Távol a világ zajától 7.

Egy hónap telt el, a ház kezdett olyan formát ölteni, amit a vásárláskor remélt, és esténként Robertet nem kellett álomba ringatni. A nehéz kétkezi munka szokatlan volt számára, hiába gondolta, hogy az edzőteremben kellőképpen megerősödött hozzá. De más volt ötven felülést vagy némi súlyemelést és egy kis futást letudni egy íróasztal mögött  töltött nap után, mint reggeltől kora estig emelni, megtartani nagy súlyokat. Kalapálni, csiszolni, szívni a port és az alkarjával letörölni a faforgácsos izzadtságot a homlokáról. Olyan izmai sajogtak, amelyeket a középiskolai anatómiai leckéknél taglaltak ugyan, de soha nem szembesült vele, hogy ezek fájdalomra is képesek. Amikor a korai vacsora után Bennették elmentek, csak a legnagyobb nehézségek árán volt képes a gyerekekre figyelni, mert szíve szerint ledőlt volna aludni, miután egy kád forró vízben alaposan kiáztatta meggyötört tagjait. De persze ezekről szó sem lehetett. A két gyereknek a legizgalmasabb folyton az előlük elzárt terület felfedezése volt, így aztán néha úgy érezte, hogy már a hátán is szeme van és kiélesedtek olyan érzékei, amelyeknek a létezését sem sejtette korábban. 

Charlie nem kímélte, komolyabban megdolgoztatta, mint azt előre gondolta volna, de cserébe az öreg tényleg szinte csak az anyagok árát számolta el vele. Amikor rákérdezett, hogy mi ebben az ő számára a haszon, a férfi megrántotta a vállát.

-Tudja, fiam! ... már ha nem haragszik, hogy így szólítom... mindig szerettem volna, ha az Úr megajándékoz egy fiúval, akivel együtt dolgozhattunk volna, aztán rá is hagyhatom a vállalkozást, ő meg a fiára... tudja, ahogy  a mesében van – nevette el magát -, de egy lányom lett, aki – amilyen akaratos – talán megbirkózott volna a fizikai részével is, de az érdeklődése egészen más irányba vitte. Félre ne értsen, imádom attól a pillanattól fogva, hogy felsírt! Csak hát, ha én már nem bírom, be is zárhatom a boltot örökre, ő nem fogja folytatni. Mindene a természet és az állatok, amióta csak totyogni tudott. Ha rajta múlott volna, a házunk tele lett volna elárvult, befogott állatokkal. Aztán megnőtt és jelentkezett az orvosira... az állatorvosira persze... Már befejezte, csak valami szakvizsgára vár, és a szakmai gyakorlat idejét végzi. Ha hamarosan túl lesz rajta, és visszajön egyáltalán, remélem megtalálja azt a férfit, akivel családot alapít, hogy legalább az unokákkal foglalhassuk el magunkat öreg korunkra. Addig jó móka a maga házát csinosítgatni. Ha befejezzük, úgyis leteszem a szekercét örökre. Mona már alig várja – sóhajtott a férfi, és Robert legszívesebben megkérdezte volna, hogy vajon Charlie is várja már ezt az időt, vagy neki lemondás lesz, ha nem javíthat, építhet, ahogyan egész életében. Próbálta elképzelni a lányt, hogy vajon Charlie magas termetét, vagy az anyja kerek, alacsony formáit örökölte-e, aztán jobb híján visszakérdezett:

-Miért fogalmazott úgy, hogy ha „visszajön egyáltalán”?

-Hát, tudja... Washingtonban végzi az egyetemet. Legutóbb azt mesélte, jó állást kínáltak neki egy kisállat-klinikán. Megértenénk. Az mégiscsak a főváros, nem egy álmos, poros kisváros, mint Asheville – sóhajtott bánatosan a férfi.

-Charlie! Én  is eljöttem Washingtonból – nézett rá Robert. –Nem mondom, hogy nem élveztem az életem, amíg ... , de tudja ... amikor ezek a gyerekek megérkeztek, hirtelen nem is tudtam, mi volt olyan jó a régi életemben. Ehhez az újhoz meg, amiben ők is hozzám tartoznak, már nem is tűnik olyan jó választásnak Washington. Emlékszem, hogy a belvárosban a kutyasétáltatók sokszor nyolc-tíz kutyával mentek egy kört a tömb körül, mert a gazdáknak még arra sincs idejük, hogy maguk sétáljanak a kedvencükkel. Higgye el nekem, Asheville tökéletes embernek és állatnak egyaránt. Erre pedig a lánya is rá fog jönni, hiszen itt élte le az életét.

-Hát ez az! – nyögött fel az idős férfi. –Tudja, Sofia nemcsak az egyetem miatt ment el innen. De az életének az a része nem tartozik rám, legalábbis ő ezt próbálta velem megértetni. Mindegy is. Én is remélem, hogy visszajön, de az anyjával felkészültünk arra is, ha bejelentené, hogy ott marad. Talán szereznem kéne néhány kutyát, és azokkal hazacsábítani – próbálta meg tréfával elütni a keserű hangulatot a férfi, aztán belevetette magát megint a munkába, mint aki a gyalu, kalapács, szögek és deszkák világába menekül a saját problémái elől. 

