Lakótársak 27. rész

Beköszöntött a június és a szokatlanul forró napokon jól esett a mennyezeten forgó ventilátor nyújtotta enyhe szellő. Még csak hajnalodott, de a hőmérséklet máris fullasztónak tűnt. Emma a fürdőszobaajtóból nézte a fiút, akit csak egy vékony lepedő takart. Tudta, hogy meztelen a takaró alatt, és a bőre, amelyet már megkapott a nap, barnán ragyogott a hófehér ágynemű között. Nyugodtan aludt, kócosan, mint egy kisfiú, kissé elnyílt szájjal, hosszú lehunyt pillákkal, szája szélén apró nyálbuborék rezgett, ahogy álmában felhorkant. Jó volt nézni és jó érzés volt a tudat, hogy ez a szép ember hozzá tartozik. A fiú megmozdult és még csukott szemekkel az ágyat tapogatta, őt keresve, ezért gyorsan odalépett és elnyúlt mellette, mintha még ő is aludna. A fiú öntudatlanul simított végig a testén és megnyugodva szuszogott tovább, ahogy Emma forró és most éppen beteg testét magához szorította.

Tegnap este étteremben vacsoráztak. Ahogy a téli holmikat pakolta össze egy nagy dobozba, Rob dzsekijének zsebéből előkerült az indiai taxis kártyája és próba-szerencse, elmentek. Az étel finom volt, de a szokatlan ízek mégis meggyötörték. De az is lehet, hogy a desszert, a tejszínnel gazdagon meglocsolt mangófagylalt veszett össze a többi fogással. Este még nem érezte a háborgást, de ma reggel alig ért el a wc-ig. Undorodva nézte a színes összevisszaságot, ami a gyomrából kijött, és kicsit őrült módon az jutott az eszébe, hogy tényleg minden hányásban van répa, akkor is, ha nem azt evett előtte. Fogat mosott és a testét figyelte... valahogy nem érezte a megkönnyebbülést, ami az ilyen gyomorrontásokkor a hányást követi. Valami tompa émelygés ott maradt, amitől gyengének érezte magát. Lehet, hogy vírus? De ahogy visszafeküdt Robert mellé és a fiú keze a hasára csúszott, mintha kifejezetten jól esett volna a meleg tenyér érintése, ezért lecsukta a szemét. Alszik még egy kicsit, aztán túl is lesz ezen az egész kellemetlenségen.

*

Robert a fürdőszoba tükör előtt az apró harapások és karmolások nyomait vizsgálgatta a vállán. Emma megrökönyödve nézte az esti szenvedélye nyomait. -Jesszus, ez csak nem én voltam?

Robert ránevetett: -Hát, más nem volt itt.

-Bocsáss meg! Sajnálom, de ... te voltál a hibás... nem kellett volna olyan sokáig izgatnod. Már azt hittem, megőrülök a vágytól és te még mindig nem akartál a lényegre térni. – kacsintott rá a lány, miközben egy kis aloe géllel bemasszírozta a nyomokat.

-De látom, én sem kíméltelek – igazgatta az ujjait a fiú Emma karján a lassan elszineződő folthoz. -Sajnálom! Észre sem vettem, hogy így megmarkoltalak. Fáj?

-Nem. – nyugtatta meg a lány.

-Kicsit eldurvultunk – húzta össze a szemét Robert és magához húzta Emmát, hogy megcsókolja, de az a következő pillanatban kitépte magát a szorításából és a wc fölé hajolt. A fiú ijedten hajolt oda, hogy a libegő szőke hajsátrat távol tartsa a kagylótól.

-Jesszus, Em, mi a baj?

-Valamivel elrontottam tegnap este a gyomrom. Hajnalban már volt egy köröm, de azt hittem, már minden kijött – suttogta a lány és nagy nehezen feltápászkodott, hogy fogat mosson. –Rendben leszek, nyugi! Csak ma azt hiszem, maradok a főtt krumplinál és az almánál.

Robert próbált visszaemlékezni a tegnapi fogásokra, de a saját tikka masala csirkéjén kívül nem sokra emlékezett. Emma valami tengeri herkentyűt evett, ha jól emlékszik, meg valami émelyítően édes desszertet. Hát, akkor biztos az a ludas. Együttérzően simogatta meg a lány hátát, aztán kiment, hogy töltsön neki egy pohár kólát, amiből kikeverte a szénsavat. Caro gyerekorvosa szerint a hideg kóla megnyugtatja a háborgó gyomrot. Igaz, hogy közben lemarja a fogzománcot, de most talán gyógyírként hat majd.

*

Napközben Emma el is feledkezett a reggeli rosszullétről. Ebédidőben jó étvággyal evett és már csak akkor jutott eszébe a diétás étrend, amikor jóllakottan megtörölte a száját.

-Látom, tényleg rendben vagy. – mosolyodott el Robert, ahogy az üres tányérra nézett. –Akartam szólni, hogy a diétával mi lesz, de aztán úgy gondoltam, ha ezt ilyen jól esően burkoltad be, akkor felesleges kínoznod magad a sós vízben főtt krumplival.

-Huh, ne is emlegesd! – vigyorgott Emma, aztán a desszertek felé kacsingatott. Robert a fejét rázva húzta ki az ajtón. –Mára ennyi elég volt, mert aztán megint túleszed magad. Adta falánk nőszemélye. Téged lassan olcsóbb lesz ruházni, mint etetni – sopánkodott játékosan.

*

A hét végén Connor egy szentivánéji bulira hívta el őket. A hatalmas máglyára vetett illatos füvekkel űzték el a gonoszt és a máglya körül gyújtott kis tüzeket ugrálták  át, hogy a tűz tisztító és gyógyító erejét elnyerjék és a nők termékenységét, a nap életet adó győzelmét ünnepeljék. Robert Emmával kézenfogva rugaszkodott neki az ugrásnak, aztán a túloldalon magához ölelte és megcsókolta.

-Na, most már hivatalosan is meggyógyulhatsz, a varázslat egyenesen neked szól – simogatta meg a lány arcát, amely vörösen izzót a tűz fényében. –Már aggódtam, amikor még másnap is ott találtalak a mosdó fölé görnyedve. Ígérem neked, indiai vendéglőbe soha többé nem viszlek. Úgy látszik, nem bírod a fűszereiket.

Az év legrövidebb éjszakája, a nyári napforduló az ő életükben is fordulót hozott, bár ekkor még nem tudtak róla semmit. Csillogó szemekkel, összeölelkezve nézték a színjátszók előadását. Szent Iván éjszakája varázslatos éjszaka volt, amit életüknek egy nagyon sötét napja követett.

*

Emma erősen koncentrálva kereste az iktatott iratok között azt az egyet, amit már két napja nem talált a gép memóriájában. Az egyszerűen nem létezhet, hogy egy ilyen fontos papírt ne nyomtatott volna ki! Még ha véletlenül ki is törölte, a kinyomtatott példánynak meg kell lennie! Lassan az egész szekrényt átkotorta, mire Murphyre jellemző módon, a legutolsó fiókban végre rátalált. Letette az asztalára, aztán felállt, hogy igyon egy pohár vizet, hátha az is segít az idegeit megnyugtatni. Mostanában gyakran vette észre magán, hogy szinte ok nélkül fortyan fel dolgokon. Tegnap már Connor is odaszólt Robertnek, hogy ne bosszantsa Emmát, amíg nem tölt neki egy kávét, mert ha nem tűnt volna fel, mindig olyan kis morgós, mielőtt azt a fekete löttyöt meg nem issza. Robert vállat vonva válaszolt, hogy mostanában olyan gyakran kiabál vele Emma, hogy fel sem tűnt, hogy a kávé lehet az oka. Pedig sosem volt olyan koffeinfüggő, mint ő.

