A szerelem 4 keréken érkezik 106.

Tara hazahozta Greget a játszótérről, Julie pedig egy jegyzettömbbel a kezében ringatózott a függőágyban, amikor Robert végre előkeveredett a dolgozószobájából. Egész nap telefonált. Ebédidőben előbújt, de még az asztalnál is iratokat lapozgatott. Julie bele sem nézett, mi az. Gondolta, majd Robert mesél róla, ha fontos. Lába körül ott idétlenkedett a kis szőrpamacs. Hiába próbálta meggyőzni Greget róla, hogy a kutyus hat hetesen még túl kicsi ahhoz, hogy hazavigyék; igazság szerint a gondozók is örültek, ha végre legalább eggyel csökken a kölyökkutyák száma. De Julie érezte, hogy ez a kis vakarcs még nincs kellőképpen szocializálva, és kemény napoknak, heteknek néznek elébe. A két kicsi amúgy is kemény megpróbáltatást jelentett szegény kölyöknek, mert álló nap a farkát, fülét húzták. Az már csak a hab volt a tortán, hogy minden gyerek a magáénak akarta tudni, elsősorban Greg; és keményen torolt meg minden próbálkozást, amikor a testvérei akarták magukhoz édesgetni a kutyust.

Colinnak mindegy volt. Neki az egész világ egy nagy játszótér volt és egyforma imádattal csüngött a család összes tagján. Meg mindenki máson, aki a kapun bejött és két jó szót szólt hozzá.

Julie hálásan nézett Tara után, aki vállalta, hogy még marad egy kicsit és segít lefektetni a srácokat. Mind egészen megvadult ma, hogy az apjuk végre újra velük van. Már régen kellett ennyiszer rájuk szólni, ráadásul Robertnek valami fontos dolga volt, amivel órákra elvonult a zárt ajtó mögé és Julie napja abból állt, hogy a gyerekekkel próbálta megértetni, a papa most nem ér rá velük játszani. Amikor a nyüzsgő gyereksereg eltűnt a fürdőszobában, Julie Robert kezéért nyúlt.

-Van még valami dolgod ma este? Mesélsz róla, hogy mivel töltötted a napot? Beszélgetsz velem egyáltalán? Akármiről. Bármiről.

Robert félretolta a mappát, amibe még vacsora alatt is bele-belelapozott. Nagyon sóhajtott és felnézett. Bele Julie kíváncsi, őszintén aggodalmas szemébe. Akkor most jött el az ideje?Hát, lesz ami lesz, belevágott.

-Tudod, ez a kirándulás tulajdonképpen Tom miatt indult, aztán a végén rólam szólt. Egész idő alatt rágott egy gondolat, amit a fiúk próbáltak kiszedni belőlem és megértetni velem, hogy rossz úton járok vele. – Julie itt elengedte a kezét és hátradőlt a székén.

-Nem tudom, mi volt a bajom már hetek óta, de tudom, hogy te is észrevetted, hogy valami megváltozott itthon. Szerelemre, biztonságra vágytál, de én igazából csak az utóbbit tudtam megadni neked, mert valami elemi erejű oknál fogva vágyni kezdtem másra. Nem személy szerint valakire, csak valaki másra. Akit meg kell ismerjek, fel kell fedezzek. És tudom, hogy számodra a házasság szent és sérthetetlen dolog. És majd megőrültem attól, hogy bánthatlak, pedig mindennél jobban szeretlek. És rettegtem attól, hogy előbb-utóbb beteljesítem ezt a vágyat és azzal elveszítelek téged.

Julie mély levegőt vett és felállt. Kicsit tétován tett-vett a pultnál, de ujjai végül a slusszkulcsra kulcsolódtak és határozott léptekkel kisietett az ajtón. Robert szorongva nézett utána, aztán amikor meghallotta a Mini Cooper motorjának bőgését, felugrott. A kis kocsi szinte kiugrott a lassan nyíló kapun. Robert a farzsebéhez kapott és megkönnyebbülve érezte, hogy a slusszkulcsát elfelejtette letenni az előszobai kis asztalra. Már bent is ült a terepjáróban és még éppen kisurrant a kapun, mielőtt az lustán zárulni kezdett volna.

Hova a fenébe mehetett? – gondolt Juliera, aztán egy tétova ötlettel a strand felé vette az irányt.

Az óceán már sötéten hullámzott a felhős ég alatt. Az egész partszakasz kihalt volt, csak a homokra kiguruló hullámok robaja törte meg a csendet. A parkolóban ott volt a Cooper. az ülésen egy póló és egy farmershort hevert. Julie levetkőzött!

Robert a vizet kémlelte, de a sötétben nem látta, hogy hol törik meg a hullám a gyenge női testen. Szívébe markolt a félelem, nehogy Julie valami őrültséget csináljon. És akkor végre meglátta, ahogy hagyva, hogy a hullámok lökdössék, egyre beljebb és beljebb lépdel a fekete vízben.