Szerencséjük volt, mert a mennyezet gerendázatát nem kellett kicserélni, így hamarosan a kezdeti rombolás már építésre váltott, és egy-egy jobb nap után Robert már látni vélte a fényt az alagút végén. A szobák mennyezetét már friss gipszkaron fedte, és megérkezett a fűtést biztosító kazán is. Már csak be kellett szerelni, hogy az épület szép lassan életre keljen. A házba bevezették az internetet és innentől a fáradt estéken a hóna alá húzta a két gyereket, hogy amíg valami mesét néznek a laptopján, addig ő pihenhessen egy kicsit. A beszerzendők listájára felkerült a tv, valamint némi bútorhuzat-anyag, mert Mona megígérte, hogy segít neki rendbe hozni a nappali elnyűtt ülőgarnitúráját néhány egyszerű megoldással. Festéket vett, hogy lefesse a falakat, és a képzeletbeli listára felírta a konyhabútor felújítását is, bár arról még fogalma sem volt, hogyan és mikor. De tervezgetett, és ez máris több volt, mint amit korábban tett. A régi Robert Hazard egy fárasztó nap után hazament, lezuhanyozott és folytatta a munkát, miközben szinte a tányérjára sem nézve bekapta a vacsorát, amit Nora rendelt valahonnan. Aztán lefeküdtek, esetleg szeretkeztek is, majd reggel a taposómalom kezdődött elölről. Hétvégeken elmentek egy party-ra, ahol az alkohollal próbálták kimosni magukból a stresszt. Tulajdonképpen az élete itt sem különbözött sokban. Reggeltől estig dolgozott. Mégis, itt ezerszer inkább érezte, hogy él. Már csak azért is, mert már nem is emlékezett rá, hogy sörnél valami erősebbet engedett volna le a torkán. A gyerekek gondoskodtak is róla, hogy ne hagyja el magát, naponta újabb és újabb feladatok elé állítva, amikre még a legvadabb álmaiban sem gondolt korábban. Néha elmerengett rajta, hogy alapvetően hihetetlenül szerencsés, mert sem Jeremy, de még a kis Lizzy sem tett keresztbe neki akarattal. Mintha még a gyerekek is megérezték volna, hogy az ellenállásukkal már meg sem tudna küzdeni. A kislány eleinte sírdogált ugyan az anyját keresve, de amióta itt éltek, mintha még ő is felnőtt volna az újrakezdés feladatához, ami egy alig kétéves gyerek esetében felmérhetetlenül nagy szó volt. 

Reggelenként felkelt, próbált életet lehelni elcsigázott testébe egy gyors zuhannyal, aztán összeütött valami egyszerű reggelit a gyerekeknek és magának, végül benyitott a két kicsihez, akik szerencsére jó alvók voltak, hogy felébressze és felöltöztesse őket, mire Mona megérkezik. Kivéve azt az éjszakát, amikor a ház félig szétverve hevert körülöttük, odakint pedig tomboltak az elemek. Ő pedig egyedül egyszerre próbálta a helyén tartani a padlást borító hatalmas ponyvát és tartani a lelket a két rémült gyerekben. Az az éjszaka jobban kimerítette, mint bármi más egész addigi életében. Mindenesetre a társasági élet és a szex hiánya fel sem merültek benne egészen addig, amíg a munkák a ház körül csökkenni nem kezdtek. De mostanában egyre többször vette észre magán, hogy a bevásárláskor már nemcsak a zöldségek frissességét vizsgálja, hanem a vásárlóközönség életkorát is. De nem igazán volt szerencséje, mert idős asszonyokon és kisgyerekes feleségeken kívül csak néhány diáklánnyal találkozott. Egyik sem az a kategória volt, akikkel kikezdhetett volna. Ezért aztán a legutóbbi bevásárlása alkalmával egy kifejezetten férfiaknak szóló magazint is betett a hatalmas bevásárlókocsiba. Reményei szerint feltűnés nélkül szerette volna kifizetni a frivol újságot, de a középkorú pénztárosnő szenvtelenül lengette meg a feje fölött, miközben a kolléganőjétől arról érdeklődött, ez is szerepel-e az akciós sajtótermékek között. Robert el tudott volna süllyedni a szalag túloldalán. Hiába mantrázta magában, hogy semmi szégyellni való nincs abban, ha szexújságot vásárol, azért annak sem örült volna, ha fizetés után ő lett volna téma a pénztársoron. Odahaza pedig szembesült az újabb felelősségteljes feladattal, miszerint vigyáznia kellett, hol hagyja el a jeles képeslapot, nehogy Jeremy vagy a kis Lizzy kezébe kerüljön.

Megérkezett!

Te is tudod, én is tudom... A szerelem örök! Most azonban ez csak egy "főcím" a kötet borítóján, amelyben két történet mesél a szerelem erejéről.

http://publioboox.com/hu_HU/a-szerelem-orok

 

Hamarosan nyomtatásban is elérhető lesz, de az e-könyv máris rendelhető! Jó szórakozást hozzá!

Távol a világ zajától 6.

Robert a nyakát tornáztatva hallgatta a ház távolabbi részéből idehallatszó kopácsolást. Charlie nem hazudott, másnap korán reggel megjelent és elnyűtt kezeslábasában olyan elánnal kezdett a ház rombolásába, mint egy tinédzser. Még dél sem volt, de a nappali teljes mennyezete a padlón hevert. Az öreg semmivel sem törődve kezdett volna a munkába, de szerencsére Robertnek eszébe jutott, hogy még idejében kimenekítse a nem túl jó állapotú bútorokat. Egyelőre gondolni sem gondolhat újakra, amíg nem tudja, hogy a javítási munkáknak hol lesz a vége, úgyhogy menteni próbálta a menthetőt. Kicsit vágyakozva gondolt a régi Larry Laslo-féle  garnitúrára... vajon lesz még valami hasonlója? Bár, amíg két kisgyerek maszatos kezekkel járkál körülötte és szemrebbenés nélkül ugrál a kanapén, talán jobb is, ha nem álmodozik a régi eleganciáról. A két gyerek most éppen Charlie feleségével a konyhában volt. Az asszony igazán meleg tekintetű, barátságos nő volt és a kicsik azonnal bizalommal fordultak feléje. Most éppen az ebédkészítés rejtelmeibe igyekezett bevonni őket, és a konyha felől szállingózó illatok alapján Robert megnyugodott. Ma végre valami finom házikosztot fognak enni. 

Újsütetű apaságának ez is egyik buktatója volt. Életében nem főzött magára. A maximum, amit el tudott készíteni, egy jó kávé volt egy jó kávéfőző géppel. Amit Nora magával vitt, úgyhogy itt még ez az apró sikerélmény sem segítette. Porkávéból kevert magának reggel egy erős feketét és kis lelkiismeret furdalással csent el a gyerekek tejéből. Már megint nem jutott el a bevásárlásig. De fogalma sem volt róla, hogy intézze a két gyerekkel. Itthon nem hagyhatta őket, a kocsiban sem szívesen, azt pedig meg sem próbálta, hogy még egyszer velük barangolja be a hatalmas szupermarketet. Az első próbálkozása  eredménye egy csomó egészségtelen vacak és néhány erősen kifogásolható minőségű játék volt, hogy a lehető legkisebb botránnyal szabaduljon az üzletből. Nem igazán vágyott még egy olyan tortúrára. Talán Mona Bennett vállalná, hogy lefoglalja őket, amíg ő elugrik bevásárolni. Már éppen a slusszkulcsért nyúlt, amikor az asszony jelent meg az ajtóban, mintha csak megérezte volna a gondolatait.

-Mr.Hazard! Nem akarok a zsebében turkálni, de a hűtőszekrénye szinte teljesen üres. Én szívesen főznék magukra, de ahhoz alapanyagra is szükségem lenne – mondta óvatosan az asszony, mint aki nem biztos benne, nem merészkedett-e túlságosan személyes vizekre a megjegyzésével.

-Mrs. Bennett, éppen most akartam megkérni, hogy vigyázzon kicsit a gyerekekre, hogy elmehessek bevásárolni. De ha megmondja, mire lenne szüksége, akkor az lenne a második nagy segítség az ügyben. Az én ötleteim kimerülnek abban, hogy tej, kenyér és valami felvágott legyen. Esetleg tojás.

-Nagyon szívesen vigyázok rájuk, és amit felsorolt, természetesen szerepelne az én listámon is, de akkor várjon egy percet és felírom, mit hozzon még – nyúlt az asztalon heverő jegyzettömbért az asszony és sebesen írni kezdett. Robertet már a tény is elbűvölte, hogy egy nő fejből ennyi mindent fel tud sorolni, ami a főzéshez kellhet. Amikor a listát a kezébe vette, azért egy halvány gyanú ébredt benne, hogy a bevásárlás alapos megrázkódtatást jelent majd a pénztárcája számára, de egy halvány mosollyal biccentett, és megígérte, hogy sietni fog. Akkor még nem tudta, hogy a szó: liszt egy fél gondolányi terméket jelent, vagy tíz félét, amiben dönteni neki kellett. És ez nehezebben ment, mintha gazdasági vészhelyzetre kellett volna tanácsot adnia. A lista majd minden elemével ugyanez volt a helyzet. Mire a pénztárhoz ért, már folyt a víz a hátán és úgy érezte órákat pocsékolt el az életéből. Keményen elhatározta, hogy utánanéz, Asheville-ben létezik-e a házhozszállítás a szupermarketből, mert ezt a tortúrát nem állt szándékában újra átélni. 

Amikor a küszöböt átlépte, isteni illat töltötte meg az orrát. Egy céges összetartáson valahol fent Alaszkában érzett hasonlót, ahol egy vadászkísérőjük bográcsban készített egy isteni eledelt, amire a friss levegőn megéhezett férfiak megvadult farkasokként vetették magukat. Itt a látvány sokkal konszolidáltabb volt, de az illatfelhő ugyanaz. Jeremy a konyhaasztalnál evett, és ő még sosem látta ilyen jó étvággyal falni a kölyköt. A kis Lizzy Mona ölében ülve úgy tátogott, mint egy éhes kismadár és mindenfajta hisztéria nélkül evett, láthatóan ízlett neki az asszony főztje. Az asztalnál ott ült Charlie is és egy nagy szelet puha kenyérrel az utolsókat törölte ki az ízes szaftból. Robert nem emlékezett rá, hogy ilyen friss házikenyerük lett volna itthon. Mint ahogy az is rejtély volt, az asszony miből készítette el a sűrű marhagulyást.

-Az illat már kint a kertben megkísértett – tette le a nehéz csomagot a konyha sarkába, és beleszimatolt a fazék fölötti párába. –Fantasztikus lehet az íze, ha a gyerekek ilyen szívesen eszik.

-Üljön le, máris adom az adagját – mosolyodott el Mona elégedetten, amiért a főztjét megdicsérték. –Ne haragudjon, hogy nekikezdtünk, de úgy elmaradt, hogy már nem akartam a többieket megváratni – szabadkozott az asszony, és Robert tudta, elsősorban a férjéről beszél. Charlie Bennett keményen dolgozott, nyilván alaposan megéhezett, és ő tényleg alaposan elhúzta az időt az olyan döntésekkel, hogy az asszony a rizs címszó alatt vajon hántolt, hántolatlan, barna, vagy előfőzött, esetleg risotto változatra gondolt-e. Honnan tudják a nők, hogy mi a fenét kell rakjanak a kosarukba, hogy egy étel elkészüljön? Bár, Nora sem tudta, úgyhogy nyilván nem veleszületett érzék kell hozzá.

-Ne fáradjon, majd szedek magamnak – nyúlt egy tiszta tányérért Robert, aztán a merőkanállal a kezében megmerevedett. –Már, ha szabad. Mert az biztos, hogy ehhez nem a mi hűtőnkben találta az alapanyagokat.

-Hogyne lenne szabad – kacagott fel a nő, és még Charlie is elmosolyodott a bajusza alatt. –Egyen csak nyugodtan. Igazság szerint, Charlie hazajárna ebédelni, de ha úgyis itt vagyok és itt főzöm meg az éltelt, akkor egy csomót spórol a benzinnel. Szóval, ne érezze vendégnek magát, ez a maga étele is. Ezt a húst még én hoztam reggel, mert számítottam rá, hogy nincs felkészülve munkásembernek való kosztra. Persze a gyerekeknek majd csinálok valami könnyebbet is, bár úgy látom, ez sem volt ellenükre.

-Hát, az utóbbi időben leginkább csak gyorséttermekben ettünk, mert én nem vagyok valami nagy szakács – nyelte élvezettel Robert a finom falatokat. Az anyja főzött ilyet régen, amikor még nem vett erőt rajta is a korszerű, egészséges táplálkozás iránti szenvedély. És lám, mit ért vele? Évekig kínozták magukat a diétáikkal és mégsem élnek már – merengett el egy pillanatra a múlton.

-Na, ha mindenki jóllakott, akkor az első nap tiszteletére a kávéhoz kapnak egy kis desszertet is – mosolyodott el Mona, és a konyhaszekrényből elővett egy tányér süteményt. Almáspite! – ismerte fel Robert a finom süteményt, amilyet talán gyerekként evett utoljára.

-Jézusom, Mona! Elkényeztet! A kedvencem! De ha így tart minket minden nap, nem fogunk haladni a munkával, mert egy ilyen ebéd után le sem tudok hajolni a kalapácsért.

-Pont erre gondoltam én is – dörmögte vidáman csillogó szemekkel Charlie. –Talán nem is olyan jó ötlet ebben a nagy munkában az ebédszünettel megakasztani a lendületet. Ma megszenvedünk a takarítással, mire kihordjuk azt a sok sittet, de holnaptól reggelizzen be alaposan, mert legközelebb csak kora este kap enni – nézett rá komolyan a férfi. -Mona! Holnaptól csak a gyerekeknek csinálj ebédet, mi majd négy óra után eszünk. De akkor aztán abba is hagyjuk a munkát, mert a pihenésnek is meg kell adni, ami jár neki. Így aztán lesz egy kis ideje az írásra is – bökött a fejével a régi írógép felé, ami a hatalmas konyhaasztal végén árválkodott. 

-Ó, nem írok! Még nem – szabadkozott Robert. Az öreg Remingtont tegnap este találta a hálószobaszekrény aljában. Csak kíváncsiságból hozta ki, hogy működik-e egyáltalán, de még ki sem próbálta. Az éjjel eljátszott a gondolattal, hogy könyvet ír majd, de aztán meghallotta Lizzy nyöszörgését, és rájött, hogy két gyerek mellett aligha lenne ideje elmélyülni az írásban. És akkor a felújítási munkákat még nem is említette. Pedig sok gondolat forgott az agyában. Leginkább a munkájával kapcsolatos gondolatok. Majdnem biztos volt benne, hogy akár még sikere is lehetne egy könyvvel, amelyben megosztaná a múltbéli tapasztalatait a pénzcsinálás világában. Az emberek úgyis erre vágynak, hogy valaki fedje fel előttük a hétpecsétes titkot, hogyan lehet egyik napról a másikra meggazdagodni. A befektetésekhez azonban nem értenek, és talán tényleg piacképes lenne egy könyv, ami a nagyközönség előtt lerántja a leplet a tőzsdealkuszok szakzsargonjáról, a tőzsde világának látszólagos kiismerhetetlenségéről. 

-Hát, most még nincs ideje rá, de ha Jeremy iskolás lesz, Lizzy pedig óvodába kerül, még dönthet úgy, hogy nekikezd – kacsintott rá Mona. –Tényleg, még nem is kérdeztem, mit fog csinálni, ha berendezkedtek? Utánanézett már valami állásnak? Mivel foglalkozott Washingtonban? – sorjáztak a kérdések az asszonyból. Robert nem is neheztelt érte, hiszen érezte ő is, lassan itt is az ideje, hogy ő maga is foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel.

-Egy cégnél dolgoztam, ahol a tönk szélén álló cégeket vásároltunk fel, átalakítottuk és felfuttattuk őket, hogy aztán jó haszonnal továbbadjuk olyanoknak, akik hirtelen meglátták bennük a fantáziát.

-Ó, hát itt ilyesmi nem is tudom, hogy van-e... – pislogott Mona bizonytalanul. Amit a fiatal férfi mondott, kicsit olyan szagú volt, mint amibe Charlie vállalkozása bukott bele néhány évvel ezelőtt, és ez alaposan a kedvét szegte. Még emlékezett azokra az évekre, amikor a férje és a két segédje alig győzték a megbízásokat, de aztán felbukkant egy cég, amely a mostani felújításhoz hasonlókra szakosodott. Bár nem dolgoztak olyan színvonalasan, mint Charlie, mégis elhappolták előle a munkák nagy részét olcsó áraikkal. Ők belebuktak, de a cég is odébbállt egy napon, maguk mögött hagyva a várost, amelynek egyelőre még nem jutott eszébe, hogy volt egy megbízható cége: a Bennett’s Handyman. 

-Hát, én is attól tartok, hogy a szakmámban aligha tudok majd elhelyezkedni, de azért vettem egy újságot, hogy lássam, milyen hirdetések vannak. És ha bevezetik az internetet, akkor még alaposabban tudok tájékozódni – sóhajtotta reménykedve Robert. –De ez mind csak akkor lesz időszerű, ha a ház elkészül és a gyerekeket is el tudom helyezni.

-Na, akkor kezdjünk is bele, mert sosem érünk a végére! – tolta el maga elől a kávéscsészét Charlie, akinek a feleségéhez hasonlóan eszébe jutott a múlt, ahogy a vállalkozását tönkretette egy Roberthez hasonló ficsúr, aki úgy gondolta, többet tud a kisvárosi iparosok életéről, mint azok maguk.

Távol a világ zajától 5.

Asheville-ben egyik meglepetés érte a másik után. A ház környéke valóban csodálatos volt. Virágzó bokrok, gyümölcsfák vonzották a méheket a ház körül és a kert végében. Maga az épület is csodálatos volt. Valamikor újkorában, amikor az a francos fotó is készülhetett. De az azóta eltelt évtizedek bizony rajta hagyták a nyomukat. Kívülről most is frissnek tűnő festés borította, de odabent a friss tavaszi – és a washingtoninál hűvösebb – levegő helyett kissé dohos szag fogadta, híven árulkodva a plafonon nyomot hagyó beázásokról. Az öt szobából máris csak kettőt nyilvánított lakhatónak. Az egyiket kinevezte a saját hálószobájának, a másikba a gyerekeket költöztette be. Az ingatlanos cégtől még mindig nem érkezett meg a washingtoni lakás árának rá eső része, saját tartaléka már nem volt, így aztán beballagott a bankba és a szerződést lobogtatva kölcsönt vett fel a hibák kijavítására, biztosítva róla az ügyintézőt, hogy abban a pillanatban válik majd jó ügyfelükké, ahogy az átutalás megérkezik. Miután fizetőképessé vált, a közeli üzletekben érdeklődött megbízható szakemberek iránt, és hamarosan egymást váltották a nappalijában a tetőfedéssel és fűtéssel foglalkozó iparosok. Legtöbbjük csak hümmögött, a fejét vakarta és láthatóan sajnálkozva méregette a gyerekeket, akik alaposan beöltözve ültek a viseltes bútorokon, amíg nevelőapjuk a javítások árai felől érdeklődött. Végül megérkezett Charles Bennett, aki úgy festett, mint valami viharvert tengerész,  és aki minden különösebb mentegetőzés nélkül felmászott a valaha szebb napokat megélt komód tetejére, hogy onnan elérve, a farzsebéből előhúzott csavarhúzóval kaparászni kezdje a mennyezetet. Mire Robert rákérdezhetett volna, hogy mégis a frászt művel, már egy hatalmas darab vakolat hullott a nappali közepére. 

-Ezt az egészet le kell verni – állapította meg az idős férfi gondterhelten. –Nem lesz nagy munka, mert lényegében csoda, hogy eddig nem esett le magától – tette hozzá kissé fanyarul. Robert még mindig nem kapott levegőt a hirtelen támadt porfelhőben. A két gyerek köhécselve ült a foltos kanapén. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem a nyakukba zuhant a majd öt centi vastag mennyezeti darab.

-Megőrült ember? – kapta el a mester nadrágszárát Robert és kissé megrángatta, hogy rávegye, azonnal szálljon le a komódról. A férfi a korához képest meglepően ruganyosan le is ugrott, aztán barátságosan megpaskolta Jeremy fejét, amely szinte megőszült a portól.

-Bocsánat, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy darab fog leválni. - Aztán Robert felé fordult és csavarhúzójával a mennyezet felé bökött.

-Látta, hogy alig nyúltam hozzá, nem? Ha ez nyáron alaposan kiszárad, még ennyi sem kellett volna neki, és egy napon arra ébrednek, hogy a padlás a nyakukba zuhant. Nem tudom, hogy a mennyezeti gerendák is ilyen rossz állapotban vannak-e, de az biztos, hogy ez a ház az elmúlt években rendszeresen beázott. Le kell verni a födémről a vakolatot, aztán, ha látom, hogy milyen állapotban vannak a gerendák, akkor beszélhetünk a továbbiakról. Talán azok is cserére szorulnak. De az is biztos, hogy a tető cserepeit is ki kell cserélni. Helyenként elmozdíthatta a legutóbbi vihar, azért vannak ezek a friss foltok – mutatott a mennyezeten éktelenkedő sárgás vonalakra – de igazából már régen megérett a cserére. Hát, egyelőre ennyi. Csodálkozom, hogy mindezeket a munkákat nem vette számításba a ház vásárlásakor. Elég lett volna a felújítás után ideköltözniük. Nem akarok turkálni a zsebében, de ha jól tudom, a tulajdonos nem kért érte sokat. Biztosan belekalkulálta, hogy az új tulajdonosnak ezeket meg kell csináltatnia. Ha jól tudom, gépészetileg is van mit csinálni. Talált már egy jó fűtésszerelőt? – érdeklődött szinte közömbösen, mire Robert összerezzent.

-Fűtésszerelőt?

-Azt. Már évek óta nem megy a kazán – vont vállat a férfi. –Én magam mondtam ki rá a halálos ítéletet, amikor az öreg Jonas kiköltözött. Öreg volt már, a gyerekei a világ másik végén élnek, beköltözött egy otthonba. De azt hittem, azért nem tudja már olyan régen eladni a házat, mert őszintén beleírt a hirdetésbe minden hibát. A kazáné az egyik legfontosabb. Javíthatatlan, ki kell cserélni. Nem tudta?

-Nem, nem tudtam – sóhajtott Robert, ahogy kezdte megérteni micsoda helyzetbe került, mert szokásától eltérően a nagy kapkodásban nem fordított figyelmet a háttér-információkra. Ő nem is ezzel a titokzatos Jonasszal üzletelt, hanem egy ügyvédi iroda kezelte az ügyet. Kíváncsi lett volna, ha vissza akar lépni a vételtől, mennyire nehezítenék meg a dolgát. De igazság szerint minden baj ellenére a ház és a város tetszett neki. Persze, egészen más lett volna úgy beköltöznie, hogy az a legnagyobb gondja, hogy milyen színű szőnyeget válasszon a nappaliba, de a pillanatnyi helyzet sem késztette meghátrálásra. Már csak azért sem, mert nem volt hova hátrálnia. A megtakarított pénze elment a házra, a lakásból ki tudja mikor kapja meg a részét, a munkák pedig égetően sürgősek. Ennyi pénzt nem kért, de nem is kapott a banktól. Ha ennyi minden el akarnak végezni, az rengetegbe fog kerülni, ráadásul egészen biztosan rámegy a nyaruk. Ennyit az elképzelt kirándulásokról és pecázásokról. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy egész idő alatt egy disznóólban kell lakjanak, nézett a törmeléktől mocskos nappalira. Aztán némi töprengés után az őszintének és hozzáértőnek látszó fickóra nézett. Ez sem lehet rosszabb a többieknél. Legalább világos helyzetet vázolt fel előtte, szemben a korábbi mesterek bizonytalan hümmögésével. 

-Elvállalja? – nézett a férfira, aki a fejét vakarva még egyszer végignézett a mennyezeten.

-Tudja, mibe készül belevágni?

-Nem igazán – vallotta be Robert. –De kényszerhelyzetben vagyok. Egyszer pénzem is lesz, úgyhogy ki fogom tudni fizetni. Addig vagy kölcsönt veszek fel, vagy maga lesz kénytelen megbízni bennem. Szóval, elvállalja?

-Én el – rántotta meg a vállát a férfi. –De maguk hol fognak lakni közben? – nézett őszinte aggodalommal a fiatal férfira, aki olyan lendülettel túrta a haját, hogy már-már attól tartott, a következő mozdulatnál egy hajcsomó is az ujjai között marad.

-Itt. Nincs hova mennünk. Pontosabban nincs miből. Már, ha ez tényleg olyan sokba fog kerülni – bökött fejével a mennyezet felé.

-Rendben – bólintott a férfi. –Akkor itt az ideje, hogy rendesen bemutatkozzam: Charles Bennett vagyok, de hívjon csak Charlienak, mint errefelé mindenki. Őszinte leszek. Magam végzem el a munkát, nincsenek állandó embereim. Régi tapasztalat, hogy csak a saját munkámért tudok száz százalékosan felelősséget vállalni. Így viszont kicsit lassabban megy – vonta meg kissé sajnálkozva a vállát. A szíve mélyén valóban megsajnálta ezt a kis társaságot. A fiatal férfi és a két gyerek nagyon anyátlannak nézett ki.

-Rendben van, Charlie! – nyújtott kezet Robert. –Én Robert Hazard vagyok, ők pedig Jeremy és Lizzy. Minden reményünk magában van, Charlie. Húzzon ki minket a ... slamasztikából! – nyelte vissza a már nyelvén lévő durva szót, aztán az ajtóhoz kísérte a férfit. –Mikor tudja elkezdeni?

-Már holnap itt leszek korán. Itt annyi munka lesz, hogy nem is biztos, hogy egyedül bírni fogom. Szerezzek embert vagy maga fog segíteni? – nézett Robert ápolt kezeire, aztán elhúzta a száját. –Azt hiszem, jobb ha keresek valakit, maga nem szokott hozzá a kemény fizikai munkához.

-Charlie, ne ítéljen felületesen! – sértődött meg Robert, amiért városi puhánynak ítéltetett első pillantásra. -Néhány sittel teli vödröt azért még én is odébb tudok vinni. Elsősorban rám számíthat mint segítségre. Aztán ha netán tényleg csődöt mondanék, még mindig keríthet valakit. Rendben?

-Rendben. És végső soron befoghatjuk a fiatalurat is – kacsintott a férfi Jeremyre, aki kihúzta magát, mint akivel tényleg számolni kell, ha segítségre van szükség. –De a kisasszonynak kéne valaki társaság, amíg a férfiak dolgoznak. A felesége mikor jön maguk után? – bökött fejével a kis Lizzy felé, és Robertnek igazat kellett adnia. Ha itt ilyen nagy munkába fognak, valaki kell a gyerekek mellé. 

-Nincs feleségem. A gyerekek a testvérem gyerekei, nemrég árvultak el. Azért is jöttünk el Washingtonból – szépítette a történteket. Végül is senkinek semmi köze hozzá, hogy milyen muján hagyta, hogy egy nő átverje. Még elveszítené a férfi jóindulatát, ha bevallaná, mekkora lúzer. De a fickónak igaza volt. Valaki kell a gyerekek mellé, ha ő beáll kőművessegédnek. -Ismer valakit? – kérdezte reménykedve, mire Charlie elgondolkozva rágta a szája szélét.

-Majd megkérdezem az asszonyt. Tudja, amióta a lányunk egyetemre ment, Mona nem nagyon tudja mivel elfoglalni magát. Mindig arra panaszkodik, hogy megöli az unalom. Azt hiszem, pontosan ez az elfoglaltság lenne számára a legmegfelelőbb. Igazából még fizetnie sem kéne érte, hiszen csak ugyanazt csinálná, amit otthon. Vacsorát főz, mos... Lizzy és Jeremy valóságos felüdülés lenne számára. Megkérdezem, ha gondolja.

-Kérdezze meg, Charlie! – bólintott Robert mindenre elszántan. Nem erre számított, miközben a lusta kocsi falta alattuk a mérföldeket. De most itt vannak és nincs más esélyük, mint felvenni a sors által odadobott kesztyűt és sodródni az árral. Charlie feleségének pedig talán lesznek ötletei az iskola témájában is. Nem sürgős, hiszen még előttük a nyár. Most a legfontosabb, hogy száraz tető legyen a fejük fölött és meleg lakás, mire beköszönt a tél. Minden más még a nagyon távoli jövő rejtélye volt.

Távol a világ zajától 4.

A napok eleinte vidáman teltek, a gyerekekkel való ismerkedés a férfi olyan oldalát hozta felszínre, amelyről még ő maga sem tudott. Ahogy Ashlee fogalmazott egyszer szégyenlősen, ő volt a harmadik gyerek a csapatban. Még a Nora által küldött osztozkodási nyilatkozat sem tudta felzaklatni Robertet. Szemrebbenés nélkül írta alá, hogy nem tart igényt azokra a dolgokra, amiket a nő már amúgy is elszállíttatott. Mi mást tehetett volna? Inkább meghalt volna, mintsem egy fotel karfáját rángassa a nővel, akit egykor feleségül akart venni. Ennyit nem ért az egész. Nora nem ragaszkodott a lakáshoz, annál inkább a részéhez, ami a vételárból rá esett. Robert pedig kénytelen volt számba venni a lehetőségeit. Szakmailag és anyagilag egyaránt. Megtarthatja a lakást és a tartalékaiból kifizetheti a nőt. De ha nem jut sürgősen bevételhez, nem tudja fenntartani sem a lakást, sem a korábbi életvitelét. Jó néhány helyre küldte el az önéletrajzát, mint valami pályakezdő, és legalább ennyi kapcsolatokon keresztül megcélozható pozícióra jelentkezett. Kényszerhelyzetben volt, mert a gyerekek mellett biztos bevételre volt szüksége. De a piac pangott, állást alig ajánlottak, azokat is inkább csak kezdőknek olyan nevetséges fizetségért, amit szinte szégyellt volna elfogadni. Nem beszélve arról, hogy micsoda presztízsveszteség lett volna újra alulról kezdeni egy névtelen kis cégnél, amikor néhány hete még a cégtársi kinevezésére várt. Nyilván a Mr. Harpernél elejtett néhány kendőzetlen mondata sem javított a helyzetén, a főnöke az ajánlólevelében nem felejtette el megemlíteni, hogy hirtelen indulatokra hajlamos. Persze, arról, hogy adott esetben mi dúlta fel, egy szó sem esett.  Norát nem látta azóta sem, mert a nő kizárólag az ügyvédje útján volt hajlandó kommunikálni vele. De jobb is volt, mert amilyen indulatos embernek állították be mostanában, talán még tettlegességre is vetemedett volna. Este, a mikor elcsendesedett körülötte a lakás, szívesen színezgette a képet, ahogy hosszú ujjait a nő karcsú nyaka köré fonja és addig szorítja, amíg kegyelemért nem könyörög. 

Ezekben a napokban megmutatkozott az is, hogy milyen kevés és milyen felszínes baráti kapcsolatot ápol. Senki nem nyitotta rájuk az ajtót és nem is hívta telefonon, hogy az együttérzéséről biztosítsa, vagy egyszerűen csak megkérdezze, hogy képzeli ezek után a jövőjét. Egyedül Amanda kereste fel, aki elmesélte, hogy a távozása után válaszút elé került. Ms. Bolton – most már csak így volt hajlandó Norát emlegetni – nem tartott rá igényt titkárnőként, nem is vállalta volna, így vagy az irattárat választhatta, vagy a személyzeti osztály vezetőjének titkárnőjét kellett volna helyettesítenie, amíg az szülési szabadságra ment. Egyiket sem vállalta, inkább felmondott. Senki sem tartotta vissza. Elbúcsúzni jött, mert a lánya után költözött New Yorkba. Robert sok szerencsét kívánt neki, aztán amikor becsukta mögötte az ajtót, komolyan elgondolkozott rajta, hogy talán neki sem Washingtonban kellene erőltetnie a folytatást. A lakást meghirdette az ingatlanos és máris talált érdeklődőket. Ez volt a jó hír. A rossz pedig, hogy az osztozkodás utáni összeg csak egy külvárosi apró házra lett volna elég. De akkor kocsira is szüksége lett volna. Ashlee bocsánatkérően szabadkozott, hogy olyan messzire nem szívesen bumlizna ki nap mint nap, és Mrs. Lowell sem vállalta, hogy valamelyik peremkerületben is az alkalmazásában maradjon. Robert még életében nem érezte ennyire magányosnak magát, ennyire magára hagyatottnak. Ott állt két kisgyerekkel, akik a körülöttük lévő zűrzavarból végképp nem értettek semmit, legfeljebb azt, hogy a sorsuk még bizonytalanabb, mint amikor Párizsban a gyermekjóléti szolgálat emberei gépre ültették őket. 

Tegnap Ashleee ráadásul felhívta a figyelmét, hogy a kisfiúnak iskolát kellene keresnie, mire teljesen pánikba esett. Épp eleget hallotta társaságban, hogy ma már nem úgy működnek ezek a dolgok, hogy kézen fogja a gyereket és beballag vele a legközelebb eső iskolába, hanem mindenféle felvételiken kell átesniük már a kicsiknek is. Így aztán elengedhetetlen, hogy már óvodásként iskola-előkészítő tanfolyamra járassa. Abban biztos volt, hogy Európában nincsenek ennyire megőrülve az emberek. Jeremy éles eszű kölyöknek látszott, még ha most kicsit visszahúzódóbb is volt a kívánatosnál, de abban biztos volt, hogy előkészítő nélkül esélye sincs egy jobb washingtoni iskolába bekerülni. Megnézett néhány honlapot, ettől pedig végképp elment a bátorsága és az eltökéltsége is. Ma reggel, kávéval a kezében böngészte a Washington Herald álláshirdetéseit, aztán áttért a lakásokra is. Az eredmény lesújtó volt. Közben Lizzy viharzott el mellette a maga még kissé bizonytalan módján, meglökte és a kávé egy része az újságon landolt. Ahogy bosszankodva nézte a foltot, egy fekete-fehér fotón akadt meg a tekintete. A képen egy mutatós ház látszott és felkeltette a kíváncsiságát. Fél órával később kissé remegő kézzel tette le a telefonját. 

A döntés éppen olyan hirtelen és talán átgondolatlanul született meg benne, mint ahogy felmondott. A ház és a környező kertrészlet annyira megragadta, hogy azonnal felhívta az alatta lévő számot, és hamarosan már az internetet böngészte a bővebb információkért. Asheville – még életében nem hallotta a városka nevét, bár ismerősnek tűnt, de rájött, hogy csak Ashlee neve miatt zavarta meg a hangzás. Észak-Karolinában, a Mount Mitchell legmagasabb pontjánál kellett keresgélnie, mire a térképen megtalálta. Egy népszerű üdülőhely és ipari központ, amely végre lehetőségekkel kecsegtette. Egy ilyen városban nyilván talál majd cégeket, akik két kézzel kapnak a fővárosból hozzájuk költőző gazdasági szakember után. De ami igazán megfogta és a kissé talán meggondolatlan lépésre sarkallta, hogy fantasztikusan szép természeti környezetben, egy csodás birtokon álló házat kaphatott a washingtoni árak töredékéért. Végül is nem kell az egész életét ott leélnie, de egészen biztosan kellemes kaland lesz a nagyváros után. A gyerekeknek pedig ideális háttér a gyerekkorukhoz. Ott biztosan nem kell várólistára jelentkezni ahhoz, hogy valaki az elemi iskolába kerülhessen. Már látta maga előtt, ahogy remek kirándulásokat tesznek majd a Great Smoky Mountains Nemzeti Parkba, ahogy megtanulnak majd pecázni a várost három részre osztó hegyi folyókban, ahogy bejárják majd a múzeumokat és egy csomó mindent megtaníthat az unokaöccsének és unokahúgának az amerikai történelem hőskoráról. Lehet, hogy nem végeznek óvodásként előkészítőket, de abban biztos volt, hogy érettebbek lesznek a fővárosi kortársaiknál. És főként sokkal gyerekbarátabb környezetben fognak felnőni. Lesz tér a biciklizéshez, sárkányt eregethetnek, még kutyát is tarthatnak idővel. Olyan gyerekkoruk lehet, amilyenről sokan csak álmodhatnak. Ha nem történik velük, ami történt, sosem hozta volna meg ezt a döntést. Éppen ezért úgy döntött, hogy a Jóisten nem kiszúrni akart vele, csak megmutatta a maga tekervényes módján a helyes utat.  Adam és Elisabeth is egészen biztosan egyetértenének a döntésével, nyugtatta önmagát. Lefoglalózta a házat, amelyben öt hálószoba és két fürdőszoba várta őket, tág tereket biztosítva a mindennapjaikhoz. Néhány nap múlva megkapta a szerződést, átutalta a vételárat, utolsó tartalékait is felélve, majd kocsit bérelt, és kevés személyes holmijukkal útnak indultak. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy felmondott a munkahelyén, de az élete már fenekestül megváltozott. Hogy mennyire, azt akkor még csak nem is sejtette.