Nagy kortyokban itta a vizet, aztán a poharat a szemetesbe dobta és megfordult. Egyenesen egy férfi mellkasának, aki azonnal megragadta a karjait, hogy megtartsa, aztán felkiáltott, ahogy felismerte: -Emma!

James Marshall ugyanolyan jóképű volt, mint annak idején. És most volt a vonásaiban valami személyes érzelem,  a találkozásuknak szóló öröm, amikor a szemébe révedt. Annak idején sosem látta ezt a csillogást a kék szemekben, inkább mintha valami tulajdonosi önelégültség jellemezte volna. Megnőtt a haja – állapította meg, ahogy a hófehér ingnyakon a fekete fürtök kunkorodtak. Elegáns volt, szívdöglesztő és olyan boldogan mosolygott Emmára, mint aki mégis megkapta karácsonyra az ajándékot, ami a legtitkosabb vágya volt. Emma óvatosan kibontakozott a még mindig szoros fogásból és barátságos mosollyal köszöntötte a férfit, aztán megkérdezte, hogy mit keres itt.

-Tárgyalásom lesz, valami Robert Palmerrel – nézett a kártyára a férfi, ami a kezében volt. Apa terjeszkedik, LA után nyitott Chicagoban is egy fogászati centrumot és most azt tervezi, hogy New Yorkot is meghódítja. Én fogom vezetni az itteni centrumot, úgyhogy mostantól sokat fogunk találkozni – simított végig a lány arcán, aki akaratlanul is hátralépett.

-Mindjárt bejelentelek. – suttogta halkan, de mire az ajtóhoz lépett, Robert éppen kilépett a kalitkából. 

-Szia! Figyelj, nemsokára jön egy James Marshall nevű fazon... eszembe jutott, hogy talán ez az a ... – itt a mondat benne szakadt, mert meglátta az elegáns férfit és Emma arcán a zavart. Ő az! – az eddigi sejtés bizonyossággá szilárdult benne. A lányhoz hajolt, hogy más ne hallja, amit mond és megkérdezte: -Ne vállaljam el? Csak egy szavadba kerül és sajnos ez a munka már nem fér bele az idei keretünkbe. Nekik meg sürgős, úgy tudom. Most mondd meg Emma, dobjam ki?

A lány alig láthatóan megrázta a fejét, Robert nagyot sóhajtott és egy mosolyt erőltetve az arcára a férfihoz fordult. –Robert Palmer vagyok Mr. Marshall. Már vártam. Kérem, fáradjon be és mondja el, miért kerestek meg minket!

Emma a csukott ajtóra nézett. Valamikor nagyon szerette ezt a férfit, aki aztán megütötte. Megrázta a fejét, hogy elkergesse a kellemetlen emlékeket. Soha többet az életben nem akar semmit James Marshalltól. Ő Robertet szereti. Csak ennyit kell a fejébe vésnie.

*

James Marshall elégedett mosollyal lépett ki az irodából. Ez a Palmer elég jó ötletekkel támogatta meg máris a terveiket, az apjának biztosan tetszeni fog, hogy kézben tudja tartani az ügyeket. A tekintete Emmára esett, aki a sors szeszélye folytán újra az útjába került. Sajnálta, hogy annak idején az indulat úgy elragadta, mert nemcsak tetszett neki ez a lány, hanem tervei is voltak vele. Ideális feleség lehetett volna, csinos, értelmes, engedékeny, és az anyját elnézve jó bőr lesz még ötven évesen is. Talán az elmúlt idő elhalványította azt a balsikerű napot és sikerül újra a kegyeibe férkőznie. Csak a mostoha bátyját kéne elkerülni, mert az a jobb-horog máig fájó emlék maradt.

-Emma! Bocsáss meg, hogy zavarlak! – lépett az asztalához. –Azt hiszem, még sokszor fogunk találkozni, mert ez a fickó odabent úgy tűnik, ért a dolgához. Tudom, hogy nem a legszerencsésebb körülmények között váltak szét az útjaink, de szeretném jóvátenni. Mindjárt ebédidő. Megtisztelnél, ha velem ebédelnél.

-Ne haragudj Jim, nem megy. Tudod, járok valakivel, akinek aligha tetszene, ha én más férfiakkal mennék ebédelni, biztosan megérted...

-Ó, hát megint belefutottál egy féltékeny paliba? Bár, meg tudom érteni, téged birtokolni olyan kiváltság, amit az ember féltékenyen őriz, hacsak nem egy sült bolond.

-Nem.Birtokol.Engem! – suttogta indulatosan a lány, mire a férfi kesernyésen elmosolyodott.

-Akkor én itt követtem el a hibát, igaz? Hát, most már legalább ezt is tudom. De ez még nem ok arra, hogy két régi jó barát ne ehessen meg egy szelet sültet ebédidőben, nem? Gyere el velem Emma, hogy biztosan tudjam, nincs harag!

Emma tanácstalanul meredt az előtte heverő papírokra, aztán az üvegkalitka felé lesett, ahol Robert éppen telefonált. Végül is, miért ne? Egy gyors ebéd James-szel, Robertnek nem is kell tudnia róla. Egy papírra csak annyit firkantott, hogy Ebédelni mentem, sietek vissza! A cédulát jól láthatóan az asztal közepén hagyta, aztán felállt és csatlakozott a férfihoz, akit ma a végzet sodort az útjába.

James udvariasan maga elé engedte a forgóajtónál és az utcára kilépve megcsapta őket a hőség.

-Huh, mondanám, hogy két saroknyira innen van egy jó étterem, de ebben a melegben emberkínzás lenne elsétálni odáig.- igazgatta szorosra kötött nyakkendőjét. –Ha ismersz itt a közelben egy jó helyet, nekem az tökéletesen megfelel. 

Emma a sarki bisztró felé indult, ahová Roberttel jártak ebédelni. Leültek egy ablak melletti asztalhoz és az étlapot böngészve csendesen tervezgették a következő mondatot, amivel a másik felé nyithatnának ebben a nyilvánvalóan kicsit kényszeredett helyzetben. A férfi törte meg előbb a csendet, ahogy az étlapot félretéve a lányra nézett.

-Csodásan nézel ki. Pontosan olyan vagy, amilyennek emlékeztem rád. El nem tudom mondani, mennyire megbántam, hogy akkor elragadott az indulat. Egyszerűen... fogalmam sincs, mi történt velem. Foghatnám a féltékeny természetemre, de az az igazság, hogy a mai napig nem találtam elfogadható magyarázatot a történtekre. Valószínűleg azért, mert nincs is. Egy nőt megütni ... csak egy nagyon gyenge pasas képes ilyesmire. Nem tudok ezért elégszer bocsánatot kérni. De hát megkaptam érte a büntetésemet, elvesztettelek Téged. Soha többé nem kockáztatnám meg, hogy ilyen nagy árat fizessek egy pillanatnyi gyengeségért. 

Emma lesütött pillái alól nézte a férfi őszintén megbánó arcát és arra gondolt, talán túl hirtelen döntött akkor. Aztán valahogy lerázta magáról a selymesen kábító hangot és ettől visszatért a józansága is. Hiszen, ha ez nem történik, soha nem ismerhette volna meg Robertet. Visszamosolygott Jamesre:

-Oké, vessünk fátylat a múltra! Te tanultál a dologból, és azt hiszem, már én is túltettem rajta magam.

A férfi felcsillanó szemmel hajolt közelebb hozzá. -Lehet olyan szerencsém, hogy a múltban történtek után még egyszer összefonódjon az életünk? Soha senki nem hatott úgy rám, mint Te. Én lennék a legboldogabb ember, ha adnál még egy esélyt. Ígérem, soha többé nem csalódnál bennem!

Emma zavartan nézett fel rá. -James, már mondtam, nem vagyok független, járok valakivel, sőt... tulajdonképpen együtt élünk. Egy nagyon rendes srác és tényleg szeretem, ráadásul... áá, hagyjuk, szóval nem, sajnálom. 

De a férfi még nem adta fel: -Mindig is Te voltál az igazi, csak én nem voltam elég érett ahhoz, hogy ez időben felismerjem. Képes voltam a forrófejűségemmel elrontani mindent,  de Emma, azóta én is változtam, lehiggadtam, hidd el, már nem vagyok olyan seggfej. Elhiszem, hogy most azt gondolod, ez az új kapcsolat az igazi, de ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy tévedsz, és nyugodtan visszatérhetsz hozzám. Olyan szép volt…

-James, ezt most ne... kérlek! Ne akard, hogy megbánjam, amiért eljöttem veled ebédelni. Ami volt, elmúlt, nem hiszem, hogy valaha is fel lehetne támasztani. Szeretem a barátomat, és képtelen lennék megbántani azzal, hogy versenyt hirdetek kettőtök között. Ne rontsuk el a találkozás örömét azzal, hogy valami olyasmire próbálsz rábeszélni, ami reménytelen ügy.

-Nincsenek reménytelen ügyek! – a férfi áthajolt az asztal fölött és két kezébe vette a lány arcát. –Amíg látom, hogy a közelségemre elpirulsz, addig tudom, hogy neked is eszedbe jut a múlt. Jó páros voltunk együtt … az ágyban is – suttogta szenvedélyesen és a következő pillanatban a lány ajkára tapadt.

Lakótársak 26. rész

Caro szervezési lázban égett. Apró kis összeesküvő módjára egyeztetett Emmával és Connorral, hogy a bátyja születésnapi meglepetés partiját összehozza. Egyedül akkor bizonytalanodott el, amikor az apja meghívóját vette a kezébe. Robertért bármit, de az apját nem merte telefonon felhívni, nehogy rosszkor zavarja, így a saját készítésű meghívót a mamájának adta, hogy adja postára. Fiatal kora ellenére furcsa érzések harcoltak benne egymással. Egyrészt mindennél jobban szerette volna, ha az apja velük ünnepel. Úgy érezte, hogy a férfi szereti a nagyfiát annyira, hogy eljöjjön, de ugyanakkor ettől fájón szorult össze a szíve, mert az ő születésnapját legutóbb kihagyta. Aztán megrázta magát és próbált nem foglalkozni a dologgal. Most Robert öröme a fontos! Ezért inkább a mamájához indult, hogy a testvére kedvenc süteményének a receptjét megkeressék. Saját kezűleg akarta megcsinálni, az anyja segítségével persze. A partit szombatra időzítették, de ők a mamával már pénteken kimennek a parti házba készülődni. A ragyogó májusi napsütésben ez a hétvége élménydúsnak ígérkezett.

Robert mosolyogva hallgatta Connort, ahogy a vonat indulásának pillanatától szóval tartotta őket. 

Emma ötlete volt, hogy jöjjenek le a hétvégére, és Connornak sem kellett kétszer mondani, már kapta is a holmiját és perceken belül megjelent náluk. A barátja mesélt mindenről, az egyetemről, filmekről, bulikról, csak arra a kérdésre nem válaszolt érdemben, hogy Rachel miért nincs velük. Ismerte már ezt a sumákoló oldalát, és tudta, hogy csak idő kérdése, aztán úgysem bírja magában tartani, mindent el fog árulni, csak győzzék kivárni.

Emma hozzábújva nevetgélt Connor sztorijain és szinte egyszerre mozdultak, valahányszor csak csókot váltottak. Connor egy idő után megelégelte a párocska összehangolt romantikáját.

-Én is akarok egy barátnőt! Rendszeres szexet, kedveskedéseket, közös programokat, tiszta mosogatót és teli hűtőszekrényt. Tudom, tudom, ezzel a lehajtott wc-ülőke is együtt jár, de talán azzal még meg tudok küzdeni.

A szemközt ülő páros a már megszokott összehangolt mozdulattal meglepetten egyenesedett ki, és szinte egyszerre, kissé értetlen hangon szólaltak meg: -De hiszen ott van Rachel!

Connor elkomorodott. Rachel! A lány mostanában nem jelentkezett; ha ő hívta, mindig valami elfoglaltságra hivatkozott. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy elege lett a nemhivatalos barátnő szerepéből. Biztosan összejött valaki mással, csak nem akart még ezzel a hírrel is rúgni rajta egyet, így inkább titkolózott. Két hete nem is látta, még bent az egyetemen sem. Olyan nemtörődöm módon lépett le, ahogy Connor tette másokkal, és ez a pofon most égette a lelkét.

-Hát, Rachel azt hiszem… ejtett. – bökte ki végül, mire azok ketten elkerekedett szemekkel fogadták a meglepő információt.

-Te tudtad? – nézett Robert Emmára, aki megrázta a fejét és együttérzően Connorra nézett.

-Mit mondtál neki?

-Mert csak én lehettem az oka ennek a szakításnak, mi? – fortyant fel Connor, aztán kicsit csendesebben hozzátette:

-Azt hiszem az volt a baj, hogy neki sosem mondtam ezt, amit az előbb nektek. Természetesnek vettem, hogy ott van velem, amikor felhívom, de igazából sosem tudta, mikor számítson a hívásomra. Oké, hülye voltam… kezdem látni. De beszéljünk inkább másról! Milyen érzés 28 évesnek lenni? .- nézett Robertre, aki elfintorodott.

-Szar. Már az egyetemen is fura volt a katedra túloldalán állni, egyből vén fasznak éreztem magam; és ez már akkora szám, hogy amikor Emma tortát akart csinálni, megeskettem, hogy nem lesz rajta gyertya, mert ennyitől elolvad alatta a csokoládé. Erre a barátnőm hogy reagált? Inkább nem csinált tortát. Szóval, barátom, röviden összefoglalva, szar 28 évesnek lenni. Még jó, hogy legalább te hátba csaptál reggel, mert különben nem is tudnám, hogy szülinapom van. Anyu sem hívott fel, Caro sem. Mintha elfelejtették volna május 13-át. Hogy apám nem hívott, az nem is izgat, rá még azért haragszom, mert Caro szülinapjára sem jött el. Úgyhogy én megspóroltam neki a problémát, és nem is rendezek bulit. De mivel tudom, hova akarsz kilyukadni, ünnepélyesen megígérem, hogy a parton vendégem vagy egy sörre. Feltéve, ha nem szakad le az ég, mire odaérünk – sandított ki a vonat ablakán a gyülekező felhőkre.

Emma égnek emelt szemekkel grimaszolt. -Ha nekem is tettél volna ilyen nagylelkű ígéreteket, lehet, hogy rá tudnál venni, hogy a házban megcsináljam neked azt a tortát, ha már ennyire édesszájú lettél.

Robert megnyalta a száját, aztán a lányra hajolt és hosszan, édesen megcsókolta. Connor felnyögött:

-Ne már! Itt még azt sem tudom mondani, hogy menjetek szobára. Ha meg odaérünk, akkor nem is fogom mondani, mert aztán üldögélhetek egyedül a ház előtt a parton, amíg ti odabent nyalakodtok. Lehet, hogy szar 28 évesnek lenni, de egyedül lenni még szarabb, vegyétek tudomásul.

*

A vonatról leszállva, nevetgélve sétáltak a házig, ahol Robert a sporttáskájában kotorászva kereste a kulcsot. Amikor a zárba illesztette, a legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy az ajtó nincs bezárva. Ó, basszus, lehet, hogy apáék is lejöttek, hogy végre felmelegedett az idő? – gondolta először bosszúsan, aztán meghallotta a fojtott nevetgélést a nappali felől és mindenre elszántan belépett. Valaki van itt. – nézett hátra a többiekre, akik azonban a megtorpanásával nem törődve sietős léptekkel elhúztak mellette, egyenesen be a nappaliba.

Boldog születésnapot! – harsant fel a kiáltás ebben a pillanatban és Rob ijedtében majdnem eldobta a táskát, ami a kezében volt. A kanapéról ekkor emelkedett fel éppen az édesanyja. De ott volt Jacob és az apja is. Caro pedig majd leverte a lábáról, ahogy hozzá szaladt. Emma fülig érő mosollyal nézte, ahogy elérzékenyül , és elsőnek hajolt oda hozzá, hogy megcsókolja.

-Na látod, nem felejtették el, csak meg akarták adni a módját – kacsintott rá.

-Összeesküvő boszorkány – mosolygott rá a fiú.

Caro kiabálása hallattszott a konyhából, így Emma arrafelé indult. Közben mindannyian megölelgették Robertet, újra és újra sok boldogságot kívánva neki. Caro Emmával óvatosan egyensúlyozva egy méretes tortát cipelt be és a kisasztalra téve máris gyertyagyújtogatásba kezdtek. Robert megilletődötten még mindig a csomagok mellett ácsorgott és az apját figyelte, aki lassan felállt és odalépkedett hozzá.

-Boldog születésnapot fiam! Sajnálom, hogy a múltkor nem találtuk a közös hangot, de hát ez így van, ha valakik nagyon hasonlítanak egymásra, nem?

-Nem tudom apa, én eddig abban reménykedtem, hogy nem is olyan nagy a hasonlóság köztünk. – motyogta Robert. Nem akarta az apját az első öt percben megsérteni, de még élénken élt benne a keserűség, amit a hugával kapcsolatos mondatai okoztak. -Nem kellett volna ma eljönnöd! Szóval, - fűzte hozzá kicsit zavartan - tudod, örülök, hogy eszedbe jutottam, de nem voltál itt Caro szülinapján, és nem akarom, hogy most úgy érezze, miattam eljössz, miatta pedig nem.

-Te is tudod, hogy ez nem így van. – sóhajtott nagyot az apja. –Aznap nagyon összejöttek a dolgok odabent és egyszerűen nem értem oda hozzájuk. Késő éjjel volt, mire hazavergődtem, akkor már nem csöngethettem be.

-Apa, te is tudod, hogy Caro annak is örült volna, ha másnap felköszöntöd, de te csak a telefont emelted fel és anyával üzentél neki. Ha nem érzed, hogy ez mennyire bántó, akkor nincs is miről beszélnünk. Caronak lassan Jacob inkább az apja, mint te – vitte be a kegyelemdöfést, és az apja össze is rezzent a hallatán. Hátranézett, ahol a kislány Jacobbal keringőzött a zene dallamára és éppen Connor kérte le, amikor észrevette, hogy a bátyja és az apja komoly tekintettel figyelik. Ránevetett a fiúra, aki tánc helyett megcsiklandozta. Robert elmosolyodott a kedves kis hang hallatán, és az apját faképnél hagyva elindult, hogy Connort játékosan elhajtva tovább táncoljon a kislánnyal. Anthony Palmer mély sóhajjal figyelte a jelenetet. 

Amikor a múltkor a fia kirohant az irodából, nem tudott tovább koncentrálni az előtte heverő iratokra. Behívta az egyik agilis újoncot és elé lökte a paksamétát, hogy nézze át és a jegyzetei alapján képviselje délután a bíróságon. A titkárnője máris hozta a hivatalos meghatalmazásról szóló nyomtatványokat, mint aki előre megsejtette a szándékát. Amikor végre magára maradt, a laptop képernyőjére meredt, amelyen bekapcsolt a képernyővédő és lassú egymásutánban a gyerekei és Edith képei sorjáztak elő. Lassan tíz évvel ezelőtt költözött el a családi otthonból. Robert éppen elkezdte az egyetemet, Caro pedig még ülni sem tudott. Ha őszinte akar lenni, körülbelül három hónappal később erősen elgondolkozott, hogy vissza kéne mennie, de akkor megjelent Elisabeth az irodában, és a különélése egészen új értelmet nyert. 

Nagyon megtetszett neki a karcsú, fiatal nő, aki hatalmas lelkesedéssel vetette magát a munkába, szó szerint a jobb kezévé vált, és hamarosan már fél szavakból is megértették egymást. Nem kellett hozzá sok idő, hogy egy húzós nap után együtt vacsorázzanak és az estét a lakásán fejezzék be. Még néhány ilyen alkalom, és egyszer csak azt vette észre, hogy a fürdőszobában elszaporodtak a női kozmetikumok, a szekrényben pedig a gondosan vállfára akasztott öltönyök mellett megjelentek a kosztümök és selyemblúzok. Szóba sem került, hogy együtt éljenek, egyszerűen csak így alakult. Nem is gondolt bele a köztük lévő majd harminc évnyi korkülönbségbe. A lánya lehetett volna ez a nő, aki komolyan vette a közös munkát, felnézett rá, mint  szakemberre és mint férfira egyaránt, és ezt nem tudta nem szeretni benne. A hazaköltözés újra elvesztette az időszerűségét, mert most úgy érezte magát, mint amikor Edithtel összeházasodtak. Akkor is ilyen volt az élet: sok munka, sok szex, sok jó beszélgetés. De aztán megszületett Robert és idővel minden megváltozott.

Edithet teljesen kielégítette a háztartás és a gyerekekkel való foglalkozás, már nem is gondolt az eredeti szakmájára, a lakberendezésre. Amikor összeismerkedtek, egy neves ügynökségnél dolgozott, de a család kedvéért egyik napról a másikra hagyta ott a munkáját. Anthony ezt sosem értette meg benne. Millió nő dolgozik a családja mellett, miért kéne feladni mindent azért a kölyökért, aki néhány év múlva úgyis a saját lábára áll és faképnél hagyja őket. De Edithet nem lehetett meggyőzni, neki pedig a háziasszony egy idő után valahogy kevés lett. A sokk akkor következett be, amikor Robert 18 éves lett, és Edith pirulva közölte vele, hogy újra apa lesz. Nem akarta ezt a gyereket, a felesége pedig még meghallgatni sem volt hajlandó, amikor ezt közölte vele. A heteken át tartó veszekedésnek külön szoba lett a vége, aztán Carolyn megszületése után néhány hónappal a különélés. 

De ahogy most elnézte a két gyereket, ahogy a nagy korkülönbség ellenére is látható szeretettel viháncoltak, és Edithet, aki könnyes szemmel, meghatottan nézte a jelenetet, valami furcsa érzés szúrt a mellkasába, mintha valami fontostól éveken át önmagát fosztotta volna meg. Tehet az a kislány arról, hogy megszületett? Persze, hogy nem, mégis évek óta őt büntette. … Töltött magának egy whiskyt és leült a felesége mellé, hogy kikérdezze, mit tud az iskolai ügyekről.

Emma nevetve nézte, ahogy Robert Carot felkapva kering a zene dallamára, aztán amikor a szám véget ért, herceghez illő meghajlással köszönte meg a kislánynak a táncot, és a következő pillanatban már egy viharos  csókot nyomott Emma szájára.

-Meghalok, ha nem szívhatok el egy cigit. Kimegyünk Conorral egy kicsit, addig megtennéd, hogy felmész Carohoz? Valamit szeretne tőled kérdezni, de nekem nem árulta el, hogy mit. Biztos valami nőcis dolog. - Emma megsimogatta a markáns arcot, ami pár centire volt az övétől és arra gondolt, hogy napok óta nem látta Robertet cigivel a kezében. Az apjával elég volt pár mondatot váltania és máris felütötte a fejét a lázadás, pedig még a bagós kollégák sem tudták elcsábítani.

-Mi lenne, ha csak rágcsálnád, és nem gyújtanád meg, hm? – mosolygott a fiúra. –Akkor addig adok egy csókot, amíg nem mész át hamutartóba – cuppantott a szájára, aztán felállt és Caro után indult. Robert Connorral kiült a ház lépcsőjére.

-Nem gyújtod meg? – nézett Connor a barátjára, aki csak forgatta az ujjai között a bagót, aztán a szájába vette és megszívta. Nem fog menni! A mozdulat nem jelent megoldást arra az éhségre, ami most kínozta.  Elvette Con cigijét és arról gyújtott rá, aztán ahogy a szájához közelített, eszébe jutott a fogadalom, amit az egyik álmatlan éjszakán tett. Basszus, az apja sok mindenben győzedelmeskedhet, de ez a saját, különbejáratú diadala lesz. Le fogja tenni a cigit, és nincs az az apai beszélgetés, ami eltántoríthatná. Elnyomta a cigit a virágokkal teleültetett vályúban, aztán felállt.

-Ne haragudj, hogy itt hagylak, de még túl nagy a kísértés. Inkább iszom valamit.

Connor vállat vonva szólt utána: -Az alkohol a májat teszi tönkre, a cigi a tüdőt, de majd kérünk közös szobát a kórházban. 

Robert a fejét csóválva vigyorgott, ahogy belépett az ajtón. Az anyja a fejével az emelet felé intett, hogy Emma odafönt van Caroval, de most nem ment utánuk. Vágott egy nagy szelet tortát, aztán leült az apja mellé. Figyelmen kívül hagyva a tekintetét, Robert Jacobhoz fordult és beszélni kezdett:

-Anya mondta, hogy körülnéztél néhány sulival kapcsolatban, ahova Carot át lehetne vinni. Nagyon hálás vagyok a segítségedért. Az egyiket Connor szomszédja is ismeri, mert odajár a fia. Szimpatikus a honlapjuk, úgy tűnik, nem megtörni akarják a gyerekeket, hanem van bennük annyi kurázsi, hogy inkább az értelmükre akarjanak hatni. Nagy kihívás a gyerekeket lekötni, felkelteni az érdeklődésüket, de úgy látom Caleben, hogy ettől legalább nem boldogtalan.

Anthony Palmer egyre felhősebb tekintettel figyelte a beszélgetést. Majdnem közbeszólt, hogy az ő gyerekéről ne próbáljon más döntéseket hozni, de végül csendben maradt. Ma nem akart veszekedni, annak ellenére, hogy Robert nyilvánvalóan provokálta.

*

Emma már Edithnek segített a konyhában a vacsorát előkészíteni, amikor Robert hátulról átölelte a lányt és bocsánatkérően az anyjára nézett: -Elrabolom egy kicsit, mert ma még alig tölthettem vele pár percet.

Edith mosolyogva intett, hogy menjenek, de mielőtt az ajtón kiléptek volna, még utánuk kiabált: -Egy óra múlva tálalok, és nem ajánlom, hogy késsetek!

A tenger felől már hűvös szél fújt, Robert keze a lány flanelinge alatt kalandozott, miközben szenvedélyesen csókolóztak, aztán lehúzta a zsombékosra, ahol védve voltak az esetleges sétálgatók szeme elől, és gombolni kezdte a farmert.

-Tengerparton még soha ... – suttogta Emma, ahogy a csókoktól és cirógatásoktól máris a fellegekben érezte magát.

-Mindent el kell kezdeni valamikor – mormolta a fiú a mellei közé, aztán elmerült a lányban, nem törődve a fejük felett rikoltozó sirályokkal.

Amikor visszataláltak a földre, Robert felsegítette Emmát, akin a pánik ebben a pillanatban söpört át, valamiről elfeledkeztek! De hát ma van Rob születésnapja, nem fog vele éppen most veszekedni a gondatlansága miatt. Egyszer már megúszták, most sem lesz baj – nyugtatta magát, de azért az édes érzést kicsit megkeserítette az aggodalom. Bebújt a fiú meleg ölelésébe és szótlanul visszasétáltak a házhoz.

Lakótársak 25. rész

Robert borús tekintettel hallgatta a telefonban az édesanyja panaszáradatát. Tudta ő is, hogy Caroval egyre több a probléma az iskolában, mert a huga rendszeresen mesélt neki arról, hogy a többiek ki nem állhatják, csúfolják, ettől pedig hol magába fordul, hol kifejezetten agresszív lesz. A legutóbbi húzása után talán még el is tanácsolják az iskolából, mert az egyik kislányt lelökte a lépcsőn. Szerencsére nem lett komoly baja, de lehetett volna, ezért mindenképpen fegyelmit kap majd.

A fiú megígérte, hogy beszél a hugával, de miközben letette a telefont, csak arra tudott gondolni, hogy a kis Liza pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Nem az első alkalom volt, amikor gonoszkodó fullánkjaival célba vette Carot, és a szúrások idővel egyre fájdalmasabbakká váltak, mert a babaarcú, elkényeztetett kislány pontosan tudta, hol döfhet a legérzékenyebb pontra. Volt kitől tanulnia, mert Robert csak egyszer találkozott a szülőkkel, de azonnal felismerte, hogy a gyerek minden szava, fintora tőlük származhat, főként a mamától, akinek Liza a kicsinyített mása volt. Persze, ez még nem mentség a huga tettére. A lépcső szerencsétlen módon éppen ott volt mellettük, amikor Caro ellökte a kezét, amivel a ruháját rángatta a másik lány, és ahogy elvesztette az egyensúlyát, hát, tagadhatatlan, hogy legurult a lépcsőfordulóig. Igazából még meg sem ütötte magát a dúsan kipárnázott kislány, csak a holmija szóródott szét és a büszkesége szenvedett csorbát, ahogy a többiek kinevették. Mindazonáltal az is igaz, hogy Caronak szerencséje volt, mert Liza komolyan megsérülhetett volna. De hát csak megvédte magát! Soha senki, se szülők, se tanárok nem utasították még rendre az osztálytársnőit, akik rendszeresen szekálták. 

Az apja jutott eszébe, aki nem hajlandó tudomást venni róla, hogy a lánya szenved abban az elit iskolában. Az órájára nézett. Anthony Palmer mindig az irodájában ebédel, ha ő meg egy kicsit megnyújtja az ebédidőt, akkor tud beszélni vele még ma. Felkapta a zakóját és Emmához lépett.

-Szia, ma nem ebédelünk együtt, mert elugrom apámhoz. Beszélnem kell vele Caro miatt. Sietek vissza, ha valaki keresne. – azzal hosszú léptekkel máris kifelé indult. Emma aggódva nézett utána, mert a fiúban bujkáló érezhető feszültség meglehetősen ingerült beszélgetést helyezett kilátásba.

A csinos, ötvenes Mary, apja titkárnője őszinte mosollyal fogadta a fiút. Megkérdezte, hogy hozzon-e neki is valami harapni valót vagy egy kávét, aztán kinyitotta a főnöke ajtaját és bejelentette a fiát. Anthony meglepetten nézett föl az iratokból, amiket olvasott éppen. A szívélyes mosoly azonban úgy olvadt le az arcáról, mint a hó a napsütötte háztetőről, amikor meglátta a fia szemében izzó indulatot. -Mi a baj Robert? Örülök, hogy látlak, de valami azt súgja, hogy veszekedni jöttél. Ülj le! – intett a hatalmas asztal előtti kényelmes karosszékek felé.

-Nem, nem igazán – csillapodott le a fiú a barátságos fogadtatástól, de állva maradt. –Apa, baj van Caro-val és csak te tudsz könnyíteni a helyzetén. Verekedésbe bonyolódott a suliban, amiért akár ki is zárhatják. Én igazából örülnék is neki, mert az egy börtön, nem iskola, csak attól félek, hogy az eltanácsolás szerepelne a papírjaiban, és így előítélettel fogadnák más iskolában. Hozd el onnan őt, kérlek! Annyira boldogtalan a sok gonosz kölök között, akiknek a sznob szüleik adják a mintát, és örömüket lelik abban, ha egy normális gyereket vegzálhatnak. Állandóan ki van borulva, és most eljutott arra a pontra, amikor végre megvédené magát, de ebből is csak ő jöhet ki rosszul. Annyi jó iskola van, ahol sokkal boldogabb lehetne. Apa, kérlek! – dőlt belőle izgatottságában a szó.

Anthony Palmer szinte unott nyugalommal emelte fel a kezét, hogy megakassza a fia szóáradatát, aztán ahogy Robert elnémult, az íróasztalára könyökölt és elgondolkodva nézett fel rá. -Veled sosem volt gond az iskolában, pedig te is oda jártál. Az egy nagyon jó hírű iskola, és Caro sokat veszítene vele, ha eljönne onnan.

-Apa! Én is utáltam azt az iskolát! Csak fiú voltam, elég erős ahhoz, hogy megvédjem magam, és kevésbé vettem a lelkemre, ha meggyötörtek. Mert otthon ott voltál te és a mama, és nekem csak ez számított. De Caro egyedül van. Te sem vagy már, én is csak ritkán találkozom vele, anya pedig ugyanolyan érzelmesen kezeli a kérdést, mint Caro. Senki nincs, aki megvédje a gonoszkodásoktól. Én ugyan már gondoltam rá, hogy bemegyek, és rendet vágok a sok kis undok liba között, de azzal is csak neki ártanék. Apa! Hozd el őt onnan, kérlek! Mindennél többet jelentene neki, ha mellé állnál. – nézett már-már könyörgően az apjára, aki nagyot sóhajtva az ablak felé fordult.

-Nézd, nem szabad elkapkodni a dolgot, mert ha elhozom, soha többé nem veszik vissza. Várjuk meg a félév végét, aztán a nyári szünetben majd elfelejti ezeket a kellemetlen élményeit. Szeptembertől pedig talán a többiek is kedvesebbek lesznek vele. – szólalt meg olyan közönyösen, mintha csak valamelyik ügyének várható végkifejletéről értekezne.

-Apa! Nem érted? Boldogtalan. És nem tegnap óta boldogtalan, hanem amióta odajár, csak te évek óta nem vagy hajlandó tudomást venni a dologról. Nem lehetsz ennyire érzéketlen! Mit vétett neked ez a szerencsétlen, hogy ennyire képtelen vagy az apjaként viselkedni? – ordított már magából kikelve a fiú, látva, hogy nincs az az érv, amivel meggyőzhetné az apját.

Anthony Palmer összehúzott szemekkel nézte a fiát, aki már az indulatai rabja volt, és tudta, hogy pillanatok múlva ő maga is robbanni fog. Olyan egyformák voltak, mint két tojás, nemcsak külsőre, de vérmérsékletre is, akkor is, ha ez a szemtelen kölyök nem hajlandó ezt tudomásul venni.

-Mit tudsz te arról, mit érzek én a hugod iránt? A születése egy hátbatámadás volt! El akartam válni az anyádtól és új életet kezdeni, erre oda pottyantotta nekem ezt a kis békát, akivel megkötötte a kezem. Volt egy felnőtt fiam, aki már éppen kezdett volna lassan a maga lábára állni, erre a nyakamba sózott egy újabb felelősséget, amikor én szabadságra vágytam. Miért legyen jobb Carolynnak, mint nekem? Az én életem se boldogabb, mint az övé, de ő még gyerek, máról holnapra túlteszi magát dolgokon, de nekem ... á, minek is mondom. Látom a szemeden, hogy elítélsz, pedig csak őszinte vagyok. És ha csak ennyi volt, akkor szervusz, muszáj elolvasnom ezeket az iratokat, mert délután tárgyalásom lesz. – mondta kimérten, azzal tényleg a papírokba mélyedt, mintha nem családi ügyekről vitáztak volna éppen. 

Robert megsemmisülten hagyta el a szobát, annyit sem mondott, hogy Szia. Vakon botorkált el Mary mellett, aki alighanem minden szót hallott, mert megrendülten nézett fel rá az asztala mögül. Kedvelte Anthony Palmert, mint szakembert és mint főnököt, de megvolt a maga véleménye róla, mint apáról. És sajnálta ezt a melegszívű fiút, aki a testvére iránti lojalitásban láthatóan az apja iránti szeretete és gyűlölete között  harcolt az érzéseivel.  …Robert az utcára kiérve meglazította a nyakkendőjét és felnézett a felhős égboltra, amely hűen tükrözte a lelkiállapotát. Istenem, add, hogy sose legyek olyan, mint ő! – fohászkodott magában keserűen, aztán sietősen a munkahelye felé indult. Caro ügyével majd este foglalkozik, most sietnie kell, mert már így is jócskán kicsúszott az ebédidőből. 

Bryan Thomson abban a pillanatban felpattant az asztalától, ahogy a kissé csapzott fiú megérkezett. Robert első útja a konyhába vezetett, kivett egy üveg vizet a hűtőből és hosszú, mély kortyokkal ivott. Amikor megfordult, a főnöke vörös feje volt az első, amit meglátott.

-Nagyon örülünk, hogy vissza méltóztatott érkezni Mr.Palmer! – harsogott az a pojáca. –Elképzelni sem merem, mitől melegedett ennyire ki, és talán megigazíthatná a nyakkendőjét is, mert ez itt egy munkahely, nem a hálószobája. Ez volt az utolsó, hogy elnéztem magának, hogy rendszeresen megnyújtja az ebédszünetét. Nem elég, hogy idebent enyeleg a kolléganőjével, még az ebédszünetében is vadászni jár? Vegye tudomásul, hogy jelentést fogok tenni Mr. Waltersnek.

-Mr. Thomson, menjen a fenébe! – sóhajtott mélyet Robert. A pulykavörös arccal ordítani készülő férfira nézett és halkan megszólalt: -Nehogy azt higgye, hogy itt mindannyian nem tudunk róla, hogy leselkedik a női kollégák után, hogy a munkáját rendszeresen másokkal végezteti el, aztán úgy adja elő, mintha a sajátja lenne. Ha olyan nagyon beszélni akar Mr. Waltersszel, ám tegye, de ne felejtse el, hogy nekem is lesz mit mondanom neki. ... és a feleségének is. – tette hozzá csendesen, aztán a megrökönyödött férfit félretolva kilépett a helyiségből. Egyenesen Mr. Patrick Walters felhúzott szemöldöke elé.

*

Emma a tűzhely mellett szorgoskodott, Robert pedig a kanapén olvasgatva fel-felnézett rá, ahogy otthonosan mozog a konyhában. Olyan idilli volt a kép, hogy egy pillanatra még Caroval kapcsolatos gondjairól is megfeledkezett. Ez amúgy is egy mozgalmas nap volt – sóhajtott fel az irodai pillanatokra emlékezve.

Mr. Walters egyetlen szó nélkül, csak az ujja intésével rendelte be mindkettőjüket Thomson irodájába, és a csukott ajtó mögött kérdőre vonta a férfit, hogy mi az igazság abban, amit hallott. Ugyanis már több jelzés érkezett hozzá, hogy Thomson kisajátítja a kollégák munkáit és rendre plusz feladatokkal látja el őket. Az egyik ilyen munkáról aztán később kiderült, hogy ráadásul nem is az iroda megbízásainak egyike volt, hanem saját zsebre dolgoztatott. A férfi izzadtságban fürdő riadt tekintete önmagáért beszélt. Végül az a megegyezés született, hogy Mr. Walters eltekint a rendőrségi feljelentéstől, ha Thomson azonnali hatállyal felmond és még a mai napon elhagyja a céget. A helyére ideiglenesen Robertet nevezte ki, hogy a folyamatban lévő munkák ne csússzanak a hirtelen jött vezetőváltozástól. Ezek után kihirdette a dolgozók előtt is a döntését, amit először döbbent csend, majd hangos ováció üdvözölt; és amilyen váratlanul érkezett, úgy is tűnt el öt emelettel feljebb lévő irodájában.

A vacsorára várva Robert azon törte a fejét, hogy érje el a hugánál, hogy legalább az év végéig kibírja a gyűlölt iskolában.

*

Connor az asztalnál ülve Rachelt nézte, aki éppen főzött valamit. Ez egy szabályos randi volt, nem szépíthette a dolgot. Megbeszélték, hogy moziba mennek és utána Rachel egy gyors vacsorát dobott össze, Connor pedig kibontott egy üveg bort. Jóízűen kapta be az első falatot, amikor az ajtón kopogtak.

Freya állt az ajtóban zokogva. Caleb órákkal ezelőtt lement a játszótérre és még mindig nem jött haza. A barátaival már beszélt, ők azt mondták, hogy egy magas pasival ment el, de nem látták jól, mert messze voltak. Connor fejében azonnal megszólalt a vészcsengő. Annyi elképesztő történetet hallani mostanában a nagyvárosokban áldozataikra vadászó pedofilokról. Már éppen meg akarta kérdezni Freyát, hogy a rendőrséget értesítette-e, amikor a lány háta mögül a lakásból a telefon csörgése térítette vissza őket a földre.

-Vedd fel, hátha a kölyök az! – fordította a rémült nőt a lakása felé. Freya bebotorkált a telefonhoz, közben Rachel összeszorult gyomorral kapaszkodott Connorba. Micsoda tragédia lenne, ha az a helyes kis kölyök valami pedofil állat kezébe kerülne – gondolta ő is rettegve. Aztán meglepve látta, hogy Freya a könnyein át elmosolyodik, aztán nevetve felír valamit egy papírra és teszi a telefont.

-Na, ő volt az? Hol van? Kivel ment el? – kérdezték egymás szavába vágva Conorral.

-Megvan. Összetalálkozott Roberttel, aki Emmát várta, és kicsit elbeszélgették az időt. Szerencsére Robertnek eszébe jutott, hogy felhívjon, mert biztos volt benne, hogy már aggódom. Azt mondták, itt laknak a közelben és ugorjak fel én is. De ha nem akarok, akkor nagyon szívesen hazakísérik. – szipogta megkönnyebülten Freya.

-Huh, a srác alaposan ránk hozta a frászt... – motyogta Connor, aztán elmosolyodott. –Lepjük meg őket mindannyian!

*

Emma a csengetésre az ajtóhoz sietett, közben nevetve nézte a két fiút, Robertet és Calebet, ahogy a játékkonzolon huzakodnak, mint az óvodások. Aztán a nyitott ajtóban nemcsak Freyát, hanem Connort és Rachelt is üdvözölhette. Rachel egy csomagot szorongatott, amiben mint kiderült, a sarki kávézóból származó édes finomságok voltak, Connor pedig egy pezsgős üveg nyakát szorongatta.

-Hűha! Ünneplünk valamit? – nézett rájuk kíváncsian, de Rachel csak megrántotta a vállát.

-Gondoltam, ne jöjjünk már üres kézzel, ha hívatlanul törünk rátok. A háborgó idegek megnyugtatására pedig a legjobb módszer egy kis csokoládé és sok-sok tejszínhab.

Connor kis grimasszal nyújtotta oda Robertnek a pezsgőt. –Speciel mi ünnepeltünk volna, ha ez a kis ördögfióka nem hozza ránk a szívbajt. – és azzal egy barackot nyomott Caleb elmélyülten játszó fejére. 

-És mit ünnepeltetek volna? – kíváncsiskodott Emma, és Rachel pirulása azonnal elmélyült.

-Hát, úgy alakult, hogy elhívtam a csajt egy rendes randira. Ahogy mondtátok, mozi, vacsora... gondoltam, a pezsgő is jár hozzá. De végül is ezen is van mit ünnepelni, hogy a kis szökevény előkerült, még mielőtt Freya a rendőrséghez fordult volna. – kacsintott Connor a lányra, aki a fiával egyezkedett, hogy lassan indulniuk kéne haza.

-Az én hibám – szólalt meg Robert – mert már akkor telefonálni akartam, hogy velem van, amikor hazaértünk, csak aztán úgy belefeledkeztünk a játékba, hogy kiment a fejemből. A fiad egy igazi harcos, képtelenség legyőzni ebben a francos játékban. De végre jó volt egy igazi pasival megmérkőzni, mert Emma nem ellenfél – ölelte magához nevetve a lányt, aki játékos gyengédséggel  meggyomrozta.

Emma kicsomagolta a süteményeket, poharakat vett elő és kényelembe helyezkedtek a nappaliban, ki a kanapén, ki a szőnyegen. Freyát meggyőzték, hogy még egy kicsit maradjanak, aztán mindannyian meghatottan nézték, ahogy a kisfiú megunva a magányos harcot a számítógépes programmal, egy idő után az anyja ölébe ült,  és a vállára hajtotta a fejét. –Ne haragudj! - suttogta az anyja fülébe, amitől nemcsak Freyának gyűltek könnycseppek a szemébe. Aztán Connor elmesélte a legújabb agyatlan viccét, és a hangulat újra oldottá vált.

Lakótársak 24. rész

Április és a Húsvét úgy érkezett el, hogy a hetek egy gyorsvonat sebességével követték egymást. Emma újra utazni készült, mert az édesanyja a szavát vette, hogy hazamegy ünnepelni. Robert titkon azt várta, hogy a lány megkérdezi, nem kísérné-e el, de a kérdés csak nem akart elhangozni. Vacsoráztak, aztán amikor már nem bírta tovább a kétségeket, amikkel gyötörte magát, megszólalt: -Nem akarod, hogy elkísérjelek? Szívesen bemutatkoznék a szüleidnek, hogy tudják, kivel élsz együtt már hónapok óta.

-Rob, nem így terveztem; majd lesz még rá lehetőség.

-Nem akarsz bemutatni?

-Hiszen ismernek.

-De nem tudják, hogy Te és én… oké, tudják, de annyira nem ismernek engem, hogy nyugodtak legyenek.

-Mit nem tudnak? Mi van közöttünk? – kérdezte meg a lány harciasan, és Robertben azonnal felrémlett a múltkori nézeteltérésük a gyerek téma kapcsán.

-Miért Emma, szerinted mi van köztünk? Vagy ez neked csak szex?

Emma érezte, hogy a fiú gorombasága mögött sértettség van, ezért megpróbálta megnyugtatni. -Tudod, hogy nem úgy gondoltam. Csak…

-Csak?

-Csak nem akarom, hogy a szüleim Téged rávegyenek bármire is, amire még nem állsz készen.

Robert eltátotta a száját: -Szerinted Max ragaszkodna hozzá, hogy vegyelek el, csak mert együtt alszunk? Ilyen alapon Connor már évek óta nős ember lehetne. Ez nevetséges!

-Nem, nem az. Connor egyébként is pasi, rá más szabályok vonatkoznak a családban, mint egy lánygyerekre. De nem is erre gondoltam. Csak Max olyan megkeseredett tud lenni, és esetleg azt képzeli, hogy a pénzem, az ő pénze miatt… nem ez lenne az első eset. – halkult el a végére a hangja, ahogy még ő is érezte, hogy ez egyrészt túlságosan mély ütés volt Robertnek, másrészt meg úgy hülyeség, ahogy van.

-Hát, kösz a bizalmat. Ezek szerint te is ezt képzeled rólam? – csattant fel a fiú. -Hogy nem tudtam Connoron keresztül megfejni őket, akkor majd veled? Jézusom, Emma! Nem hiszem el, hogy ez a véleményed rólam, főleg azok után, hogy nap mint nap együtt vagyunk… és mégsem ismersz. Oké, tudomásul vettem. Nem zavarlak, készülődj nyugodtan! És nézz körül, nehogy otthon majd azt hidd, hogy én nyúltam le egy ékszeredet vagy bármit. Én most elmegyek, muszáj kiszellőztetnem a fejem.  Mire hazajövök, nem akarok ezzel az egész szarsággal foglalkozni. – kiabálta, ahogy kirohant az ajtón és hangos dörrenéssel becsapta maga mögött.

Emma megkövülten ült az asztalnál. De hát, ő egy szóval sem mondta, hogy… Csak ismerte már annyira Max-et, hogy tudja, képes lenne kényelmetlen kérdésekkel bombázni Robertet, és erre semmi szükségük nem volt. Mint ahogy erre az egész hülye veszekedésre sem. Eltolta maga elől a tányért és a tenyerébe hajtotta a fejét, ami majd szétesett a hasogató fejfájástól, ami hirtelen rátört. A telefon után nyúlt, és az anyját tárcsázta. 

Robert az utcára érve visszavett a lendületből. Fogalma sem volt róla, hova menjen, de ha nem akar még jobban összeveszni azzal a libával odafönt, akkor visszafelé semmiképpen nem indulhat el. Bár… Végül is mit mondott Emma? Semmi olyat, ami ne lett volna nyilvánvaló. Maxnak sok pénze van, ez tény. És néha tényleg fura figura, de csak mert imádja a gyerekeit, viszont nem tudja ezt hétköznapi módon kimutatni. … Már nem is emlékezett, tulajdonképpen min húzta fel ennyire magát. A fenébe a Húsvétot! Egészen biztosan azért ilyen hülye ő is, mert újabb néhány nap Emma nélkül… ez mindig a legrosszabbat hozta ki belőle eddig is. Nem akar ő rátelepedni, dehogy, de szívesen töltötte volna az ünnepeket akár Max-szal és Viviennel is, csak Emma vele legyen. Csak, hogy lássák, jól megvannak. Erre fel, most Emma úgy megy haza, hogy ő még abban sem lehet biztos, hogy visszajön. 

Elment a sarokig, aztán sóhajtott egy nagyot és visszafordult. Úgy viselkedik, mint egy hisztis csaj, egy kis veszekedés és máris elrohan otthonról. Felnőtt emberek nem így intézik a dolgaikat, hanem megbeszélik, hogy hol viszket és megvakarják, hogy ne viszkessen. A profán hasonlattól egy  torz mosollyal nyúlt a kilincs után, miközben a szavakat kereste, amikkel ráveheti Emmát a békülésre, amikor az ajtó hirtelen feltárult előtte.

-Ó, istenem,  de jó, hogy itt vagy! – rántotta be Emma az ajtón. Robert a váratlanul lelkes fogadtatástól meglepve hagyta, hogy a lány az ingébe kapaszkodva hadarja a magáét. -Éppen utánad akartam indulni, hátha megtalállak. Felhívtam anyut és megmondtam neki, hogy nem megyek haza. Connor sem megy, én sem akarok.  Megünnepeljük a magunk húsvétját. Csinálok egy tojásfát. Sütök mézes sonkát és csinálok hozzá főtt tojást, aztán Húsvét vasárnap elmehetünk mi is a parkba a tojás-vadászatra. Megnézzük a tv-ben a Húsvéti Tojásgörgetést a Fehér Háznál. És ha nem bánod, akkor vendégeket is fogadunk. Alhatnak itt is, de Connornál ott az üres szoba, ott még jobban elférnek. … - a lányból megállíthatatlanul folytak a szavak.

Robert felkapta a fejét az utolsó mondatokra. –Vendégek? Milyen vendégek?

-Arra gondoltam, hogy anyuéknak pont akkora távolság ide, mint nekünk oda. Egyszer igazán ők is meglátogathatnak bennünket. És ha beszélsz a mamáddal, akkor őket is áthívhatnád, hadd ismerkedjenek. Caro is biztosan élvezné a parkban a tojáskeresgélést, és én igazán …. sajnálom, hogy hülyeségeket beszéltem. Olyan rossz érzés volt, hogy haragudtál rám.

-Emma, én nem haragszom, csak néha előfordul, hogy vagy te, vagy én meggondolatlanul mondunk valamit, ami az első pillanatban fájdalmat okoz, de ha megbeszéljük, akkor kiderül, hogy csak egy kis vihar a biliben. Én is sajnálom, hogy annyi hülyeséget vágtam a fejedhez. Csak kiborított a gondolat, hogy megint elmész, és nem értettem, miért ne mehetnénk együtt. De te sosem hívsz, magamtól meg udvariatlanság lenne beállítani. Pedig én csak azt szeretném, ha nyugodtak lennének, hogy a srác, akivel együtt vagy, nem sajátít ki magának teljesen. Még, ha legszívesebben meg is tenné – kacsintott a lányra.

-Tudom, és ne haragudj. Ígérem összehozlak velük.

-Hallom... szóval, vendégeink lesznek? Hát, akkor használjuk ki az időt, amíg még magunkban vagyunk.

Robert egy váratlan mozdulattal lehúzta Emmát a szőnyegre, és gombolgatni kezdte a blúzát. Emma sem maradt az adósa, fürge ujjakkal bontotta ki az inget a fiún és tolta le a vállairól. Aztán lenyomta a fiút a szőnyegre, és csak nézte, ahogy nyugodtan fekszik előtte, arra várva, hogy ő kezdeményezzen. Rob mellkasa ritmikusan süllyedt-emelkedett, a göndör szőrszálak szinte várták, hogy ő az ujjaival közéjük túrjon. A fiú lehunyta azokat az igéző szürke szemeket, amiknek a tüzében már annyiszor elégett; és a kanapéról levert párnát a feje alá gyűrte. Keze megadóan feküdt a feje mellett, ujjai ellazultan szétnyíltak, szinte várták, hogy a lány összefűzze velük a magáét. Emma megfeledkezett a vitáról. Még a saját nevét is elfelejtette volna, ha a csókjuk pillanatában Robert nem suttogta volna a szájába.