Idegesen rángatta le magáról a pólót és a farmert, miközben féllábon a víz felé ugrált. Az egyik tornacipője végül közvetlenül a víz előtt esett csak le a lábáról, de nem foglalkozott vele. Nem mert a lányra rákiáltani, nehogy végzetes döntésre sarkallja a felbukkanásával, ezért aztán csak erejét megfeszítve tempózott utána a sötét óceánban.

Julie, könyörgöm, állj már meg! – fohászkodott magában. Gondolj a gyerekekre, gondolj a gyerekekre! – mantrázta magában, miközben egészen elszörnyedt attól, hogy esetleg eléjük kell álljon, hogy a tragédia hírét közölje velük. Ez nem történhet meg! Egy pillanatra sem veszítette szem elől a nő fejét. Julie kitartóan úszott befelé és Rob csendben fohászkodott, hogy utol tudja érni. Jól úszott, de talán a pánik miatt, ami lassan, de biztosan eluralkodott rajta,  Julie tempója erőteljesebbnek tűnt. Igyekezett lehiggadni és csak arra gondolni, hogy a távolságot csökkentse kettőjük között. Amikor végre sikerült és néhány karcsapásnyi távolságra volt, rákiáltott:

-Julie! Az istenit, állj már meg!

A felesége kicsit zavarodottan körbenézett, aztán amikor felfedezte, a szemeit forgatva válaszolt neki:

-Még itt sem lehetek békében nélküled? Robert, menj haza! Gondolkodnom kell, magányra vágyom. Majd ha megemésztettem, amiket mondtál, hazajövök én is, aztán megbeszéljük, hogy mi legyen tovább, rendben?

-Micsoda? Nem! Nincs rendben! Azonnal gyere ki innen!

-Menj haza!

-Julie, csak hogy értsük egymást... én egy lépést nem megyek nélküled. Vagy kijössz magadtól, vagy kiráncigállak és az sem érdekel, ha közben mindketten belefulladunk. Értve vagyok?

-Hogy ráncigálsz ki, ha belefulladunk? – feleselt vele a nő.

-Oké, akkor belefojtlak és kiviszlek, aztán a bokáig érőbe belefojtom magam. Így már megfelel?

-Robert, menj haza! Magányt akarok magam körül. Csendet és nyugalmat, hogy megértsem, mi az, amit elrontottam.

-Oh, Julie, nem rontottál el semmit. Én voltam az, aki nem ismertem fel, hogy micsoda kincsem van, de ha nem rohantál volna el, akkor elmondtam volna azt is, hogy a Grand Kanyon csillagos ege alatt megvilágosodtam, és miután a barátaim is olyan képszerűen vázolták előttem a kétségbeejtő jövőmet, rájöttem, hogy egy épületes nagy barom vagyok. Mondtak ők ennél cifrábbat is, de most érd be ennyivel.

És csak hogy tudd, soha egy pillanatig nem gondoltam, hogy nem szeretlek. Oké, volt egy olyan érzésem, hogy talán ellangyosodott a kapcsolatunk, de hát már olyan régen együtt vagyunk, ez törvényszerű. Csak fel kellett volna ráznunk, de én olyan vak voltam, hogy nem láttam a nyilvánvaló megoldást. Majdnem belepusztultam abba, hogy bántani foglak, pedig nincs más a földön, aki annyira fontos lenne nekem, mint te.

De amikor hazajöttem és először azt hittem, egy idegen nő ül a pamlagon, akkor eszembe jutott, mit mondott Bobby és rájöttem, hogy igaza van. Hogy amiről én beszélek, arra minden lehetőségem megvan otthon, veled. Amilyen sokat vagyok távol, minden hazatérésnél egy új nő fogad. Csak nem veszem észre, mert nem akarom látni. Persze, kitörne belőlem az állat, ha valaki más észrevenné, de nekem csak a kényelmes megoldást jelenti. És te sem nehezíted meg a helyzetemet. És fel is akartak téged világosítani, hogy miket forgatok a fejemben, aztán reményeik szerint megnehezítenéd a dolgomat úgy, hogy egy életre elmenne a kedvem az álmodozástól. Túl jó dolgom van, tudom.

És teljesen felesleges, hogy itt magánykodj, gyere velem haza és bújjunk be a forró zuhany alá, mert momentán annyira fázom, hogy bármennyire szeretnélek elkapni egy körre idebent, egyszerűen nem lenne mivel. Visszabújt a csiga a házába, ha érted mire gondolok – vacogta a férfi, miközben szürke szemében ott csillogott az óceán.

-Nincs is ilyen szó, hogy magánykodik – dünnyögte Julie és lassan a part felé kezdett tempózni.

Amikor végre leért a lábuk, a férfi a karja közé kapta és megcsókolta.

