatérjen és támogassa édesanyját ebben a szörnyű tragédiában. A megrendelések várhatnak. Minden megrendelőjük tisztában van vele, hogy az ilyen ékszerek nem futószalagon készülnek, olykor hónapokat, akár éveket is várniuk kell, amíg egy kollekció darabjai elkészülnek. Amit lehet, előre dolgoznak és ha Fiorella elérkezettnek látja az időt – természetesen egy ésszerű időn beül – visszatér és befejezheti a munkákat. Amikor a vízitaxi elindult a lánnyal, nagyot sóhajtva gondolt rá, hogy talán túl korán élte bele magát a közös munkába. Fiorella még annyira fiatal, még oly sok minden billentheti ki ebből a megszállottsággal vegyes  kemény életből.

A reptér felé száguldva a lányt egészen más gondolatok foglalták le. Egyrészt az otthon rá váró szívfájdító feladatok, az édesanyjával való találkozás. Vajon a gyászában fel tudja majd dolgozni, hogy nem marad mellette, hanem a temetés után visszatér Velencébe? Esetleg magával is hozhatná. Semmi sem lenne jobb gyógyír az anyja megsebzett lelkére, mint egy új élet ebben a városban. Hiszen a gyökerei innen erednek, ezt éreznie kell neki magának is. Mint ahogy Fiorella máris érezte a kötődést. És ebben a kötődésnek igenis nagy szerepe volt Andreának is. Aki még mit sem tud arról, hogy ő egy időre elhagyja Velencét. A tegnap este után kötelességének érezte, hogy tudassa vele, hova megy és miért. Pedig még semmi sem történt köztük, amitől a férfi feljogosítva érezhetné magát  arra, hogy beszámoljon neki a cselekedeteiről, mégis ... önmaga számára volt ez fontos. A telefonján megírt néhány sor talán kissé személytelen volt, de mégis valamiféle híradás. Remélte, a férfi ennyivel beéri és megérti, hogy most sem ereje, sem ideje nem volt szóvirágokkal megfogalmazni a történteket.

*

Fiorella magába roskadva állt a sír mellett, melyet elborítottak az emlékezés virágai. Hol volt ez a sok ember, amikor az apja a legmélyebb kétségbeesésben döntött az életének befejezéséről? És ami még keserűbb kérdés volt, hol volt ő maga? Az elmúlt hetekben, hónapokban csak azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan megvethesse a lábát Velencében. Hogy elismerjék. Hogy értelmet nyerjen oly sok munka és gyakorlás, no meg a gondolat, hogy neki vér szerinti joga ott lenni és folytatni a szépapja mesterségét. Igazság szerint ez fontosabbá vált számára, mint a családja, és fontosabbá, mint egy sötét szempár ki nem mondott vallomásai. Soha nem gondolta magáról, hogy ennyire a megszállottjává válhat az olvadt üvegnek. Megrázkódott, ahogy egy hűvös fuvallat eszébe juttatta, már az ősz derekán  járnak és a vékony fekete gyászruha nem sok védelmet nyújt. Az anyját már visszakísérték a szomszédok a házhoz, így még egyszer végig simított a földhalomba szúrt egyszerű fejfán és megfordult, remélve, hogy a temető kapujánál elcsíphet egy taxit. Egy későn érkező magas, sötét ruhás férfi lépdelt felé a régi sírok között. Levette a napszemüvegét, mely a sírás nyomait volt hivatva elrejteni, hogy jobban megnézhesse magának az illetőt. A szemüveg kiesett merev ujjai közül, ahogy felismerte Andreát. A férfi egy szál fehér rózsát fogott ujjai között és most a koszorúk közé szúrta, majd Fiorella kezéért nyúlt és megszorította.

–Őszinte részvétem! – suttogta megindultan. A tény, hogy nem is ismerte a sírban fekvő férfit, nem számított. Ismerte a lányát és bármit megtett volna, hogy enyhítse a fájdalmát. Némi nyomozás után szerezte meg a temetés időpontját és helyét, mert képtelen volt beérni a néhány soros üzenettel. Nem akart betolakodóként viselkedni, de mindennél jobban remélte, Fiorella értékelni fogja a jelenlétét, a támogatását.

–Nagyon köszönöm! De hát hogyan...? – halt el a kérdés a lány ajkán, majd minden átmenet nélkül Andrea karjaiba omlott. Túl sok volt az elmúlt napok keserűsége, ez a figyelmes gesztus átlökte az eddig magára kényszerített fegyelmezettség szakadékán és utat engedett a bensejében égő fájdalomnak. Végre volt valaki, aki önzetlenül támaszt nyújtott neki, nem tett szemrehányást, nem bírált és nem várta tőle, hogy megmondja, mit hoz a jövő. Elengedhette magát és szabad folyást engedhetett az eddig visszafojtott könnyeinek is. Hosszú percekig csak zokogott, de egyikük sem foglalkozott a finom szövetbe ivódó sós áradattal. Amikor megnyugodott, Andrea egy batiszt zsebkendőt nyomott a kezébe, majd hátralépett, hogy a lány rendezhesse a sorait. Még néhány halk szipogás után Fiorella úgy nyúlt a férfi keze után, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne és némán a kijárat felé indult vele. Mire körülnézhetett volna, lát-e valahol egy taxit, a férfi már oda is intett egy kocsit. Bemondta a címet és a lány meg sem lepődött, hogy azt is tudja. A puszta jelenlététől nyugalom árasztotta el, amit az eddig buzgón bekapkodott nyugtatók sem hoztak el. A forgalomban lassan araszoló kocsi hátsó ülésén összefonódó ujjaikra nézve pedig meghozta a döntést, ami már napok óta járt a fejében, és amit az édesanyja élete legnagyobb baklövésének tartott. Pedig Andrea nem ígért semmit, nem is ajánlott semmit, de itt volt, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és ennyi neki elég is volt. Ha csak a barátságát tudhatja majd a magáénak, akkor is ott a helye Velencében, abban a városban, ahol mindkettőjük családjának a története elkezdődött. Ami – ha az élet is úgy akarja – ott folytatódik és talán sosem ér véget, amíg Grimanik és Muzzolik lesznek a világon.



Nincsenek megjegyzések: