"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. február 25., kedd

Vigyázok rád 3.



-Szebb napot mindenkinek! Iszonyat hideg van odakint. – jelentette, mintha ők ketten nem a kinti zegernye elől menekültek
volna be a kávéház barátságos melegébe. Átkozta ezt a szeszélyes novembert, mert pont most kellett a szabadban dolgoznia, bár még mindig jobb volt, mint az előző, amikor a születésnapján elmentek bulizni, aztán hazafelé összevissza csúszkálva araszolt velük a taxi a hirtelen leesett majd húsz centis hóban. Kíváncsian és még mindig meg-megborzongva nézett a barna hajú lányra, aki minden elfogódottság nélkül beszélgetett a barátjával, mintha régi ismerősök lennének. Nem is emlékezett rá, hogy látta-e már Robertet ilyen nyugodtan üldögélni egy friss ismeretség mellett. Máskor olyan viccesen próbálta produkálni magát a lányok előtt, de most nyugodt volt, mintha ez a csinos kis barna nőként teljesen hidegen hagyná, viszont régi barátság fűzné hozzá.

-Kate Hollins, Joe Kézdy – mutatta be őket egymásnak Robert, és észrevéve Kate bizonytalan pillantását, hozzátette: -Joeval egy itteni forgatáson barátkoztunk össze, magyar, és remek operatőr. Az igazi neve kimondhatatlan, viszont ma van a születésnapja.
-Gratulálok! – mosolygott a férfira Kate. Joe a szemét még mindig köztük jártatva kihúzott egy széket és nagy szusszanással leült. A pincér a következő pillanatban elé tette a kávét és egy konyakot. A férfi tétovázás nélkül beleöntötte a kávés csészébe, aztán a kezébe szorítva a forró porcelánt, élvezettel szimatolta a finom párát. Végül Kate-re nézett.
-Köszönöm a gratulációt! ...Ez a kávé most életet ment, mert dél óta kint ténferegtünk a Hősök terén, és egyetlen asszisztensnek sem volt annyi esze, hogy ránk is gondoljon. Bezzeg a színészek meg futkostak a lakókocsijukba melegedni és pisilni a sok forró teától. Esküszöm, még a gyomrom is kihűlt, annyit kellett a srácoknak magyarázni, mintha a hideg az agysejtjeiket is lefagyasztotta volna.
Kate kuncogva hallgatta a zsörtölődést és képzelte maga elé a jelenetet, aztán a táskájáért nyúlt. Ideje, hogy búcsút vegyen a fiúktól, hiszen még annyi mindent akart felfedezni ezen a délutánon, és talán nem ártana a barátnőire is vetnie egy pillantást. Robert lefogta a kezét, amikor elő akarta venni a pénztárcáját.
-Eszedbe se jusson! A vendégem voltál. ... Mi még maradunk dumálni – nézett Joera, aztán folytatta –de ha a barátnőidet rá tudod beszélni, talán elmehetnék este együtt valahová, ahol jó zene van. Persze, csak ha van kedvetek...
*
Este tízre Robert és Joe annyi mindent osztottak már meg egymással az eltelt hónapokban történtekről, hogy igazán rájuk fért
egy kis mozgás és főleg néhány korty, hogy kiszáradt torkuk új erőre kapjon. Őszintén beszéltek a másiknak magánéleti válságukról, egy idő után őrültnél őrültebb ötletekben látva a megoldást. Robert indulatosan ordas nagy cafkának nevezte Joe exét, mire a srác bánatosan rávigyorgott.
-Nem hibáztathatom. Rengeteget voltunk külön. Nekem kellett volna időben eldöntenem, hogy a munka vagy a házasság. Ez nem egy családbarát meló, úgyhogy talán nem kellett volna annyira akarnom mind a kettőt.
-Ez hülyeség! – csattant fel Robert, mert egy kicsit találva érezte magát. -Ha így lenne, akkor ebben a szakmában kihalna az emberiség jelentős része. Persze, hogy nem könnyű, de egy igazi szerelem nem múlhat el csupán attól, hogy sokat vagytok távol egymástól. 

-Idealista vagy még mindig. – csapott a vállára Joe, és Robert tudta, hogy a fiú még mindig azt hiszi, ő és Kristen valaha összejönnek. Pedig az egy egészen más helyzet volt. Akkoriban szinte sülve-főve együtt voltak a véget nem érő közös forgatások miatt, és a lány árulása így érte. Ettől volt fájdalmasabb, meg persze attól a talán valóban idealizált képtől, ami őbenne élt az összetartozásról. De hát mit tudott ő ezekről a dolgokról? Amit otthon látott. Egy olyan családban, ahol anya otthon volt, apa meg minden este időben leült a vacsorázó asztal mellé. Talán neki kéne újragondolnia az elvárásait. Mindegy, az a történet már a múlté, ma Joe szülinapját ünneplik, úgyhogy talán jobb lenne valami vidámabb témára terelni a beszélgetést.
Végül már korgó gyomorral a szálloda halljában terpeszkedve arra vártak, hogy a lányok elkészüljenek végre. Kate  körülbelül egy órával ezelőtt telefonált, hogy a barátnői is szívesen csatlakoznának a szülinapi bulizáshoz. 

Első lépésként vacsorázni indultak a Nagymező utcai Apacuka étterembe. Ezt a helyet Robert még nem ismerte, Joe annál is jobban, mert ugyan csak egy éve nyitott, de azóta már törzsvendégként járt vissza a remek konyha miatt. A lányoknak nagyon tetszett a franciás könnyedséggel párosított magyar konyha, és a hely, amely  szinte galériaként is működött. A monumentális belső terekben képzőművészeti tárgyak és könnyed jazz mellett falatoztak. Egészen felvillanyozta őket a tény, hogy egy világhírű színész társaságában tölthetik az estét, és már régen megfeledkeztek a tegnap estét követő kínos éjszakáról, amiről azt hitték, túl sem élik. Joe megismertette őket a mézes pálinkával, és innentől  a barátnői szivacsként szívták magukba a megszelídített italt. Kate néha a szemét forgatta, ahogy a két fiú megállás nélkül tette nekik a szépet, de a barátnői szinte itták az időnként finoman becsomagolt, máskor nyíltan flörtölő szexista dumát. 