-Julie, Isten látja lelkemet, szeretlek. És tényleg szánom-bánom a hülyeségemet. Bobby és Marcus, meg  a jó öreg Tom valószínűleg köteteket tudna mesélni az agyatlan eszmefuttatásaimról, hogy miket zagyváltam össze a kapuzárási pánikomról és más hülyeségekről, de soha ebben az életben és még talán ezen túl sem, foglak elhagyni, „ Hozzád hű leszek és veled megelégszem, Szeretetben élek veled és gondodat viselem, Testestül lelkestül szolgállak téged.”  mormolta a házassági esküjük fogadalmát, miközben a felesége könnyeit csókolta le az arcáról. 

Amikor érezte, hogy Julie is megnyugodott, hirtelen ráébredt, hogy mindketten úgy remegnek, mint a kocsonya, és ez bizony nem az érzéki játszadozástól, hanem a zsibbasztó hidegtől van így. Felmarkolta a homokos pólót és ráhúzta Julie meztelen felsőtestére, aztán sóhajtva látta, hogy a menetközben lerugdosott cipőjének fél párját elvitte a víz. Felkapta a farmert a homokról és a kocsi felé szaladtak.

-Tudsz vezetni? – nézte a reszkető asszonyt, és a bólintásra egy csókot nyomott a homlokára. -Lassan hajts, ne keltsünk feltűnést, mert a rendőr nem biztos, hogy értékelné, hogy fehérneműben száguldozunk a városban.

Azzal ő is beszállt a kocsiba és Julie után indulva, hazafelé vették az irányt. A kapun beállva már pattant is ki a kocsiból és kisegítette Juliet is. Kulcs egyikőjüknél sem volt, ezért halkan kaparászva próbáltak jelezni Tarának, hogy engedje be őket, de a gyerekeket se ébresszék fel. A következő pillanatban az ajtó feltárult és Tara mögött ott tornyosult Bobby, Marcus és Tom is. Robert fél szemmel még éppen észrevette, ahogy Bobby tenyere lecsúszik a nő formás csípőjéről, aztán a barátaik nagy röhögése közepette amúgy vizesen, sárosan, csapzottan és igen lengén öltözve becidriztek az ajtón.

-Ne haragudjatok, nagyon örülünk, hogy itt vagytok, de nekünk most sürgősen egy forró fürdőt kell vennünk, addig érezzétek otthon magatokat! – vacogta Robert, azzal meg sem álltak a fürdőszobáig. 

(köszönet twmmynek az "idézetért" !)

A szerelem 4 keréken érkezik 105.

Julie mosolyogva hallgatta a férjét, ahogy a srácokról, a kalandjaikról, a rengeteg látnivalóról mesél. Elé rakta az ételt és leült vele szembe az asztalra könyökölve. A férfi úgy falt, ahogy már régen nem látta. Jót tett neki ez az út – állapította meg magában, ahogy a lebarnult arcát, napszívta tincseit nézte.  A halántékán szinte szőke volt a haj és a keze bizsergett, hogy beletúrhasson, de nem akarta evés közben megzavarni. 

Robert felnézett és a felesége elgondolkozó, de nagyon meleg tekintetétől elakadt a hangja. Julie szeméből sütött a vágy és még valami, amit szeretett volna szerelemnek, szeretetnek hívni. Valószínűleg az is volt és ez átmelegítette őt is. Letette a kést és villát, aztán az asztal fölött Julie kezéért nyúlt.

-Én csak dumálok, be sem áll a szám, pedig a többiek megmondhatják, jártattam útközben is eleget. Ne haragudj, hogy nem hívtalak és nem válaszoltam az üzenetekre sem. Furcsa volt ennyire kiszakadni a mókuskerékből, megjártatta az agyam rendesen, de ugyanakkor nagyon jó volt. A srácokkal újra olyan volt, mint régen, amikor még gondtalanul éltünk egyik napról a másikra. Biztos voltam benne, hogy minden rendben van itthon, és hogy ti is tudjátok, ha nem mentek volna simán a dolgok, arról elég hamar hírt kaptatok volna. A gyerekek...?

-Menj, lesd meg őket, addig én itt elpakolok – intett fejével Julie a gyerekszoba irányába, és Robert már pattant is. Már evés előtt meg kellett volna néznem őket – gondolta zavartan és lábujjhegyen benyitott. A két kicsi az éjszakai lámpa fényénél halkan szuszogott, de Greg szobája felől fénycsík látszódott az ajtó alatt. Lenyomta a kilincset és halkan kitárta az ajtót. Greg az ágyán ült, háttal az ajtónak és valamit tartott a kezében. A nappaliból bevilágító fényre hátrakapta a fejét. Akármi is volt az ölében, azt a takaró alá tuszkolta és örömmel mászott ki az ágyból. Nekifutásból az apja nyakába ugrott, aki kicsit megtántorodott a gyerek súlya alatt.

-Szia, nagyfiú! Miért nem alszol? – suttogott neki, miközben beszívta a gyerek friss, hajshampóval kevert illatát. Miközben a fiát lecsúsztatta a padlóra, valami halk, nyüszögő hang ütötte meg a fülét. Csodálkozva nézett szét, de nem látott semmit. Greg zavartan krákogni kezdett, de a nyüszögés továbbra is hallatszott.

-Greg, mi ez? – nézett rá az apja és mutatóujját figyelemfelhívóan a füléhez emelte. De a fiúcska csak állt bokáig vörösen és hallgatott. Közben az ágy tetején a takaró megmozdult és hamarosan egy szőke kis gombóc küzdötte ki magát a szabad levegőre. Megszabadulva a takaró fogságából hatalmasat tüsszentett és nyelvét lógatva nézte az ágy mellett állókat.

-Greg, ki ez? – nevetett Robert és óvatosan a csöppségért nyúlt. –És leginkább mit keres az ágyadban, hm? Anyád tudja, hogy itt dugdosod?

-Hát, ő Colin. Két napja hoztuk el és csak azért hoztam be ide, hogy éjszaka ne sírjon a mamája után – nézett  esdeklően az apjára Greg, és Robert ízelítőt kaphatott annak az elveszett kölyökkutya szempárnak a hatásából, amivel ő szokta a nőket levenni a lábáról.

-És Colinnak nincs egy saját kosara? Muszáj az ágyadban aludnia?

-Anya behozta Bear kosarát, de Colin nem akar belefeküdni. És hát valahol aludnia kell. – érvelt a kicsi.

-De nem az ágyadban. – nyomott egy barackot a fia fejére Robert, aztán odahúzta az ágy mellé a hintaszéket. Felemelte az arany bundájú apróságot és a székre dobott takaróra pottyantotta.

-Itt maradsz! – nézett rá szigorúan, mire a pöttöm kutya becsukta a szemét. Robert vigyorogva csóválta meg a fejét és lehajolt, hogy egy puszi nyomjon Greg kobakjára.

-Majd ne felejtsd el reggel korán kiengedni, mert ha idepisil a szobádba, akkor kiteszem a szűrét. Értettük egymást?-Igen! – bólintott Greg lelkesen és ő is becsukta a szemét, de azért fél kézzel kinyúlt az ágyból és végigsimított a kölyök bundáján. Jó éjszakát, Colin! – suttogta.

Robert már az ajtónál járt, amikor a fia hangja utólérte.

-Jó, hogy itthon vagy apa, már nagyon hiányoztál.

Robert lehunyta a szemét és nyelt egy nagyot.

-Ti is, haver, ti is. Aludjatok jól! – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Julie várakozóan vigyorgott a nappali közepén.

-Na, mit szólsz hozzá?

-Aranyos, de nem kellett volna megengedni, hogy Greg bevigye, mert mostantól ki sem tudjuk tenni a szűrét. Kinek az ötlete volt? És miért nem vártatok meg vele? Annyi szerencsétlen sorsú kutyus van a menhelyeken, inkább onnan kellett volna hozni egyet, nem egy drága fajkutyát.

-Hát, most mellétrafáltál, okoska! – nézett rá gúnyosan Julie. Colint a retriever mentő menhelyről hoztuk. Valaki kitehette a vemhes anyját és a kölykök már ott születtek a menhelyen. És csak, hogy tudd, nem elég, hogy őt elhoztuk, de vállaltuk, hogy minden hónapban elmegyünk és részt veszünk az alapítvány munkájában. Egy kis takarítás, játék a kutyákkal, kefélgetés, ilyesmi. És Colint is visszavihetjük látogatóba. Úgyhogy igazán nem vetheted a szemünkre, hogy a szaporítók malmára hajtanánk a vizet. 

-Oké, bocsánat. Erre nem is gondoltam. Hát, akkor Colin legyen üdvözölve a családban. Lassan már olyanok leszünk, mint az amerikai álomcsalád. Mosolygós férj, csinos anyuka, három szép gyerek és ráadásnak a kertes házba egy golden retriever. Szinte már giccses, nem?

Julie elgondolkodva nézett rá.

-Nem tudom, szerintem a boldogság sosem lehet giccses.

Aztán hirtelen hátat fordítva még hozzátette:

-Különben is olyan könnyen és olyan váratlanul tudnak rosszra fordulni a dolgok. Az ember megtanulja, hogy addig élvezze a boldogságot, amíg csak teheti.

Robert némi lelkiismeret furdalással a szívében nézett utána. Julienak mindig is jók voltak a megérzései, nem kéne megvárni, amíg ő vagy valamelyik srác elszólja magát. Szinte feszítette a késztetés, hogy az út alatti gondolatairól most beszéljen a feleségével. De amikor éppen nagy levegőt vett, hogy belekezdjen, Julie váratlanul megfordult és kacéran ránézett.

-Nem vagy még fáradt? Az az igazság, hogy kicsit azt vártam, majd te fogod javasolni, hogy bújjunk már az ágyba, de talán nem baj, ha ez egyszer én teszem meg, hm? Én mindenesetre zuhanyozni megyek. Ha le akarod mosni magadról az út porát, szívesen látlak a zuhany alatt. – azzal fenekét a szűk ruhában kecsesen riszálva eltűnt a hálószoba ajtó mögött.

Robert tétovázva állt a szoba közepén. Valahogy olyan más lett a felesége! Vagy csak ez a rövid haj zavarta össze? De az a narancsszínű testre tapadós pamutruha a nagy vörös virágokkal... ilyeneket korábban sosem látott Julien. Nyilvánvaló volt, hogy nincs alatta melltartó, nem mintha szüksége lenne rá, de mégis, eddig mindig hordott. Sehol a kényelmes papucs, amiben itthon futkosott még két héttel ezelőtt. Helyette ez a könnyű kis szandál, amitől még a bokája is karcsúbbnak tűnt. Itthon szandál? Ha lenne itt még valaki, azt mondaná, a feleségének mára valami programja volt, csak miatta maradt itthon. De vajon kinek öltözött ki ilyen kihívóan? Mert azt ugye nem tudhatta, hogy ő ma jön haza. De ha tudta volna, sem biztos, hogy kicsípi magát a nagy alkalomra. És ez a haj... mostanra már elismerte, hogy kifejezetten bájos az arca körül repdeső tincsekkel. Régebben mindig összefogva, feltűzve hordta a haját;  és ha leengedte élvezet volt elveszni a selymes hullámokban. De ez a rövid olyan kis  huncuttá varázsolta az arcát. Úgy döntött, hogy az első sokk után igenis tetszik neki. Mint ahogy az egész nő tetszik neki. Akkor pedig mégis mi a jó francra vár itt egyik lábáról a másikra toporogva? Gombolni kezdte az ingét és megindult a fürdőszoba felé.

Julie állt a zubogó víz alatt és mostanra már lemondott róla, hogy a férje utána jöjjön. Akkor hát, hiába volt ez az egész átváltoztatósdi, Robert talán észre sem vette. Pedig Kristen szerint egy ilyen drasztikus lépés elgondolkodtatja a férfiakat, hogy vajon mi vitte rá a feleségüket. Talán hülyeség volt éppen Kristentől tanácsot kérni, hiszen ő aztán már csak a szerepei miatt is állandó változásban van, akár egy kaméleon. De basszus, hogy a fenébe szedje ki finoman ebből a hetek vagy talán már hónapok óta befordult pasiból, hogy mi a baja? Abban bízott, hogy ez a váratlan változás kibillenti és megnyílik. Ha legalább féltékeny lenne, már az is fél siker. De talán nem is bánná, ha a felesége kikacsintana a házasságukból, akkor feljogosítva érezhetné magát, hogy ő is megtegye. Á, most már mindegy. A haját eleinte sajnálta, de az első tengerparti napon rájött, mennyivel szellősebb így és akkor már örült, hogy nem fogta le a fodrász remegő kezét. A hajshampó a szemébe folyt és dühében a csempére csapott, aztán az arcát a vízsugárba fordítva várta, hogy a csípő érzés csillapodjon. 

Aztán megrezzent, ahogy egy forró férfitest simult hozzá és Robert hátulról átölelve a melleit kezdte masszírozni.

-Csak nem itt a kertben lett ilyen észbontóan barna színed? – suttogott a fülébe a férfi, miközben kezei fáradhatatlanul járták be a testét.

-Nem, minden nap lementünk a partra a gyerekekkel. Csak az utolsó két napot hagytuk ki, amióta itt van Colin. A kertben nem mertük egyedül kint hagyni. A lakásban meg pláne. – dünnyögte élvezkedve Julie, miközben a férje keményen követelező testéhez feszítette magát.

-Milyen fürdőruhád van neked asszony, hogy szinte nincs is rajtad fehér terület, hm? – dörzsölte az orrát a férfi a szabad préda nyakszirthez.

-Topless-ről még nem hallottál? – kuncogott Julie.

-Micsoda? – hördült fel a férje és megperdítette, hogy a szemébe nézzen. -Julie, mondd, hogy csak viccelsz és nem pucéron napozgatsz valahol lent a parton!

-Jézusom, Robert! Kapj a fejedhez, le is tartóztatnának; nem beszélve, hogy akkor még a Grand Kanyon is a fotóimmal lett volna kitapétázva, hogyha arra jársz, akkor azonnal felhúzhasd magad.

-Akkor áruld már el végre, mitől vagy ilyen istentelenül dögösen csokoládébarna! – ereszkedett fél térdre a férfi és orrával Julie mellei közül lassan az alsóbb régiókba kalandozott.

-Szolárium – nyögte a választ Julie, aki már alig bírt a lábán megállni a hirtelen érzéki vihartól, ami átcsapott a testén. –És azért nem mindenhol ugyanolyan, mert a strandon egyes részeket takar a fürdőruha. – ez már csak halk suttogás volt.

Közben a férfi leült a zuhanyozó kövezetére és az ölébe húzta az asszonyt, aki még mindig remegve kapaszkodott a nyakába, miközben már egy újabb megsemmisítő orgazmus felé lebegett a teste.

Robert lassan észlelni kezdte a külvilágot, többek között azt is, hogy valami veszettül nyomja a hátsóját. Óvatosan megemelte a feleségét és egy gyors mozdulattal kisöpörte maga alól a szúrós tárgyat, ami vészes közelségbe került a zuhanyozó lefolyójával. A zöld köves gyűrű volt az. Ettől újra görcsbe ugrott a gyomra.

-Ez honnan van? – dugta Julie orra alá a gyűrűt.

-Ó, azt egy édes pasitól kaptam lent a strandon – mosolyodott el a nő.

-Édes pasi? – emelkedett meg a férje szemöldöke. -Te idegen édes pasiktól ékszereket fogadsz el lent a strandon? -  a hangja már kezdett elvékonyodni a felháborodástól.

-Azt nem mondtam, hogy idegen – kacsintott rá Julie.

Robert érezte, hogy ha ez egy komoly dolog lenne, akkor Julie biztosan meggondolná, hogy játékot űzzön belőle, így aztán kicsit nyugodtabban érdeklődött tovább.

-Elmondod, hogy honnan van, ha már a seggembe szúrt, vagy húzod tovább az agyamat?

-Greg találta a strandon, a homokban. Azt hittem, valami értékes darab, oda akartuk adni egy rendőrnek, de egy idős pasi ott ácsorgott mellettünk és elkérte, megvizsgálta és szerinte értéktelen bizsu. Mutatós, de csak bizsu. Így aztán a rendőr a kezembe nyomta, hogy kíméljem meg az adminisztrációtól. Greg a megtaláló, ő pedig nekem ajándékozta. A középső ujjamra nagyjából jó, de látod, elfelejtettem levenni zuhanyozás előtt és le is csúszott az ujjamról. De nem akarunk innen végre felállni?

-Én akarnék, de szerintem egyszerűbb lenne négykézláb elmászni az ágyig, úgy elzsibbadt a lábam

 – sóhajtott Robert, miközben felnyúlt, hogy legalább a vizet elzárja a fejük felett.

A szerelem 4 keréken érkezik 104.

Robert ült a Cadillac kormányánál és olyan elszántan nyomta a pedált, hogy nyilvánvaló volt, komolyan gondolta, hogy ő szeretne már ma hazaérni. A tegnap este fényében a többiek se nagyon erőltették, hogy még egy éjszakát az úton töltsenek. Tom csak a vállát vonogatta, ha megkérdezték, mi történt még az este; mert Robertet reggelig nem látták. A szobájában volt, ehhez kétség nem férhetett, mert a mellette levő erkélyen bagóztak és hallgatták a szobájából kihallatszó hangos zenét. Mint aki az agyát akarja átmosni a dübörgő basszussal. De reggel tiszta tekintettel, szokásos szomorkás arcával és meglepően barátságosan keveredett elő, így aztán a többiek nem is nagyon firtatták a dolgot. A mai napra rendelt több mint hatszáz kilométernek már a felén túl jártak, amikor végre félreállt egy benzinkútnál és a mellékhelyiséget kereste. A többiek a Cola-automata körül tébláboltak, nyilvánvalóan élvezték, hogy végre kinyújtóztathatják a lábukat. 

Bobby a benzinkutas lánynak tette a szépet, Tom a telefonját babrálta, egyedül Marcus állt háttal az egész helynek és a sivatag felé bambult. Robert odaballagott hozzá és megbökte a könyékével, amikor megállt mellette:

-Van kedved innentől vezetni?

Amikor nem kapott választ, megköszörülte a torkát és a sivatag fölött gomolygó porfelhőt bámulva folytatta:

-Tudom, hogy berágtál rám, és azt hiszem, igazad is van. Nem tudom, mi volt ez tegnap este. Totális rövidzárlat. Pedig Isten a tanúm, hogy azt hittem, túl vagyok már a dolgon. Ott a kanyonban rájöttem, hogy azért pörgök egy ideje, mint a búgócsiga, még a sportra is rávettem magam, hogy addig se kelljen szembesülnöm a ténnyel, hogy megrekedt az életem. Elértem mindent szakmailag is, magánéletileg is, ami sokaknak egy életen át sem jön össze, egyszerűen kellett valami kitörési pont és úgy tűnik, nekem ezt az utat a farkam akarta kijelölni. 

Aztán az út alatt ahelyett, hogy Tomot dobtuk volna fel, végül az én problémámmal foglalkozott mindenki,de az a kanyon még arra is rávett, hogy nekem is muszáj szembenéznem önmagammal, és akkor ott rájöttem, hogy ha nem ketyegek egyfolytában, mint egy megkergült vekker, akkor kezdem látni és érteni az igazán fontos dolgokat.

Nem tudom, miért nem értem be a biztonsággal, a bejáratott utakkal és behatárolt feladatokkal. Úgy tűnt, mintha kikerülve a mókuskerékből, a testem keresett volna valami izgalmat. Kezdtem megérteni milyen az, hogy ha megoldasz egy problémát, akkor keletkezik két új. Pedig világéletemben inkább szemlélődő típus voltam, nem próbálkozó. Talán ez is a lázadás része volt.

Ott a porban fekve ráéreztem valami külső és belső harmóniára, amit régebben a folyamatos nyüzsgés távol tartott, és szembesülni tudtam végre a valódi problémáimmal. De már túl közel vagyunk az otthonunkhoz és ezt megérezve máris ott folytatom, ahol abbahagytam. Bekapcsoltam a telefonomat, elolvastam az elmúlt hét összes üzenetét, amiben volt a családtól, Stephtől, munka és találkozók. Mintha csak arról szólna az élet, hogy hívnak-e szerepre vagy nem. 

A kívülállók azt hiszik egy érzékeny ember vagyok, s mint ilyen, finom lelkű. De ti vagytok a megmondhatói, hogy ez nem így van. Az érzékenység nekem fájdalmat, örömöt, bosszúságot, boldogságot és szenvedélyt egyaránt jelent. Fokozottabban reagálok rájuk. Nem vagyok egy finom úrigyerek. Az érzékenységem zöme dühkitörés, önzés, belső bizonytalanság és békétlenség. És persze mindig azokon csattan az ostor, akik a legközelebb állnak hozzám. 

Egyszerűen nem tudom, hogy képes vagyok-e a konszolidált életre. Megpróbáltam, pár évig ment is, de szinte biztos vagyok benne, hogy ezek az évek is szerepjátszások voltak, nem én magam. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam elhitetni mindenkivel, elsősorban is magammal, hogy ilyen vagyok, jó férj és még jobb családapa. De mi van, ha ez nem én vagyok? Magamnak való pasas vagyok. Néha még magamnak se. Néha el akarok tűnni mindenki elől, de erre eddig csak akkor volt esélyem, ha zenéltem.  És egy családdal, akik számítanak rám, ezt nem lehet eljátszani. 

És nem bízhatok a végtelenségig abban sem, hogy Julie bármit tolerál, ha képes vagyok bevallani neki, hogy hibáztam. Rosszul viselem, hogy fal van köztünk, de nem voltam képes ezt ledönteni, mert elakadtunk a kommunikációban. Most viszont hazamegyek és elé kell állnom, mert ő végképp nem érdemli meg, hogy úgy éljen valaki mellett, hogy az a másik nem tud megfelelni a róla elképzelt képnek. 

És tudod, halálosan félek, hogy ezzel el fogom veszíteni! Mert szeretem! És ha ő így is tudna szeretni, velem tudna maradni, akkor már nem is asszony lenne, hanem egy szent. Nem vagyok vallásos ember, de olyan nagyon szeretnék hinni ... hinni abban, hogy  nem cseszem el az életemet egy ködös képzelgésért. És hogy mindig lesz mellettem valaki, aki kihúz a szarból, amikor önkezemmel tornázom a mélyére magam. Ilyen vagyok és nem könnyű ezzel együtt élnem. Tudom, hogy túl sokat kérek, de tisztában vagyok a gyengeségemmel, és hidd el, baromi rossz érzés ismerni önmagad.

Marcus lassan a barátja felé fordult és szótlanul kissé mellbe taszította, aztán nagyot sóhajtva a kocsi felé fordult.

-Na, hol az a kulcs, érjünk már haza végre!

Robert nevetve integetett a többiek után, aztán benyomogatta a kódot és benyitott az udvarra. Voltak olyan rendesek, hogy előbb hazadobták őt és csak most viszik vissza a kocsit a kölcsönzőbe. Egy pillanatra megtorpant, ahogy eszébe jutott, nem is olyan nagyon régen ilyenkor már Bear szaladt eléje és bohóckodva kísérte a házig. Hiányzott neki a bolond vakarcs. Aztán előhalászta a táskája mélyéről a kulcsát és halkan benyitott. 

Este volt már. Annyira még nem késő, hogy Julie is ágyban legyen, de a gyerekek már biztosan alszanak – gondolta, és ettől kicsit halkabbra vette a lépteit. A nappaliból kiszűrődő fényben egy tépett tincsekben meredező női fejet pillantott meg. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Julie nem lenne itthon és ez a bébiszitter? Aztán a nő oldalra fordította a fejét és a férfiben bent akadt a levegő, hogy aztán egy hangos és igen bosszús kérdést tegyen föl:

-Édes istenem, Julie, mi a francot műveltél a hajaddal?