Elnézést kért és kisurrant a mosdóba. Sem Lorna, sem Bailey nem érezte szükségét, hogy kövesse, ahhoz túlságosan jól érezték magukat. Annyira jól, hogy észre sem vették, ahogy ő szépen lassan körön kívülre került. A tükörrel szemben állva nagyot sóhajtott. Vedd már észre magad! – korholta a tükörképét. A csajoknak bejött Robert és úgy tűnt, a vöröshajú magyar fiú legalább annyira, és nagyon úgy tűnt, az érdeklődés kölcsönös. Még fogalma sem volt róla, merrefelé kanyarodnak vacsora után, de eldöntötte, hogy felesleges harmadikként nem fog a nyakukon ülni. Igazából nem is ez volt a baja. Kicsit kifosztottnak érezte magát, hiszen ő futott össze a férfival, ha nem találkoztak volna, ők ketten most nem pasizhatnának vidáman, ráadásul az apja révén szinte már ismerték is egymást Roberttel, most mégis szívhatja a fogát, miközben Bailey lassan nyílt színen mászik rá a srácra. Eddig  sosem zavarta a barátnője ezen tulajdonsága, ahogy könnyedén oldódott fel egy friss ismeretség mellett. Egy ideig reménykedett, hogy Robert visszafogottabb lesz, óvatosabb, de pillanatnyilag nagyon úgy tűnt, hogy az apja gondosan elhallgatta előle, hogy a fickó egy pinabubus. Nem mintha azt várta volna, hogy Robert őt tüntesse ki a figyelmével… vagy mégis? Már maga sem tudta. Miután biztosította róla a tükörben vele szemben grimaszoló lányt, hogy ez őt tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli, kirúzsozta a száját és kicsit megcsipkedte a sápadt arcát. Ha már vesztesként kell elhagynia a terepet, akkor tegye ezt teljes harci díszben.

Már kifelé tartott, amikor a bárpulttól elfordulva egy magas szőke férfi ütközött neki. Éppen búcsúzott a barátjától és a könnyed ütközés a kis barnával már nem is remélt fordulatot ígért az estére nézve.
-Bocsánat! Remélem nem ütöttem meg! – kapta el a lány könyökét, miközben kutató tekintettel végigmérte, és Kate meglepve érzékelte, hogy érti az elhadart bocsánatkérést. Persze nem kellett volna meglepődnie. A vendégkör túlnyomó része külföldiekből állt, mindenfelől angol szavakat lehetett hallani, itt-ott spanyol vagy német nyelvű beszélgetésekkel tarkítva. Visszamosolygott a szimpatikus arcra.
-Nem, nincs semmi baj. Én voltam figyelmetlen.
-Egyezzünk ki döntetlenben! Meghívhatom valamire? – fordította kicsit félre a fejét a fiú a pultos mögött sorakozó kínálatra nézve. Kate nagyjából vele egyidősnek saccolta. Nem emlékezett rá, hogy eddig csak egyszer is ránézett volna, amíg vacsoráztak, de hát ki hibáztathatta volna; volt neki az asztalnál éppen elég látnivaló. Mostanra már túl sok is. Pedig észrevehette volna a jóképű szőkét, ha nem azon rágja magát, amit a barátnői művelnek Roberttel.

-Köszönöm, de társasággal vagyok. – biccentett az asztaluk felé, ahol a két páros éppen hangosan nevetett valamin.
-Melyikük a szerencsés? – nézett arra a fickó is, mire Kate úgy döntött, őszinte lesz.
-Egyikük sem, én vagyok a felesleges kerék. De már nem sokáig, mindjárt fizetünk és én már megyek is vissza a szállodába.
-Jaj, ne! – tette a szívére a kezét a férfi. –Olyan fiatal még az este, és ebben a pillanatban derült ki, hogy szerencsém van. Nem mehet el!
Kate nevetve nézte a színpadias mozdulatot. –Színésznek kéne mennie, jól csinálja!
-Annyira jól, hogy itt marad?
Kate egy pillanatnyi tétovázás után döntött. Miért is ne? Ő is jól érezheti magát.
-Annyira jól. – sóhajtott beleegyezően. –De… akkor jöjjön, csatlakozzon hozzánk! Kate vagyok.
-Jörg vagyok Odense-ből, Dánia – tette hozzá magyarázatképpen. –Akkor… bemutat?

Kate feszengve állt meg az asztaluk mellett. Elsőként Robert nézett fel rá, aztán össze is húzta híresen dús szemöldökét. Ez meg ki a franc? – volt a kérdés az arcára írva.
-Hadd mutassam be Jörgöt Dániából, megbeszéltük, hogy ő is velünk tart, ha nem bánjátok.
Robert tekintete újra végigfutott a magas, szőke férfin. Hol a faszban szedte össze Kate ezt a vikinget? Egy pillanatra nem figyel rá és már itt fogja a könyökét egy vadidegen pasi. Próbálta lenyelni a békát, amit őszintén szólva megkönnyített, amikor Bailey kezét érezte meg a combján. Ismerte és kedvelte az örömökre nyitott lányoknak ezt a fajtáját.
-Persze, semmi baj! – morogta végül és a kezét nyújtotta. –Thomas.
Joe-nak a szeme se rebbent, nem ez volt az első alkalom, amikor a barátja a második keresztnevét használta. Bailey vihogva kacsintott: -Bizony, ő …Thomas, az édes Tommy fiú. 

Kate a szemét forgatva grimaszolt a barátnőjére, hogy kicsit vegyen vissza a lelkesedésből, de mint az este során már nem először, Bai most sem foglalkozott vele. A többiek is sorban bemutatkoztak és Jörg a szomszéd asztaltól átemelt egy széket, hogy leülhessen a vidám társasághoz. Robert körbenézett:
-Most hogyan tovább? Táncról volt szó, szülinapos! – nézett a barátjára. Ennek az új srácnak a megjelenésével kicsit leült a korábban már ígéretesen vidám hangulat.
Joe a zsebében kotorászva magyarázott, miközben a tárcáját kereste:
-Van egy jó hely nem is olyan messzire. Jó kis zenével, ha van kedvetek táncolni… - nézett körbe. A lányok persze hevesen bólogattak, az est egyre vidámabbnak ígérkezett. Robert is egyetértően bólogatott, miközben kérte a számlát. Joe elől elkapva a kis noteszt, belepillantott, aztán odanyújtotta a pincérnek a kártyáját. A férfi ott helyben lehívta a számla összegét, Joe pedig némi forintot tett az asztalra. A pincér arca ékesen tanusította, hogy elégedett az eljárással. 