Az asszony felé fordult és arcán őszinte mosoly áradt szét. És ettől a mosolytól Robert elfelejtette, hogy mi is volt a problémája a hosszú barna fürtök helyén meredező hajszobrászati remekkel. Julie felpattant és a következő pillanatban már a nyakában lógott.

-Ó, ezt az édes meglepetést! Csak holnapra vártalak, de nagyon örülök, hogy már itt vagy. Olyan régen elmentél és nem hívtál egyetlen egyszer sem. Csak abban reménykedtem, hogy legalább a mi üzeneteinket olvasgatod – nézett rá kicsit szemrehányóan; és Robert némi lelkiismeret furdalással gondolt az utolsó nap bekapcsolt telefonra. Pedig megígérte, aztán ha történt volna itthon valami, nem is tudott volna róla, csak utólag. 

-Viszont a nagy némaságból biztos voltam benne, hogy remekül érzitek magatokat. Igazából azt hittem, jókora szakállal, torzonborzan fogsz hazaérni, a gyerekeknek költöttem is egy mesét a Nagy Torzonborzról, és a lelkükre kötöttem, meg ne ijedjenek tőled, ha hazaérsz. – simogatta meg a frissen borotvált állat, ami egy picit megfeszült, ahogy a férfi ujjai beletúrtak a rövid tincsekbe.

-Julie! Ne tereld el a figyelmemet! Mi ez az új frizura? Egy szóval sem mondtad, hogy azt a gyönyörű hajadat le akarod vágatni, mert akkor biztos lebeszéltelek volna róla. – dünnyögte halkan, ahogy az édes gyümölcsös samponillat felkúszott az orrába.

-Hát, ez hosszú történet, és nem is biztos, hogy addig el akarom mondani neked, amíg kellőképpen le nem higgadtál, mert nem fogsz neki örülni. – grimaszolt az asszony.

Robertnek hirtelen eszébe jutottak a nővérei, akik régebben mindig a lelki válságaikat, vagy a váratlan döntéseiket ünnepelték valami extravagáns új frizurával. Ezek szerint Julie is érezte, hogy valami nincs rendben köztük és így akarta a tudomására hozni. Közben jobban szemügyre vette a feleségét, aki a korábbi konszolidált ruhái helyett igazán bolondos, tarkabarka és igen, szexi kis holmikban álldogált előtte. A lábujjain és a kezein harsány piros lakk ragyogott, és a jegygyűrűje mellett, a középső ujján egy hatalmas sötétzöld drágakőnek tűnő ékszer villant. Ekkora smaragd nincs is – gondolta Robert, majd lecsapott rá a felismerés, hogy ha nem ő vette, akkor vajon kinek a gyűrűjét hordja a felesége?

Közben Julie lassan kibontakozott az elég merev ölelésből és zavartan nézett a férjére.

-Éhes vagy? Szomjas? Rob, az istenért, mondj már valamit! Valami baj van? Nem hiszem el, hogy a hajam ekkora sokk lenne, mert már percek óta csak állsz itt és szinte levegőt sem veszel.

A férfi úgy nézett rá, mint aki álomból ébred. Igaza van Julienak, sokkolva van. Nem tudná pontosan megfogalmazni, miért. Okozhatta a haj, az asszony külsejének totális megváltozása, és az emögött megbújó indokok. De az a gondolat is, hogy valaki idegennek a kézjegye ott virít a jegygyűrűje mellett és nincs benne annyi szemérem, hogy legalább a jelenlétében levegye. Hirtelen dühös lett. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vajon az erkölcscsősz barátai erre a húzásra most mit mondanának. Bár, valószínűleg megkapná, hogy megérdemelte. Megrázta a fejét, hogy a vattaszerű ködtől, ami gomolygott a két füle között, szabadulni próbáljon. Aztán egy halvány mosolyt erőltetett az arcára és csak annyit mondott.

-Valami keveset tudnék enni, ha velem tartasz.

-Julie kézenfogta és a konyha felé húzta.

-Amíg elkészítem, mesélj! Utánanéztem az interneten, hogy merre járkálhattok és imádtam minden centit azon az úton. Hogy egy kicsit úgy érezzem, ott vagyok veletek, megnéztem a Szelíd motorosokat, régi zenéket hallgattam és könnyesre nevettem magam Travoltáék Faterok motoron című filmjén. Nem, mintha ti középkorú családapák lennétek, de hát lássuk be, a hippiktől is odébb vagytok – kacsintott rá játékosan. –Úgy szerettem volna légy lenni a műszerfalon sokszor! – sóhajtott drámai átéléssel és Robert ijedten rezzent össze, ahogy arra gondolt, mi lett volna, ha Julie is hallott, látott volna mindent, ami ezen az úton történt. Zavartan elmosolyodott, kivett egy sört a hűtőből és az asztal mellől a felesége új külsejével barátkozva mesélni kezdett.