Hamarosan már a Klauzál utcában sétáltak a Doboz nevű romkocsma felé. Na, ezt a helyet már jól ismerte Robert is. A
BelAmi forgatásakor Joeval és a többiekkel volt már itt. Rettentően tetszett neki, hogy a beltér és maga a ház egy romkocsmára hajaz, ugyanakkor sokkal inkább egy bulis klubhoz hasonlít a hely. Az biztos, hogy nem volt kontár a belső építész, és lenyűgöző volt, hogy a tulajdonos rögtön egy egész komplett bérházat alakított szórakozóhellyé. Londonban sem talált volna hangulatosabb helyet, és nyilván nagy népszerűségnek örvendett a budapesti éjszakában is. Még nem volt éjfél, de a Doboz már dugig volt. Szerencsére annyi bárpult volt, hogy sorbanállással egyáltalán nem kellett tölteniük az időt.
Jörg Kate-re nézett. –Mit innál?
-Mindegy, csak tiszta legyen, ne koktél! – kacsintott rá a lány és Jörg hamarosan két színtelen folyadékkal félig  töltött poharat hozott magával.
-Vodka – nyújtotta oda, aztán a magáét megemelve – Cheers! – szinte egyetlen nyelettel eltüntette a valószínűleg Finlandia-remeket. Kate óvatosan szopogatta a magáét. Már majdnem letette maga mellé, amikor Robert mellette megfogta a kezét.
-Ne hagyd itt! Apád nem mondta még, hogy sose hagyd magára a poharadat és ne fogadj el bontott piát?
-Paranoiás vagy! – nevetett rá a lány.
-Lehet, …de vigyázok.
-Rám nem kell, én tudok magamra. – grimaszolt durcásan Kate.
-Akkor jó – állt fel Robert és Bailey kezéért nyúlt. –Táncolunk?

Kate maga sem értette a kis csomót a gyomrában. Nem kéne foglalkoznia vele, hogy Bailey miért tapad úgy a férfira, mintha a ruhája tartozéka lenne. Ha nem tudná, hogy hülyeség, azt hihetné, hogy csalódottságot érez, amiért délután a kávézóban azt hitte, hogy érdekli a férfit. Kicsit parázott is rajta, hogy az apja vajon mit szólna hozzá. Mostanra meg kiderült, nincs oka aggodalmaskodni, de ettől határozottan nem könnyebbült meg. Végül úgy döntött, nem rágja magát tovább ezen a témán. A többiek táncolnak, ideje, hogy ő is jól érezze magát. Szerencsére Jörg ebben a pillanatban jutott hasonló elhatározásra.
*
Hajnalban a szálloda előcsarnokában Joe sajnálkozva tárta szét a karját. Neki mennie kellett, mert alig öt óra múlva már a forgatáson kellett legyen, és keményen elhatározta, hogy addig alszik pár órát. Lorna marasztalására a szívére tett kézzel eljátszotta a hattyú halálát, amiért nem élhet a meghívással. Szerencsés alkat volt, nála ilyen elhatározásszerűen működtek a dolgok. Képes volt nemet mondani a csábításra, és képes volt napközben ledőlni egy fél órára és azonnal elaludni, aztán pontosan fél óra múlva úgy felülni, mintha ébresztő órára tette volna. Most az a néhány grappa és sör kicsit bekavarhatott, de azért pihentebb lesz, mintha itt folytatná a bulizást. 

Jörg várakozóan  nézett Kate-re, de a lány csak egy édes mosollyal megköszönte az estét. Bármire is számított a szőke viking, azt tőle nem fogja megkapni. Nem mintha a szüzességét őrizgette volna, már rég nem erről volt szó, egyszerűen ő csak szerelemből volt képes ágyba bújni egy férfival, egy vidám este lezárásaként semmiképpen, így aztán nem is voltak még olyan sokan. Az biztos, hogy legalább nyugodt éjszakája lesz, mert a barátnői nem tudják traktálni a Robert iránti rajongásukkal és az élménybeszámolókkal, amelyeknek sikamlós részleteire nem igazán volt kíváncsi, mert külön szobában laktak. Kate szobáját a cége fizette, ezért nem közösködtek. Most kifejezetten örült neki. Jörg kicsit savanyú, csalódott arccal ballagott ki a fényes előcsarnokból Joe nyomában, és amikor Kate megfordult, döbbenten látta, hogy Robert búcsúzkodás helyett a két lány vállát átölelve sasszézik be a liftbe, aztán kaján vigyorral kiintegettek neki: -Jó éjszakát!

2014. február 24., hétfő

Vigyázok rád 2.



A küszöbön belépve egy elegáns, art deco stílusban kialakított klasszikus kávéházba léptek, amely tökéletes összhangban volt a külső klasszicista homlokzattal. Egyszerre sugallta a szomszédos operaházi lenyűgöző eleganciát és egyben egy azzal némiképp ellentétes bensőséges, közvetlen, baráti hangulatot. A pincér, megörülve a délutáni szerény forgalomban érkező vendégeknek, azonnal egy ablak melletti asztalhoz vezette őket és kezében szorongatva az étlapokat, várta, hogy kényelmesen elhelyezkedjenek. Miután megrendelték a forró italokat, Robert kutatva végignézett a lányon.
Dean le se tagadhatná a lányát – húzta mosolyra az ajkát, ahogy Kate még a mozdulataiban is a papát idézte. Eltekintve attól, hogy az apja hatalmas termete mellett az ő apró termete valósággal eltörpülhetett. Furcsa volt elképzelni a férfit apaként, igazság szerint nem is nagyon sikerült. Dean mindig olyan magának való figura volt, örökké higgadt és hűvös, szinte már érzelemmentes,  egy apának pedig egészen biztosan sokkal lágyabbnak kellett lennie. Bár… idézte fel azt a néhány alkalmat, amikor az összezártságban megnyíltak egymásnak, leginkább ő a férfinak… igen, a mélyben – jól álcázva – de ott lappangott benne az aggódó szülő, és ennek az aggodalomnak a morzsáit ő élvezhette a férfi munkája révén. 

-Miért félti Dean a lányát a művészvilágtól? – kérdezte, de már abban a pillanatban tudta rá a választ, ahogy elhagyta a száját az álnaív kérdés. –Oké, értem… ne is magyarázza… az anyámtól én se hallok mást, csak, hogy mi mindenre vigyázzak. És még ő sem érti meg, hogy vannak dolgok, amiket képtelenség elkerülni, mert a filmesek világa nem az angolkisasszonyok világa, ez biztos. De Dean igazán tudhatná, hogy lehet kezelni ezt a szörnyeteget, ő legalábbis nagyon tudja. Időnként olyan higgadt, hogy mellette az ember önkéntelenül is összekapja magát. …Persze, nem árt, ha vannak segítői az embernek, barátok, kollégák és elsősorban a családja, de azt hiszem ez ügyben maga is épp olyan elkényeztetett, mint én. Kevés olyan jó embert ismerek, mint az édesapja. Boldog lehetek, hogy a sorsom összehozott vele.

Kate-nek tetszett, ahogy Robert az édesapjáról beszélt. Számára a hosszú évek alatt nyilván egy jó barát lett, de neki maga volt a nap, az éltető erő, a biztos szikla a hullámverésben. Nem emlékezett, hogy lett volna az életének olyan pillanata, amikor nem számíthatott rá, pedig a munkája miatt nyilván folyamatosan úton volt. A házasságát nem is sikerült megőriznie, hiszen a szülei már hosszú évekkel ezelőtt elváltak, de a lánya szeretetét igen, mert folyamatosan éreztette vele, hogy figyel rá, hogy a távolból is ugyanúgy próbálja védelmezni, mint a rábízott hírességeket.
-Nem annyira a rivaldafény miatt aggódik. Abból kijut neki is és a maga módján tudja is kezelni, persze nyilván nem szenvedi meg úgy, mint például maga vagy a többi híresség, akiket véd. És biztos vagyok benne, ez a könnyebbik része a dolognak. Sokkal inkább a hírnév árnyoldalaitól félt. Maga sem tagadhatja, hogy abban a világban a drog, az ital és a meggondolatlan kapcsolatok mindennapos dolgok.
-Senki sem kényszeríti bele az embert, ne gondolja! Egyszerűen csak nemet kell mondani, senki nem fog érte megsértődni. Persze, elég erősnek kell lenni ennek a nem-nek a kimondásához, mert a megfelelni akarás csábító csapda lehet, néha pedig a saját egojával kell megküzdenie az embernek, de ennek a világnak éppen az a szépsége, hogy az extravagancia – és most ide sorolom a visszahúzódást is – teljességgel elfogadott dolog. – mondta a férfi, miközben keze szinte öntudatlanul babrált a zsebéből előkotort dobozzal.

-Elektromos cigarettát szív? – fogta meg egy pillanatra Kate a kezét, és megfeledkezett róla, hogy az előbbi megállapítással akart vitába szállni.  …Persze, elég nemet mondani... az elmúlt években volt alkalma az apja beszámolói alapján levonni a tanulságot, mennyire nem így mennek ezek a dolgok; és hogy időnként Robertnek sem sikerül. De az tény, ha kisebb bajba is került időnként, a családja, a barátai, a kollégái egy emberként álltak mellette, és ez sokat elárult róla, mint emberről. Végtére is botlani mindenkinek szabad…
-Most vagyok abban a stádiumban, amikor már ezt is próbálom egyre ritkábban elővenni, pedig a forgatásokon nem kímélnek, állandóan a kezembe nyomnak egy staubot a szerep kedvéért. Aztán magánemberként meg küzdhetek, bár ez nem nagyon érdekel senkit. Még az apró sikereimet sem igazán értékelik, talán csak a szüleim… De ha zavarban vagyok, valamivel babrálnom kell. – mozgatta meg hosszú ujjait Robert, és a doboz szinte táncolva életre kelt a kezében. Egy zsonglőr ügyességével forgatta meg a kézfeje körül a keskeny dobozt, aztán erőt véve magán, letette az asztalra és rátette a tenyerét, mintegy elrejtve a lány szeme elől.
-Zavarban van? Most is?  - kuncogott Kate, aztán hátradőlt, ahogy a férfi telefonja megszólalt. –Kimegyek a mosdóba, beszéljen nyugodtan! – állt fel, és a férfi válaszát meg sem várva a hátsó traktus felé vette az irányt. Robert elgondolkodva nézett utána, aztán a kezében tartott telefonra. Joe!

-Szia! Már odafagytam az Operaház lépcsőjére, és beültünk ide a Callasba. Már itt vagy?
-Beültünk? – kérdezett vissza a másik férfi, azonnal kihallva a legfontosabb információt barátja mondandójából. –Nem vagy egyedül? Wow, esetleg gratulálhatok?
-Egy véletlen találkozás egy ismeretlen ismerőssel... – nevetett Robert, mire Joe nagyot sóhajtott.
-Csaj, mi? Akkor hagyjuk! Majd máskor összefutunk.
-A francokat! Csak megiszunk egy kávét, mert kockára fagytunk. Én, amíg vártam, ő, amíg fotózott.  Amíg ideérsz dumálunk, aztán megy ő is a maga dolga után, meg mi is. Csak gyere nyugodtan, végtére is a te születésnapod van, és én csak ezért vagyok itt!
Tényleg csak ezért volt itt, mert egyébként mit keresett volna tök egyedül ebben a városban, ami a régi forgatás ellenére még mindig idegen volt neki. Hiszen mit látott belőle? Szinte semmit, nagyjából amit a reptérhez vezető úton láthatott, meg a Balatonra vezető úton. Úgyszólván semmit abból, amit az utifilmek mutatnak meg belőle. De Joe mintegy születésnapi ajándékként kapta meg a válásáról a bírósági papírokat és valakivel beszélni akart, ő pedig nagyon is át tudta érezni, hogy min megy most keresztül. Júlia, Joe felesége kezdetben szimpatikus nő volt. Amikor megismerkedtek egy csendes, visszahúzódó lány benyomását keltette. Aki aztán ott csalta csendesen, visszahúzódóan a férjét, ahol érte, amíg Joe egy apróbb váratlan balesete miatt korábban nem ment haza és az asszony le nem bukott, amint abszolút közhelyes módon a postással kefélt. Hát igen, nemcsak a postásnak kéne kétszer csengetnie, de a férjnek is, ha váratlanul érkezik. Joenak ráadásul kulcsa volt.  

-Oké, akkor még egy fél óra, de legkésőbb akkorra odaérek. Ennyi időd van, hogy levedd a lábáról! – mondta Joe a telefonba és Robert szinte látta maga előtt a kissé szeplős arcot, ahogy gonoszkodva vigyorog.  Joe mindig is egy pipogya fráternek tartotta, amiért nem veszi észre a lehetőségeket egy forgatáson, aztán azért, amit Kristen művelt vele. Ez utóbbit sokan nem értették meg. Egy pillanatra átfutott fején a gondolat, hogy mi lenne, ha most bebizonyítaná neki,  hogy fél óra tökéletesen elég, hogy magába bolondítson valakit, amikor eszébe jutott, hogy a célszemély nem más, mint a testőre lánya, és ettől a gondolat úgy szökött ki a fejéből, mintha soha meg sem született volna. Isten ments! Dean ki is herélne, ha megtudná. – sóhajtott megborzongva. Közben a lány feszes farmerbe bújtatott csípőjét figyelte, ahogy finoman riszálva igyekezett feléje. 

-Nem kellett volna elmennie, nem volt titkos megbeszélés. – kavargatta Robert a kávéját teljesen feleslegesen, mert ennyi idő alatt már nyilván ihatóra hűlt.
-Akár munka ügyben keresték, akár magánügyben, nekem semmi közöm hozzá. Így ha véletlenül mégis egy pletykalapból köszönne vissza a dolog, engem nem gyanusíthatna, hogy én kotyogtam el. – védekezett mosolyogva a lány.
-Jézusom! Maga még nálam is paranoiásabb! – horkant fel Robert.
-Nem, csak óvatos vagyok; és néha magának se ártana… de… - hagyta félbe tétovázva a mondatot a lány, nem tudva, hogy kimondja-e, amit éppen gondolt.
-De? – kérdezett vissza érdeklődve a férfi.
-Olyan nehézkes ez a magázódás, nem?
-De, igaz, …akkor szia! – emelte üdvözlése a csészét a férfi, megragadva a lány által felajánlott lehetőséget, és Kate viszonozta a mozdulatot. Lehunyt szemmel élvezte a finom ír likőrrel megbolondított kávé aromáját, aztán nyelvével lenyalva a szája széléről a tejhabot Robertre nézett:

-Mit csinálsz itt Budapesten? És hogyhogy csak így magadban? Azt hittem nemcsak a forgatásokon, de a magánútjaidon is kísér valaki. ... És bocsánat, ha túl sokat kérdezek, nyugodtan mondd, hogy semmi közöm hozzá. Egek! Nincs két perce, hogy azt mondtam, neked se ártana jobban odafigyelned, kinek mit mondasz, én meg úgy kérdezősködöm itt, mint egy tapintatlan riporter... Tiszta hülye vagyok. – hadart a lány.
-Jesszus, dehogy! Kérdezz nyugodtan, a legtöbb beszélgetés amúgy is így működik, nem? Az életem még végül is egy nyitott könyv. Ha azt akarom tudni, mit csinálok éppen, elég szétnéznem a twitteren. – vágott beszédes grimaszt Robert. -Az meg már tényleg túlzás lenne, ha még a szabadidőmben is valaki kísérgetne. Itt szinte észre sem vesznek, úgyhogy semmi szükség nincs rá. Egy barátomhoz jöttem, mert most van a születésnapja, és elég nehéz időszakon van túl. …Az az igazság, hogy Londonban forgatok nemsokára, Budapest közel van, így nem volt gond összehozni a találkozót. Los Angelesből nem biztos, hogy eljöttem volna, de ez maradjon köztünk.
-Hallgatok, mint a sír.
-És te?
-Mi van velem?
-Te mit csinálsz Budapesten? Már azon túl, hogy az Operaházat fotózod. Turistáskodsz? Vagy csak egy hideg helyre vágytál a los angelesi napfény után?

-Egy konferenciára jöttem.
-Konferenciára? – esett le az álla a férfinak, erre a válaszra számított legkevésbé.
-Igen, miért? Úgy kérdeztél vissza, mintha káromkodtam volna. Nem nézed ki belőlem, hogy konferenciákra járok? – húzta össze a szemöldökét Kate. Robert tudta, hogy alighanem érzékeny pontra tapintott akaratlanul is. De hát olyan, mint egy kislány… még hogy konferencia…
-Hát, őszintén szólva inkább néztelek volna egyetemistának, mint olyannak, aki egy komoly konferencián tölti az idejét. – mondta óvatosan és reménykedett benne, hogy ez inkább bókként hangzik, mint sértésként.
-Huszonhét éves leszek. – húzta fel az orrát a lány. –Amúgy pedig a Vade Mecum (jöjj velem) című könyv kapcsán jöttem ide, amit a Független kurátorok nemzetközi szervezetének megalakulása 25. évfordulójára adtak ki, és ez a konferencia a könyvben taglalt kérdéseket tűzte ki megtárgyalásra, ugyanis rengeteg hasznos, gyakorlati tanáccsal szolgál a fiatal pályakezdő kurátorok számára. 
-Kurátor? Te kurátor vagy? Jézusom, azt sem tudom, mit csinál egy kurátor. – rázta meg a fejét Robert.

-Hát, ez elég veszélyes beszélgetési téma, mert ha belekezdek, könnyen előfordulhat, hogy a barátod hiába vár majd rád… esetleg halálra untatlak… nem tudom, nem ismerlek, hogy mi minden érdekel, de az biztos, hogy én regényeket tudnék mesélni a témáról. De röviden…engem minden érdekel, ami az európai kultúra része, még ennek a kisföldalattinak a története is, amivel idáig jöttem. A századfordulós világkiállítás, az a városkép, amit kis-Párizsként emlegetnek szerte a világban. Hiszen ti is ezért jöttetek ide forgatni annak idején, nem? És különben is, egy kurátor az egyetemen annyi mindent tanul a művészeti és kultúrtörténeti alapismeretek mellett, az ábrázolási technikákról, vizuális kultúráról, médiaelméletről, még a filmről is. Végül is, tágabb értelemben akár kollégáknak is tekinthetnénk egymást. …Látod, máris elragadtattam magam, állíts le nyugodtan!
-A barátaim lennének a megmondhatói, hogy engem tényleg nagyon sok minden érdekel. Tulajdonképpen ahogy beszéltél róla, tűzzel a szemedben, ez is. Érdekes pálya lehet. …Egyedül vagy itt? – váltott hirtelen témát.

-Oh, nem… a barátnőim is elkísértek. Őket a város érdekelte, egy kicsit egzotikusnak tartanak mindent, ami Európában van, és minél keletebbre utaznak, annál egzotikusabbnak, ráadásul én telebeszéltem a fejüket egy csomó mindennel, amit olvastam az országról és a városról.
-És ők hol vannak most?
-Tegnap volt szerencsénk megtapasztalni az itteni gasztronómiát. Lorna és Bailey ágynak dőltek. Otthon jószerivel csak salátán élnek, itt meg olyan dolgokat ettek, amiket talán még sosem láttak. Aztán a helybeliek azt ajánlották, hogy … hogy is mondták… csapassuk szét pálinkával. Megtették, a rájuk jellemző alapossággal. Úgyhogy ezt a napot ők kihagyják. – nevette el magát Kate, ahogy szinte látta maga előtt a barátnői elgyötört arcát reggel a szállodában.
Robert elnevette magát. Oh, igen… ezt ismerte. Megkóstoltattak vele is sok magyaros kaját, aztán mindenre a pálinkát ajánlották gyógyírnak. A gyomra hálás is volt érte, a feje már kevésbé.
Kinyílt az ajtó és a kinti szeles hideg egy nyakig beburkolózott figurát sodort be magával. A férfi levette a fejéről a kötött sapkát és letekerte a nyakából a vastag sálat. Vörös hajáról Robert rögtön megismerte, Joe. Intett neki, mire a másik férfi hosszú léptekkel feléjük vette az irányt. Útközben valamit mondott a pincérnek, aztán szélesen vigyorogva megállt mellettük.

2014. február 23., vasárnap

Hoppá! ... és a Vigyázok rád 1. fejezete

Szép jó reggelt!
Nem így terveztem a dolgot, de hát az élet már csak ilyen, hogy váratlanul kell megfelelni bizonyos feladatoknak. Nos, Zsuzsa tegnap este írt kommentjét nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Sajna, akkorra már kikapcsoltam a gépet, így csak ma reggel olvashattam, úgyhogy nézzétek el nekem, ha kicsit hirtelen álltak össze a szavak... ha kicsit több időm lett volna és nem ébredés utáni kómában fogalmazom meg, talán jobban sikerülhetett volna, de meg kellett írnom.
Zsuzsának és akiknek még hiányérzetük támadt a befejezést olvasva...


Ha csak egy kicsit előbb írod meg ezeket a sorokat, csak egy kicsit korábban… így aztán csak ennyit tehettem az ügy érdekében ma hajnalban, a beígért friss felrakása előtt ;)

*

Rowannak még mindig nehezen ment a nyugodt légzés, amikor Gabrielát magára hagyva a nagyszülőkkel hazaindult. Legszívesebben beköltözött volna a kórházba és csak ült volna a felesége kezét fogva… és csak nézte volna a két kis apróságot, akiket ugyan nem a gólya hozott, a létezésük mégis majdnem valamilyen hasonló csodának tűnt. Amikor a szülők kis időre magukra hagyták őket és végre megköszönhette az asszonynak tisztességesen ezt a kissé sokkoló, de mégis felemelő meglepetést… Gaby kezét simogatva megszólalt:

-Pihenned kéne! Nekem egyébként is fontos dolgom van… hazaviszem a nagyszülőket és megmondom a lányunknak, hogy nagyon elfoglalt nagytestvér lesz, ha hazajöttök a kórházból. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá, ha megtudja, hogy egy öcsi mellett kap még egy hugit is. Úgyhogy mielőtt elindulok, muszáj is néhány képet csinálnom róluk, különben Vicky el sem fogja hinni.

Gabriela fáradt mosollyal nézte, ahogy a férfi kis grimasszal felkapcsolja a mennyezeti világítást és kicsit félve figyeli a kicsiket, akik békésen szuszogtak tovább a fényáradatban. Telefonjával csinált néhány fotót, aztán lekapcsolta a lámpát és az éjjeli szekrény kislámpájának barátságos sárga fényében még egyszer a feleségéhez hajolt.

-Pihenj! Mire megvirrad, itt  leszek megint, és ha a nővérek megengedik, hozom Vickyt is magammal.

A ragyogó fényű mosoly lassan elhalványodott Gabriela arcán és egyenletes lélegzése, lehunyt szemei elárulták, hogy szót fogadott; a nap kaotikus összevisszasága, és a kimerítő órák után végre átadta magát az erősítő alvásnak. Rowan még egy csókot lehelt az ajkára, aztán a két kis apró buksira, majd halkan kilépett a szobából.

-Elaludt – közölte az odakint izgatottan várakozókkal, majd határozottan őket is a kijárat felé terelve a kis csapat elindult haza.

Vicky az orrát az ablaküvegnek nyomva nézte a már sötét parkolót, aztán a kocsik lámpáit észrevéve Natasához, Kashka édesanyjához fordult. Az asszony éppen elpakolta a vacsora maradványait és megsimogatta a szőke kutya hálás kobakját, ahogy az elégedetten nyalogatta a pofáját a maradékokból  részesülve.

-Itt vannak! – kiabálta izgatottan a kislány és kis barátnője is kilesett az ablakon. Ő egy kicsit csalódott volt, mert azt remélte, együtt alhatnak majd, mint már korábban néhányszor, mert az ilyen pizsama-partik mindig nagyon vidám hétvégét jelentettek. De megértette Vickyt. Egy testvér születése egészen biztosan izgalmas dolog, és a papája meg a nagyszülei most biztosan sok érdekeset fognak mesélni a kórházban történtekről.

Mire Rowan felért az emeletre, Natasa a gyerekekkel körülvéve már a nyitott ajtóban várta.

-Jól vannak?  - kérdezte mosolyogva a férfi vigyorgó tekintetét látva.

-De még mennyire, hogy jól! Mind a hárman… - tette hozzá Rowan jelentőségteljesen. Az asszony értetlenül nézett rá. Hárman?  -Ugyanis kaptunk egy apró kis meglepetést Rosalie személyében. – futott szét a mosoly fültől fülig a férfi arcán. Zbignew a háttérben beszédes grimaszt vágott. Egy váratlanul érkező  ikergyerek? Ez is csak ezekkel a bohém olaszokkal fordulhat elő. De hát hova tette a szemét és a műszereit az orvos az elmúlt fél évben? Vicky összeráncolt homlokkal hallgatta a felnőttek beszélgetését.

-Most akkor van egy öcsém vagy nincs? – nézett Rowanra értetlenül, mire a férfi elvigyorodott és felkapta.

-Megkaptad az öcsédet, kicsim… és mivel olyan jó testvér módjára vártad, hogy megszülessen, kaptál hozzá egy hugit is, Rosie-nak hívják.

-Jaj, de neki nem is csináltam ajándékot! – keseredett el hirtelen az apró arc, mire Rowan egy puszit nyomott a homlokára.

-Az a csodás rajz mind a kettőjüknek tökéletes ajándék lesz. De mivel anya még pár napig biztosan a kórházban marad, bőven lesz időd rajzolni még, ha van kedved hozzá.  – aztán a barátaikhoz fordult. –Köszönöm, hogy vigyáztatok Vickyre és Almára. Kicsit hirtelen alakultak itt a dolgok ma délután, óriási segítség volt, hogy itt maradhatott nálatok. A nagyszülők még be sem rendezkedtek, huh, még én is úgy vagyok vele, hogy hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek, de azt hiszem, ma éjszaka úgy alszunk majd, mint egy cigánykaraván, mindannyian nálunk, ki hol talál helyet. – nevette el magát még a gondolatra is.

-Ha gondolod, nyugodtan hagyd itt Vickyt éjszakára. Sőt, ez a gyönyörűség is maradhat, úgyis olyan elválaszthatatlanok. – simogatta meg Natasa a kutya fejét, aki közéjük furakodva várta, hogy hová kövesse kis gazdáját.

-Oh, nem, a lányomnak ma otthon a helye, … ha te is úgy akarod – szorította magához Rowan a kislányt, aki a nyakát átölelve egy puszit nyomott az arcára.

-Igen, a papával akarok menni! ­– nézett Vicky barátnője mamájának arcára és nem is értette, miért kerekedett el az asszony szeme. Natasa még sosem hallotta, hogy a gyerek másként szólította volna a férfit, mint hogy Rowan.

-A papával? – suttogta rekedten Rowan a gyerek fülébe, mire Vicky úgy bújt hozzá, amiben ott volt az eltelt hónapok minden játéka, mese hallgatása, durcásságból való békülése és a viszontlátás felett érzett öröme…

-Az igazi apukámmal! – ölelte a férfi nyakát, aki meghatottan és végtelenül elégedetten szorította magához.

-Köszönöm, kicsem! – mosolygott rá, aztán megfordult, mielőtt a szomszédasszony is tanuja lesz annak, hogy elbőgi magát a boldogságtól, mint egy érzelmes kamasz. Alma hűséges testőrként követte őket a nyitott lakásajtó felé, amely mögött Jonathan már kitöltötte a pezsgőket és türelmetlenül várták  a fiukat, aki úgy érezte, élete legboldogabb napja van mögötte.

***

Vigyázok rád 
1. fejezet


November közepe volt, egész pontosan 13-a, péntek, Joe születésnapja. Ezért ruccant át Londonból. Kevés barátja volt, aki miatt repülőre ült volna egy ilyen alkalomból, és azok is már kamasz kora óta voltak mellette, de ez a srác megérdemelte, ráadásul egy nagyon személyes kéréssel fordult hozzá, és ennek nem tudott ellenállni. Tegnap éjjel érkezett , hétfőn már megy is vissza; a rendelkezésére álló három egész nap meg nem kínált túl sok lehetőséget egy kis kalandra, de ehhez már hozzászokott. Ha magánemberként utazott, mindig ez volt a helyzet, ha dolgozott, akkor a munka miatt eszébe sem jutott nők után kujtorogni. Így meg elég magányos vén faszi lesz belőled – mondogatta néha magának a fürdőszobai tükörképével szemezve. 

Robert az Operaház előtt várt magyar barátjára, akivel délután háromra beszélték meg a találkozót. Joe-t akkor ismerte meg,
amikor a Bel Ami-t forgatták itt, pontosan ezen a helyen, ahol most fázósan toporgott.Akkor is ilyen kurva hideg volt – húzta fel a fejére pulóverének kapucniját, átkozva a feledékenységét, hogy hű társát, a sötétkék gyerekcsináló sapkáját a szobájában hagyta. Április volt annak a forgatásnak az idején, és személyes sértésnek érezte a szitáló esőt és a ruha alá bekúszó hideget, hiszen tavasznak kellett volna lennie, napfényes, balzsamos, virágillatú tavasznak, mert úgy indultak neki Londonból a forgatásnak, hogy majd itt Budapesten végre egy kicsit kiolvadhat a stáb. Most azonban november volt. Néhány napja otthon, Londonban még 12 fokot mutatott a hőmérő, és arra számított, itt talán még egy kicsit melegebb is lesz. Ehhez képest fagypont körül járt a hőmérséklet és  az sem lepte volna meg, ha hirtelen nagy pelyhekben hullani kezd a hó. Az itteniek egy cseppet sem csodálkoztak a barátságtalan időjáráson, és a szállodában figyelmeztették is, amikor leadta a kulcsát, hogy túl könnyen öltözött. Kezdett rájönni, hogy csak a javát akarták. 

Joe Kézdyt, vagy ahogy itt hívják Joseph… József – nyújtotta el az első magánhangzót -  a forgatáson ismerte meg. Egyike volt azon keveseknek, akik úgy viszonyultak hozzá, mint egy egyszerű londoni sráchoz, akiről egy kicsit többet írtak akkoriban az újságok, de ez láthatóan nem befolyásolta őket abban, hogy barátkozni próbáljanak vele. Az állatkert mellett ültek be vacsorázni egy hangulatos étterembe; megittak néhány kupica pálinkát, mire ki tudta mondani különösebb akcentus nélkül a srác nevét, vidám perceket szerezve a társaságnak. A rendelés alighanem extra hosszúra sikeredett, mire a feledhetetlenül finom Újházy tyúkhúslevest-t ki bírta nyögni. A leves után egy eszméletlen finom steak-et ettek, a  márványos, zsírral egyenletesen átszőtt Black Angus omlós és vajpuha, a köret pedig vajban (és tejszínben) igencsak gazdag krumplipüré volt.  Az anyja se csinálta finomabban. Egész este ilyen nyelvtörő szavakkal kínozták, fogyott a pálinka, nagyokat röhögtek, és ő úgy érezte, a világ legnehezebb nyelvét beszélik ebben az országban, de közben mégis jól szórakozott, mert senki nem kérdezősködött az amerikai filmvilágról és a magánéletéről. Ritka, normális pillanat volt, és ő kincsként őrizgette az emlékét az agybajos hétköznapokban.

Joe késik – nézett az órájára, erősen vágyva már valami meleg helyre, vagy egy italra, ami felmelegíti, de a srác előre szólt, hogy legyen türelmes, nem tőle függ, mikor szabadul a forgatásról, ahol most vezető-operatőrként dolgozott. Szerencsére viszonylag közel volt, …azt mondta, ezzel a századelőt idéző kis földalattival érkezik majd a Városliget felől, amelynek a kijárata itt volt éppen előtte.
Néhányan megjelentek a lépcsőn, de egyikük sem az volt, akire várt. Egy idős házaspár, néhány fiatal sietett felfelé a lépcsőkön, akik az építészeti remekmű előtt pózolva azonnal fotózkodni kezdtek, aztán nevetgélve megindultak a Bazilika irányába. Magányosan álldogáló korpuszával senki nem foglalkozott. Eltekintve attól, hogy nyirkos, csontig hatoló hideg volt, tulajdonképpen jó érzés volt csak úgy itt ácsorogni ez előtt a díszes épület előtt, amely abszolút hitelesen idézte a 19. századi Párizst, a sugárút két oldalán sorakozó palotákkal együtt. Az ismerős környezet biztonságérzetet kölcsönzött neki az amúgy elég kaotikusnak tűnő város közepén, amelynek csupán ezt az apró részét ismerte. 

Joe-val és a fiú barátaival bejárták a közeli utcákat, a kimondhatatlan és idegen hangzású Gozsdu udvar felkapott helyeit, ahol annak idején olyan jól érezték magukat. A srácok elmesélték neki, hogy a Gozsdu udvar egy román ügyvédről, Gozsdu Manóról kapta a nevét, aki híres volt arról, hogy vagyona nagy részét ingatlanokba fektette be. Az itt nyílt helyek, mint a Kolor, a Kocka, a Spíler viszont már utánozhatatlan hangulatukkal váltak híressé nemcsak itt a városban, de már szerte a világban is. A közeli Méterben rőffel mérik az italt, ráadásul minél többet kér a vendég, annál jobban jár (a máj és a józan ítélőképesség véleménye itt nem mérvadó). Egy méter ital tíz adagot tesz ki, az ára viszont csak nyolcat – legyen szó sörről, fröccsről, vodkáról, vagy épp ginről. Baráti ivászatokra és ismerkedésre tökéletes, viszont aki még egyszer elsüti a Meghívhatlak egy méter sörre? dumát, azt azonnali hatállyal eltávolítják az ajtón, rosszabb napokon az ablakon át.  Mennyit fűzte Tomot és a fiúkat, hogy jöjjenek el ide együtt egy görbe hétvégére, de még sosem sikerült mindannyiuk idejét összeegyeztetni egy laza kanbulira. Az elmúlt évek legbulisabb forgatása volt az három évvel ezelőtt, sok vidám emléket őrzött róla. – gondolt vágyakozva egy torokkaparó, de ízes pálinkára, ami most garantáltan végigkergetné szép lassan megdermedő testében a vért.

Megint néhányan előbújtak a föld alól. A többség sietősen a zebra felé indult, de egy vöröses barna hajú fiatal lány kivált a csoportból és fényképezőgépe lencséjén át az Opera épületét pásztázta. Szőrmés kapucnija hátraesett, ahogy a magasba emelte a kamerát. Még egy turista. Robert tekintete csak átsiklott rajta, aztán elővette a telefonját, de még mindig nem érkezett üzenet Joe-tól. A fiú azon kevesek egyike volt, akiknek önként adta meg a telefonszámát. Három éve még segédoperatőrként dolgozott a Bel Amin, a nemzetközi stáb tagjaként.  Az egyik jelenet után odavitt hozzá egy nagy papírpoharat, benne forró, életmentő kávéval, és egy kacsintással megkérdezte, hogy kér-e hozzá egy kis szíverősítőt; és ennyi elég is volt, hogy barátságot kössenek. Később Joe volt az, aki szerzett egy magánszállást, amikor Kris érkezése után kicsit kényelmetlenné vált a szálloda körül állandósult hisztéria, ahol a tinilányok órákon át skandálták a nevét és sikoltozva fogadtak minden elsötétített ablakú autót. El tudta képzelni, hogy az elegáns pesti szálloda mennyire utálhatta azért a felhajtásért, ami rengeteg kényelmetlenséget okozott a többi vendégnek; még akkor is, ha a stáb jelentős összeggel járult hozzá a hotel bevételéhez. 

A lány közben folyamatosan a kamerába nézve hátrált az úttest felé. Nyilván nem fért bele a képbe a monstrum épület ilyen közelről. Menj át a zebrán, te süket! – grimaszolt Robert, ám a lány sóhajtva leengedte a gépet és hirtelen őrá nézett, aztán egyenesen megindult felé. Jaj ne! – sóhajtott a férfi, várva az elkerülhetetlent, amikor autogrammot kérnek tőle és közös fotót, ám a lány tétovázva, de tökéletes angolsággal szólalt meg:

-Bocsásson meg, beszél angolul?
Robert egy fejbiccentéssel válaszolt.
-Készítene rólam egy képet úgy, hogy a homlokzat ebből a szögből legyen rajta a szfinx-szel együtt? – magyarázta a lány az épület felé fordulva és hevesen gesztikálulva a beállítást. Robert elmosolyodott a háta mögött, elismerve, hogy a lány nem véletlenül nézelődött ennyi ideig, tökéletesen megtalálta a legjobb szöget. Még a végén kiderül, hogy tehetséges műkedvelő, esetleg szakmabeli – vigyorodott el a gondolatra.
-Hogyne – morogta még mindig kicsit mereven várva a felismeréssel járó sokkot a csinos női arcon. De a lány a szemébe nézve újra csak kedvesen elmosolyodott. Pedig megismert – döntötte el némiképp csodálkozva, az apró villanást látva a fakókék szemekben. ...Látott már ilyen szemeket, kutatott az emlékezetében az egyértelműen ritka tekintet után, bár most hirtelen nem jutott eszébe, kinek a szeme hasonlított a lányéra. Kicsit hideg, mélyrehatoló, mégis bizalomgerjesztő… ezt a tekintetet ő egészen biztosan ismeri, de ki a fenének volt ilyen szeme? – töprengett magában, miközben hátrált a géppel a kezében, hogy a kapott instrukciók szerint készíthesse el a képet. 

-Álljon meg! – kiáltott ijedten a lány, és a következő pillanatban már hallotta is a nyilván káromkodásokkal tarkított idegennyelvű kiáltást a háta mögül is. A hangszínből ítélve a biciklis néhány becsületsértő megállapítást tehetett, és örült, amiért a nyelvismerete nem terjed odáig, hogy értse is azokat. Elkattintotta a gépet, aztán a biztonság kedvéért csinált még két képet, végül visszadta a gépet.
-Remélem, sikerültek!
-Majdnem balesetet szenvedett miattam. – mondta halkan a lány.
-Jaj, nem… nekem kellett volna jobban figyelnem; de hát végül is nem történt semmi baj. – vont vállat Robert, és hirtelen arra gondolt, Joe most igazán küldhetne egy mentegetőző sms-t, amivel lemondja a találkát. Szívesen meghívta volna ezt a barna lányt egy forró kávéra. Biztosan angol… a vöröses barna haj, a világos…kék szemek, a halvány bőr, az a néhány szeplő az orra hegyén, a kiváló angolsága … igen, angol turista lehet – döntötte el magában, elhatározva, hogy amíg felmelegszenek a kávé mellett, addig sok minden más mellett ezt is kideríti a lányról.  A tény, hogy a nyilvánvaló felismerés dacára nem ugrott a nyakába, kifejezetten érdekessé és szimpatikussá tette. Döntött. Az sem baj, ha Joe nem ír, meghívja a lányt, legfeljebb Joe odajön a kávéházba, most már egy percet sem akart maradni kint a hidegben.

-Meghívhatom egy kávéra? – bökte ki hirtelen a kérdést és a lány láthatóan meg is lepődött rajta.
-Jól esne, igen, de nem hiszem, hogy …
-Bocsánat, be sem mutatkoztam. Thomas vagyok – mondta önkéntelenül is második keresztnevét, mire a leányzó elhúzta a száját.
-Tudom, hogy ki maga… Robert… csak nem hiszem, hogy …
-Upsz, lebuktam – vörösödött el Robert, aztán beismerően folytatta: - Robert Pattinson. Ha van kedve meginni egy kávét és kicsit felmelegedni, akkor legyen a vendégem. Már csak az életmentő kiabálásért is. – biccentett a biciklis után.
-Kate. Kate Hollins. …És ha komolyan gondolta, akkor talán ide a Callas Caféba – mutatott az alig harminc méterre lévő elegáns kávézóra a lány, miközben az oldalán lógó táskába elpakolta a fényképezőgépet.
-Hollins? – merevedett meg Robert. –Úgy, mint …Dean Hollins? – ráncolta a homlokát, ahogy hirtelen eszébe villant, hű testőrének, Dean-nek van ugyanilyen szeme. Hogy is nem jutott ez hamarabb eszébe? Vajon ő is itt van valahol? – nézett körül önkéntelenül, szinte várva, hogy a nagy darab férfi szemrehányó tekintetét ismerje fel valamelyik közelben ácsorgó turistán.
-Igen, ő az apám. – mosolyodott el a lány.  –Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, Robert. Már nagyon sokat hallottam magáról.
-Bízom benne, hogy Dean korrektül mesélt rólam! – sóhajtott a férfi, miközben belegondolt, hogy hű testőrénél jobban talán csak a saját édesanyja ismeri a viselt dolgait. –Nem is értem, hogy nem találkoztunk ennyi év alatt?
-Talán azért, mert apám mániákusan akar távol tartani a művészvilágtól. – nyomott el egy halvány mosolyt a lány, miközben Robert benyitott a kávézóba, aztán udvariasan maga elé engedte.